Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-17 / 269. szám

J

aj, kedveskéim, majd nem is lehettek sokan, tudszétvet a nagy mond- játok, mert ahogy észrevethatnékság. Csak várjatok, tem. Molnár Péter elnök elvmindjárt sorjában. Tegnap társunk pohárköszöntőjéebéd vitán voltam éppen, bői, talán mindössze négyet mosogattam azt a kevés soroltak fel. Péterünk pedig edényt, amit mi ketten az így szónokolt: „Szóval latén Gáborommal a szegényes hatták az elvtársak, hogy lebbencsleves és tojásos no- állunk az öntözés terén. Ez kedli ebéddel elhasználtunk, a Mannesman, micsodajó ez. amikor beállított hozzám de hogy az elvtársak elLiszkai Gábor, az a kis mondták, mi mindent lehet ember, aki párttitkár a még ezzel csinálni, igy még Jóreménységben. „Kedves j0bb lesz. Hálásak is vaEszter néném, ide fülel- gyünk ezért a kormányzatjen már egy kicsit. Bi- nak. hogy idemenesztette az zalmas és fontos munka elvtársakat. A megyének elvégzését bízza most ma- meg külön, hogy egyenesen gára a vezetőség". No, Marjai Márton elvtársat gondoltam, ugyan mi lehet küldték ki, a vb titkárát, ez, hisz túl vagyunk a csép- Akj először iár minálunk, lésen, viszont előtte az öszi akj direkt elkerül minket, betakarításnak. Hanem ő jFjsz még nem is élvezte nem törette sokáig az esze- téeszünk vendégszeretetét, met, hadarta is mint a örülünk h neki is tet_ sietős pap a vegso imat. , „Mert holnap igen neveze- szik a dolgok allasa. nemtes vendégek jönnek ám csak dr. Hans elvtársnak, hozzánk. Tudja, ___________________ Eszter néném most ANDRÁSSY LAJOS Elkószáltatfi.,. Elkószáltam, mint ő&zi falevél, s a parton néztem hosszan a vizet, az éj leszállt, néhol egy' denevér, elkongatta egy óra a tizet. Lenn fények kergetőztek, árny szökő' míg lányos hangján locsogott a víz, a túlsó parton, dőlt füzek mögött már megcsúfított szerelem se sírt, csak hallgatózott némán a magány, s én ácsorogtam, mint' a koldusok templom• kövén Időnek: megy a Nyár s vártam, talán valamit kaphatok ... BEDE ANNA: Í m 'R . Csillagok, kövek, vasak Híd nyilall a folyó fölé. Szürkébe dermed lent a víz. Vasíveken a zúzmara Ő6Z borostája ütközik. A csillagok külön-külön bolyorigp árnyak szemei. Te mész a hídon. Hangtalan lépted hallgatja valaki. Te mész a hidon. Megyekén árnyéktalan utcák során. Tigris oson előttem át az éj beomló kapuján. Sietsz a hídon hangtalan. Fölötted csillagok, vasak. Fölöttem csillagok, kövek. Várok a csillagok alatt. ITT VOLT A NYÁR Napszemüveg a szürke homokon. Tétova fények széttépett vászna lobog fenn. Lányok ittpmradt lábnyomaiban víz csobog, fecske suhan. A szelíd hajók messze futottak ..; Mi volt itt? Ne menj arra. ott mennek a dinnyésikocsik. Legurult és felhasadt egy dinnye, szaggatják gyerekkezek. Túlérett, csorgó levu gyümölcs a nap, elvitte a dirinyéskocsi. Ne kapj utána! Felhők okos szőlőfürtjei kedves musttal itatnak... volt Pesten a nemzetközi öntözéses konferencia, és a Jóreménység is vendégül lát néhány előkelő elvtársat. Tehát holnap délre olyan ebéd kéne, hogy az ujjukat is megnyalják. Érti, Eszter néném? Az ujjukat is!« Közelebb hajolt, úgy sugdosta nékem, mintha rémséges nagy ajándékot is ígérne: „Egy teljes munkaegység jár érte, meg mindketten maguk is ... Szóval — rendben ?