Délmagyarország, 1963. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-08 / 210. szám

6 dél-magyarország Vasárnap, CTeptetaferg. / —- - Tjfitk OMa: CAMEL Egy hősi kor hős fia lluazonötéves koromig mm volt annyi esze a szómnak, hogy nem vette be a cigarettát. Ugyan időközben, hazudnék, ha letagadnám, történtek kísérletek az orrom cigarettával való ki toldására. Gyermekkoromban kukoricabojtból csavarintottynk rettentő titkolózások közepette. Inaskoromban esténként, amikor a mester a gyalupadján felejtette a dohányát, a pakli nyolcast, abba is belekóstoltam én De csak keserű nyálak futottak össze a nyelvem ágyában és a gyomrom vissza akarta szolgálni a nyersanyagot Szóval nem dohányoztam. Nem voltam én erre különösebben büszke, és nem ls tartottam valami nagy-nagy isteni adománynak. Csak ahogy nagyon sokan, én sem szívtam. Hanem mit nem tétet az emberrel a hiúság? Mert a' hiúság az olyan portéka — nem akarom morális fejtegetéseimmel Dezséri mester kenyerét veszélyeztetni —, hogy nézetem szerint többet árthatott az emberiségnek, mióta feltalálták, mint a harmincéves háború, a középkori kolerajárványok és a számtalan éhínség együttvéve. Aki nem hiszi, számoljon csak utána! Történt pedig huszonötéves koromban a NÉKOSZ jóvoltából, hogy a Balatonra mehettem nyaralni. Nyaralok ebben a balatoni NÉKOSZ-táborban. Jól érzem magam. Oj és szép minden. Már az első napon feltűnt nekem egy fiú, aki mellesleg kollégista volt és sátortársam ls. hogy igen sok szép nő időzik társaságában. Feltűnt? Bántotta a hiúságomat? De menjünk csak sorjában! Igen, bántotta a hiúságomat a dolog, bár ezt nem vallottam be magamnak, mert ezt az érzést úgy fogalmaztam meg, hogy no, erre kíváncsi vagyok. Mi lehet a titka énnek áz emberhek? Ugyan miféle vonzóerő működhet benne? A napnak egyetlen olyan szakasza nem volt, amikor magában üldögélt volna, vagy akár férfiak társaságában. Örökké nők, nők és csinosak. Énrám meg a kutya se sandított. Pedig... figyelni kezdtem a fiút. A lányokkal lezser volt, szinte leereszkedő. Cigarettázott és a lányok ls az övét szívták. És unott pofával tűrte, hogy időnként megfésüljék seszínü haját. Hogy miket beszélgettek, azt nem tudom, mert hallótávolságon kívül ültem, meg különben is Illetlen dolog mások magánügyeibe belehallgatózni. De olyan nagy dolgokat nem mondhatott nekik, annyi szent, mert tudtam az életről vallott felfogását, hiszen említettem, hogy egy sátorban laktunk az irigyelttel. Eltelt egy-két nap, s én annyi ember között olyan egyedül voltam, akár a pusztakút ágasa. Ügy harmad-negyednap este a nőkkel való torklglakás érzetével üldögélt az én bodagmellű sátortársam az ajtó előtt. Akkor már nagyon haragudtam rá nyilvánvalóan nem véletlen sikeréért, elannyira, hogy magamban mindenféle kifogást összehordtam róla, amivel lealacsonyítani lehetett Cigarettázott, nézte az eget. Én meg feküdtem a sátorban és duzzogtam a személytelen nagy, ronda életre. Cigarettája füstje elérte az orromat. Finom illata volt. Azonnyomban megsugárzott az agyamban, hogy ez a bodagmellű cigijének köszönheti likerét a lányok előtt. Hiszen ezért legelik őt a szépségek. Hohó, a titok nyitja! Camelt szív, amerikai cigit. Tudtam, hogy reggel azzal kezdem a napot. Hiszen ezek a lányok azt hiszik, hogy ez a fiú a fonyódi part legpénzesebb kutyafülűje. Nagy megelégedéssel aludtam el. Nekem la volt Camelom. Ügy osztogatták azt nálunk a táborban, mint a mndennapl krumplilevest. KF éggel majdnem első * voltam a parton teljes doboz Camellal. Rögvest rá is füstöltem. Kilenc körül teljes üzemben verte fehér habjaival a víz a tikkadt testek ezredeit. Nem mondhatom, ahogy ellépdeltek mellettem a szépnembellek, mintha