Délmagyarország, 1962. július (52. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-01 / 152. szám

Vasárnap, 1962. július 1. a Dénes Géza Gyibay Menyhárt repülni fog S

záraz, esőtlen tavasz az idei. A tokaji hegyek szépen idelátszanak. Mikor kilátás van esőre, a hegy kékes csúcsát egyáltalán nem lehet látni. De mo6t Bzinte világít a teteje. Tegnap borultabb volt. Hallatszott is a dörgés a szőlődombok felől. Itt még csak nem is dörög. A gazdaság vezetői délelőtt járták a határt. Csak csóválták a fejüket. Bizony, siralmas is. Rég volt ekkora szárazság. Az állami gazdaság nagylegelőjén öreg juhász őrzi a nyájat. Van hetvenéves is. Gyibay Menyhért a tisztessoges neve, de 6 magát Menyhártnak mondja. Itt született a hajdúdorogi Alvégen a múlt század végén, s Itt gyerekeskedett, nevelkedett a. nagylegelön. Innen járta ki a három elemit a dorogi iskolában, és itt nőtt ki az első beretvára érett szakálla. Innen vitték el 14-ben a háborúba és ide tért vissza, haza egy fejlö\ éssel és lábában-mellében gránátszilánkokkal. Azóta ki se lépett a községből. Vagyis, nehogy hazugságba essünk, úgy öt esztendeje a feleségét átkísérte a hajdúnánási tüdővizsgálóba. Gyalog mentek, mert Nánas 5 kilométer ide. De se azelőtt, se azóta nem volt kint a községből, Soha. H

etven esztendő pedig nem kis idő. De még ilyen szárazságot. A legelőt mintha felperzselték volna. Távolabb, a kis mocsár kiszáradva. A szikkadt kopárságot kedvelő tücsök se hegedül napok óta. Még az is esőre áhítozik. Balra van a gazdaság búzavetése. Jó 200 hold. A szára rövid és vékony, erőtlen, de némelyik részén már hányja is a fejit. Még ilyen tavaszt. Még ilyen májust. D^Jre akkora a hőség, hogy szinte faj. pedig á szűr rég lekerült. De nem is a testnek-fáj, inkább a léleknek. Csak sóhajtozni lehet a koravén vetéseken, a kopár legelön. Ha így tart még egy hétig. Dorognak nem terein egy. betevő falat kenyere. Hacsak nem adnak majd szánalomból a Tisza meg a nagy csatorna mellől, ahol öntöznek. A kunyhó körül sehol egy árnyék, egy kis hűvösség. Bent valamelyest kibírhatóbb. Hűvösnek elég hűvös, csak nem járja a levegő. Az ember majd megfullad. Hiába jó széles a bejáró nyílása, de bevág rajta a nap. Rekkenő hőség. Nem jól van ez így. Micsoda tavasz! Az embernek még az élettől is elmegy a kedve. Pedig a fizetés így is, úgy is megvan a juhásznak, ha terem, ha nem. Dehát mégis... Azért vetünk, hogy arassunk. És még éppen az este kedve volt előállni azzal a társasutazással az szb-titkárnak. Fizetheti a költség felét a szakszervezet, másik felét a gazdaság. Hiába hívták össze azt a gyűlést. Jelentkezzen rá a gyetvai bíró. A

z ég megdördül. Egyszer, kétszer. Aztán mind közelebb durran. Végül csattog már. A birkák a kos köré bújnak félelmükben. Szorosan, mozdulatlanul állnak egymás mellett."Na, ez az eső váratlanul jön. Arról Nyíregyháza felől. Tokaj felé még mindig tiszta. A hegyek úsznak a napfényben. Az öreg juhász lehempereg a kunyhóban, könyökölve figyel kifelé. Bogár, a kurta farkú puli mellételepedik, onnan pislogja a bejárati nyíláson át a birkákat. Mert innen szépen odalátni. De nem kell azokat" ilyenkor vizsgálgatni, úgyse mennének széjjel ilyenkor, még ha tüzes csóvával ijesztgetnék is. Állnak, bégetnek, a szürkeségbe felejtve szemüket. Jó vastag bundájukat nem fogja az eső. Vagyis még nem is esik. Csak dörög-csapkod. Mintha játszana valami hatalmas esőcsináló az emberrel. A szép. nagy. fekete felhő pedig közeledik arról Nyíregyháza felől. Hiába játszol, vén pajkos, ebből úgyis eső lesz. A

