Délmagyarország, 1962. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-12 / 188. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1962. augusztus 12. nr egnap, szombaton este, * anyu elutazott látogatóba a nagymamihoz falura. Sokáig töprengett, vajon itt hagyjon-e bennünket. De apu azt mondta, hogy teljesen nyugodt lehet, nem lesz semmi bajunk. Anyut a legjobban az aggasztotta, hogy apu nvajd mihez kezd velünk. Apu pedig csak mosolygott: — Gyerekesen gondolkodok A gyárban egósz műhely van a kezem alatt. Anyu felsóhajtott: — Nem illik kérkedni, főleg a gyerekek elótt! Apu méregbe gurult. — Egyáltalán nem kérkedem, csak az igazat mondom. Hány támadásban vettem részt a háború alatt? Egész sor kitüntetést kaptam! Most meg ne tudnám ellátni a srácokat? ... Nagy dolog, mondhatom. Eredj már! Anyu tehát elutazott. Egyedül maradtunk apuval. Hogy kik? Hát mi. Először is Borik, aki egyéves. Másodszor Tálocska, aki sírós-rívós kis gömböc, jóllehet már hároméves. Anyu szerint valaha én is ilyen voltam, de én azt hiszem, hogy az anyu roszszul emlékezik. Egyszerűen elfelejtette már; hisz egyáltalán nem vagyok kövér. U armadszor: Andrjusa és Szerjózsa, akik nemsokára ötévesek lesznek s olyan egyformák, mint két tojás. Mindenki összetéveszti őket. Ezért anyu Andrjusát kék ruhába öltözteti, Szerjőzsát pedig barnába, hogy megkülönböztesse őket. Negyedszer ... Nem, ez már tulajdonképpen ötödször: Andrjusa és Szerjózsa volt a harmadik és a negyedik. ötödször tehát én vagyok, Majka. Hétéves múltam s már elsőbe járok. Anyu mondta, hogy minden reménye bennem van, nélkülem apu elveszett ember. Az éjszaka rendben telt el, bár apu nem keltette fel Borikot s reggel moshattuk a pelenkát Am később rosszabbodott a helyzet Tálocskának nem akaródzott felkélni és elbŐgte magát. Andrjusa és Szerjózsa ugyan nem sírt, de szörnyen csintalanok voltak. A paplan alá bújtak, dobogtak, ugráltak. Ebben a ricsajban apu elcserélte a ruháikat: a kéket Szerjózsára adta, a barnát pedig AndrjuL. Piszmenszkája; c4f i(jii ehdazútt sara. Egy harisnyát nem találtunk sehol, így apu gyapjúharisnyáját húztuk fel Tálocskára, A sarka valahol a Tálocska térde alatt volt Reggelire apu jóllakatott engem, Tálocskát, Andrjusát és Szerjózsát füstölt kolbászszal, Borikot pedig tejbegrízzel. Anyu tudta, hogy a Borik grízét nem tudjuk majd elkészíteni, inkább maga főzte meg és a spájzba tette, hogy meg ne savanyodjon. Reggeli után Andrjusa és Szerjózsa vizet vett a szájába és a tüzes sparherdre köpdöste, hogy sisteregjen. Tálocskára is jutott a vízből. Sírva is fakadt Ez már aput is kihozta a béketűrésből. Felnyögött: — De kár, hogy vasárnap nincs óvoda! Rámparancsolt, hogy öltöztessem fel a srácokat és ebédig kint szánkázzak velük az udvaron. A z udvaron Galina néni Vovája szánkázott és Andrjusa egy-kettőre hajbakapott vele. Tálocska pedig megint elbőgte magát, mert az apu harisnyája feltörte a lábát. Felszaladtam, hogy megnézzem, kész-e már az ebéd. Aput kócosan, ronggyal a kezében találtam. Borik a konyhában csúszkált a padlón szomorúan, maszatosan. A sparherden fortyogott valami, égett szag terjengett a levegőben. — Olyan vize6, mint a kacsa! — panaszkodott apu Borikra. — Ilyen szokott lenni, amikor anyátok itthon van? Azt feleltem, hogy bizony nem. — Teljesen