rámtévedt volna egynémelyik tekintete. De különösképpen nem méltattak figyelmükre. Vigasztalgattam magam. Még nem jött el az enyém. És szívtam, szívtam rendületlenül egyik nranyvégűt a másik után. Rossz volt tőle a számíze, mintha éppen lúgot reggeliztem volna. Dehát reményében annak, hogy bár egy olyan lányt odacsalogassak szépszagü füstömmel, amilyenben a bodagmellű bővelkedik, nem törődtem finnyás nyálmirlgyelm tiltakozásával. Estefelé már lógott az orrom. Sehol semmi! Éppen szedelőzködtem, hogy no, most pedig felhagyok a hülyéakedéasel, amikor — így szokták a primitívebb felkéízülésű írók, a legrosszabb írásokban is a kívánatos fordulatokat, a lélekzetelállítót bevezetni —, szóval szedelőzködöm, odalép egy lány. Nem olyan, amilyent én ábrándjaimban elképzeltem, de egy valóságos lány volt. Madárszájú és a szeme annyira kívül kucorgott a gödrök partján, hogy az embernek ingere támadt helyére tolni. És az arca, mintha ijedt lett volna. A lába? Nem ls emlékszem rá. Tüzet kért. Igényelte, hogy parázsról adjam, ne pazaroljam a gyufát. Parázsról adtam. Nem is köszönt, elment. De reményt hagyott bennem. A füst után jött És a hiúság, a csak azért is türelemre Intett mint vérbeli horgászt, ha táncolni kezd az úszója. \ áltakozó kedéllyel ébredtem reggel. Folytassam, ne folytassam? Folytattam. Másnap tüzet sem kértek tőlem. Még egy madárszájú lány sem nézett felém. Harmadnap ls azívtam dühömben. Hiúságom úgy fickándozott, mint első patkolású ló a kovács kalodájában. A bodagmellű rendületlenül tartotta udvarát. Füstölt és füstjéből erősen kapcsoló láncokkal fűzte magához őket. A füst! Micsoda erő van a füstben! Szinte mániámmá vált ez a két fogalom. Füst és lány. De szép lány, mivelhogy az én füstöm sem utolsó. Camelból való! Amerikai. Harmadnap jött egy egészen helyre lány. Igazán nagyon kedvemre való. Ha a várakozástól meglazult akaraterőmön múlott volna, azonnal hajlandó lettem volna nemlétező egzisztenciámra házasságot kötni vele. Holtomiglan, holtáiglan. Még, ha jól megszorított volna, bár 25 éves korában már alakulóban levő világnézete van az embernek, még pap előtt is kivallottam volna iránta érzett mélységes megbecsülésemet. Cigarettát kért. Mosolyogva közölte, hogy az övé elázott. Jaj, micsoda örömmel adtam. Mit nem adtam volna én akkor? Rágyújtott és leült. Dresszéből csorgott a víz. Félig elszívta a cigarettát, amikor rábámult, hogy mit is szív. Szemlátomást megváltozott és kedvesebb lett. Szinte közelebb húzódott hozzám. De csak szinte. Nagyon elégedett voltam helyzetemmel. Nem győztem hálát adni a Camelnek. A lánynak ízlett a cigi és szépen is illett fogaihoz. Azt hiszen egészen jóízűen melegedtünk neki a beszélgetésnek. Szórakoztattam. Kedveseket mondtam. Üjra rágyújtottunk, óvatosan és ravaszul fontam körül kérdéseimmel, ahogy folyondár fogja körül észrevétlen a gazdanövényt. Manapság az ilyen beszélgetést nevezik fűzgének. Úgy véltem Jól érzi magát társaságomban és magomban röhögtem, mint ló, ha fejérehúzzák az abrakostarisznyát. Hogy lám, lám, mire buknak manapság a nők? Madárnak lépet, egérnek szalonnát, rókának szárnyast állítanak, lánynak pedig füstöt eregetnek. Hogy micsoda brumli az élet! á~ályan biztos voltam a ^ dolgomban, mint az álombeli pénztalálásakor, hogy no, most csak szorítani kell egy kicsit, nem úgy, mint egy előző álomban, mert akkor mire felébredtem, odalett a pénz la. Ügy jött oda egy deltái fiú, mintha intésre történt volna. Az első moccanásra látszott, hogy a lányhoz tartozik. A lány felállt, megköszönte a cigarettát és egymásbakarolva elindultak. Még hat napig szívtam. Addig tartott a szabadságom meg a Camel. Senki nem jött hozzám többet.. . . Emlékezés