Délmagyarország, 1962. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-21 / 247. szám

6 i DÉL-MAGYARORSZÁG Szombat, 1962. október 19. A magyar tarsadalom 1882ben szobrot állított Petőfinek. Az egykori barát a hű társ, Arany János azonban már nem érhette meg az emlékmű leleplezését: néhány nappal előtte megfázott, s október 22-én — holnap lesz nyolcvan esztendeje — örökre lehunyta szemét. ••Irodalmunk legnagyobb összefoglalója ő« — írta róla Keresztúry Dezső, s loggal mutatott rá az Arany-életmű sajátos szintézisére, a múlt és jelen, mélység ós magasság, európaiság és magyarság ellentétpárjai között. Petőfivel indult együtt, a népi-nemzeti költészet klasszikusa lett, és élete végén, a közelítő' halál árnyékában már ott zsongtak lírájában a századforduló modern költészetének hangjai is. A konzervatív történet Aranyban elsősorban az epikus költőt, a Tolditrilógia. a Buda halála és a balladák alkotóját becsülte, öregkori lírájában költői erejének hanyatlását látta. A Nyugat-nemzedéké az érdem, hogy a haladó polgári irodalomkritika fölismeréseit továbbvive, kellően értékeli a lírikus Aranyt. Az ifjú Babits irodalmi -szentjei* között emlegette nevét, s azt írta egyik levelében: -Arany az, akit legjobban irigylek a világon«. "Arany és Byron kedvenc költőm* — vallotta a fiatal Kosztolányi is. -Arany lírája: az egyetlen vigasztaló témám* — irta Juhász Gyuia. 1905 nyarán Oláh Gáborhoz küldött levelében fejti ki először, amit nemsokára kis Arany-esszéjében hirdet: -fin Aranytól kissé mát vélekedésben ragyok. mtnt a közvélemény. Sokkal modernebbnek, és sokkalta emberibbnek látom, mint mások. Ideges érzékenység és merő finomság, de józan humorral szaturálva A mi nagyfejű szépészetnk egy kissé öreg és unalmas Atyaúristent faragtak belőle*. Babitsék Arany-korrekciója a népi-nemzeti epigonizm us visszahatásaként jött létre. A század eleji modern magyar költészet önigazoló hagyományait kereste: ,phogyan Ady Vajda Jánosba kapaszkodott, a babltsi esztétika éppúgy találta meg ősét a lírikus Aranyban, a nagy forrrmmüvószben és a habozó, félénk, visszahúzódó művészzseniben. -Arany határtalanul modernebb Petőfinel* — mondja Babits híres -Petőfi és Arany- című tanulmányában (1910), ami még igaz, sőt magától értetődő, hiszen Arany harminchárom évvel túlélte a forradalmár A modern Arany költőt, s költői tematikáját olyan újságokkal gazdagíthatta, amit csak a század második fele hozhatott. Kártékonnyá vált azonban ez a pirbavetés, mihelyt az aggályos, "túlérzö fájvirág* Aranyt a felhőtlen optimizmusa, korláttalan és egészséges Petőfi fölé akarták emelni. E célból túlontúl hangoztatták borúlátó, túlérzékeny, sőt egyenesen dekadensnek kikiáltott Arany öregkori lírájának értékeit, mélységeit. Mai ifödalúrotörténetírásunk nem esik sem egyik, sem másik végletbe. Becsüli az epikus költőt, s érdeme szerint méltatja az öregkori lírát, az őszikék gazdag és új életérzéseket megszólaltató ciklusát. Könyvkiadásunk egyik szép vállalkozása volt a közelmúltban az Őszikéket tartalmazó híres Kapcsos Könyvnek az eredetit külsőségeiben is tökéletesen reprodukáló hasonmás-kiadása. Mi is értékeljük a magányos, megkeseredett költői lélek igazgyöngyeit, az önmarcangoló meghasonlottság lírává költött vallomásait. A költőt rágó lelki szú, az »arük kétely* valóban az emberi és a művészi pszihé új, fájdalmas, modern világára vet fényt. Az a közvetlenség, leplezetlenség, amellyel a szenvedő ember az Őszikék nem nyilvánosság elé szánt darabjaiban megmutatkozik, valóban a modern költészet vívmánya. Ám mi ennek a lírának társadalmi gyökereit is föl tudjuk mérni, s anélkül, hogy erőszakot tennék érteimezé-' sén. Hiszen az öreg Arany a Margitsziget tölgyei alatt nemcsak a maga "titkos mételyét* fontolgatta, hanem a magyarság sorsán is tépelődött. Magúnak irta verseit, nem