« lVo, csak meresztgetem a szemem, mikor reggel két lány is jelentkezik nálam. Segítségnek. Aztán láttam be. kellett is. Hat derék jérce bánta a vendégjárást, meg egy birka. Ügy dolgoztunk egész délelőtt, mint akit a tatárok hajtanak, mert egy órakor ahogy kinéztem a tálaló ablakon. az aratáskor üzemi étkezdének használt kultúrházunkban, hát már lépkedtek is ugyancsak az éhesek. Szerencsére a csigaleves kész volt, a csigát gyorsan beszórtuk, a vastagabb tyúkrészek is szépen pirulta!;, a birkapaprikás pedig olyan szagokat eresztett, hogy legszívesebbem máris mártogattam volna belőle. Egyszóval minden a legjobb úton ment. Persze, ők se unatkoztak azért odabent. Ahogy belestem az ablakon, láttam ám: Csőröge Miska, a mi főellenőrzönk előszedett valahonnan egy kis demizson szilvapálinkát, de nem ám abból, amit egységre osztottunk tavaly, hanem a külön reprezentációs, kétszeresen finomítottból. És öntöttetöltögette szorgalmasan. Hát halljátok, fogyott ám ez az „előétel" ugyancsak; kenyeret kapkodtak a pohár után mindjárt a vendégek. Persze, mert akad egy kis ereje a szilvalének. A vendégek VARGA IMRE: A cech akarom mondán, Húbsch elvtársnak, meg az én kedves Demeter elvtársamnak, akit Popovnak is hívnak és kollégám is, lévén ő is elnök. Éljenek, éljenek. Meg a tolmács elvtárs is, isten, isterf". Szóval így. Aztán koccintottak. Egyszer kétszer, háromszor. Akkor Bezzeg megrázta a korsót, felfordította. Üres lett. „Kolko liter?" kérdezte ekkor az a Demeter elvtárs, aki bolgár. Mondták is neki, mutatták is, hogy három. Csóvál la a fejét, s ezt vehette ki-ki, aminek akarta. IJanem a csigaleves! Az aztán tetszett. Képzeljétek el. tizenhárom teríték az asztalon. Nem voltak egy cseppet sem babonásak. Az a Hans meg a Demeter ültek az asztalfőn, szemközt velők a mi Molnárunk meg az a megyei Marjai. Aztán a tolmács elvtárs, majd két sorban a mieink. A r endégek meg azok a városlak csak úgy, kákabélűen ettek, Ica rimáig szedték a tányért, s ahogy az orruk' alá hányták, eltolták. Kész. Dejszen a mieink! Csőröge két tányérral bevágott, de csak azért, mert fogatlan lévén nehezen szedegette le a húst az aprólékról. Doktor Kangyal, az a pukahasű állatorvos, akiről a fene sc tudja, honnan érezte meg az ebéd szagai, viszont Három tányérral beszippantott. Mintha elevátor vinné a szájába, úgy. Akadt olyan is, mint ez a keszeg Bezzeg, a pénztárosunk. aki még akkor is levesezett, amikor már bevittük a rántott húst pöszméte mártással. ezt a felemelő érzést többé semmi sem ronthatta le, sem az a háromszáz líra. amit ki kellett guberálnia a lenti bárban, amikor a felleges alkonyat és az alacsony feszültségű neoncsövek kettős homályában megkávéztatta a barátait, sem a csomag súlya, sem az autóbuszban elszenvedett sértések fájdalma: semmi, még a tudata legalján felvillanó érzés sem, hogy a kollégái tulajdonképpen megalázó könyöradományokkal akartak segiteni a gondjain; valóban túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a gőg dudvája ott üsse fel benne a fejét, ahol nem kell; ezt nem engedhette meg magának. Hazafelé tartott az omladozó utcában, amelynek tizenöt évvel korábban egy bombázás adta meg a kegyelemdöfést; elért az ijesztő külsejű térhez, amelynek a túlsó, végén kuporgott a fantomként megmaradt ház. D vidáman köszönt Cosimonak. a házmesternek. aki magasabb fizetést húzott és ezért lenézte őt. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd újra kilenc: ezen az emeleten lakott a Lovag. Piha! Igaz, hogy van egy ezerszázas Fiatja, de a felesége öreg, rusnya, és fel is szárvázzá. Kilenc lépcsőfok, majd három, azután egy széles iorduló, újra kilenc lépcsőfok: a Doktor lakása. Fz még rosszabb eset: á fia közönséges semmirekellő, aki bolondul a motorokért és a robogóiért. a rendelő mindig üres. Kilenc "lépcsőfok, majd három, majd újra kilenc: ez az ő lakása, egy megbecsült, tisztességes, közszeretetnek örvendő, kitüntetett és nem közönséges képességekkel rendelkező könyvelő kedves otthona! ' Kinyitotta az ajtót és belépett a parányi előszobába, amelyben égett hagyma szaga érzett. A kosárnyi nagyságú padládára tette