Délmagyarország, 1963. július (53. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-21 / 169. szám

4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1M3. júllns 21. Künn o mezőkön már befejezéshez közeledik az aratás. Eleinte nehézségek mutatkoztak a gépek körül. A kombájnosok, gépkezelök azonban fáradságot nem ismerve — epp úgy, mint a kézi aratók — derekas munkát végeztek. Talpon álló gabonát a szegedi járásban már a Tiszán túli körzetben is csak elvétve lehet látni, pedig mintegy másfél héttel később kezdődött el az érés. Szeged és a szegedi járás közös gazdaságaiban gyűlik a gabona a zsákokba. Megrakott kocsikkal szállítják az új kenyérnek valót a termelőszövetkezetek gazdái a magtárakba. A nyári nagy munkákat általában derekasan, odaadóan végzik valamennyi közös gazdaságban. Ha szükséges, akkor a tsz tagjai még vasárnap is dolgoznak, hű segítőtársaikkal, a gépállomások dolgozóival együtt. Serény és víg a munka. mert igazán hasznát látják. Szép, örömteli munka folyik most a kombájnszérűkön is. Tisztítják a termést és szállítják be az állami raktárba, és a közösbe. Milyen a termés? — kérdeztük a gazdáktól. Számot még nem mondanak, csak azt árulják el hamiskásan: a betervezett mennyiség biztosan meg lesz, egy-két mázsával tán még több is. Jó és örömteli dolog ezj ÁG ARATÁ Szorgalmasan dolgoznak a szövetkezeti gazdák Gyűlik az új gabona a raktárakban A szatymazi Homokgyöngye Tsz-ben ls zúg a cséplőgép. A gyakorlott etetők reggeltől késő estig tömik a masina telhetetlen gyomrát A kübckhá/i Sarló Kalapács Tsz-ben a cséplőgépek még a kombájngabonát tisztítják. Képünkön az egyik hazaérkezett vontató üríti búzaszállítmányát A gabonászsákokkal megrakott kocsikaravánnal a Terményforgalmi Vállalat a regi raktára előtt találkoztunk. Az újszentiváni Üj Élet Tsz-ből két nap alatt vagon gabonai hoztak a városi dolgozóknak 15 Amerikából érkezett Budapesten találkoztam össze egy régi szegedi barátommal, aki még a harmincas években vándorolt ki Amerikába. Nagyon megörültünk egymásnak. Összeölelkeztünk és másodpercekig szólni sem tudtunk. Végre, egymás szavába vágva, mindketten csak kérdeztünk az eltelt időkről, a jelenről. Közben beültünk egy belvárosi presszóba és ott folytattuk a visszaemlékezést. Megkérdeztem, hogy volt-e Szegeden, mire közölte, hogy két nappal ezelőtt volt ott, amióta én éppen Pesten tartózkodom. — No látod — mondta —, a sors különös szeszélye folytán mégis összetalálkoztunk, ha nem is otthon ... (Mert most is úgy mondta húszegynéhány év távlatából: "otthon-. Szegeden.) — Hét mesélj, kikkel találkoztál Szegeden? — faggattam tovább. — Bizony kevesen vagyunk már a régiekből, s amikor kimentem a temetőbe, ott már több ismerőst találtam... Ezután elmosolyogta magát és a mosoly mögött valami fanyar keserűség húzódott meg arcán, ahogy tovább mesélt szegedi élményeiről. — Találkoztam egyik volt osztálytársammal, akinek első kérdése az volt, hogy az érettségi-találkozóra jöttem el? -Kár, hogy nem júniusban voltál ittk< jegyezte meg volt iskolatársam. -Kedves estét töltöttünk együtt*- Inkább csak udvariasságból kérdezősködtem, hogy hányan is jöttek el a találkozóra? -Nem sokan — mondta — talán egy tucat)-. Aztán kezdté sorolni a neveket de bizony csak néhány keltett bennem homályos emlékeket Inkább azokra gondoltam, akiket nem említett és legjobb akarattal sem lehettek volna ott mert korbáccsal és puskával hajszolták őket ötvenedmagukkal aknamezőket felfedezni őrültek és gyáva nagyurak mániás álmait hajszolva és a háborúban ott is maradtak. Eszembe