Juliusz Fucsikra Sokáig emlékezetes marad a cseh Fucsik-filmnek az a jelenete, amikor a civilruhás Juliusz Fucsikot kiviszik a börtönből és — egy dombocska tetejéről — megmutatják neki a nyár fényeiben fürdő Prága vonzó, varázslatos szépségét. A kövér Gestaponyqmozó mint egy modern Hefisztofelesz áll a forradalmár mellett, akiről azt hiszi: megtörte a börtön, a halál közelsége. »Csak már ez a látvány kellett neki, ez lehetőség, hogy szabad lélegzetet vegyen és majd mindent úgy csinál, ahogy mi akarjuk* — mondja magában a ravaszságára büszke, valójá: ban azonban földhöztapadta n kotlátólt Gestapo-embér, Akinek aztán mélyen Csalódnia kell, mert Fucsik — akiben méltatója sok joggal a XX. századi korszerű, pozitív és harcos Faust egyik példaképét látta — csak mosolygott Mefisztóján. -Juiek* szerette az életet, azért küzdött első eszmélése óta — az emberek ünnepeiért és hétköznapjaiért • — és éppen ezért az élet ügyét Sokkal fontosabbnak tartotta a sa~ ját éjeiénél. Még egyszer megnézte a Várost, amelyet úgy szerzett, amelynek fia volt, lehörpintette a jó, hideg pilseni s.ört, amellyel az arcára moSt nyájasságót öltő pribék megkínálta. Tudta Fucsik, hogy utoljára látja az ••arany Prágá*-t és utoljára iszik sört. Tudta, hogy ha mégis hallgat, kivégzik. És továbbra is hallgatott. Az életért hallgatott. De ugyanakkor üzent is ... Ha az éppen húsz éve, 1943. szeptember 8-án kivégzett Juliusz Fücsiktól nem maradt volna fenn egyetlen sor sem, amit a vizsgálati fogságban, a börtönben papírra vetett, akkor is üzent volna. Ahogyan élt, ámilyén bátor és tisztességes volt — amit még a náci megszállás előtt — a Szovjetunióról, az új, reménybeli Csehszlovákiáról, a népek testvért barátságáról írt, az is mind csupa üzenet a túlélőknek és a holnap születőknek, nekünk. De — csodálatos módon — fennmaradt börtönnaplója is: ez a tömör remekmű, amelynek minden sora Igazi irodalom és igazi hitvallás. Ahogy Anna Frank rt- szintén immár világhírűvé lett — naplója jelképes, összefoglaló üzenete annak a száz és százezer gyereknek, és felnőttnek, akik az őrjöngő fasizmus áldozataivá lettek, úgy Juliusz Fucsik börtönnaplója mintegy sugárkévébe vonja és fonja mindazok üzenetét, akik szembe mertek szállni a fasizmus zsarnokságával. A Fucsik-i napló a mártírok üzenete. , Nem célunk itt idézni ez* a napló-üzenetet, mint ahogy nem Szükséges elmondani a sokáig -Horák tanár úré köntösében harcoló Fucsik elfogatásának és kivégzésének körülményeit sem. Az adatok mindenütt megtalálhatók, Juliugz' Fucsik álakja bevonult a mi iskoláskönyveihkbe- is. E szerény írás célja éppen az, hogy elgondolkoztassa az olvasót: a szoborrá, utcanévvé, iskotlaí feladattá, fogalommá lett Fucsik — a még fiatal, jóképű cseh kommunista, az újságíró és "magántudós* — nem is olyan régen még élő ember volt, tele emberi szomjúsággal az élet, a lélekzet, a szépség után (és a pohár sör. után is) és valahogy úgy van, hogy a.legjobb fllnv a legdrámaibb színdarab sem tudja teljes mélységében megmutatni: mennyire nem volt könnyű neki (neki sem) hősnek lenni, bízó és bíztató szavakat, mondatokat vetni a papírra, miközben tudva tudta, hogy nemsokára felakasztják. . Egy kicsit lejárattuk mi annakidején a -hős- fogalmát, egy kicsit olcsóvá tettük, többek között nyilván azért is, mert egy időben ném kevesen Igen olcsón jutottak hozzá ehhez a címhez. Márpedig a »hős*-t nem lehet kinevezni, azt a nép üti azzá és a történelem szentesíti. A nép, amely a régmúlt korokban — amikor még nem szerepelhetett a történelem színpadán — legendás hősöket szült magának és amely tegnap és tegnapelőtt óta immár valóságos hősöket igényel. A nép hőse az, aki azt teszi"— kiemelkedő