Délmagyarország, 1962. december (52. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

ÖMSftS S iítxSín? " ~,i[li N" -'/---Jttfm (VAS? 1 A DÉL-MAGYARORSZÁG KARÁCSONYI MELLÉKLETE sajnáltam előbbi kemény szavaimért. Talán az alkohol hatására rajzolódott ki arcán az elnyűtt, meghajszolt ember jellegzetes, keserű vonása. Egy levelezőlap nagyságú gyűrött csalá­di képet szedett elő levéltárcájábó] és fe­lém fordította. — Nézze, ez az én családom. — Hát mégis van családja? — Jól emlékszik, az imént azt mondtam, nincs. — Most nem értem... — Majd megérti. Rövid ideig rendezgette gondolatait. — Görög—latin szakos tanár voltam egy alföldi városka reálgimnáziumában. Még a fölszabadulás előtt megnősültem. Egy jómódú gazdának a lányát vettem felesé­gül. Nálunk érettségizett... „Bakter fia vagy, de egyetemet végeztél. Megérdemelsz ilyen helyes asszonykát" —mondta anyám az esküvőnk előtt. Valóban büszke voltam magamra, mert azon kevesek közé tartoztam, akik pro­tekció és társadalmi támogatás nélküJ, a saját tudásukból és akaratukból küzdöt­ték fel magukat abban a világban a mély­ből szellemi pályára. Ügy látszott, zavarta­lan életünket szakmám biztos útján te­relgetjük végig. Apósom nagy üggyel-baj­jal kétszer is elintézte, hogy a katonásko­dáson meg a háborún kívül maradjak. El­érkezett a felszabadulás. Talpra álltam, és nagyon gyorsan megtaláltam a munkámat. Jól éreztem magam, de évek múlva egy váratlan fordulattal közbelépett a kiszá­míthatatlan sors. Űjabb féldecit rendelt. — Ne igyon! — kérleltem. Rám se figyelt. — Apósom kuláklistára került, sógorom meg Brazíliába ment. A jugoszláv követ­ségen volt tanácsos, de nem jött haza, üzente, hogy ninos szándékában a bolse­vizmus világában élni. Ulőször lassan, alig észrevehetően sziv­ták el orrom elől a levegőt. Kollé­gáim viselkedésében némi tartózkodást vettem észre, s később az igazgató meg­súgta, hogy nagyon jó munkaerőnek tart, de „a körülöttem levő politikai atmoszféra őt is zavarja". „Mi történt körülöttem?« — álltam az igazgató elé. — „Kérlek szé­pen ..., ezt..., hogyismondjam csak, te is tudod". — „Az apósom? Meg a sógo­rom?" — „Hát igen, kérlek... Ezek a családi tényezők ...« Megbízhatatlan em­ber lett belőlem. Egyik pártnak sem vol­tam tagja, és ezt is a politikai fenntartás tényezőihez soroltak. Az órára néztem. — Untatom? — Nem, csak a vonat miatt. — Nem tudom, ismeri-e a kimondat­lan bizalmatlanságot, amikor az ember érzi, hogy a kollégái egzisztenciális okok­ból legszívesebben kikerülnék az iskola folyosóján? — Ismerem. — Ilyen légkörbein a nyüt szívű és őszinte szavú emberek kegyetlenül ver­gődnek. Különösen akkor, ha tudják, hogy nem a munkájuk értéke, meggyőződésük ós tisztességük méri őket, hanem valami­lyen megfoghatatlan, kiismerhetetlen té­nyező. Erőt vesz az emberen a félelem, és bizonytalanná válik. Aztán jön az apá­tia, vagy éppen ellenkezőleg, a megbom­lott idegek dühöngése. Megcsöndesült egy időre, de azután to­vább mondta. — Én először apátiába kerültem. A családomhoz akartam húzódni, abba a biztos kis fészekbe, amelyet magaménak mondhatok. Kislányom akkor kezdte az iskolát, a fiam még csak hároméves volt. A fényképre mutatott. — Nézze. Tíz évvel ezelőtt. Ilyenek vol­tunk. Belemerült a megtört képbe. Nem szól­tam, csendesen maradtam. Az asszony szemrehányást tett —» folytatta később —, hogy én ügyetlen, má­lészájú ember vagyok. Ahelyett, hogy el­járnék a hatóságoknál az igazamat