Délmagyarország, 1963. október (53. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-20 / 246. szám

Nyolcan tapossák a havat az Ur-hegyi menedékházhoz kapaszkodó turistaúton. Libasorban mentek. Pár napja lapátszélességben megtisztítottak az utat előttük, azóta alig havazott, de két oldalt térden felül ért a hó. A bükk- és cserfaágakról időnként hócsomók hulltak alá, a sziporkázva szóródtak szét az esti holdfényben. — Már csak negyed óra, gyerekekl — kiáltott vissza D. Gábor. 0 ismerte az utat, mióta kikerült az egyetemről, lent a városban volt mérnök. Mögötte A. István ment, aki az egyetem után Pesten maradt. Tavaly átment osztályvezetőnek az ő központjukba és azóta főnöke. Ezt a Mtflé veszteri tal álakartak felvenni az egyetemre, mivel apám Spanyolországban Rajk futára volt Kicsit karrieristának ls tartottalak, ne haragudj, így volt. Akkor láttam, hogy te komolyan vettél mindent — Ereztem, valami nem jól van, de nem tudtam, mi — Igen, így voltunk, s lehet hogy ez tartott össze bennünket. Most meg csak az emlékezés tart össze, mindenki éli a maga életét. — De hát mit kívánsz? — Nem tudom. — Azok más idők voltak. Most nyugodt hétköznapok vannak. — Persze. Dolgozunk, szórakozunk. szeretkezünk, alszunk. De miért? Néha ezt kérdezem magamtól, miért? — Ugyanazért. kozót A. telefonbeszélgetésére szervezte D, — Hat éve nem voltunk így együtt! — mondja B. József, aki a nyomába lépked, barátja még a középiskolából. B. levelező tagozaton fejezte be az egyetemet. Nemrég megnyert egy nagy tervpályázatot, s öröklakást vett felesége kívánságára, aki nem bírt anyósával együtt élni. O. Eszter most utána jön, a várható kellemes estétől felborzoltak az idegei, vidáman Idabál: — Gyerekek, olyan szép ez az erdő! Ágnes, A. felesége ritkán szól, de nagyon nyugodtan és nagyon szépen formálva a gondolatokat, tudja, hogy mindenki hallgatja. D. felesége, Ica szótlanul siet, időnként hangosan felnevet a többiek szavára. Hédi, pár lépéssel utánuk, halkan beszélget partnerével, C. Sándorral, aki az egyetem befejezése előtt disszidált, Párizsban szerzett diplomát, egy magáncégnél volt ipari torvező, de tavaly hazatért és most lakóházakat tervez. — Képzeljétek el. csak mi leszünk a menedékházban, nem zavar senki, annyi megbeszélnivalónk van! — folytatja Eszter. — Vagy inkább szórakoamvalónk — mondja A. Tévedtek. A menedékházban háromtagú dzsessz-zenekar szórakoztatta a tucatnyi vendéget A terem sarkában már válta őket az asztal, mindjárt hozták a forró puncsot is, ahogy D. megszervezte. Az asztal egyik oldalán ültek a nők, másikon a férfiak. Szótlanul vacsoráztak. A hideg és a hegymászás étvágyat csinált Utána újra puncsot ittak, majd fenyőpálinkát, ami helyi specialitás volt. — Emlékeztek a masztikára? — kérdezte teljesen váratlanul C. — Az íze! — Nem ts hasonlít — Akkor a hangulat A diákszállóban azzal a bolgárral. — A költővel? — Pávellel — mondta D. — Akkor egészen együtt voltunk. — Nem is voltunk mind együtt — szólt A. — Csak fiúk voltak ás Gábor sera volt ott. — Tévedsz! — szólt Eszter t—, Judit is ott volt és én is! Ágnesre pillant. Ágnes a férjére néz. Ágnes előtt Judit volt A. felesége. Elhallgatnak. B. magyaráz C-nek. — Te, én azt az estét sehogysem értettem. Mikor a második üveg masztika után Pável sírni kezdett, láttam, hogy nem alakoskodás. De mért bántja úgy Fagyejev öngyilkossága? Mindenki egyszerre beszélt, s mindenki mást mondott. — Alkoholista volt — mondta Pista. Vagy nem Is ő? Pável folyton azt mondta: Sztálin halála. Sztálin halála... Es akkor te hirtelen közbekiáltottad: egyedül maradt — vagy egyedül maradtam? — Alkoholista