kivagyok! — szakított félbe mérgesen apu. Majka, add csak ide a tipegőt, a sütőben szárad. Kihúztam Borik tipegőjét a sütőből. Persze jókora darabon kiégett — Már csak éppen ez hiányzott! — sóhajtott apu. — Node egye fene, a szobában, a kályha mellett találsz még két párat. Majka, légy szíves, öltöztesd át Borikot;. Etesd meg tejbegrízzel, addig én elkészítem a levest. Borikot átöltöztettem, megetettem. Aztán kimentem a srácokért és behoztam őket Ebédhez ültünk. A z asztalnál Andrjusa és Szerjózsa egymásnak esett és Szerjózsa magára rántotta a tányér levest. Apu toporzékolt Elfelejtette, hogy Szerjózsa viseli Andrjusa ruháját és ráripakodott Andrjusára, hogy születésnapjára nem kap majd ajándékot Andrjusa bőgni kezdett: hisz nem 6, hanem Szerjózsa öntötte magára a levest. De sírt Szerjózsa is, mert csupa leves volt. Tálocska is rázendített, mert nem ízlett neki az apu levese Csak Borik volt csendben. Az asztal alá mászott és elaludt Apu két kezébe temette arcát és úgy rohangált a szobában. Kiabált. Hogy egyáltalán nem érti, hogyan bírja ki anyu velünk és nem bolondul meg. Aztán megnyugodott kissé és megint füstölt kolbásszal tömött meg minket, merthát a levest elsózta. Ebéd után maga elé kötött egy törülközőt és mosni kezdte Szerjózsa levessel leöntött ruháját. Én le akartam fektetni Tálocskát, Andrjusát és Szerjózsát. Csakhogy nem fogadtak szót nekem. Tálocska az asztal körül futkosott. Végül mindnyájan berohantak a konyhába és felborították a teknőt. Ez aztán úgy felbőszítette aput, , hogy majdnem sírva fakadt. Dobbantott a lábával és felüvöltött: semmi nem gyötörte úgy meg az életben, mint ez a mai nap és semmi pénzért sem maradna velünk még egyszer egyedül. Ekkor nyílt az ajtó és belépett anyu. TTgy megörültünk neki, hogy csaknem táncra perdültünk. Még Borik is felébredt, de nem sírt, csak kimászott az asztal alól, kitárta karocskáját anyu felé és mosolygott. Anyu körülnézett: nyomban észrevette, hogy minden a fejetetején áll. Feltűrte az ujját, fogott egy rongyot s feltörölte a padlót. Aztán kimosta a ruhát és kiakasztotta. Elringatta Borikot, megvetette az ágyat Andrjusának és Szerjózsának, engem pedig leültetett házi feladatot írni. 17 ste, amikor asztalhoz ültünk, a szoba már tiszta volt. Jóízűen megvacsoráztunk s örültünk, hogy nem kaptunk harmadszor is füstölt kolbászt. Senki nem sírt, nem rosszalkodott, apu is vidám volt és már nem füstölgött. Nyugodtan, Jxüdogan sétált a szobában fa ezt hajtogatta: — Most már tudom, micsoda munka ez... Fordította: SÁRKÖZI GYULA BODA ISTVÁN: Egy madár énekel Elszoktunk már az egyszerű zene ütemétől, mert az kell disszonáns hangorkán, zaj, düh, őrült rohanás, s ma a madár füttyel vagyok tele, si a látvánnyal, hogy fől-Ie billeget az ágakon s míg itt-ott andalog, mint fiatal és pletykás asszonyok csacsogja egyre a friss híreket. Hallgatom, vasárnap van, tavaszi; s be illik is hozzá ez a zene, az egy madár dallama, füttyjele, melyből csak békét lehet hallani, nyugalmat, ritka ünnepi napot, amilyet vár és sejdít túl a vad ritmusokon a szív, a vágy, az agy, s madár füttyel most magam vagyok, s egy órára semmi sem érdekel csak pusztán a meztelen tény maga, a tenyérben is elférő csoda, hogy tavasz van s egy madár énekel. PARASZT FEJ KAJÁRI GYULA tintarajza. A