Délmagyarország, 1962. december (52. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
| * PÉL-MáGVéBOgSlAc KARÁCSONYI HFTI ÉKI FTE" 111 ég a nagyapámtól hallottam ezt a mesét, s neki is a nagyapja mondta el egy téli zimankós estén, amikor mindent belepett a hó, és ott zsibongtak a gyerekek a kemence körül. Az öreg, hogy elcsendesítse őket mesébe fogott, ám de mindegy, igen szép mesét mondott annyi szent, s az én nagyapám is olyun gyönyörűségesen kicifrázta, hogy talán leírni sem lehet. Azért mégis megpróbálom, hadd tudjátok meg ti ls, hogy a tél elején miért ülik körül az embereit a fenyőfát, s ml okból rendezrtek ünnepet a tiszteletére. Olyun régen volt, hogy még sátorban laktak az emberek, o híre-nyoma sem akadt cz olyan nagyszerű kőházaknak, mint amilyeneket mostanában látni mindenfelé. A városoknak, falvaknak som volt semmi nyoma. Nagy pusztaságok, erdőségek, rétek terültek el mindenütt. Olyun hatalmas erdők, amelyeknek a végét sem lehetett szemmel elérni, bejárni pedlfl képtelenség lett volna. Az egyik erdőbon, a nagy hegyek nyúlványulnnk kezdetén, picinyke kis faházban élt egy szegény ember, feleségével és kisleányával. Mllóknak hívlak ezt a szegény embert, szegénynek pedig csak azért mondIdk, mert nem volt sem tehene, sem ökre. Ez azonban a boldogságát egy csöppet sem zavarta. Sok öröme tellett családjában, s ha leánykáját, a szőke hajú Pilikét ölébe vehette, .nem cserélt volnu még a királlyal •sem. Szorgalmasan dolgozgatott az erdőben egész nyáron át, bogyót gyűjtött, vadászott, fát vágott, gallyat hordott össze télire. •faházban laktak, amint mondom, és nem sátorban, mint u többi ember a pusztaságon. Olyan szép vólt az a kis faház, hogy a csodájfjrn jártuk mindenfelől. Maga faragta Mllóít fenyőfából, • volt a kis háznak konyhája, szobája, de még egy kis kamrácskáju is, ahol u ház gazdája a vadászszerszámait tartatta. Eg;, szóvnl olyan takaros ház volt ax, hogy még a király is megirigyelhette. Meg ls irigyelte, ha n<yn is n király, mert az még sokkal messzebb lakott, de a közeli pusztaságon elő népek fejedelme. El ls üzent az erdei szegény embernek, hogy megvenné a húzat n családjának, s adna érte ötven marhát szívesen. A fejedelem azt hitte, hogy Mllók örömest adja oda Ilyen hatalmas vagyonért a kis fakunyhót, hiszen azért kilenc sátrat is kaphat, ha akar. Annál nagyobb volt az álmélkodása és bosszankodása, mikor elhozták neki az erdei ember üzenetét, hogy még ötszáz marháért sem adná oda a házat. Nem azért cifrázta, faragta annyi ideig, hogy most eladja. Különben is, mit kezdene annyi ökörrel itt oz erdőségben? A fejedelem nemcsak bosszankodott, hanem meg is haragudott MiJókra. Parancsot adott szolgálnak, hogy vezessék elé azt az embert, a házát pedig kötözzék Utána harminc ökörnek, és hozzák a sátra mellé, de tüstént. A szolgák néhány fegyveres katonával és harminc ökörrel útra is keltek, hogy teljesítsék a parancsot. Milók éppen vadászni volt, amikor ezok megérkeztek a kis házhoz. Felesége meg a kislánykája a nagy zajt, csörtetést, kiabálást hallva, szörnyen megtjodtek, és messzire futottak az erdő rejtott útjain. Majd egy csöppet vissza merészkedve, a távoli tisztásról lesték, ugyan mit csinálnak az ő szép kis. házikójukkal az idegen emberek. •lizony, azok nem sokat tétováztak. ** Mikor látták, hogy a ház üres, tehát a gazdáját úgysem vihetik magukkal, nekiestek, és nagy üggyel-bajjal a harminc ökör után kötözték. Elbírta volna azt három ökör is, hiszen könnyű fenyőfából volt, de parancs az parancs, ők harminccal húzatták, s neki Indultak az erdőn át hazafelé. A sok jószág azonban, ahány csak volt, annyi felé vitte volna a terhet, minduntalan beleakadt a gallyakba, kötelükkel egész fákat tépdestek tó. Mentek, csörtettek, végül összegabalyodtak éa se ide, se