volt szüksége semmi alakoskodásra: a legszemélyesebb líráhan majd mindenütt ott bujkál mégis a közéleti mondanivaló, a 48 tragikumán vívódó hazafi* keserűsége. íme a kiegyezés korának kritikája az önvádtól marcangolt költő szájából: Mennyi szájhös! mennyi lármát S egyre ittllyed a naszád; Nem elíe csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni. Tudni bölcsen, a hazát. (A régi panasz) Kosztolányi J^ésekben ós értő ötletekben gazdag tanulmányban mulatta meg, mi mindent tanult és tanulhatott volna a modern magyar költészet az Arany-életműne}c ebből a sajátos szakászából. Érdemes azonban az Őszikék költőjének az új vároíi élet figuráit és problémáit poézisbe ölelő látásmódját is méltón hangsúlyozni. A korbírálat nemcsak a negyvennyolcat föláldozó 67-es rendszernek, hanem a nekilendülő hazai tőkés fejlődés diszharmóniájának is szól. Az új, neki idegen világból kiszorult költő a főváros más, szintén a társadalmon kívülrekedt figuráiyal érez szolidaritást: az öreg pincérrel, a hírlapárussal, akik erkölcsi tartásukkal az uj idők haszonélvezői fölé emelkednek. Mit lát az öreg pincér a kapitalizmus világából: Elnézi: be dőre világ esi Hogy fut, rohan — enni se Ihágy e» — Nyerekedni, vigadni... la csődbe, Dunába vagy a temetőbe!... (öreg pincér) A Hídavatás, amely mintegy az előbbi versidézet gondolatának végletes kifejtése, Arany társadalomlátásának reprezentatív költői megtestesülése. Az Éneit a pesti ligetről jelentős kültői kísérlet a városi nép életének bemutatására: e verseivel már érzékeltet valamit — először a magyar lírában — abból a sorsból, amelyet a frissen növekvő nagyváros jelent az eddig paraszti ország életében. -Így válik — mondja a Kapcsos Könyv utószavában Sőtér István — a magyar nagyvárosi költészet úttörőjévé, s így csillantja fel a lehetőségét egy újfajta népiességnek, mely nem a faluhoz. hanem a városhoz kapcsolódhatnék*. Irodalmi hetünkben s irouaims pár évvel ez_ előtti modernizmus vita a közelmúltban a Sarkadioeuvre mérlege kapcsán új hévvel lángolt föl. Ha Arany példáját •— mert az évfordulós megemlékezés soha nem lehet öncélú, értelmét csak időszerű tanulságaival nyeri meg — bevonjuk é vitába, nem tehetjük azért, hogy újólag a 19. századi líra valamiféle közvetlen követésére buzdítsunk vele: ez a Petőfijelszó egyoldalúságának ismétlése lenne. Ellenkezőleg: Arany példájából éppen az világlik ki, hogy az öregedő költő lépést tartott korával, mefférzője és kifejezője volt a modern társadalom és-a modem ember problémáinak, kínzó ellentmondásainak, érzékenyen reagált a társadalmi-gazdasági fejlődés és nagyvárosi lét által föladott új kérdésekre. Példát adott arra, hogy magánlíra és közéleti költészet elszakíthatatlan, egyik a másik nélkül egyoldalú, csonka emberséget tükröz. A sematizmus időszakában egyesek közéleti lírán csak a "teletorokból- hangzó, vezényszavakat pattogtató, formailag konzervatív, problémátlanul optimista költészetet voltak hajlandók érteni. Arany új ars poeticája, az Intés kétféle hangnemet tart jogosultnak: szólj erővel — szólj gyöngéden, hol az illik. Erővel, ha úgy kívánja mondandó, idő, hely és forma; gyöngéden, ha annak van ideje. A költészet nemcsak a Nemzeti Múzeum lépesein szavalt Talpra magyar!, hanem a költői kastély ablakából a rajongott hitves fülébe halkan elsuttogott Szeptember végén is. Arany János életműve, benne is főként a Kapcsos Könyv lírája, a magyar költészet egyik legmaradandóbb öröksége, ezzel a tanítással is megerősítheti az új szocialista költészet tartalmi és formai gazdagodásáért fáradozókat Péter László BŐJTÖS J. SZILVESZTER: Csákányukat hordom A halott bányászok csak sötétben járnak. Daluk a csönd. MellUk horpadt. s hajuk éj-szálai a szén fekete ere. A halott bányászok nem isznak se bort, se tejet; hej! nem ölelnek szép, tiizes lányokat; nekik