IIL Szegedi Ny ári Tárlat anyagából VADÁSZ FERENCr AZ ÖRVÉNY HÍ utsszcLfiéz GUERILLA SZOLGALATRA ALKALMATLAN Pityu a minap rémes dolgokat fedezett fel. Nem tudom mennyi belőlük a valóság, mennyi a fantázia. Irodalmároknál ez gyakran összekeveredik. Lelkemre kötötte, hogy hallgassak róla. Egy amerikai szolgálatban álló hajdani SS emberre bukkant, s annak révén egy USA-ban élő német orvosra, aki — szerinte — egykor azzal foglalkozott, hogy rajzokat tetováltatott egészséges testű foglyok bőrére, aztán a megölt emberekről szép sorjában lefejtette ezeket a bőröket. De miért ls törődöm ilyen valószínűtlen dolgokkal? Olyan nagy öröm ért, hogy ha rágondolok is, megdobogtatja a szivemet. — Honnan jöttél Lu-csu szigetére uram? — kérdezte tőlem Berenike. Megállt az úton és úgy beszélt, mint egy régi, meghitt Ismerős. — Talán a nevét se hallottad annak az országnak — feleltem, s éreztem, elpirulok a meglepetéstől, hogy észrevett, szólt hozzám, mosolygott rám. — A földgömb minden pontját érintette már az ujjam hegye — mondotta —, s felemelte virágszirom kezét. Csuklójáról könyöke felé hullottak a színes, csillogó karikák, s ajkai mögül elővillantak nagyon fehér, szép fogai. Olyan valószínűtlen volt minden. Valóban hozzám szólt? — Európa közepén kicsi ország Berenike... Hungary, Budapest. — Hungary? Tudom, ismerem — bólintott. — Tudom, hogy ott születtél és te is és több barátod. Mondta már nekem az idősebb férfi, a parancsnok •úr Csak nem voltam bizonyos felőle, hogy te is közülük való vagy. Azért kérdeztem. — Hát hogyan? Reám emlékeztél? Láttad, hogy milyen sokszor néztem utánad, hogyan kerestem a tekinteted? — Oh, igen ... Te magas vagy. szőkehajú és sovány. Valami norvégnek gondoltalak. Örökösen pipázol... A kicsi rövidszárú Nippon Kokan csibukot akkor is fogaim közt tartottam. — A parancsnok úr? — dadogtam. — Én azt hittem ... Bocsáss meg ... — Semmi, semmi. — Nem szereted? — Nagyon kedves ember. Arcomról lehervadt az öröm. Észrevette. Nevetett. Bátorítóan nevetett. — Kedves? Vél latvont. — Szereted? — Hogyan? i , — Ügy. A fejét rázta. — Nem, nem. — Azt hittem megtiltotta, hogy hozzám szólj ... — Soha ilyenekről nem beszélt. — Nagyon örülök... A sztileiddel élsz? — Igen. — Japán vagy? Amerikai? — Félig-félig. — A szived? — Japán. De azt kell mondanunk, hogy riukiu. Tudod az amyk így kívánják. — Én magyar vagyok. — Mondtad... De miért élsz itt? — önkéntesen. — Miért? — Menekült emigráns vagyok. — Miért? — Forradalom volt, a kommunizmus ellen... — Miért? Legyintettem: — Beszéljünk másról. Ezt te nem tudod .. — Tudom — erősítgette kedvei makacssággal — én értem ... — Akkor jól van. — Miért élsz itt? — ismételte. — Nem tudom ezt most elmesélni, ilyen gyorsan. Másról beszélj — kérleltem. — Berenikének mindig igazat kell mondanod — intett. Harmadik személyként emlegette önmagát. Tiszta, tekintete. szép mosolya elbűvölt. — Láthatlak újra? Beszélsz hozzám máskor is? — kérdeztem. — Természetesen —- mondta. Boldog voltam. De ez sem tartott sokáig. John M. Norton őrnagy hívatott. Róbert Donlan szólt, hogy készüljek fel a kihallgatásra. Reszkettem az idegességtől. Próbáltam, de nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy a levél-ügy folytatása következik. Akkor pedig... Ilyenkor az ember a barátaihoz