tova. A szolgák ordítoztak, bökdöstök, szurkálták az állatokat, de szúrkálta bőrüket a fenyőtüske is. Kerekedett akkora ribillió, hogy csak úgy visszhangzott tőle az erdő. A nagy lármára előkerült a szegényember, de tisztes távolságból nézte, hogyan kínlódnak azok az ő házának elvitelével. Először meg is ijedt, végül azonban a hasát fogta nevettében, a balga népség kínlódását látva. Csak a kis házikót sajnálta, mert az bizony töredezett, recsegett-ropogott, míg aztán szétesett a sok erőltetéstől, taszlgálástől. A szolgáknak pedig több se kellett, otthagytak csapot-papot, é» dühösen eltávoztak. A szegény ember pedig előbújt, s újra megcsinálta, összekopácsolta a házat, s vidáman éltek tovább, mintha mi sem történt volna. A pusztai fejedelem, akit Rlpőknek hívtak a népek, mert olyan rücskös volt a képe, mint a varangyos béka, és olyan veres, mint a bivaly vére, még véresebb lett dühéhen, mikor a kis ház nélkül visszaérkező szolgált meglátta. Kegyetlen harag gyulladt a szívóbon a szegény erdei ember iránt, és elhatározta, hogy az erdővel együtt elpusztítja a föld színéről. Saját emberein i» kitöltötte a bosszúját, karóba húzatta őket kegyetlenül— Felgyújtatom az erdőt, de előbb kényszerítem Milókot, hogy olyan faházat kéF. TÓTH PÁL: Mese a fenyőről szitsen nekem is, mint az övé. Aztán égjen benne az erdőben kölykével meg feleségével együtt, — így füstölgött Ripők, és elindult minden férfinépével, katonáival együtt, hogy Milókot előkerítse, ha kell u föld alól ls. Mentek, mendegéltek, gyalog meg üköriT* háton, úttalan utakon, erdőn át, hegynek le, dombnak fel, míg végül csak egy mély szakadék választotta el őket n szegény ember újra eszkábált kis házától. Az ökrök és az emberek is fáradtak voltak már, de Ripők egyre hajszolta, hajtotta őket. A csípős hideg szél befújt a ruhájuk alá, ólmos fellegek lógtak a fejük felett, s egyszer csak szállni kezdtek a fehér, tiszta hópelyhek,'a tél hírnökei. Az ökrök felfrissültek tőlo, mert a íonyőtüske csípését enyhítette a bőrükön lefolydogáló hólé. A katonák nyaldosni kezdték kezefejüket, mert a fejedelem idáig jóformán inni sem engedte őket. Ripők pedig csak a házat nézte meredten. A kéményből, jól oda látszott, bodrozódva szállott a füst. fölfelé. A pusztai népek fejedelmének azon járt már az esze, hogy ugyan hova fogja majd a heverőjét teríteni a kis ház meleg szobájában. Dehát addig még meg kellett kerülniük a szakadékot, amely elválasztotta a háztól őket, s a hó csak hullt, hulldogált, mintha soha sem akarna elállni. Már bokáig ért, majd térdig és szügyig, az ökröket hiába biztatták, püfölték. Elakadtak és nem mentek tovább. A katonák verítékezve csinálták, törték az utat a fejedelem előtt Gallyakat raktak le, de az sem sokat használt, belepte a hó hamarosan. TMilók családja semmit sem sejtett a közelgő veszélyből. A nap már lemenőbein volt a távoli hegygerincen, amikor az erdei szegényember kiment a ház elé, hogy elsöpörje a havat, s egy nyaláb fát vigyen be a tűzre, Csak akkor vette észre a hóban vergődő embereket és jószágokat a szakadék túlsó felén. Besietett a házba, jól megrakta a kemencét rőzsével, felkötözte lapos falécét, amivel télen a havon járni szokott, és elindult, hogy megnézze, kik azok a szerencsétlen ügyefogyottak, Sejtette ugyan, hogy csak a tejedelem népsége lehet, de mégis megesett a sMve rajtuk. Még a veszedelembe jutott állaton is szokott segíteni, miért ne segítene, ha tud, az embereken? Ripők hamarosan észrevette a feléjük, igyekvő Milókot, és még inkább elöntötte a pulykaméreg. -Hát ez az a híres, aki még ötszáz ökörért sem adja a házát! No, csak gyere — borult vérbe a szeme — majd ellátom a bajodat!