nem kell piho-párna, nincs semmi örömük: árvák a gyerekeik, a feleségük özvegy. KENYÉR Éjjelente látom őket! Ilyenkor műszakra mennek, s kicsi lámpáik visszaintenek a fekete mindenségből... TÓTH SAND OR RAJZA HANS SCHULI.ER: Erre tanítsatok.. Ilyen vagyok: munkáé fia, kl apja szomorú tekintetében olvasni tudott, és gyűlölni tanult, mikor megtudta, hogy az okot magába zárja a könyvek könyve: A tőke. Aki megmondta, elvtársam volt, tihozzátok hasonló. Ügy akarom, ne oltsa ki bennem semmi osztályomnak a szent gyűlöletét, — és a szereftnet. amely szívét naggyá és széppé alakítja, nagyobbá és csodálatosabbá, mint Kaffael festménye, saját szerelmemnek akarom (nevezni, ahogy osztályom műve a jövő kertjében az én művemet is jelenti. Erre tanítsatok, elvtársak. MIESZ JÁNOS fordítása GERENCSÉR MIKLÓSt VADGALAMBOK du TCiá legény T2. A szólóvei bánó parasztember úgy megszokta az esti pineéaést, mint a betyár a magányt, bagoly az éjszakát, macska az egerészést. Könnyen lehet, hogy a szőlőt is elsősorban ezért a titokzatos kedvtelésért szerette meg. Vérét ősrégi barátság kötötte a mámorhoz, ehhez a hordóban élő vadállathoz, szivesen ingerkedett vele, s az volt a férfi, aki a bódulat ingoványán is bírta még erővel. Amelyik iogénjt megtűrtek a tivornyákon — ahol szűz bor képében idézték meg az ördügöt, az istenre még akkor sem gondoltak, ha a harangszót hallották — azt a logónyt bízvást sorolhatták már a felnőttek közé. Dani ismerte a szőlődombok valamennyi ösvényét, sokat taposol rajtuk hol részegen, hol józanul. Évek óta járta a pincéket. Behunyt szemmel is eltalált volna a zegzugos hajlatokon, de azért magával vitte arasznyi kis viharlámpáját, hogy leielójövet, ha netalán kótyagos lesz, akadjon valami gyámolítója. Köd szitált, tömény csendességgé sűrűsödött a fekete ég. A legtöbb pince kihaltan komarlott a vedlett fák között, mélyükön halált lehalt az erjedő must. Ilyenkor meggyérültek a vendégváró pincék, csak ott Világított ablak a kásás estében, ahol mulatozó szoba is tartozott a présházhoz. Dani látta, hogy balról, a magasban két apró ablak dereng. Arra indult. Tudta, hogy Kulcsár Bertalané a présház, azé a nagygazdáé, aki apjának kipróbált barátja, s iránta jószíwel van. Nem a bor kedvóért indult csatangolásra. inni otthon (s tudott volna, maradt elég rizling a gyászos lakodalomról. Idejét érezte, hogy megváltozott élete újra beleszövődjön a falu közösségébe, ráleljen a helyére, mint aki hosszú távollét után érkezett meg. Mások tapasztalatából is tudta, meg a maga ösztönei is figyelmeztették, hogy sorvadásra ítéli az elzárkózás, idgenségbe szorítja önmagát, ha nem keresi az utat az ismerősük bizalmához. Vétett a közfelfogás ellen, ingyen jóindulatot nem remélhetett, kötelességének érezte hát, hogy bizalmat kunyeráljon, lehetőleg úgy, hogy büszkesége minél kisebb kVirt szenvedjen. Szégyellte a kényszerűséget, mégsem tehetett mást, ha itt akart élni. örült, hogy éppen Kulcsár Bertalannál lát világosságot. Bizalommal indult a hívogató ablakok felé. Könnyebbnek érezte vastag ködmönét, homlokán följebb tolta a bőrsipkát, amely nyirkos és hideg volt a szitáló ködtől. Annyira itthon volt itt, hogy még kopogtatni sem szokott Minden alkalommal vidám meglepetéssel fogadták, ujjongó zajongással viszonozták köszönését és az volt az első, hogy borral teli poharat nyújtottak feléje egyszerre három helyről. Most is erre számított megszokásból, s mosolygott, mielőtt belépett volna. Bizakodó tekintettel, de azért egy kis tétovasággal nyitott a szobába. — Békességes jó estét mindnyájuknak — köszönt a meg szokott módon, kicsit hangosan, otthonosan.. Kulcsár Bertalan, a vörhenyes bajuszú, puha képű gazda épp mellette állt, az imént szívott bort a hordóból, vállának támasztva tartotta a lopót. Végigmérte Danit, mint gyanús idegent, a fejét gyorsan