erkölcsi és szellemi erővél — amit a nép érdeke parancsol. A fasizmus uralkodása idején az volt a legnagyobb hős, aki a legragyogóbb példát mutatta a népellenes rendszer elleni harcra. Juliusz Fucsik volt a hős, a bátor és okos illegális harcos. Ma az a legnagyobb hős, aki a legtöbbet teszi a békéért, a békés fejlődésért. S a tegnap és ma hősei között híd íve feszül. HisZen Fucsik harca nélkül ma nem lehetne békés egymás mellett élésről, egy új aranykor reményéről beszélni. A Vaszilij Tyorkinok, áz egyszerű Szovjet katonák milliói a harcmezőn, a ' fucsikok, a Schőnherz zoítánok, a bajcsy-zsllinsfcki endrék az ellenség hátában, a zsarnokság és az elvakítottság gyűrűjében, fenyegetések és csábítások között építették a hidat, az öntudatra ébredt embereit között, a tegnapi ma és a mává lett jövő kőzött. Ezért oly élő, ezért ojy aktív fegyvertársunk a húsz éve kivégzett Juliusz Fucsik. Antal Gábor V/IR • .np •: I- • ->I 'r á 1 NTE SÍPOS GYULA: Bolgár hegyekben Keskeny ösvény a Rilin, jön a szamár-karaván, Elöl lép a csacsi-Vajda, csengettyű Cseng a nyakán. ..•:.; • : -T • ' n Szálas erdő, rengeteg, , . vízesés, kő-görgeteg, öt-Kát szamár egy kötélen, cipeli a terheket. Ballag, nem siet soha. Nincs hajcsárja, ostora. Hová Indult, bólogatva, úgyis elér majd oda. Ismeri jól az utat, ' patak partján megitat, farka bojtját meglegyinti, elűzi a gondokat. Lajos negyven éves korára érdemelte kl a kalapkirály kitüntető címet. Nem azért, mintha divatos, remek formájú kalapokat készített volna, mert hiszen egy nagy vállalatnak volt a revizorja, plcurkát sem értett a kalapkészítés mesterségéhez, hanem Inkább azért lett kalapkirály, mert köztudomásúlag, de saját feljegyzése szarint is, negyvenéves koráig százhatvannyolc kalapot vesztett el, Illetőleg loptak el tőle. Küllemben és értékben komolyabb kalap elvesztése után az étkezdében összehívta barátait, főképpen azokat, akik télen, nyáron hódolói a kalapnak: — Gyerünk kérem, üljünk már össze komoly értekezletre, vitassuk meg alaposan mire jó a kalap. KeU, vagy nem kell? Mert vad hidegben is szaladgálnak kalap nélkül, némelyek pedig vad melegben is fülükig húzzák le Barátaim, én esztétikus hajlamú ember vagyok, de ennyi kálaptragédia után megállapítottam, hogy a kalap csupán az utcai üdvözlések megejtésére szükséges már azért ls, hogy a kalappal félreérthetetlenül kl lehet fejezni, kit hogyan tisztelünk. Én már kétségbeesésembén fokozatokat állapítottam meg. Papfrkát vett elő arról olvasta: — Bal kézzel, felfelé ívelő, parabolikus pályán mélyen alászálló kalapemellntés közéleti nagyságoknak, de ezekkel egyenrangúan mondjuk, a szép VIdrákn'énak is szól. Itt emlitem meg. hogy az írók is így köszöntik a szerkesztőket, színigazgatókat, könyvkiadókat, s egynémely dramaturgot... — Ha az ívet csupáncsak a gyomorszájig hajlítjuk, azt jelképezi, hogy mégis várunk valamit Kovács Egontól — Ha csak leemeljük, s kurtán visszatesszük, azt Jelenti, nem várunk semmit Kovács Egontól... — Pillanatnyi kalaptorna, másodCéurka Péter: perc alatt le s fel: na ne mondja maga Tirpák, hogy még csak nem is köszönök magának... — Kalapunk szélének ujjunkkal való egyszerű megpeccentése azt jelképezi: ön engem nem érdekel Vecseri ... ( — Ha nem Is peccentünk: gondoljon Kanderfi ügyvéd űr, amit akar... Az utolsó kalap elhagyása után Lajos elhatározta, hogy most már ő kalap nélkül teszi meg az utat a majdani sírig, de hivatalból sokat járt vidékre kiküldetésbe, így felesége féltő unszolására mégiscsak vett egy százhatvan forintos nyúlszőr kalapot. Nézte a kalapot, s úgy -csillant fel neki, hogy többször volt már ilyen kalapja, de mind ott hagyogatta kedves kis lokálok fogasain, vagy