menekül. Elmondtam Pityunak az előzményeket, apám példálózását a sárvári állítólagos diverzánsokról, s burkolt célzásait, hogy vigyázzak magamra, jóllehet, egyeteln szót sem írtam neki soha a szolgálatomról. — Kommunista mesterkedés — legyintett Vándor Pityu. — Semmit se tudnak rólunk Magyarországon. De az ÁVH rákényszeríti apádat, hogy ilyeneket írjon neked. Valószínűleg más szülőket is, akiknek fiai a szabad világban élnek. Igy akarnak megijeszteni bennünket...,. Az ÁVH? Ha otthon a rendóség is tudja, vagy akár csak sejti, hogy mi idekint mivel foglalkozunk, akkor az még rosszabb . I. Pityu sem volt őszinte hozzám. Frázisokat mondott. Csupa ilyesmit: kommunista trükkök, aknamunka, a szabad világ ellen. Szabad világ... Nehéz felfogni a két szó igazi értelmét itt »a könnyek és szenvedések szigetén*. Igy hívják hazájukat a bennszülöttek. Kár szépíteni. A japán parasztokat elűzték földjükről — már több mint negyvenezer hektár szántóföldből csináltunk gyakorlóteret —, a halászokat eltiltottuk a tengertől... Átkot szórnak ránk, akik leparancsoltuk mindenhonnan a japán zászlót és a csillagos lobogókat tettük a helyükbe, akik drótakadályokkal és őrszemekkel raktuk tele ezt a szigetet. Szabad világ... Itt a tuberkolózis és malária tizedeli a lakosságot. Négyezer emberre egyetlen orvos jut. Berenike is megerősítette, alig kétszáz orvos él Okinawán ... Amikor nemrégiben az a léglökéses Super Sabré rázuhant egy iskolára — sok japán gyerek meghalt, — a szülők száz dolláros "kártérítést* kértek, de csak öt dollárt kaptak egy-egy áldozatért. A sziget legfőbb kiviteli cikke az ócskavas. Éjszakánként bombahüvelyt, patront szednek gyakorlótereinkről a gyerekek ... Pityu nem volt őszinte. Egyébként is mostanában mindehre ezt mondja: fun. Mindent tréfának tart, rossz tréfának. Már régen nem láttam nevetni. És András? — Baj van cimbora — mondom neki — nagyon szertartásosan. Donlan előállít valamilyen ezredkihallgatásra. — A főnök műve — feleli fa a vállát vonogatja. — Nem kellett volna újjat húzni vele. Hideg zuhany. — Ujjat húzni? Mivel? — kérdem. — Berenike — morogja, s már egyáltalán nem tudom, hogy kivel is húztam újjat voltaképpen, a főnökkel-e, vagy vele. akit a barátomnak hittem. Eh, mindegy ... — őrnagy úr, Sinkó Gábor, az Egyesült Államok hadserege Különleges Hadviselési egységének önkéntese, parancsára megjelentem. Hellyel és cigarettával kínál. Egy csomag piros Pali Mall-t nyújt felém. Eszembe jut: az "American Tobacco* és a "Reynolds Tobacco* USA monopóliumok a szigeten termelt dohányból, sok millió doboz Philip Morris-t gyártanak. — Köszönöm — hárítom el —, ha megengedi, pipázom. — Igen. igen — bólint. — Tessék. — És katonásan, rövid mondatokban összefoglalja eddigi pályafutásomat. Ojra hallom Morris kapitány szavait, ö volt az. aki a harmadik hadosztálynál lehetetlenné tett. "Humanista beállítottságú, széplélek . .. Gyenge idegrendszer, a testi felépítettsége sem a legideálisabb a rendkívüli megerőltetést igénylő esetleges guerílla szolgálathoz* — sorolja az őrnagy valamennyi "jó tulajdonságomat*. "Individualista és némileg egocentrikus .. .* folytatja. — Thank you! — bukik ki belőlem a tiltakozás szándéka, de J. M. Norton egy kézmozdulatából megértem, hogy értelmetlen dolog volna ellentmondani. (Folyt, kőn.)