volt! Alkoholista volt! — hajtogatta valaki, s te újra közbekiáltottál: mindnyájan alkoholisták vagyunk! En addig azt hittem, te befogod a szemed, hogy lelkesedhess, mert engem nem NÉMETH FERENC: Szellemidézők — Te biztos vagy benne? — Igen és nem. De ha nem, akkor nem marad semmi. Ezért igen. Eteter Hédivel sugdolózik. — Judit kimaradt az egyetemről és elment dolgozni, hogy Pista befejezze az egyetemet Később levelező tagozaton tanult En nagyon szerettem. Egyideig látni sem akartam Ágnest. És Pistát se. Azt mondtam: most már jól keres, most már nem jó neki Juciit! Igaz. Ágnes nagyon okos, hozzávaló. Tudod, mi öten folyton együtt jártunk. Pista és Jósika középiskolába is. Gyerekkori barátok. Gábor más társaságba tartooott. Jóformán nem is ismertem. Vannak emberek. akiknek nem Okoz gondot semmi, semmi sem foglalkoztatja őket Az, szerintem, ilyen társaság volt Jóska ugyan jóban volt velük, emiatt vitatkoztam is. — Sándornak nem volt nője? — Állandóan nem. Azaz, levelezett egy lánnyal. Évekig, míg ki nem ment. Nem ludom, aztán mi lett vele-.. — öngyilkos lett, — Te ismerted? — Hallottam tőle. — S te? Hozzá mész? — Valószínűleg. Bár néha unom. Keveset foglalkozik velem. Én nem szeretem, ha valaki annyit problémázik. — Akkor miért mész hozzá? — Egy lánynak szerintem férjhez kell menni. — Hülyeség. — Lehet hogy az, de itt vidéken így van. — Neked sincs közöd hozzá. — Részeg vagy! — Nem. Csak ez az én dolgom. Nem érdekeltek. — Barátok voltunk! Igen. Es ha akarom: nem. — Én sem? — kérdezi B. — Miért lennél? — Neked ennyi az egész? Mindig együtt voltunk! Te voltál a Fej! Szabadulni akarsz az emlékeidtől! Mert más voltál? Juditot ts azért hagytad ott! Megmondom szemedbe! — Ez most szellemidézés? — Rohadt alak vagy. — Ti is azok vagytok. Mindenki megváltozott. — De mi nem tagadjuk, amik voltunk. — Sokra mentek vele, meg az emlékekkel. — Engem az emlékek hívtak vissza. — A mérnök úrnak megvan az összkomfortos lakása, a bútora, a nője, az autója, most már jó napot? — S ti nem ugyanerre törekedtek? — Nem. — Hazudsz. — Nem. — Hazudsz. — Nemcsak erre. Másra. — Ugyan mire' — Hogy azok maradjunk, akik voltunk. — Ti is másképp éltek. — És a célok? — Célok! Manapság a célokat beváltjuk. Mikor a kötvényt kihúzzák, ti is oda álltok majd a pénztárablakhoz. Mindenki a maga számát figyeli. A gépezet pedig Úgyis megy magától. —- Ahogy a mérnök úr elképzeli! Tudod, mi vagy te? — Hát én ezt unom — áll föl Hédi. — Azt majd én megmondom magamnak! — Igen? Hát én egy percig sem maradok. Gyerünk! —- fejezi be Eszter. — Csak menjetek. Aki elmegy, többet nem érdekel, te sem, te sem, te sem... Sorban fölállnak: B. és C. és Eszter. — Csakugyan elmentek? öltöznek. — Elmentek? — A szállodában leszünk, ha lejössz a hegyről — fordul vissza B. A km OlOSUfOi Egyszer Francesco Petrarca (1304—1374), az olasz költészet egyik legkimagaslóbb lírikusa szegényen, gyalogszerrel utazván Padovából szülővárosa, Arezzó felé, igen szenvedett a nedves és hűvös őszi időjárástól, ezért elhatározta. hogy mihelyt kedvező alkalom kínálkozik, fedél alá húzódik egy kis pihenésre. E vágya nemsokára teljesíthetőnek látszott, mert ahogy gondjai közepette dideregve rótta az elnéptelenedett országutat, vidám nótázgatás verte fel ábrándozásából. Egy magánosan álló, kivénhedt vendégfogadó előtt találta magát. Belépett hát a mindenki számára készült épületbe. Az a reménye, hogy kedvére megmelegedhetik, nyomban oszladozni kezdett. A tüzet ugyanis nagyobb csoport mulatozó paraszt állta körül, olyanformán, hogy oda embernek fia aligha férkőzhetett. Így Petrarcának kegyetlenül átnedvesedett ruháját