kihar­colni, itthon ülök, mint egy búskomor szamár. A társadalmat okolta mindenért: apjáért, fivére sorsáért és a mi családi életünk bizonytalanságáért. Pedig nekem lett volna több okom erre, hiszen éppen őmi­atta váltam kegyvesztetté a pályámon. Ta­lán az idegei, vagy a kilátástalanságba futó életünk tette ilyenné. Bár az is le­het, hogy bennem csak a tanárt látta, a művelt embert, aki imponálón jelentke­zett: gimnáziumi tanár! Sokat tűnődtem már ezen, de azt hiszem, soha nem tu­dom meg, hogy miért alakultak így fele­ségem érzései. Otthon sem volt nyugtom. Hiába ma­gyaráztam, hogy nem a társadalom a hi­bás, az jó..., csak egyes emberek, azokat lehet okolni. „Talán már te is kommu­nista vagy?" — kiabálta egyszer, és azt vágta a fejemhez, hogy otthon csak szí­nészkedem. és apját talán éppen én vé­tettem kuláklistára. Éjjelenként a város­ban csatangoltam, már nem szerettem ha­zamenni. Akkor meg azzal gyanúsított, hogy szeretőket tartok és náluk töltöm az időmet. Így éltünk a gyerekek előtt. Íj jra szünetet tartott, azután egészen közel hajolt hozzám, sziszegve súgta a fülembe: — Tudja, milyen tragédia az emberi tár­sadalomban egyedül lenni? Teljesen egye­dül! — Tudom. — A gyanakvó tekinteteket cipeltem magammal a katedrára. Sunyi emberek alattomos figyelése kísért. Pedig ismert mind! Vártam, mikor tesznek ki az isko­lából, hiszen idegességemben már dol­gozni sem tudtam rendesen. Az új igaz­gató nemigen beszélt velem. Egyszer az­tán bekövetkezett. Éppen tíz éve, a tan­év kezdete előtt „szolgálati érdekből" egy négyosztályos tanyai iskolába helyeztek. Fellebbeztem, kilincseltem, de hiába, mert úgy eláztattak a művelődésügyi szervek­nél, hogy kísérletezésem eredménytelen maradt. Néhány másodpercig emlékei kögött ke­resgélt. — Tudja, milyen rettenetes az, ha va­lakit rosszakaratú emberek eláztatnak a felettesei előtt, hiszen még védekezni se le­het. S még borzasztóbb, ha a rágalom hitelre is talál. — Ne általánosítson. — Most magamról beszélek. Nem válaszoltam, még majd megsértem. — Nem fogadtam el a kinevezést. Amit értelmemmel elgondoltam, a lelkiismere­temmel ellenőriztem. Eldöntöttem ma­gamban, hogy lemondok a pedagógiai pá­lyáról, mert a tanyai iskolában is utolér eláztatott sorsom kísértete. Mert higgye el, nagyon nehéz fehérre mosni azt, amit1 feketére mázoltak, ragadós szurokkal. — Ezt az egyet nagyon rosszul tette. — Uram, ne a mai idők szelleméből ítélkezzék! — Nem, de akkor is nagyon rosszul tette. — Nézze ne vitázzon ve­lem idejétmúlt dolgokon. — Nem is volt szándékom­ban. Egészen halkra fogta hang­ját: — Már csak egy meg­oldásra váró kérdés ma­radt hátra: a család. Las­san megszűnt közötünk minden kapcsolat. Úgy éltünk egymással, a feleségemmel, mint. két haragos, akiket közös födél alá zárt egy törvényes papír. De annak már nincsen tartalma, érzéseinkből sarjadó összetartó ereje! Fél évig kínlódtunk. Al­kalmi munkából származó kevéske jöve­delmem nem biztosította a család fönn­tartását. Feleségem hozományának értéke­sebb darabjait árulta, és valahányszor a kenyérhez nyúltam, az asszony lenéző gyűlölettel fordított hátat. — Borzasztó! — Az volt..; Megérett bennem az elhatározás. Gye­rekeink ne lássák a lelküket őrlő civakodásunkat, mely most már a tettle­gességig is fajult. Március végén, egy haj­nalban, eljöttem otthonról örökre. Csak ezt az egy képet hoztam el, nincs más » emlékem. í— Két féldecit! — szólt a pincérnek. •— Én nem