Délmagyarország, 1963. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-17 / 40. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG •asárnap. 196S. feftmér ti SZOLZSENYICIN: IVÁN GYENYISZOVICS ttyty napia KISREGÉNY Peters Magda Hetényi Pál Dosek Lajos Murányi Bea fordítása Cigányversek Csányi László íordííásai (40.) — Mert keveset imádkozott, Ivan Gyenyiszovies, roszszul, buzgalom nélkül, azért nem teljesedtek be az imái. Az imának rendithetetlennek kell lennie! Ha hite lesz és azt mondja ennek a hegynek — menj el! — elmegy. Suhov elmosolyodott és még egy cigarettát sodort. Rágyújtott, az észt adott tüzet. — Ne mesélj már, Aljoska. Nem láttam éa olyat, hogy a hegyek elinduljanak. Igaz, hogy nem is láttam, hegyeket. De ti, ott a Kaukázusban, az egész baptista klubbal együtt imádkoztatok — elindult egyetlen hegy is? — Hát igan, ezek a heg)-lakók: imádkoztak istenhez., ugyan kit z-avarlak? Mindegyik keroken 25 évét kapott. Mert most ilyen idők járnak: 25 év egy adag. — De mi nem is imádkoztunk ezért, Gyenyiszovies, suttogja Aljosa. Evangéliumával közelebb mászik Suhovhoz, egészen az arcához. •— Az Ür arra tanított, hogy minden múlandó a földi javak közül, csak a mindennapi kenyérért fohászkodjunk: -A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma*. — Szóval az itteni kenyéradagot? — kérdezi Suhov. De Aljoska csak mondja a magáét, a szeme a szájánál is többet mond, s még a kezét is tördeli, szorongatja. — Ivan Gyenyiszovies! Nem azért kell imádkozni, hogy csomagot kapjunk vagy külön adag levest. Amit az emberek sokra tartanak, isten szemébein hívság! Lelkiekért kell imádkozni: hogy az Űr kiűzze szívünkből a gonoszt... — No, figyelj iöa. Nálunk, a polomnai templomban a pópa ... — A pópádról ne beszélj! — kéri Aljoska, még a homloka is ráncba szalad a fájdalomtól. — De, csak hallgasd meg. — Suhov felkönyököl. — Polomnában, a mi egyházközségünkben nincs gazdagabb ember a pópánál. Ha például elhívnak tetőt fedni, az emberektől napi 35 mbeh kérünk, dé a pópától százat Még csak meg sem nyikkan. Ez a polomnai pópa három városban. három nőszemélynek fizet tartásdíjat, s a negyedik családjával él. Még a püspök is cimborál vele. a pópánk nyújtja oda a püspöknek a zsíros mancsát. Es a többi pópát, ahányat csak küldtek, mind elmarta, senkivel sem akar osztozkodni... — Minek beszélsz nekem a pópáról? A pravoszláv egyház elszakadt az evangéliumtól. Nem srttelik le őket, mer! nem szilárd a hitük. Suhov nyugodtan nézte, dohányozva Aljoska felindulását. — Aljosa —, s félretolta a baptista kezét, arcába fújta n füstöt. — Nem vagyok én isten ellen, értesz engem. Szívesen hiszek én istenben. Csak a paradicsomban, meg a pokolban nem hiszek. Miért néztek bennünket tökfilkóknak. miért meséltek paradicsomról meg pokolról? Ez az, ami nem tetszik nekem. • Suhov megint a hátára feküdt, a hamat a feje fölött óvatosan leszórta a priccse és az ablak közé, hogy ki ne égesse a kapitány holmiját. Elgondolkodott, nem is hallotta, mit hadar Aljosa. — Száz szónak is egy a vége — mondta ki, akármenynyrt imádkozol, nem vesznek le a büntetésedből. Ügyis le kell ülnöd, első perctől az utolsóig. — De ezért nem ls kell imádkozni! — szörnyűködik 'Aljoska. — Minek neked a szabadság? Odakint elfojtja a gyom a hitedet! örülj, hogy börtönben vagy! Itt van időd lelkedre gondolni! Pál apostol is azt mondta: "Miért sírtok é? miért szomorítjátok szívemet? Nemcsak fogságot szenvedni, de meghalni ls kész vagyok Urunkért, Jézusért!