nem volt alkalma szárítgatni. A jókedvre hangolt földművesek természetesen az ázott idegenre ügyet sem vetettek, hanem a változatosság kedvéért abbahagyták a szilaj nótázást és mohón kortyolgattak az öblös boros edényekből. Petrarca pedig szomorú ábrázattal húzódott meg az egyik sarokban, s amikor a termetes fogadós kíváncsian szokatlan rossz kedve iránt érdeklődött, jó hangosan elbeszélte, hogy útközben vigyázatlanságból huszonnégy arany forintját és némi aprópénzét elvesztette. Világosan emlékszik a helyre is. ahol a tekintélyesnek mondható összeget elhullajtotta, s kérte a korcsmárost, hogy kora reggel, amikor kivilágosodik, kísérje el és segítsen neki a pénzt öszszeszedni. A korcsmáros beleegyezően bólintott. A parasztok, akik élénk figyelemmel hallgatták az előttük ismeretlen vándor szavait, sunyin összesúgva kettenként, hármanként az utolsó szálig elsomfordáltak, s amíg fáklyákkal egész éjjen által hiába keresték az elveszett aranyakat — hiszen csak ravasz mese volt az egész elbeszélés —, az alaposan elcsigázott költő kényelmesen megmelegedett a vidáman pattogó tűznél, megszárította nedves ruháit és kedvére kipihente magát. Rakovszky József Kelemen Jinos: Szerelmes vers Egyesülünk mindabban ami ugyanazt a nyomot bagyja bennünk a szenvedés és öröm példáiban minden megértésben minden elszán ásban Utunk a boldogság de hűbb jelünk a szenvedés a munkának feszülő kéz megpróbáltatása ezért vagyunk otthon a múltban és mindenki életében Nézd felgyűlik bennem miden ami ért minden pillanatban a pillanatok összességét élem te ki a példáknak ugyanazt a nyelvét beszéled figyelő szemeid egyszerű szépségével miden törekvésemnek így vagy képe példa magad is égetőbb jegy életemen mint ajkamon a felületes csókok melyek a nap hold váltakozásával örökre leperegnek. ü 1 HP ^S® ANYA GYERMEKÉVEL. SOÖ ZÖLD MARGIT RAJZA e A. beszélget D.-veL — Hogy milyen ronda nők voltak a mi évfolyamunkon! — Mindig csak az emlékeinkből élünk. Unom az emlékeket, ezért nem is szeretek gyakran ' találkozni a régiekkel. Lásd be, hogy hazugság az a sok emlék. Akkor egészen másként volt, mint ahogy most visszagondolunk. Az ember mindig olyan emlékeket lát múltjában, amilyeneket a jelen élete kíván. — Ne filozófálj, igyunk! — Honnan tudjam, melyik az igaz? Ahogy akkor láttam, ahogy tegnap, ahogy most vagy ahogy holnap? Na, igyunk! — De azért szép volt! — Nem volt szép. Mindenki éli a maga életét, senkinek sem lehet a másik életét" élni. Ahogy mi együtt voltunk! — Talán az sem igaz, hogy együtt voltunk? — kérdezi Eszter. — Hogyne! Azt hittük. Mi maradt? Mindenki él, ahogy maga tud. — Téged nem la érdekel a többi élete? — Dehogynem. Szeretem a pletykát. — Csak beszélsz! — Pista, ne igyál már! — szól Ágnes. — Mi közöd hozzá? — Nekem? — Igen, neked la mi közöd hozzám? Ágnes föláll, kimegy. Eszter kiabál. — Hát hülye vagy? Miért bántod? Tóth Béla: NYÍRTAK Amikora kaszát föltalálták — a mi falunkbeli parasztok szava nyomán — hát ment kifelé a határba egy gazda hűséges oldalbordájával aratni. Kasza helyett nagy olló zötyögött a kocsi kasfarában. Valami okosabb parasztember egy tábla búzát nem ollóval szedett le, hanem kaszával. Ez, ugye szembetűnő a hozzáértő embernek. Tetszett is a mi parasztunknak. Nem volt ugyan nagy beszédű, de könnyebb volt a lelkének, ha odabökött ostorával a tarlóra és azt mondta: ezt kaszával vágták! Már csak jártasságának, asszonynál előbbrevalóságának bizonyítása végett is szükség volt erre a nyilatkozatra. Manapság is helytálló bölcsesség ez, tegyen meg az ember mindent ebben az Irányban, mert az aszszony csak akkor becsüli igaziból