iszom. — Akkor is kihozhatja. Lehajtotta mind a két poharat. — Talán érdemes volna visszamenni — kísérleteztem. Kasza Ferenc megrázta fejét. Fakó, len­szín haja homlokára hullott. — Azt nem lehet megtenni. — Miért? Jól jövedelmező állása van, de visszamehetne a katedrára is. Újra tagadóan rázta a fejét. — Azt hiszi — nézett rám csodálkozó tekintettel —. hogy még egyszer együtt tudnék élni azzal az asszonnyal? Nem! Erkölcstelenségnek tartom, ha valaki olyannal él együtt, akihez semmi, de sem­mi nem köti. — Ez igaz. — A gyerekeimet sem merem meg­nézni. Félek, hogy föllángolna a lefojtott szeretet, és közöttük maradnék, pedig ne­kem nincsen ottan semmi keresnivalóm. — Értem. — Hát így éldegélek egyedül. Azért a nevelésükről gondoskodom. — Nehéz élet ez. — Nagyon nehéz. A családi képet nézegette. Sokáig, fi­gyelmesen. Egyszer csak hangosan fölzo­kogott. — Részeg — súgta fülembe a pincér. — Nem részeg. Emlékezik. Valami na­gyon-nagyon fájdalmasan szépre emléke­zik. Ne bántsa, hadd sírjon. Óvatosan kimentem a homályos pe­ronra. FALUVÉGE I •X • „ J BERÉNY RÓBERT FESTMÉNYE SÁRKÖZI GYULA: A HIT TALÁLKA Ugy libbent végig a mű­helyen, mint a széltől felka­pott illatos rózsaszirom: jó­szagúan, frissen, lágyan. A szerszámgépek fölé hajoló szőke, barna, fekete fejek szinte láthatatlan parancs­szóra emelkedtek fel, s egy­szerre hét lobogó szempár szaladt végig sarkától a feje­búbjáig. A darazsak felfe­dezték a mézelő virágot... — Az anyját! — Ki ez? — De felvág! — Az új normás volna? — Fogadjunk, hogy még ma randizok vele! — Erre kíváncsi vagyok... — Halló, kislány! Mintha nem is hallotta vol­na. Benyitott a művezetőhöz. A hét lángoló szempár pe­dig feszülten figyelte ... Rá­mosolygott! Milyen fesztele­nül cseveg azzal a Tóbiással! Ezek már barátságot kötöt­tek! ... És a hét szikrázó szempár egymásba villant. Láttad? Hat tekintet most a hetedikre lövellte kérdező nyilait... No, tartod-e még a fogadást? — Tartom! Már le is nyomta az iroda kilincsét. — Mi van, Pista? De ő csak a fiúsra nyírt szőkét látta maga előtt: — Maga az új normás? — Nem tetszik? — Sőt, nagyon is!... Nem jönne el ma este ötre a De­nevérbe? — Eltalálta! S becsapta maga után az ajtót. Pista összerezzent. — ötkor velem találko­zik ... Különben mi szél ho­zott? Elfogyott az anyagod? — A, nem... Csak ő miat­ta ... És már ment is vissza a gé­péhez. — Na? — hat szájból röp­pent feléje a kérdés. — Majd- jön ő még az én utcámba! Megindította a gépet, s többé tudomást sem vett tár­sairól. Ez reggel kilenckor tör­tént. Délben az ebédlőben köze­lebb hajolt Gyurkához: — Tóbiás nem sokáig él­vezheti a társaságát! Hatkor találkozunk a Denevérben! De Gyurka rejtelmesen mosolygott. Pista bambán rámeredt. — Te sem vághatsz fel, mert csak hétig leszel vele. Akkor én következem! — Bestia! Ferihez: — Mit szólsz hozzá? — Azt, hogy nekem meg nyolcra adott, randit! Hát vajon a többi? Jancsi, Imre, Józsi, Laci? Kiderült, hogy ők is... fél kilenckor, kilenckor, fél tíz­kor és tízkor ... találkoznak Sárival! — Szóval így állunk: mind a hetünkkel?! Ezért megfize­tünk! Hél fej, szőke, barna, fe­kete üstök hajolt össze az asztal fölött. Suttogtak. Oly­kor a szemük is meg-meg­villant. Kovácsolták a nagy haditervet... Pista pontosan hat órakor lépett be a Denevérbe. Sári egyedül ült az asztal­nál: fagylaltot kanalazott. — Rég elment a Tóbiás? Sári kezében megállt a ka­nál. Hát ezt meg honnan tudja? S már mosolyogva: — Kiszúrtam