* Suhov hallgatagon nézte a mennyezetet. Már maga sem tudta, kívánja-e a szabadságot, vagy sem? Eleinte nagyon ktvánta és minden este számolgatta, hány nap telt el, hány nap van még hátra. Aztán megunta. Aztán kezdett rájönni, hogy haza úgysem engedik a magafajtát, száműzetésbe küldik. És hol lesz jobb az élete, itt-e vagy ott, azt nem tudni. Csak akkor szeretett volna szabad lenni, ha hazamehet. Haza meg nem engedik ... Aljoska nem hazudik, hangján is, szemén is érzik, hogy örömmel ül börtönben. — Nézd, Aljoska, magyarázza neki Suhov, nálad ez valahogy rendjén van: Krisztus azt parancsolta neked, hogy alj a sitten, Krisztusért ülsz. De miért ülök én? Azért, mert negyvenegyben nem készültek fel a háborúra? Ezért? Mit tehetek én erről? — Ügy látszik, nem lesz második számlálás... — dörmögött a priccséről Kilgas. — Az ám! — felelt Suhov. Fel kell írni a kéménybe korommal, hogy nincs második számlálás. — Es ásított: — No, aludjunk. De ekkor az elcsendesedő, elnyugvó barakkban lármát hallottak a külső ajtótól. Berohantak a folyosóról ketten, akik a valenkiket vitték el és kiabálnak: — Második számlálás! Már jön ls mögöttük a smasszer: — Átmenni a túlsó felébe! Pedig már volt, aki aludt! Felmordulnak, megmozdulnak, valenkibe dugják a lábukat (a vattanadrágot úgysem veszi le senki — anélkül megfagynának a pokróc alatt). — Fúj. átkozottak! — káromkodik Suhov. De nem haragszik nagyon, mert még nem aludt. Cézár csak felnyújtja a kezét és két süteményt, két darab cukrot, meg egv kerek szelet kolbászt rak föl. — Köszönöm, Cézár Markovics —, hajlik le Suhov az ágyközbe — A zsákocskáját meg adja föl, ott a fejem alatt biztonságban lesz. (Felülről nem csórják el olyan hamar, meg aztán kl is keresgélne Suhovnál?) Cézár feladta Suhovnak bekötözött fehér zsákocskáját. Suhov a mairac alá dugta és még várt, míg több embert átkergetnek, hogy kevesebbet kelljen nvszítláb állnia a folyosón. De a smasszer kiszúrta: — Hé. ott! A sarokban! És Suhov könnyedén, mezítláb a padlóra szökött (olyan jpl elhelyezte a valenkijét meg a kapcákat a kemencén, kár lenne leszedni). Igaz. meg is szokta, nem tart soká a dolog. A mamusat úgyis elveszik, akinél nappal megtalálják. (Vége következik.) (Fráter Lóránd rajza) Hej. te Mici A versek gyűjtési helye a Dól-l)unántúl. Válamennvi fordítás cigánv eredetiből készült. Hajnali vers Ébredjen fel tüstént az egész cigányság, tudja meg mindenki, tudja meg most reggel, hol jártál éjszaka! — Cigánylegényekkel vigadtam, mulattam, húgukként szerettek, mert a jó kedv s öröm felér sok ezerrel! A rossz feleség Diófa áll az út mellett, megéhezett, sír a kedves. Kelj fel kedves, tégy a tűzre, elhagyott a jó szerencse. Ha tele van az erszényem, jó hozzám a feleségem, de ha üres az erszényem. • rám se néz a feleségem. Hej, te Mici, öltözz fel, lánykérőbe jöttek el! — Nem megyek én férjhez mérr mert fiatal vagyok még. « Indulj testvér, elmehetsz, nem kellesz a Micinek, Mici helyett szakíthatsz egy virágot magadnak. Legényhívogató Minden este kendet várjuk, Fáni lányunk kendnek szántuk. Az lesz majd a szép menyecske, csak ne legyen hamis kend se! Fáni lányuk nem kell nékem, akadtam már szebbre régen. Az lesz majd a szép menyecske, festve se találni szebbre, Az lesz enyém, akit várok, régóta már hozzá járók, a világ is kiátkozna, ha ő bennem csalatkozna. Csapodár vers Ahány virág van a kertben, mind az új ruhámra tettem, illatozzék. . díszelegjen! Hej, oléri, poceléri, kasmír szoknyám nem a régi! Megcsallak, ha úgy akarom, •pénzem is van, egész vagyon ahány férfi, mind becsapom! Búsuló Elment már, elment már az én feleségem, elvitte, elvitte jaj, a személyvonat. Ha elment, hadd menjen, menjen az útjára, visszajön majd talán, ha elunta magát. Ha elunta magát, két nap múlva itt lesz, két hét múlva megjön. Istenem, ne hagyj el, szűz Máriám, segíts, hogv- én is élhessék a feleségemmel. .Akkor azt se bánom, ha mindjárt