Délmagyarország, 1962. május (52. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-13 / 110. szám

s Vasárnap, 19M. május 11 6 Manapság minden faluban van kultúrcsoport. Van Koncaorazáliáson is, ami annyit tesz, hogy Bitó Pál tsz-elnök egy személyben a kultúrcaoport elnöke ls. Azért ő, meri az iskola Sasszallason van, négy kilométerre ide, s ők a gyerekeket, mind a tizenötöt, reggelente két kocsival hordják a tudomány csarnokába. Tanító tehát nincs, de ott van öreg Bitó, héthatárban legendás hírű vőfély és természetesen, e hivatallal egyUttjárÓQ, kiváló táncos. O majd eligazít itt mindent. Dehát a fiatalság színdarabra vágyott. Itt kezdődött a baj. Az egész dolgot Kapor Juli eszelte kl, akt már alig várta, hogy megalakuljon a kultúrcsoport és felnyújthassa ujját szólásra, s kérje a színjátszók megalakulását. Ugyanis Juli Szegeden járt iskolába, és ott előadták a Karnyónét. Hát most egyre akarja a színdarabokat, van is neki belőle egy tucat. Öreg Bitó vonakodva látott hozzá a rendezéshez, mert nem szerette azt, amihez csak hajazott. Látott ugyan már életében néhány színielőadást, dehát ez csak annyi, mintha valaki megnézi a mozdonyt s mindjárt megbízzák a vezetéssel. De mit nem tesz az ügybuzgalom Kiválasztották hát a jelentkezőkből Móricz Zsigmond TEJ című darabjához a személyeket, s nekiláttak a munkának. Minden este, olykor azon piszkosan és fáradtan, ahogy a munka elengedte őket, gyülekeztek a központi tanyahíz szobájában. Bizony sehogyse ment. Mennyi vesződséggel jár megeleveníteni a leírt szöveget, élethűen Jönni, menni, cselekedni a színpadon 1 El is ment öreg Bitó kedve. Azt mondta, majd ha alkalmas ember jön ide, akkor folytatják. 0 nem bírja. De nincs köztük senki, aki végbe tudná vinni ezt a darabot. hogy nagy csúfság ne legyen belőle. Voltak, akik vállat vontak, de a többség kókadtan Üldögélt. Mégis, sajnálták, hogy megfeneklett a dolog. Milyen szép is lett volna, az egész környék egybegyúlt yolna. J u 11 k a arra gondolt, hogy rábírja Bitó bácsit, bízza rá. Julira, az egészet. Hiszen tulajdonképpen ugyanúgy kell minden darabot rendezni, mint a Karnyónét, a színházi rendező. A TEJ-et meg érti, érzi, sokszor szeretett volna odaszólni, hogy nem így kell mondani, nem így kell mozogni. De miként bírja rá az öreget? Egyszerűen odaállítani nem ér semmit. Bitó bácsi hiú ember: csak fl ért effélékhez héthatárban. Eddig így is volt. De ez színdarab. Végül is mit talált kl: — Bitó bácsi, ne hagyjuk el a darabot. Megcsináljuk közösen. Én is tudok annyit, hogy a magamét kivigyem, jól és szívesen segítek bárkinek. Szegeden megdicsért még az újság is. Azt írta, hogy tehetséges vagyok. — Nono, nem kell mindent elhinni. Lehet, hogy megtetszettél annak az újságírónak. Volt már ilyen eset. Ezen nevettek, de Juli ment tovább. — Bitó bácsi, elhinné nekem, hogy mit tudok, ha olyant játszanék, hogy maga sem ismerne rám? Elhinné akkor, hogy megtudnám csinálni a darabot? — Akkor meg. Dehát te nem tudsz olyant. Mindjárt megismernélek. — Jól van. Most elmegyek. De ha nyertem, akkor enyém a TEJ. — Az úgy is tiéd, elébb, utóbb. Nevettek. Juli elment KfvAnoalan maradtak a többiek. Az idő telt, múlt, tréfálkoztak, de egyszercsak nagyon ugatott a kutya. Kiment Palkó és egy esetres vénasszonnyal tért vissza, cigány, vagy miféle. Szatyra Tízs forintért megnövestem, meglássa, magának less a legsebb haja errefelé. Bitó belenézett a böjrébe, színtelen kocsonyaféle volt benne. Sajnos, benne még élt az önök hiszékenységének