a súlyos csomagot, a mások pénzétől duzzadó irattáskát és az alkalmatlan vastag sálat. A hangja csak úgy csengett: — Maria! Gyere gyorsan! Nézd, mit hoztam! A felesége kijött a konyhából: a kék pongyoláját viselte, amelyen meglátszott a kormos edények nyoma, a sok mosogatástól kivörösödött kicsi kezét a szüléstől lepctyhüdf hasán tartotta. A csöpögő orrú gyermekek kiabálva vették körül a rózsaszínű tömeget, de nem mertek hozzányúlni. — Jó, de a fizetést megkaptad-e? Tudod, hogy már egy lírám sincs. — Itt van, szívem. Én csak apróját tartottam meg magamnak, kétszánegyvenöt lírát. De ide nézz, micsoda istencsodáját hoztam! Maria valamikor csinos volt, és néhány évvel ezelőtt még egy szeszélyes fényű szempár világította be okos arcocskáját. De azóta annyit veszekedett a szatócsokkal, hogy a hangja eldurvult; a rossz ételek tönkretették a bőrét, az örökös köddel-akadályokkal fenyegető jövőt kutató szeméből kialudt a fény. Csupán egy szent női lélek élt benne tovább, de éppen ezért hajthatatlan és szigorú volt .és mély jósága arra kényszerült, hogy szemrehányásokban és tilalmakban fejezze ki magát. És még valami volt benne: lappangó, de szilárd és gőgös kasztszellem, mert egy híres kalapos unokája volt (a Via Indipendenzán laktak valamikor), és ezért megvetette az ő Girolamójának az övével távolról sem mérkőző családfáját; egyébként úgy szerette, mint ahogy egy buta, de kedves gyermeket szeret az ember. A tekintete közömbösen siklott végig' a díszes csomagon. —' Kapóra jött. Holnap elküldjük az ügyvédnek. Nagyon le vagyunk kötelezve neki. Risma, az ügyvéd, két óév el azelőtt egy bonyolult könyvelői munkával bízta meg. jól megfizette, ezenkívül mindkettőjüket meghívta ebédre absztrakt és fényes berendezésű otthonába, ahol a könyvelő a pokol kínjait állotta ki a nagy alkalomra vásárolt új cipőjében. És most ezért az ügyvédért, akinek mindene megvolt, az ő Mariájának, az ő Andreájának, Saveriónak és a kis Giuseppinának, de saját magának is le kell mondania a bőség egyetlen kis erecskéjéről. amely annyi év óta először kezdett csordogálni ebben a házban! Kirohant a konyháha, felragadott egy kest és dühösen szét akarta vagdalni az aranyozott zsineget, amellyel egy szorgalmas milánói munkásnő gyönyörűen átkötötte a csomagot; de egy vörös kezecske fáradt mozdulatai megérintette a vállát. — Ne légy gyermek. Girolamo. Hiszen tudod, hogy le vagyunk kötelezve Rismának. A. Törvény beszélt így, a makulátlan jeMemü kalaposok íratlan törvénye. — De szívem, ezt én jutalmul kaptam! Az érdemeimért! lg}' mutatták ki, hogy mennyire megbecsülnek! — Hagyd csak el. Ismerem én a te kollégáid figyelmességét. Alamizsnát kaptál, Giro, alamizsnát! Girónak szólította, a régi nevén, ahogy valamikor becézte, és közben rámosolygott a szemével, amelyben márcsak ő tudta felfedezni a régi varázst. — Majd veszel holnap egy kisebb kalácsot, nekünk az is elég lesz; és vásárolj a Siandában négy piros gyertyát is. olyan csavarosat; így nagy ünnep lesz nálunk is. Valóban, másnap vett is egy kisebb, közönséges és névtelen kalácsot, és hozzá nem négy, hanem csak két gyertyát, és egy ügynökség útján elküldte a rózsaszínű masztodont Risma ügyvédnek — ami újra kétszáz lírájába került. Egyébként karácsony után kénytelen volt még egy kalácsot vásárolni; álcázva szeletekre vágva bevitte a kollégáknak, akik már tréfás célzásokat tettek, hogy még egy morzsát se juttatott nekik a pazar zsákmányból. Az elsőszülött kalács sorsát pedig ködfátyol takarta. * Elment a Villám-ügynökséghez és megreklamálta a dolgot. Megvetően az orra alá dugták a szállítási naplót, amelyben az ügyvéd inasától származó fordított aláírás igazolta az