meghalok, ha mindjárt meghalok egy fél óra múlva. Aki nem ismert magára Egy alkalommal Naszreddin hodzsa vándorútra kerekedett. Gyaloglása közben összeakadt egy borbéllyal meg egy kopasz, kolduló dervissel. A három vándor megbarátkozott egymással, elválaszthatatlan útitársak lettek. Valamelyik este bór a szent Korán tiltja — alaposan felöntöttek a garatra. Minthogy a fogadóban, ahová beszállásoltak, igen vegyes népség szokott megfordulni, a borbély pedig még ijesztgette is a dervist és a tréfaköltőt, elhatározták közösen, hogy éjszaka strázsálni fognak. Megállapodtak hát, hogy éjfél beállta előtt a borbély, éjfél után a hodzsa marad fenn. A kolduló dervis anynyira részeg lett, hogy hasznát venni nem lehetett. Egy idő múlva Naszreddin is ledőlt az ágyra, s a bor gőzétől hamarosan mélységes álomba merült. A pajkos borbély csak erre várt, ravasz mosollyal a képén elővette szerszámait, s a mit sem sejtő, nagyokat szuszogó hodzsa szakállát tövig levágta, majd a haját is nagy ügyesen lenyírta. Éjfél után alaposan megrázta a borbély Naszreddint. Ez nagy mámorosan feltápászkodott, majd magára öltötte kaftánját. Amikor a turbánját a fejére akarta helyezni, a fali tükörbe tekintett, s a következő pillanatban megrökönyödött kiáltás hagyta el ajkát: — Allah, ne hagyj!., Ö, te átkozott borbély, hiszen azt mondtad, hogy én strázsálok éjfél után, mégis a kopasz dervist költötted fel helyettem? Akkorra azonban a csalafinta borbélynak, aki Naszreddin és a kolduló dervU valamenyi pénzecskéjét elemelte, már hült helye volt. Rakovszky József laíajeiaiEieiajeísiaiajsiaisjaíajajsjeiDiEiE^iafa A

mikor Jenő, az űrhajós, kilépet cellájából, amelyben a mesterségesen előállított kozmikus tér különleges viszonyai között élt, mar több, mint két hónapja, hatalmas orvosi műszerek és bonyolult gépek társaságában, amelyek a nap és az éjszaka minden pillanatában vizsgálva kutatták testének állapotát, és a felvett adatokat feldolgozás végett azonnal és megszakítás nélkül jelentették a szakadatlanul dolgozó logikai gépeknek — egyszóval, amikor Jenő, az űrhajós, a szokatlan és erős napsütéstől nagyokat pislogva kilépett a repülőtér zöld gyepére, a tömeg lármája élesen felharsant. A kiáltás hosszan és erősen hangzott, közben működésbe léptek a filmfelvevőgépek, dolgozni kezdtek a televíziósok, rádiósok, fotoriporterek; a repülőtér szélén hatalmas zászlók lobogtak a friss reggeli szélben. A világ üdvözölte az első űrhajóst, aki a Holdba indul. Jenő, mint akit nem hat meg nagyon a rendkívüli ünneplés, nyugodt és határozott léptekkel ment a repülőtér közepén felállított óriás rakéta felé. Mindenféle ideges és izgatott emberek jártak a nyomában fontoskodva. az Űrhajózási • Bizottság tagjai, mérnökök, kutatók, tudósok, akik beszélni akartak, tanácsokat és utasításokat szerettek volna adni a vakmerő férfinak, az űrhajósnak, még most is, az utolsó percekben. De mind hallgattak, mert tudták, hogv Jenő mindazzal tisztában van, amit egy űrhajósnak tudnia kell. Csak az orvos mert megszólalni. — Hogy érzi magát. Jenő? — Megvagyok, dokikám — válaszolta az űrhajós, kissé flegmán, oldalra se nézve és a léptein se lassít-, va. — Csak mintha egy kicsit meg lennék fázva. A mögötte lépkedő tudósokon azonnal izgatott moraj futott végig. Jenő nem érzi jól magát? Talán még a kísérletet is el kell halasztani? Dohát azt nem lehet. Mit iszólna a világ? Az orvos azonnal sietett mindenkit megnyugtatni. — Nincs semmi baj. A betegség egyelőre még nincs előrehaladott állapotban. És kitűnő gyógyszereink vannak. jp^ zután odalépett Jenőhöz és pirulákat nyomott a kezébe. — Ez mi' — kérdezte az űrhajós. — Aszpirin. J Utazás a Holdba Erre Jenő egy kicsit megszédült. A nagypapa jutott az eszébe, aki haripinc évvel ezelőtt egy különlegesen hideg téli napon megfázott és az orvosa aszpirint rendelt neki. A nagypapa két nap múlva meghalt. — Ha kicsit rosszabbul érzi magát, kettesével vegye be — mondta még az orvos. Az űrhajós, mögötte a Bizottsággal, ekkorra a rakétához ért. A hatalmas test mereven meredt az égnek. Jenő felment a keskeny vaslépcsőn a rakéta ajtajáig, aztán megállt az ajtóban, visszafordult a Bizottság felé, széttekintett a repülőtér szélén összetorlódott hatalmas tömegen. B