valami maradványa a füves asszonyokat illetőleg, ami nem lett volna nagy baj, de ellenben nagyon sajnálta kihullott haját — ugyan ki ne sajnálná? — mikor még testileg egészen ember. Valami lázas betegség vette ki a haját, s ez volt az a pont, ahol őt VINCZE ANDRÁS: A JÓSNŐ volt, s az tele mindenfélével. De olyan büdös volt, hogy elhúzódtak előle. Fogatlan. is volt az istenadta, s mindjárt bagót kért Bitó odalökte a kikotort zamatos pipaaljat, s megkérdte, vaj. mit akarna, ha volna. A kóbor nőszemély reszelős hangon adta elő, hogy ért a jósláshoz s ezt részint kártyából, részint tenyérből műveli. Minden titkot megmond, nincs előtte rejtve' semmi. Bitó egy váratlan eszmétől sarkallva, hamar közellépett a vénséghez s jól megnézte. Hátha ez a Juli. De akkor vesztett. Ami nagy baj lenne, mert ő is szeretné tető alatt látni a darabot, dehát ha nincs, aki bírná. A cigányasszony vigyorogva bújt hozzá, a többiek n»gyot kacagtak. — Elmenj innen, mit akarsz tőlem? — kapta vlszsza fejét Bitó bácsi. — Azs hittem, hogy — — Még mit nem. Add csak elő a tudományodat, aztán mehetsz. Itt a tenyerem. Mit olvasol ki belőle? — Aj, áj, nágy háborúság van késülőben. Asszony van a dologban, kék pántlika a hajában, de ura is van. Háj, háj. No de már erre akkora lett a fiatalok tiszteletlen kacagása, hogy Bitó elrántotta tenyerét, amit eddig meghökkenve meresztett ki. — Miféle asszony? Ilyenféle nincs is a környéken. Kifelé, ne, itt egy forint, szedd az irhádat, meg ne lássalak többé a környéken. De a Récz gyerekek elAlltAk az utat. — VArjon, hiszen igazat mondott. HAt nem ismert rá Pali bácsi a Szándokinéra? — Hisz éppen ráismertem •— morogta Bitó. De semmi sincs a dologban, ti taknyosok. De azért megsodorta bajszát. amit különben feketére fenve tartott A cigányasszony látta. hogy derültre fordult az Idő, egy cserépbögrét szedett elő szatyrából és fú lébe súgta a kopasz Bitónak. — Van írom a hajra is. megfoghatta minden borbély, drogista, orvos, házaló. De évek óta nem vett már semmi csodaszert, mert mind ki kellett hajíntani a szemétdombra. — Vegyen belüle. kenje be fejét vele egyszer, nem bánja meg. A biztatásra, tekintve, hogy ezek az imposztorok körülállták, nagy vígságot tetetve, belement az alkuba. Adott egy tízest az asszonynak, » bekente kopasz fejét. Ezen is volt nevetés, dehát egye fene. a jókedv sosem árt, akármikor is Jön. Aztán elment a cigányasszony s kezdte érezni Bitó. hogy fejbőrén megkeményszik az a valami s kegyetlenül húzza a bőrt. Tapogatta, szitkozódott. A többiek beleszóltak, s nevettek. De már annyira fájt a bőre, hogy nagyot káromkodva zavarta Palit egy veder vízért. Hamar lemosta, hát akkor látják, hogy közönséges enyv. De helyenként már megmerevedett, s nehezen jött le. Ha most elkaphatná azt a szutykosat, kitekerné a nyakát, mint egy csirkének. Aztán megjött Julika, de csak ügy, ahogy elment. — Mit csinál Pali bácsi? — Nem látod? — Pali bácsi hajat szeretett volna, de megjárta. — mondták a többiek. Az öreg megtörülközött és a régi tekintéllyel jelentette kl. — Na. vége a tréfának. Kár, hogy csak a szádat jártattad Juli. ha ittmaradsz, neked is jósolt volna valamit. Így hát abban maradunk, hogy a darabot elhalasszuk. Késő van már, ki-ki menjen hazafelé. Szedelőzködtek, öreg Bitó dohogva szidta a cigányaszszonyt. s megjegyezte, hogy ki tudja, még méreg is lehetett benne. Nagy bolondság volt azt a pénzt is kidobni. A z öreg szándékosan nem említette a várakozást, azt sem említette, hogy