jutott még egy másik név is. Két fiútestvér. Az egyik 12 éves korában halt meg hirtelen valami fertőző betegségben, s az apja, egy bácskai földbirtokos, akkor sírva jött osztályunkba, ahol még üres volt a helye, hogy szeretet fiának kis pajtásait megláthassa. Együtt sírtunk vele. De ez nagyon régen volt. A másik fiú felnőtt. Azután mint az újvidéki borzalmas fasiszta mészárlás egyik fővezére, százszor megérdemelten, akasztófán végezte. Egy harmadik osztálytársból orvos vált Egyike lett azoknak az elvetemülteknek, akik orvosi kísérleteket végeztek az embereken a táborokban, hogy meddig bírja az ember, akit jeges vízzel fagyasztanak meg, vagy üszkösítö sebeket oltanak testébe. Nagyon fontos okból ez az orvostudós messzire elszaladt a háború végeztével és hasonló jó okból nem tisztelte meg jelenlétével az iskolatársak találkozóját sem ... Végül azon. ban elhagytam ezeket a gondolatokat Nem iskolai találkozóra jöttem én Magyarországra, még csak azért sem, hogy szomorú, keserű, vagy akár fiatalos emlékeket kergessek. Nem ámítgattam magam egyetlen pillanatig sem, hogy ez a néhány évtizedes találkozóm, az országgal olyan lesz, hogy abból felmérhetem az egész ország embereit. Ehhez pár hét nagyon kevés, de amit láttam és hallottam csupa 6zép és jó volt. Nem mondom, panaszokat is hallottam, mert az mindig jobban kiabál, mint a megelégedés. Láttam az újjáépült fővárost, láttam a régi nyomortanyákon új bérpalotákat a kirakatok tömöttségét a jól öltözött embereket és láttam életkedvet... — És mit szólsz Szegedhez? — kérdeztem. — Rengeteget épült és fejlődött Nagyon szép és tiszta a város. A Tisza-part és a Marx tér környéke egészen új. A megyeháza különlegesen szép, melyhez hasonló kevés akad odaát is. És képzeld csak, bementem az új Tisza Szállóba. Nagyon szép, modern, de kár, hogy nem hagyták meg a régi kávéház jellegét No dehát ez az idők szele. Ma a presszó a divat de azt a hangulatos intim melegséget nem tudja kelteni, mint a régi kávéház. Ügy látszik, a mai fiataloknak ez az, ami nekünk a régi volt... Majd így folytatja barátom: — Hogy nagyon el ne bízzátok magatokat a sok szép és felemelő látnivaló mellett hibákat is láttam. — Mit például? — Láttam hogy piszkosak a szobrok. Megvilágítva, ami egyébként nagyon szép és Jó ötlet, az elhanyagoltságuk is jobban látszik. Ezzel szemben a mikrobusz, nagyon szerencsés ötlet. Vagy háromszor végigkocsikáztam vele a várost és mindannyiszor találtam valami szép újat Ellenben az ötvenegynéhány évvel ezelőtt létesített utcai illemhelyeket miért nem modernizálták eddig? A szabadtéri játékok városa ezt megérdemelte volna. Üjszeged nagyon szépen ki van építve, csak azt nem értem, hogy a főfapor középső széles útjára, hogy nem jutott néhány kocsival abból a sárga kavicsból, ami a többi parkokban fellelhető? No meg egy régi szegedi hiba, ami a múltból ittmaradt: sötét a város. — De hiszen vannak neonés higanygőzlámpák... — Az igaz, feleli barátom — láttam is őket, de ha vannak, akkor miért nem gyújt- , júk fel azokat a sötétedés beálltakor? Vagy az egy szertartásos szokás, hogy csak este 8 órakor szabad meggyújtani az utcai világítást , Szegeden, amikor a kirakatokban már régen égnek a lámpák? Nézd meg — s mutat ki a pesti utcára — még nincsen félnyolc és égnek a lámpák. • — No de hagyjuk már a hibákat Nagyon sajnálom, hogy a szabadtéri eloadasokori nem lehetek itt, de talán majd egy-két év múlva. Nagy általánosságban minden nagyon szép Szegeden, és ha így fejlődik a város, joggal nevezhetik majd a fesztiválok városának. — Jártam