férjeurát, ha van miért felnézzen rája Szóval azt mondja a parasztember: ezt kaszával vágták! Ügy biz' a. — Nyírták ezt — így rá az asszony. — Vágták — berzenkedik az ember. — Nyírták! Egy „asszonyi állatnak" kétszer is tagadni az ember állítását nem volt megengedve. — Ha még egyszer azt mondod, hogy nyírták, beledoblak a dűlőkútba! — Nyírták — így az asszony. Az ember megállította a lovakat a kútnál, a hajtószárat az asszony nyakára kötötte, s szépen szelíden, csöndeskésen mondta: — Vágták! — Az asszony házastársi türelemmel állt a kútkávánál, s ő som emelt a hangján. — Nyírták! — Az ember belülemelte az asszonyt, s úgy megcsúsztatta a hajtószáron, hogy annak a lábfeje beleért a vízbe. Leszólt utána. — Vágták. — Nyírták — mondja ijedelem nélkül az asszony. Nyakig buggyantja az ember az asszonyt a sötét kút békáktól lakott vizében. — Vágták! >— Nyírták! — Megbuggyantja az ember az asszonyt, hogy mi 6em látszik ki belőle, de még utánakiált, — Vágták! — Az asszony a víz alatt. Szava már nem lehet, de a kérdésre kidugja jobb kezét a vízből és ujjaival ollózva mutatja: — Nyírták! Akkor is nyírták! A több lek egy pillanatra meggondolkoznak, amikor egy ember odakeserüli magát a kötélvégre. Uram-teremtőm, de rettentő kövei gurultak rá erre az emberre a bánatmalomnak. Mert egyszer van a bánat. így énekeljük ezt a nótában is. A bánatot mindenki ismeri, mert olyan ház nem akad a kerek világon, ahol belőle ne lenne. No. ha mindjárt nem is maga az öreg bánat, hanem csak a fia, a szomorúság, akkor is ösmerős az. Mert a szomorúság meg olyan, hogy idővel az is bánattá cseperedik. Elég az az egyhez. Borbiró Jánosnak komoly, érett bánata kellett legyen, hogy így erőszakkal próbált elszaladni az élettől. Nem első eset ez a világon, nem is az utolsó. Borbiró János is így volt. Amúgy rendea hivatalnok ember volt ő. Szerette a munkáját, úgy lehet, a munkája is szerette őt. Hihetőleg semmi bajuk egymással nem volt. De Borbiró János ezen túlmenően szerette a tütükét is. De hát, istenem. Minden embernek van valami raplija. Kártya, nő, ital. A hitvesi félelmeknek három nagy mementója. Természetesen lehetnek ártatlanabb raplik is, mint például pice, vagy motor. Hanem Borbíró János az itallal volt, úgy tűnik, örökérvényűén eljegyezkedve. Nem olyan rendszertelenül iszogatott hogy egyszer-egyszer négykézláb járkált volna, s részegen pocskondiázta volna a főnökét, s belerókázott volna a számlakönyvbe. Mértékkel, de mindennap ivott. Munkába menet fél barack, munka után még két fél barack. Na, és hány ember megcselekszi ezt még manapság is, csak legalább magunk között mondjuk meg őszintén! Hanem ebbe a fene nagy rendszeres iszogatásba belesápadozott nemcsak a családi nagybuksza, de a feleség is. Helyre egy teremtés volt Borbíró János né, annyit meg kell hagyni. Szinte egy fizetésből rendezte be az egykori parasztház szobáit bútorokkal és szőnyegekkel. Értett a pénzhez. Mert azért vannak még asszonyok, akik értenek a pénzhez, hiába lotyognak a nős emberek mást asszonyukról. Persze nemcsak a pénz miatt, de a rendes emberség kritériuma miatt is szidogatta az asszony Jánost — Micsoda hivatalnok az, aki iszogat, akár a vályogvető cigány? — s egyre kevesebb pénzt hagyogatott János zsebeiben. János meg kérte szépen, mondta csúnyán. Mégsem eresztett többet az erszény szája. Utolsó napjaiban már-már ott tartott János, hogy a napi féldecire valót alig tudta összekaparászni. Hát nem szomorúság ez? Napi féldeci! Szóval már egy jó hete napi féldeciken tengette szomorú életét János. A szomorúság a bánat fia. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. október 20.