kutya mintha nyifatolná a gondolatot: ahogy fekszik, fejét két lába közé ejti, aztán piros szemét ráemeli az öregre, majd beleegyezően lehunyja. Az öreg ért belőle, de még mindig nem esik. Pedig szépen dörög-csapkod körülötte. A birkák is várnak. Türelmesen, mert a birkáknak van a legnagyobb türelmük. Mondják egynémely emberre is: birka türelme van. Hát türelem, majd esik, csak ki kell várni. De a birkáknak egyszerre elmegy a türelmük: úgy szétkavarognak, mintha azon nyomban kergekóros lenne mind, vagy villám ütött volna beléjük. Az pedig nem ütött még a közelükbe se. A birkák mégis rohannak, megállíthatatlanul. A sötét felhő szele már végigzúg a legelőn. Ebből vihar lesz. És éppen ilyenkor... — Innye, az anyátok! — Fogja a furkósbot ját,, hogy a birkák után nézzen. A kutyának is szól. Már meggörbíti a hátát, hogy kilépjen, mikor látja, hogy ... — Nahát, csuda... — Valami sárga madár, vagy mi suhan el nesztelenül a birkák fölött. Majdnem éri a hasa őket. Micsoda madár lehet az? Még ilyet! Hetven esztendőt megért már, de még ilyet... A birkák se láthattak még ilyen sárga madarat, mert rohannak megállithatatlanul tovább. Mind a 304. Elöl a kos, a vezér, a 305-ödik, arra a vasúti töltésnek tart. Na, majd utánaszélednek a többiek is. A vezérkost nem hagyják el. A sárga madár csak száll, gyengén billegdélve. Arra a kis mocsár felé. Még súrolja is a földet. Végre megáll, féloldalra dől, az egyik szárnyára támaszkodik. E

jnye, nem madár az, hanem valamiféle repülőgép lehet. Dehát mégse, mert nem berregett, mint a repülök szokták. De mégiscsak az lehet, mert egy bőrruhás valaki száll ki belőle. Csupa bőr a gúnyája, a feje se látszik ki a bőrkucsmából. Vizsgálja az eget. Az ég meg is felel nagy dörrenéssel. Széjjelnéz, keresgél, s megállapodik a kunyhónál. Az eső megered. A bőrruhás embernek se kell több, nekiiramodik. Be egyenesen a kunyhóba. A bőrkabátos ember elől a kis Bogár puli illedelmesen húzódik a bogrács mögé. A bőrkabátos ember köszön. Lerázza magáról az esővizet, lecsatolja bőrsapkáját, ami alól kihull szép szőke haja, s elterül a vállán. Kezet fog az öreggel: — Garai Jánosné vitorlázórepülő. — Gyibay Menyhárt elsőjuhász, 'stenéltesse. Üljön le a kisasszonyka. • -v. — Köszönöm. De nem ül le. Kis szünet. A szépséges »Repülő Madárka- engedelmet kér a zavarásért. Az öreg visszapislog: — Annyi baj legyen. Az a fő, hogy esik. Aztán nem beszélnek. Nézik a nagy tócsákat, a bugyborékokat. Esik tán már negyedórája is. Na, jó kiadós eső. Csakúgy nyeli a föld. Holnap nem csóváljátok a fejeteket, agronómusok. Az eső ömlik, mintha dézsából öntenék. Az idő halad. Az öreg még mosolyog is. ahogy derül a lelke a zúgó esőnek. Az asszonyka viszont gondoktól ráncosán lesi a mocsár szélén a gépét. De nincs az a hosszú, aminek vége ne lenne: a dörgés távolodik, az eső is szűnik. Aztán eláll. Kisüt a nap. — Ne tessék haragudni, hogy ide bemenekültem — néz hálásan az asszonyka az öregre. — Egyátaljába nem! Ez kötelesség! A

z öreg alig várja, hogy szóljon arról a repülőről. Honnan jött, mit keres itt. Sejti, hogy a vihar elől szállt le, de mégse mehet el az asszonyka anélkül, hogy erről ne szólna valamit. Pedig már búcsúzna. — Mégis ... hogy izé ... mért épp ide szállt le? — Szerettem volna kikerülni az esőfelhőt Csege felé. de nem volt már termik. Csegétől kis késéssel csak elértem volna Nyíregyházát. — Oda indult?... Hát kényelmesebb vonaton. — Haha, hihi, ez sport, bácsi. Ott jó, egyedül, a kék ég meg a zöld fű között, fert a levegőben... Hanem, hogy élhet a bácsi itt. ezen az eldugott helyen? Tudja, érzi az asszonyka, hogy a bácsi itt jól érzi magát, nem hagyná el a* legelőt, a falut egyetlen városi kényelemért sem. érzik rajta a birkatej szaga, a napfényes legelő íze, mégis megkérdi, csak úgy, viszonttiszteletből, mint ahogyan az öreg is tudta, hogy a vihar elől szállt le, de mégis megkérdezte. Az öreg itt visszakacarász: — Haha, hihi. itt jó, ahol a madár se jár. Ahol a repülő se jár. És virít két első sárga foga. — Ott, a sínék mellett, az vasútállomás, ugye? — kérdi az asszonyka, a töltés túloldalán levő piros épületre mutatva. Az öreg igenlésére visszaszól: — Ott biztosan van telefon. Beszólok Szoboszlóra, küldjenek teherautót a gépemet hazaszállítani... Megkérem a bácsit, addig tessék szemmel tartani a gépet. A