a külvárosban is — folytatja. — Láttam az új parkokat, játszótereket és láttam a tereken a gyerekeket, akik éppen úgy futballoznak, mint mi valamikor. Mégis volt ebben valami új a számomra, amit sokáig nem tudtam eltalálni. Végre rájöttem. Meg volt! Egyetlen mezítlábas sem volt közöttük, pedig az idő meleg és száraz. És még valami. Labdájuk nem valami rongyból, harisnyából összeeszkábált ökölnyi dolog volt, hanem "valódi ötös* futball. Emlék- • szel? A mi időnkben ilyen futbailjuk csak a hagy sportegyesületeknek volt és talán . egy-két nagyon Irigyelt gyereknek a belvárosban ... Et- , tői kezdve végigmentem Szegeden is meg Pesten és falvakban is — mert ott is vol- v tam — megnézni a gyerekeket ahol játszanak. Mindegyiknek a lábán erős, jó cipő és a labdájuk mindig "valódi ötös- volt Sehol rongylabdát nem láttam. — Látod — mondta ha rá- . tom — ha másért, nem, egyesegyedül azért is m- "érte, hogy eltűntek végit sen a nagy gazdagság rongylab- > dái. hogy a gyerekek mindenütt az útcán, tereken, vá- ' rosokban, falvakban jó erős cipőben -valódi ötös- futballal boldogan játszhassanak— Jenő István Három a magyar igazság? Magasodnak az asztag ok. Sietős a munka, mert holnap indul valamennyi cséplőgép Kanyarog, tekergődzik a tengeri kígyó. Egyelőre csak a feje látszik, és hogy mikor lesz vége, azt nem tudni. Mert egyre jobban húzódik a konzervgyári szociális épület befejezése. Már annyi róla a szó, meg az írás, hogy lassan az épület valamennyi téglájára jutna egy-egy emlékül. Három a magyar igazság, tartja a közmondás és úgylátszik az építők is. Mert már a harmadik határidót állapították meg; december 31-vel. A Központi Döntőbizottság előtt az ügy. A felperes a Szegedi Konzervgyár, az alperesek pedig a kivitelező vállalat, az ÉM Csongrád Megyei Építőipari Vállalat és az ÉM Ipartervezó. A két alperes egymást okolja és szidja —, a vállalat meg azt szeretné, ha elkészülne már az épület Számukra nem az a lényeg, hogy ki a hibás — ennek eldöntése már a bizottságra tartozik —, hanem az, hogy még mindig nem lehet használni. A nyári szezonban nagy problémát okoz a szociális épület hiánya. Kevés az öltöző, összetákolt helyiségekben cserélik át munkaruhájukat az emberek. Az ebédlő szűk és kicsi. És egyszerre több célnak kell megfelelnie. Lassan alig bírják a minimális szociális körülményeket biztosítani. És mind e közben az új épületen csak néhány ember dolgozik® Az építőipari vállalat kifogásai saját szemszögükből nézve részben helytállóak, de ezeket a konzervgyár nem fogadhatja el. Valóban fontosak a lakásés emeletráépítések, de a vállalatnak legalább olyan fontos, hogy öltözőhelyiséget tudjon biztosítani dolgozóinak. Sok és magas beosztású ember iili körül az asztalt. Vitatják ki, miben hibás. Jogászok diktálják a jegyzőkönyvet, s az egyik fél sem enged a maga igazából. Most kutatják a múlt év végi részlethatáridő eltolódásának okait. Mindenki a másikra hivatkozik. És hogy kinek van igaza, azt íg'v egymásközt eldönteni nem tudják. Talán, ha valamennyi részről ilyen hévvel és lelkesedéssel kezdtek volna az építkezéshez, már rég a múlt homályába veszne az avatóünnepség zsivaja. Igaz, a kivitelezők ígérik, hogy az új határidőre elkészül az épület. A konzervgyáriak azonban kételkednek. És ennyi halogatás után Jogosan teszik. Mert a közmondás azt tartja, hogy "három a magyar igazság-, de néhol még hozzáteszik azt is, hogy "egy a ráadás-. Az volna jó, ha itt most már a ráadás szóba se jönne, ha az év végéig most már valóban sor kerülne a szociális épület átadására. M. £.