* Meg sem várva, hogy az a közelébe érjen, feléje Indult. Üggyelbajjal vergődött előre, és fenyegette az erdei embert, aki ördöngös gyorsasággal siklott a havon, a Jólismert utat követve. Milók esak nevetett Rlpőkön, aki most egy cseppet sem volt fejedelmi külsejű. Sapkája félrecsúszva, ködmöne lefittyenve, inkább egy madárijesztőhöz volt hasonló, ahogy ott a kardjával hadonászott. Mintha eszét vesztette volna a dühtől, vagy nem látna tisztán a szemébe csapódó hótól, csak ment, bukdácsolt előre, Milók hiába integetett neki, hogy -Vissza, te szerencsétlen!* — azt hitte, hogy őt fenyegeti az ordol ember, s még jobban igyekezett feléje, hogy elérje. S egyszer csak belecsusszant a feneketlen szakadékba, végső, koservea ordítását visszhangozták a sziklafalu':, Milók futva indult az emberekhez, akik már kifulladva, kifáradva dőltek egymáshoz. As ökrük podlg elfeküdtek a kimerültségtől tehetetlenül, s kezdte belepni őket a hó. Beesteledett. Az erdői ember prémkabátjából kovát kotort ©lő, ée tüzet csiholt, valami gyantás gallyfélét gyújtott meg vele. A tűz meszszlre világított, s lassan köréje gyűltek az elcsigázott emberek. A lángok megvilágították verejtékben fürdő arcukat. Dehogyis SZOVJET KÖLTÖK no ni) A. Tvardovatkii SZÁZADUNK HŐSTETTÉRE Századunk roppant hőstettére, Hogy boldog legyen a világ, A Sarló-Kalapács vezérli Minden leányát és fiát. Béke és szabadság hazája, Ellenség bárhogy fenyeget, Nagy néped érted száll csatába Barátot barátok, Testvért testvérek védenek. Senki sem győz a mi erónkön, Mely vörös lobogó alatt Üjabb utat nyitott a földön. S csillagos táj felé halad. Lenin zászlója, mind tovább szállj, Gyújts nekünk fényt, amerre mész. Alattad Jön a fél világ már, S elérkezik a nap, Hogy alattad jön az egész. TÖTH ISTVÁN fordítása Róbert Rorsgyesütvensikli ÚJ UGRÁS ELŐTT Váróteremben élünk valamennyien. Mindenikünk egész idő alatt valamit vár,.. A vezető házhoz várja a sofőrt, ki a -Volga« kulcsait csörgeti ujjain, íme a pedáns, cvikkeres öreg: ö is vár. Vologdába utazik népdalokért,,, Az anyóka valamit a nyugdíjról mormogva elégedetten mosolyog magában.,. Az engedelmes férj várja a feleségét. A kislány — szerelmesét zárja nagy aggodalmasam. S a kislányra meg egy őrmester tekinget, neki még jó órája van a vonatindulásig ... Kitérőre vár a révkalauz: zátony közeleg! A tanító a példák megoldását várja, a gyermekek a vakációt —. A kolhozok az időváltozást várják!... A dörgő világ felett eső jár reggel óta. A zúgó világ felett — fellegek gomolyognak. Várunk. Tudjuk: hogy ideje már a váróteremből a beteljesedés termébe jutnunk ... Mi nyíltan várunk. A barátainkat szólítjuk. Kemény szavakat is mondunk egymásnak. Váróteremben élünk! De nem rakjuk kezünket ölbe e várakozásban! Mögöttünk — a felrobbantott csend! Mögöttünk: erőnk növekedése! A felébredt, a várakozó ország. S az egész várakozásba merevült világ LÁSZLÓFFY ALADÁR fordítása bántották volna azok most az erdei embert, megsegítőjüket. Tisztelettel köszöntötték és kérték, hogy vezesse ki őket ebből a havas erdőből, meghálálják, gazdaggá teszik. Milók csak mosolygott — nem kell őneki gazdagság. Szegény ugyan, de mégis megvan mindene, ami kell, megszerzi a két keze munkájával. De ha életük kedves, el ne mozduljanak onnét, mert közel a szakadék s úgy járhatnak, mint Ripők, a fejedelem. A hó belepte a tájat, nem látni hol az út, hol az árok, csak aki ismeri a vidéket, tud biztonsággal járni ilyenkor. A sziklák alól száraz mohát és faleveleket kotort, egy lapos sziklakőrő] elsöoörte> a havat, ágakat gyűjtött, s nemsokára még magasabbra csapott a láng, jó meleget árasztott. A didergő, katonák, szolgák felmelegedtek, még énekelni is volt kedvük. A tűz közelében egy kis fenyő álldogált, mint valami őrtálló katona. A lobogó lángok sárga és piros fényeket árasztottak rá. A körülötte ülők úgy megcsodálták, mintha most látnának fenyőfát először. S