z asszonyka megindul. Az öreg hosszan nézi távolodó alakját, meg azt a szép. lobogó szőke haját. Hát ilyenek ezek a mai RAKOVSZKY JÖZSEF: APAM Apám a bányász büszke, szófukar, a testtartása egyenes, fenyő. Emlékszem: csendőrt, jegyzőt és ura még bólintással sem tisztelt meg ő. Minden reggel a föld ölébe hullt, s verte daccal a szén poros falát Ebéd után már szelídült kicsit, arra gondolt, hogy várja a család, és arra gondolt százszor akkor is, mikor az omlás kérte életet, de ő nem adta, s ádáz harc után diadalmasan a felszínre tért, vagy amikor a sztrájkolok között piros kokárda lángolt zubbonyán, s a "föl, föl, ti rabjai a földnekszilaj haraggal zengett ajakán. A hajnal nem jött akkor mégse fel, hiába várták bús reménykedők» .. Leszállt a mélybe ismét jó apáin, és meghajolt a zsarnok szén előtt. Hetenként egyszer pénzt hozott haza, krajcárt sokat, de pengőt köveset, s káromkodott, ha kérdezte anyám, hogy mikor lesz már több a kereset. Nyáron vasárnap olykor kuglizott, télen pipázva a kályhához ült. A köznapon meg dolgozott tovább csákányát fogva, rendületlenül. Ez így ment számos, hosszú éven át. Foltos ruhában felnőtt két gyerek. Anyám azóta csillagokba' jár, s a büszke bányász megöregedett. Nem dolgozik már, nyugdíjából él, nap mint nap olvas, nczi verseim. Dicsérget néha jó munkáimért, de megmondja, ha nem tetszik a rím Arcán a béke bölcs mosolya ül, megnyugodott, mert változott a rend. Munkáshatalmunk minden ünnepén sapkáján bíbor szalagocska leng. fiatalok: csak úgy sportolásból képesek repülni. — Innye, nade hol vannak a birkák? Merre széledtek? — Nézi a kunyhó mögött is, az árok szélén is, de sehol. Arra a vasúti töltés felé vonultak pedig, a kos után. Emerre, a mocsár mellett barna folt veszi körül a sárga repülőmadaraf. — Az lesz a. a birkák. Kettő ' éppen az oldalra dőlt szárnyára áll, onnan néz széjjel. Hogy qz a... — Bogár, neee! Ereggy az elejire, teee! A fekete puli elvakkantja magát, nekiiramodik. A birkák már a vakkantásokra felütik fejüket. Egymást törve-zúzva rohannak viszsza a helyükre, a kunyhó köré. De az öreg is megy szép csendesen a mocsár irányába. A géptől még jó távol megáll, szétveti a lábát, leszúrja maga előtt a furkósbotját. Két markát a bot végére tenyereli, állát ráfekteti a keze fejére, hogy könnyebb legyen a gondolat Nézi, vizsgálja a sárga madarat. Hol felemeli a szemöldökét hol meg öszszehúzza. A homloka egyszer ráncba rándul, másszor meg kisimul. Vállára csapja a furkósbotot. Közelebb merészkedik a géphez. Még közelebb. Aztán egcszen mellé áll. Megsimogatja az oldalát, a farkán a lemezeket. "Belenéz az ülésbe is. Megvakarja a feje búbján azt a néhány szál összegubancolódott hajaszálát, majd visszaengedi a kalapját. Aztán a szemére húzza, és nagyokat hümmög magában: H