átvételt. Vízkereszt után egy névjegyet kapott, amelyen az ügyvéd „hálás köszönetét és .jókívánságaitfejezte kj. A becsület meg volt mentve. LÖRINCZI LASZLÖ fordítása Látni kellett volna, haljátok. Molnár Péter titokban bevett egy tablettát, mivel hogy ő gyomorbajos, vagy mifene. Sztankó Miska, a növényesek dirigálója, suttyomban leoldta a nadrágszíját. Az állatorvos Kangyal Jóska nem szedett krumplit hozzá, csak telerakta teljesen a tányérját színhússal meg szafttal, s mártogatta lágykenyérrel, meg hányta befelé a húskockákat bicskaheggyel. A kis Liszkai kanállal ette, mert úgy. több megy be. ellenben a mi szürke lipicaiak. akarom mondani Lipovecz Palikánk, a főállattenyésztő fintorogva ette, késsel, villával, mert úgy vélem, nem állhatta a birkaszagot. Jelzem, ők akarták a birkát. Kele Kati, halljátok, nekem egyre jobban gyanús. Úgy ette a pörkölthoz a savanyú ugorkát. hogy az már feltűnő. Négy, tengericső nagyságút befalt. Egy főkönyvelő iáriy hogy lehet ennyire kívánós?! Hanem még látnotok kellett volna a két atyafit, a fogatlan Csőrögét, meg a keszeg Bezzeget. Ügy ettek, mintha legalább is három napja falat nem csúszott volna le torkukon. Apjukom aztán hordta a vizespohár sereket; mindenkinek adott két ilyen félliteressel. Fogpiszkáló, aztán hátradőlt mindenki, s csak szuszogott, pihegett, mintha egész délelőtt lajtba vederrel hordta volna a vizet. j^s akkor ez a Demeter elnyomta a cigarettáját a tányérban. Odaszólt a tolmácsnak, hogy ki is itten a pénztáros, vagy efféle. Bezzeg boldogan heherézett. „Én volnék, kérem. Én, Bezzeg István". Erre a bolgár előszedte a bugyellárisát: „Aztán mennyibe került ez az ebéd?" Ö. egyszerre felélénkült mindeki. ,,'Mi-i-i? Hogy képzeli az elvtárs? Vendégünk volt! Szívesen láttuk! Hallott már az elvtárs a magyarok vendégszeretetéről? Ne sértsen meg minket!" Mondta mindenki, buzgón, mintha fizetnének neki érte. Dé az a Demeter viszsza, mérgesen, pattogva, a tolmács alig bírta fordítani. „Mink nem azért jöttünk ide a német elvtárssal, hogy ingyen megegyük a maguk munkájának gyümölcsét. Hogy láthattuk a gazdaságot, az az ajándék. Szó sincs róla. ilyen nincs. Csak nem pusztítjuk a -mások kemény munkájának a termékét! Akkor mire kaptunk napidíjat?!" „Pénztáros elvtárs, elég lesz egy ebédre ötven forint?" Bezzeg csak tátogott, pillogott Molnár Péterre. Persze, ő se tudta, mit' tegyen. Nyújtogatta, tekergette csak a nyakát Marjai elvtárs felé, de az nem nézett rá. inkább előszedte a tárcáját ő is. és lesimított száz forintot. „Natürlich. genosse" mondta, s magyarul hozzátette: „Persze, ez az | ebéd megért annyit, ugye, elvtársak? Máguk is ennyit adnak". Demeter ez alatt egy százast már oda is tromfolt az asztalra, és mutatta, hogy ö és az a doktor Hans együtt fizetik azt a százast. ..Dehát mért. Marjai elvtárs?" rimánkodott Molnár Péter, de mielőtt a megyei vb-titkár valamit szólhatott volna, az a német Hans is megszólalt: „Minálunk is természetesen mindenki kifizeti a cechjét. Hát csak nem a közöst terheljük meg, elvtársak, a m: egyéni forrasztásunkkal? Natürlich!" Kangyal doktor nyúlt I először a zsebbe, aztán a többi. Fogfájósán, kényszej redetten. reszkető kézzel. Csak a tolmács nem fizetett, j mert néki Marjai elvtárs kifizette. Halljátok, amikor láttam ennek a mi, potyaevésre összeverődött vezetőségünknek a megsavanyodott arcát, akkor jutott nekem is eszembe: tényleg, Kovács Eszter, tán még néked sem illene hazavinned a két ebé! det. ne az én Gáborom mást i mondott: ..A nyomtató lónak nem kötik fel a száiáí. Csak amelyik odalopakodik, ootyaleső-mód. annak szoI kás. tudod, az orrára kop1 pintani.. ." Vrata-na*. 1963. november 17. DÉL-MAGYARORSZÁG 7