elfordította, ment az asztalhoz. — Jó estét... — fogadta a köszönést kelletlenül, hátatforditva a jövevénynek. Mint aki egyáltalán nem tartja fontosnak a vendéget, elmélyülten járta körbe a nyersfedelű asztalt és telesuttyantotta az üveglopóból a poharakat. öten ültek az asztal körül. Vastagon öltözött .csapzott parasztok voltak, valamennyien a módosabbak közül. Gyertyalángok lobogtak bizalmatlan arcuk előtt, mögöttük torz árnyékok rajzolódtak az alacsony szoba vakolatlan, mészkőből rakott falára. Valamit mormogtak, de ez ugyanúgy lehetett volna szidalom is, mint köszönés. a Ifjabb Kustán Dániel úgy érezte, hogy mindjárt tüzet fog rajta a ködmön. Homlokán, ahol a sapka takarta, mintha bolhák mocorogtak volna. Így még sohasem járt és nem tudta, hogyan lépjen ki a szégyen lángoló karikájából. Lidércesen hajlongtak a gyertyafények, némán vallatták a tekintetek, s ő megértette, hogy itt ma nem ülhet asztalhoz, hiába van hely a lócán, hiába könyökölt annyiszor az asztal durva széléhez. Fölemelte a pici istállólámpát, hogy elfújja, de meggondolta magát. — Ne halgassanak — mondta száraz hangon. — Szóljanak, ha rosszkor alkalmatlankodom. Kulcsár Bertalan úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Gondosan ügyelt, nehogy az ajtó felé nézzen. Húsos fejét feljebb tartotta, nyíló szájából előlátszott két hatalmas, odvas fog. amelyek szögletesen dőltek meg, mint vén kilómé, terkövek. Asztal fölé domborodó hasa alatt feketehéjú kenyér, vastag szalonnaszeletek és néhány fej vöröshagyma hevert. Poharát a magasba emelte, duhajul kiáltotta: — Ali még Buda, ól még magyar! Jól vigyázzon mindenki magára! Aki meg korpa közé keveredik, azt zabálják meg a disznók! A többiek kényszeredetten nevettek, elszántan ittak, s a gyertyák fényénél vizsgálgatni kezdték az üres poharakat. Dani összeszorított szájjal, keserű helyesléssel bólogatott. — Hát akkor gyorsan elmegyek, nehogy fölzabáljanak — mondta később, egy percnyi súlyos hallgatás után. Most nézett rá először Kulcsár Bertalan. De Daninak már csak a hátát látta. A jő barát fia mögött rázkódva dörrent a nehézre vasalt ajtó. 13. Csendbe, sötétbe merült a szoba, itt kért szállást, éjszakára a békesség, Öra nem virrasztott, ember nem horkolt, csak az idő folydogált slmogatóan, mint a lassú Pátak vize, amelyben tündöklő halak állnak és uszonyuk lágy mozdulásaival számlálják a pillanatokat Daniró lehamvadt a szégyen, mire hazaért s most, hogy pihenőre bújtak, a csend örömberészegítő sátori alatt, megbocsátón gondolt mindazokra a szegény gőgösökre, akik jószándéka előtt fösvényen bezárták a kaput. Nem áhítozott többé irgalomra. Nyugodt belátással elhatározta, hogy végképp kiválik a módos parasztpk sorából, ha ők így kívánják. Vigyázó tenyerével asszonyát simogatta. Az asszony hálásan fogadta a becézést, hajlatai marasztalták a férfi kezét, a csípő szemérmesen mozdult, s a lélegzés lassú hullámaiban egyre érett a vágy. Langyos zápor fürdette őket könnyűvé, érett gyümölcsbe haraptak, illatos szénába hemperegtek, aztán derűs felleggé váltak, aztán ejsuhantak a névtelen távolságok fölött, anyatejet ízleltek, bpluqg kábulatba zuhantak tőle, villámok fényére ocsúdtak, kiscsibék pihéje melegítette az arcukat, búzaérlelő napfény küldött rájuk gyönyörű gyengeséget. S a gondolat is úgy tért vissza, mintha most született volna meg. Dani ezen az estén érezte meg teljes bizonyossággal, hogy életének nem szabhatott más sorsot a rend. Éveken át készült a beteljesülésre, vágyaiban egy fogalommá ölelkezett Klári és a szerelem. A képzelet ugyanolyan szilárd formákhoz kötődött, mint a tekintet a látható világban. Mint ahogy élete azonosult a szülőföld, az otthon jó| ismert arculatával, úgy a megálmodott jövő sem létezhetett Klári nélkül, aki mellé az elhivatottság konokságáva] készülődött. (Folytatjuk)