eszélni akart. Ügy érezte, ebben az ünnepélyes, történelmi pillanatban szólnia kell az emberekhez. De hirtelen valami viszketés futott végig az orrán. Tüsszentett. Mikor újra akarta kezdeni a beszédet, az orrában megint jelentkezett a viszketés. Ismét tüsszentett. Erre abbahagyta a kísérletet. Legyintett és belépett a rakéta belsejébe. z Az indulás minden baj nélkül lezajlott. Jenőnek rhég csak tüsszentenie sem kellett. De amikor az első nyolcvanezer kilométeren túljutott, érezte, hogy rosszabbul van, sokkal náthásabb. Szedegette hát lassan, de folyamatosan az aszpirinokat, közben figyelte a rakéta működését, nézegette a műszerek állását és rádión beszélt a földiekkel. A rakéta nagyszerűen működött. Jenő nagyon jól érezte volna magát, — ha nincs az az átkozott nátha. Amikor, körülbelül százötvenezer kilométer után, elfogyott az aszpirinja és mégis náthásabb lett, a doktort kérette a földi rádióállomáshoz. A doktort nem volt nehéz előkeríteni. Az indulás pillanata óta ő is ott ücsörgött a készülék mellett. A hívásra azonnal jelentkezett. — Dokikám — mondta Jenő — nagyon náthás vagyok. — Az aszpirin elfogyott? — kérdezte a doktor. — Igen. — Es nem használt? — Nem. — Kizárt dolog, A náthának attól el kellett volna múlnia. Ez valami máa lehet... A készülék néhány pillanatig üresen kattogott. A doktor nyílván gondolkodott. — Megvan! — hallotta Jenő a diadalmas hangot. — Ez nyílván a kozmikus térség hatása. Ügy látszik^ ott nagyon erős a náthaképződés. Erre eddig nem is gondoltunk. Ez új tudományos felfedezés! Magának köszönhetjük, Jenő! — A rossebb! — akart visszaüzenni az űrhajós, de abban a pillanatban nagy reccsenéssel elromlott a készülék. A rádió pusztulása nagy veszteség volt. De nem jelentett katasztrófát. Az irányító műszerek tökéletesen működtek. A rakéta nyílegynesen haladt célja felé. enő rövidesen észrevette, hogy nagyon beteg. A nátha már az orráig jutott, sőt már az orrában volt. ' Zsebkendőt keresett, hát hogy még mielőtt a helyzete kínossá válik, segítsen magán. De nem talált. Hiába túrta fel az, űrhajó egész belsejét, zsebkendőnek sehol nem akadt nyomára. Kínjában eszébe jutott, hogy gyermekkorában — sőt nagy titokban még később is — ilyen esetekben a kabátja ujjával segített nehéz helyzetén. Most is megpróbálta hát, gondolta, itt igazán egyedül van, nem látja senki. Az űrruha azonban nem volt alkalmas ilyesmire. A háromszázezredik kilométernél már csakugyan nagyon kutyául érette magát. Mintha sűrű és ragadós anyagi) folyam indult volna el a leiéből az orrán át a kozmikus térségbe Pontosabban: a rakéta belse.iépe. Még pontosabban: az űrruhába Magyarán: a bajuszplaccára. — Ezt már nem lehet kibírni' — gondolta dühösen a háromszázharmincezredik kilométernél. Ügy é;*szte, hogy az a bizonyos folyam kiöntött és most mindent eláraszt. — A dög es,sen ebbe a náthába! Nagyon szenvedett. — Zsebkendőt szerzek, ha belepusztulok is! — gondolta a háromszázötvenezredik kilométernél, és teljes erejéből megnyomta az irányító gombot. Erre a mozdulatra a rakéta, közel a céljához, közvetlenül a Hold előtt, éles szögben kanyarodott és dübörögve indult vissza a Föld felé. ÖKRÖS LASZIX