ogy az a ... Nem is olyan nagy mesterség Ha ez az asszonyjány kibírta, rajtam se fog ki. Még reggel korán jelentkezek arra a társasutazásra. Mert Nánáson már voltam, de Moszkvában még soha. Mégis csak más lehet az a Moszkva... De egyúttal csak megnézem Dorogot meg Nánást is — onnan föllüről. UTAZÁSA fm MELYEBEN m A mélységmérő mutatója elhagyta már a 495-ös beosztást és elérte az 500-at. Hol van hát az akadály? — Az a legmeglepőbb, hogy egyelőre nem mutatkozik — suttogja értetlenül Jegorov. Valamennyien feszült csendben várjuk a fejleményeket. S lám, a mélységmérő mutatója hirtelen megáll, s kissé visszarezdül. A hajó útját jelző szalag megakad. Működésbe lép az üzemzavart jelző készülék. Megáll a hajó. — Mennyi a nyomás? — Jegorov az imént suttogott, most pedig úgy tűnik mintha ordítana. — 260 000 légkör... — válaszolja Talanyin. — Megfelel a számitásnak. Mennyi a hőméséklet? — 1905 fok. — Ez is megfelel. Milyen a vegyi összetétel? — A szokásos. Fokozott kén- és oxigénkoncentráció. A hajó szempontjából ez veszélytelen ... Az ernyőre pillantva fehérizzásig hevült kőzeteket látunk. Nos, cz a titokzatos akadály. A műszerek a hajót megállítva figyelmeztetnek bennünket arra a veszélyre, amelyre a program összeállítói nem gondolhattak. Dehát miféle veszély is ez? Erre a kérdésre kellett megtalálnunk a választ. Talanyin kikapcsolja a programvezérlést és maga ül a kormányhoz. Megindul a hajó, mintegy legyőzve a gépek néma ellenállását. Felüvölt a sziréna. A vezérlőasgtalon kigyúl a hajó körvonalait feltüntető tabló. Változnak a hajóburok vastagságát jelző számok: 300... 295 ... 290 ... Ég a burok. Lángokban áll a hajó! S a titokzatos tűz katasztrofális gyorsasággal kezdi felemészteni a hajó testét. Talanyin gyorsan átkapcsol és visszafelé irányítja a hajót. Amikor végre a tablón megszűnik a számok szörnyű tánca, Talanyin leállítja a hajtóművet és letörli arcáról a verítékcseppeket. — Nem értem a dolgot! — Jegorov hangja most nyugodtan cseng, hétköznapi, mint mindig, amikor agya különösen megfeszített munkát végez. — Micsoda pokolian agresszív oxigén- és kénvegyületek ... Feltehetőleg aktív gyökök ... De honnan kerülnek ilyen mélységbe? 800 fokon minden kénvegyület szétesik ... Itt meg kétszer akkora a hőmérséklet... — Vizsgáljuk meg logikusan a dolgot... — indíványozza Talanyin. — Mielőtt a hajó ezt az övezetet el nem érte, addig nem voltak gyökök? — Hát honnan lettek volna?! Persze, hogy nem voltak... — Így tehát a következőről van szó: az agresszív vegyületek csupán akkor keletkeztek, amikor a hajó megjelent ebben a rétegben. — De hiszen ez abszurdum! Hajónk mozdulatlanul áll a' rejtélyes akadály fölött. Felborult a megszokott munkarend. Három teljes nap egyetlen időröggé sűrűsödött össze. Elindulásunk óta az expedíció sorsa még sohasem függött ilyen nagy mértékben a mi elhatározásunktól. S ezt az elhatározást egyetlen »eszesgép sem tehette meg helyettünk. E három nap alatt az egymást olykor teljesen kizáró hipotézisek tudatjait hoztuk fel, ellenőriztük, s vetettük el. Pedig a válasz, mint mindig, most is csodálatosan egyszerűnek bizonyult. — Barátaim .. . Gratulálok nektek ... —, ujjongott örömében Jegorov, s közben ünnepélyes képpel forró kávét töltött apró csészékbe a termoszból. '— Az expedíció teljesítette feladatát. A rejtélyes akadály titka megoldódott... Röviden szólva: az akadály tulajdonképpen az ilyen mélységekben szokásos anyag, amelynek azonban kén- és oxigéntartalma igen magas. Azon a helyen, ahol a hajó burka ezzel az anyaggal érintkezik, aktív gyökök, rendkívül agresszív vegyületek képződnek, amelyeket a tudomány eddig úgyszólván még nem is vizsgált. — Most a vegyészeken a sor — folytatja Jegorov. Reméljük, megtalálják e reakció lefékezésének módját, s akkor" majd a földalatti hajók még tovább mennek bolygónk ma még ismeretlen mélységei, a Föld magja felé... — Mi pedig visszatérünk? — kérdi Talanyin. S arca közben elkomolyodik. — Az expedíció elé tűzött feladatot teljesítettük. — Nagyjában — egészében igen. De nem tudtuk meg, hogy meddig terjed ez az akadály. Talanyin ezzel az asztalra teszi csészéjét, s Jegorov is mellé a magáét. — Ezt majd a következő expedíció kideríti. — De hisz, mi is kideríthetjük... Jegorov a fejét csóválja. — Kideríthetjük — ismétli Talanyin, s ezzel a tablóhoz lép. — Nézzétek csak... A hajó burkának vastagsága lehetővé teszi, hogy folytassuk utunkat. Ha a burok egy részét az aktív gyökök fel is emésztik, ezzel a hajó szilárdsága, biztonsága semmit sem veszít. — Azt javasolod tehát, hogy menjünk előre a veszélyes övezetben? (folyt, köoj