szerette volna, ha Julika tényleg kezd valamit. Elmentek hát a központból, s mikor rátértek a kis ösvényre, ami két répatáblaközt vitt át, Julika megállt. — Most egyedül vagyunk, megmondhatom. — Mit akarsz mondani? — Csak azt, hogy a cigányasszony én voltam. Bitó nagyot nézett, majd roppant kacagásra gerjedt. Cseppet sem haragudott, nem volt ő olyan ember. Ellenben azonnal nagyot kiáltott. — Pali hé! Terka, Mári! Gyertek hamar vissza. Idősebb Rácz tűnt fel futva a dombon, neki külön parancsot kiáltott. — Szaladj a többiért, próbálunk. Ne bámulj, szaladj. S közben csóválta a fejét, és olykor rápillantott Julira. Hihetetlen. — Hol vetetted le a cafrangot? Hamar visszatértél. — Itt, az istálló megett. Ott a gúnya, a kútnál meg megmosakodtam. De tényleg nem ismertek meg? — Nem hát. Mit gondolsz. engedtem volna, hogy bekend a fejem? Üjból kitört Bitóból a nevetés és vele kacagott Juli ls. Most már biztosra vette, hogy a TEJ-et betanulják, s majd egy hónap múlva jöhetnek az egész környékből. Így esett a dolog minapAban Koncsorszálláson. Hiába, olykor a kultúrának fortélyos essközökre van szüksége, hogy a talajt feltörje. LÖDI FERENC: FIATALOK •Q Nem szóltak semmit, úgy inaltak el. mint börtönből, mely nehéz vasra ver. Nadrágszíj voli. csak annyi az a föld, amelyért apjuk, jaj, még vágyva ölt. Lehúzta volna őkei. mint a sár, s a nyár hiába szűkült rajta már. Sírnak sok volt, az életnek kevés, s a kevesen a sok: Istenverés... Inkább szaladtak szét, húszévesen, városbatérő, új ösvényeken, mely vissza ls visz, vissza-út lehet, ha egybeszánták mind a földeket. 8 elnézem őket, jönnek vissza már: végestelen a táguló határ. Ezért volt csupa tűz a hallgatás, szívük mélyén a fölizzó parázs, a néma vád: „Csak másképp lenne már! Fiú és apja addig szemben áll." S mint akik tudták, fgy lesz. így a jó, az apák szava most a biztató. S mint a jegenyék, ha rájnk tűz a nap. a fiatalok rábólintanak, s dehogy törnék meg azt a mondatét, ha egyszer végre fölszakadhatott... Kettős arckép AMOS IMRE MŰVE KOPRÉ JÖZSEF Kőműveslány dicsérete '/ti » H.M.MILST De szép ez a kőműveslány, Lába alalt reng az állvány. Cserepet hord, téglát cipel, Mint a madár, úgy csivitel. Mint a lepke röpül, rebben, fönn a magas sxédiíletben. Munka közben nótát dalol, hallgatom a friss fal alól. Örül szivem, hogyha látom, napról napra megcsodálom. Barna-piros karja, bőre; szép menyecske lesz belőle! Holnap, hogyha arra járok, az állványra fölkiáltok. Megkérdezem, — meg én. [tőle: akadt-e már sseretőrei Egy festő vádbeszéde Ámos Imre emlékkiállítása elé ¥*JGY TŰNIK, MINTHA úrhajózásra invitálnám a nyájas olvasót, a kozmoszba vezetném különböző rétegeken át — modern Vergiliuszként — egy ismeretlen világba. Valóban, az emberi parány, az egyszeri egyed szívében és szemében s nem utolsósorban képeiben tükröződő mindenségbe hatolunk. Ám ez a mindenség véges, az 1907-től 1944-lg határolt életbe — a művész születésétől haláláig terjedő időben — sűrűsödött, élménnyé forrósodott, s lett ismert vagy kevésbé ismert erők hatása alatt olyanná, amilyen; az émoI si életművé. A művész fejlődése világosan végigkísérhető képein, ugyanakkor az is. hogy milyen mértékben hatott az egyébként meglehetősen befelé fordult festőre a külvilág. A determináló valóság átsüt a kevésbé természethü ábráin is és minden egyes képe kulcsot ad kezünkbe a kor megfejtésére, amelyben létrejött, mint ahogy az adott kor ismerete egyértelműen világítja meg választékos jelképeit. A jelképek és