vele. Azt mondtam neki, hogy isme­rem a feleségét. Erre úgy megrémült, hogy fizetett és elpárolgott! Pista a piros ajkát nézte, s önkéntelenül az eper ju­tott az eszébe. Az eper. Az­tán sört rendelt. Koccintot­tak. Csirió! A két pohár el­vált egymástól, a két egy­másba kapcsolódó tekintet pedig hirtelen megrebbent: hat elegáns fiatalember állta körül asztalukat. Pista keserűen sóhajtott. — Szia, Sári! — zengte a kórus. Tűz gyúlt a rózsaarcon, s megrökönyödve nyíltak meg az eperajkak: — Hát ti mit kerestek itt? — Téged, aranyoskám! — kontrázott a kórus. Hat kéz nyúlt hat üres székért. Hat fiatalember ülte körül pillanat alatt a kis asztalt, a piruló-halványuló lányt. — Ülj csak nyugodtan! — nyomta vissza Pista a fel­ugrani akaró Sárit. — Mit akartok tőlem? — Semmit. Csak lebonyo­lítjuk a randit egyszerre mind a heten. Minek külön­külön mindegyikkel, amikor egyszerre is lehet mindnyá­junkkal. Nem igaz. Sári? ... Mindjárt hét. és én követ­kezem! Pista máris felállt, s át­engedte helyét Gyurkának. — Akkor hát folytas­suk! ... Miért vagy oly sá­padt, mint a halványsárga rózsa? No, azért nem kell megharagudni. Art a szépsé­gednek. Hogy nem így gon­doltad? Bevallom: én sem. Mi sem. Nos, jobban vagv már? — Szemtelen! Hagyjatok békén! Megint libbenni akart de Gyurka résen volt. — Maradj csak szépen. — Engedjetek! Nem bírom tovább! De a hét pár kar féltőn vigyázott rá, s ő nem tehe­tett »mást, mint engedelmes­kedett az erőszaknak. Aztán taktikát változtatott: — Esküszöm, nem teszem többé! Csak azzal fogok ran­dizni, aki közületek a leg­jobban megtetszik nekem... — Korábban kellett volna választani! — Késő, angyalkám, késő! Feri pedig az óráját nézte. — Viszont most rajtam a sor. Szállj ki, Gyurka! Helyet cseréltek. — Nos, aranyoskám, most mi randizunk. Hogy tetszem neked? Elárulom neked: sportoló vagyok, boxolok. De prímán táncolok é» dobo­lok is! — Nem érdekelsz! Hagyj békén! •»*• Ne játszd meg magad! Adtál randit nekem, vagy nem? — Adtam ... De ... — Nincs de! Tehát itt va­gyok és kész. Mivel hajlandó voltál találkozni velem, ak­kor tetszem is neked. Külön­ben te is tetszel nekem..; — Feri! — Jancsi keze Feri karjára csapott. — Tartsuk be a szabályokat! Udvarlás nincs! Különben is lejárt az időd. Én jövök! Ismét helycsere. Aztán Imre, majd Józsi, végül Laci foglalta el a lovagi széket De Sári akkorra már be­szélni is alig tudott. Olykor Gyurka felé küldött egy-egy könyörgő pillantást. Talán őt találta a legszelídebbnek) vagy talán Gyurka tetszett neki a legjobban? Ki tudja? Még nem választott. Külön­ben is ki tud egy tizennyolc éves lány csalfa lelkébe lát­ni? De Gyurka úgy tett) mintha nem látta volna az esdeklő pillantásokat. Szigo­rúan betartotta a szabályo­kat. Bár, ki tudja, lehet) hogy a legszívesebben magá­hoz szorította volna ezt a csélcsap Sárit? Dehát ki lát bele egy húszéves fiatalem­ber taktikás fejébe? Vagy talán Pista. Feri, Józsi és a többi nem ezt tette volna a legszívesebben? No, persze, férfibecsület is van a vilá­gon! De még mennyire, hogy van! íme, tessék: lejárt a Laci ideje is, és Pista, a karmester beintett. A hét lovag pedig egyszerre fel­pattant a székről, s megha­jolt a leányzó előtt: — Viszlát, Sári! Aztán holnap ne felejtsd el tíz szá­zalékkal felemelni a nor­mánkat! A darazsak elszálltak..; Sári pedig úgy ült a szóken) mint egy elhervadt rózsaszi­rom: fonnyadtan, bágyadtan, elhagyottan...

Next

/
Thumbnails
Contents