utazásai során Túrkákán, Kunbélfalun, Retymegen, szóval a világ minden tájékán. Fogadalma ellenére most mégis megvette a nyúlszőrt, ipár csak azért is, mert felesége azt állította, hogy kalap még soha nem állt ilyen jól neki, egyenesen féltékeny lesz reá. Indult tehát kora reggel a Keletiből az új kalappal Rezedafalvára. A kupéban hol letette, hol feltette a fejére. Nem merte sem a csomagfartóra, sem a kampós fogasra helyezni. A kezében tartotta Emlékezett ugyanis élete őstörténelméből, hogy több kalapot vonatokban hagyott. Egyet az Orlent-expressben. A kalap nagy utat tehetett meg vízlumok nélkül országokon keresztül, míg valami párizsi átlag polgárnak a tejére került. i Egyszercsak egy kis állomás közelében, nyílt pályán. megállott a vonat Az utasok rángatták le az ablakokat. mi az, ml történt? Lajos is lecsapta, de már abban a percben Indult is a' vonat tovább, pályamunkások dolgoztak a töltésen. Indult a vonat metsző hideg ellenszélben. De adjuk a szót Lajos szájába, aki így folytatta: — Ez a szél, utólagos megállapításom szerint, cirka ötven kilométeres sebességgel száguldott tova vadonatúj nyúlszőr kalapommal a töltés mentén. Kalapom pergett, forgott, szaltózott, végre fennakadt kis salakdomb tövében. Sokáig- néztem viszsza, figyeltem míg csak be nem fedte előlem, a szememre ráereszkedő eleven visszaemlékezés bánata... A tragédia. első pillanataiban töprengtem, meghúzzam a vészféket?... Szabad egy kalapért?... Vagy leugorjam? ... Kockáztassak? ... — Igy töprengtem, s töprengésem közben szelíd átkokat szórtam Xs ősi tiara. a nemezsüveg, a sumiroktól, trákotetól napjainkig működő minden föveg és kalapkészítőre... így aztán kalap nélkül érkeztem Rezedafalvára, persze kalap nélkül jöttem vissza. Visszajövet állandóan figyeltem a tájat most már lehúzott ablak mellett, Mikor érkezem a kalaptragédia színhelyére? Ml okbél vágytam látni e tájat, magam sem tudom. Mert mit érnék vele, ha történetesen meglátnám kalapomat még mindig a sajakdomb tövében lapulni. A pályamunkások még bizonyára ott. dolgoznak n síneken úira megáll a vonat, vagy legalábbis lassíj;. De hiszen a kalapom messze élkarikézott a színhelytől, olykor szállt, mint ismeretlen csavargó égitest, és ha ott nyugszik a salak tövében, vajon lenyúlhatnék érte?... Bolondság ... ' — A vonat valóban lassított, sőt meg is állott. Néztem előre, hátra, fel, le ... Sehol semmi, kalap se égen, sem földön ... Sivár kalaptalansig az egész tájon ... Hogy ezek a pályamunkások hogyan bírják kalap nélkül egész nap, a tűző fényben ... — Alltam a vonat ablakában, reményt vesztetten. Persze tudtam, sokszor megesett már, hiába kerestem, nem találtam meg az éveik során elhullajtott kalapjaimat, különösen a jobbakat... — És moet figyeljetek — emelte fel rezgőaen a hangját Lajos ezen az utolsó kalapértekezleten —, egyszercsak vadul, tálén vadabbul, mint a bölény — voltam kénytelen félkiáltani: , • • — Hé, te, gyerek!... Hallod?!... Az a kalap az enyém ... Tegnapelőtt fújta le a szél a fejemről ...• Hű, a mindenségit?... Kis birkapásztor állót vagy ötven birka között. Lajos nyúlszőrkalapja volt a fején. Nagv kalap, kis ember, kampós juhászbot a kezében. Mosoly go't a hadonászó, ordítozó Lajosra. Hogy ml bala van, sejtette. Szófoszlányok ia eljutottak a füléig a mellette elsuhanó vonat ablakából, Dehát mit tegyen egy becsületesen gondolkodó, a téesz birkanváját őrző Dásztorfiú. Mosolygott. Kezével töleaért csinált a szája elé: — írja meg a címét, elkiVdöm postán ... — Azután — fejezte be Lajos, mintegy önmagát citálva — bal kézzel parabolikusén felfelé ívelő, s mélven alászálló rmellntóssel kö«zöni tört ent<em. s az iramodó vonatot a saját kalapommal... %