Milók mesélni kezdett az erdei emberek érdekes életéről. Másnapra megfagyott, megkeményedett iT* a hó teteje, és Milók vezetésével útrakeltek. Ütbaejtették a kis házikót is. Körüljártak, szinte megtapogatták, némelyikük be is kukkantott a ház belsejébe, nagyon tetszett nekik a takaros kis építmény, hiszen még soha sem láttak ilvet, A sátorban télen folvton tüzelni kell, mégis hideg van, ez meg őrzi, takarja a meleget. Irigykedve néztek az erdei emberre, d« azért eszükbe som jutott, hogy talán bántsák érte, hiszen tudták, hogy elveszhettek volna a nagv hóban nélküle. Milók azután kivezette őket a nagy erdőségből. amit köszöntek is nagy hálálkodással. Még az is eszükbe jutott a végén, hogy megválasztják fejedelmüknek, anynyira megszerették a derék erdei embert, de az csak szabódott — nem neki való az. De ha már igy ögszekomáztak, s megszerették egymást, meg a kis ház is annyira tetszett nekik, megígérte, hogy majd a nyáron ellátogat hozzájuk és megtanítja őket a faház éoitésére. Ű.ev is lett. Elmúlt a tél, kitavaszodott, s Milók, amint rendhnhozta a portáját, ellátta fával, élelemmel a kis családját, útnak eredt, s meglátogatta a pusztaiakat. Azok igen nacv örömmol fogadták. Tudta ám mindegyikőjük, hogv milyen ember Milók, egész legenda keringett már róla. Az emberek ugyanis, akik a télen az erdőben jártak, s maidnem elvesztek a nagy hóban, a kis fenyőt, ameWik körül olyan jót melevedtek, s amelvik mellett úgy örültek az életnek, akkor tövestül kiszedtek, elvitték haza emlékeztetőül és leásták a fejedelmi sátor előtt. Mert, el ne felejtsem mondani, új fejedelmet is választottak, aki nem volt olyan, mint elődje, Ripők, hanem tisztességgel, emberséggel vezette népét, A kis fenyő, a sátor előtt folyton emlékeztette Ripők csúnya sorsára. S a fenyő és Mllók alakja lassan összefonódott, egyet jelentett a pusztaiak szemében, s alig várták, hogy az erdei ember eljöjjön közéjük. Milók, amikor megérkezett, nem sokáig pihent. Ökrökkel hordták neki a faanyagot, hogy alig győzte a munkát. Csattogott a kit balta egész nap. Készen ls lett hamarosan a házikó és csodájára jártak a pusztaiak. Akadt pár ügyes ember, aki úgy elleste a házépítés tudományát, hogy tán még szebbet is csinált hamarosan, mint aa erdei ember. De azért alig akarták elengedni Milókot, s mikor mégis elbúcsúzott) annyi ajándékot hordtak neki össze, hogy mind el sem birta volna. Nem is fogadott el semmit, csak egy klsborjút, amely ha megnő, tejecskét ad családjának, meg egy marék búza szemet, mert ő idáig csak árpát vetett mindig a domboldalba. Mire a tél beköszöntött, a pusztaiak faházikókban laktak, s a jó meleg padka mellől nézték a zimankós, téli Időt. A katonák, a férfiak pedig a téli estéken újra meg újra elmesélték az erdei tél történetét, s beleszőtték meséjükbe a kis fenyőt is, amelyik akkor az életet ls jelképezte számukra. S az új házaikban a tél első napjaiban kis fenyőket állítottak fel, s köré gyúlt az egész család. Ünnepet ültek, a jó meleg otthont, a szerencsés együttlétet ünnepelték, meg a békességet, amelyet — úgy vélték — a kis fenyőnek ls köszönhetnek. Az öregek fényes fonalakat, almát, diót, aszalt gyümölcsökéit aggattak a fácskára, a fiatalok meg muzsikáltak, táncra perdültek, folyt a vigasság, a nóta. A gyermekek pedig alig várták, hogy megkóstolhassák a finom csemegéket. S azóta is igy van ez minden esztendőben. t I gy mesélte el nekem a nagyapám a fenyő történetét. Hogy valóban így volt-e, nem tudom, de ha télen az erdőt járom, azóta ls mindig eszembe jut a kis erdei faház, ahol Milók élt kedves életepárjával meg leánykájával, a csöpp Pitikével, S eszembe Jutnak a pusztai népek is, akik olyan szerencsésen megszabadultak Ripők, a gonosz fejedelem uralmától. Csoda-e, hogy úgy örültek a gyönyörű fenyőnek?