példázatok lényeget tömörítő tulajdonságalt megismerte a szülői ház legendás-kabalás légkörében és átmentette művészetébe u mesébe szőtt valóság kettősségót illetve megteremtette annak fesitől egységét. Korai képein a kállól 'ház különös emberei és tárgyai JeI lennek meg, s ezek kifejezésére megtalálta a legmegfelelőbb formát: ezüstös fátyol alatt derengő, merengő öregek lágy kontúrokkal körülzárt. tompa fénnyel formált alakjaiban. Ódonság. csend, visszafordulás a még élő múltba, a tegnapi valóságba, a gyermekkorba: ez a képek félreérthetetlen hangulata. C* LVÁLVA — de soha elszakadva — az otthon függönyökön szúrt fényeitől, a nagyvárosi szegénység szerelemmel szépített, ám áttörhetetlen köre zárta. Az életfogytig menzán étkező festő külsejében is megőrizte diákos jellegét: hosszú szőke haján sötétkék barett ült s majd arra telepedett az angyal, aki múzsája s a halál angyala volt egyidejűleg. Néhány kedves, régies holmi, angyalos óra, hegedű, foncsorát vesztett vaksi kis tükör teszi festőkhöz méltóvá ós festésre érdemessé a csöpp szobát, ahol ketten festenek, mert festő a szeretett és mindenhol jelenlevő Kedves — Anna Margit — is. A gyermekkor élményei után és mellett, érzelmi életének középpontja a minden sarkából témát kínáló apró otthona. amelyben együtt borongtak és bontakoztatták ki az alkotás kényszerétől diktált festői világukat. A kallói ház lágy ezüstjét felváltja a valóságosabb életkeret térben, formában szilárd ábrázolása. Csendéleteinek tárgyai a mindennapi használati tárgyak — csíkos bögre, oroszhal, teáskanna —; kompozíciói hétköznapi kis élmények átköltése —.alkony, őszi séta. hazatérés stb. A HARMINCAS ÉVEK második felétől Szentendrén töltötték a nyarat, olyan kisvárosban, amelynek elragadó fekvése, hullámzó dombok s a fényt verő széles Duna között; építkezésének szeszélyes, artisztikus fordulatai. de főleg embereinek csendes ténfergéae a kutaknál, vagy a gyümölcsfák alatt: a kállói utcák és házak hangulatát is idézték. Szentendrére kicsit hazatalált a festő s az öreg szerb templomok elfeketedett ikonjaiban, vagy este a kapuk előtt ácsorgó emberekben saját nosztalgiái visszhangzottak. Hogy hova vágyott? Biztonságba. Békébe. Félelemmentes életbe. Mert mindez hiányzott, hiszen egész életében épp hogy létezett, pedig összehasonlíthatatlanul tehetségesebb, hivatottabb volt némely kollégáinál, akiket minden oldalról támogattak, s akik végül is kihulltak az idő rostáján. Ámos csak olyan elismerést, vagy díjat kapott, ami szorosan a szakma ítéletétől függött, állami támogatás, különösen ösztöndíj — nem neki termett. Végül is 1937ben saját erejéből, feleségével együtt eljutott Párizsba és három hónapig koplalt boldogan a Fény Városában. Életre szóló élményt adott a Marc Chagall-nál tett látogatása. A nagy expresszionista mester megnézte a fiatal magyar festő képeit és a legszebb biztatásokkal engedte útjára. Érthető a kölcsönös szimpátia, hiszen Ámos mindig is érezte az indulásuk és szemléletük közötti mély rokonságot, ami nem véletlen, hanem a hasonló talajból hasonló nedvekkel telítődés következménye. Az expresszionizmus melegágya tulajdonképpen az első világháború volt, s ha jellege az ember belső világának átírása, úgy erre kivételesen alkalmas e formavilág. Chagall életén átzúgott a világháború s magával vitte Párizsba az ellen-élményt, melyből a festői vallomások egész sora nőtt; az orosz—lengyel kis falu ünnepe, álma, estéje, mondhatni vigasztalása röppenő lányokban, szelíd Allatokban.