Délmagyarország, 1962. április (52. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

II I IIII II I t-t 6IKJLÓS JÁK?OS T ömpén puffant a zsák, s a nyirkpfS tóidon széjjelgurultak a nedves ku­korica tövek. Bámészan n^ztepa a földmorzsalékos tüzelőt, aztán megráztam a széles rizseszsákot,' a marádékot is ki­öntöttem. hogy szíja szárazra a délelőtti nap, Beléptem a gaiig alá, és húztam egy pát1 nyel^tet a kerek "fülű" eserépkannabál. Lavórt vittem az udvarra, aztán hiosakp­dáshpz láttam, hátamon, nyakamon BpfQS, lől<^?s veríték mintázta a zsák helyet. Vasárnap, volt. — Tán befejezteti? — kérdezte apám keUetlen, csudálkpzó hangon. — Be. Nem szólt vissza, csöndesen megfor­dult, felemelte az üres zsákot, azptan el­indult a földekre kiszántott száraz kuko­ricacsutkát szedni a zsendülő búzából. Ez a téli tüzeljünk nagyobbik fele, ilyenkor takaros kis osztagot gyűjtünk egybe; hogy kitartson legalább a, tél derekáig. Naponta tízszer-tizenkétszer fordylunk. mert ha nem serénykedünk, könnyen' hoppon ma­radunk ... gjqprsan elhordják a fürge lábu szomszédok. — Eriggy apád után! — küldött anyám, amikor látta a sok zsákkal érkező szom­szédokat a kert alján haladni. — Leventére niék. — Az isten verje meg a leventédet! — A múlt vasárnap sem voltam. — Nem voltál,? — Nem. — Hát hoyá mentél?­— Majálisoíni. — Majálisolpiü? iér. . ,.. » — Oda. ' ' — Arra van egzed. de csutkát hor­dani ... az Beirt; tetszik a fia,lalúrnak. — Elvisz a rendőr, ha most is "mulasz­tok. — Bár vinne el örökre — kiabált rám anyám. A szomszédok megálltak, figyelték az izgága lármát. — Ugyan, hagyja abba! — szóltam rá erélyesen. — Ezt tudod... letromfolni az anyádat. mjem válaszoltam. Szégyelltem, meg igazam tudatában, de főként pt^r­gernben hagytam el a yitút, mert féltem, hogy ofya^ találok mondani, anpt azután már nem tu,dok jóvátenni. Dolgozott bennem az epe, amiertr nálunk mindig civódás van. soha nem egyezik a szó. Mindegyik mást akar. soha nem egy­felé járt a gondolat... ki az isten sze­ret ilyen családban El is tpennék valahova, de az a baj. hogy nincsen' le­hetőségem ... mesterség nélkül, ismerői. ­ség híján ... Kóborlók közé meg nem érdemes be­állni, mert ezek már elveszhették önbecsü­lésüket, nekik édesmindegy, mit tart ró­luk a világ. Lenézem őket és társadalmi söpredéknek tekintem. Meg őszintén szól­va lopni nem tudok, koldulni szegyellek, mások becsapásához nincs elég rafirife riam. Voltaképpen én semmi komoly do­logra nem születtem. Legfeljebb arra. hogy elhordjam az ebedet az üráktól az igazgatói irodába, meg visszavigyem a mosatlant, kis fát készítsek föl, gyúj­tást vágjak ... öntsem föj koksszal a nagy ládát... Még szerpnc$e. hogy a, nagyságos asszony beprotezsált a gyárba anyaghor­dónak ... és talál* ott is azért tartanak, mert tisztelik a nagyságát, Ezek a hánatos gondolatok npm mopt fortyantak föl először, már néhányszor megfogalmazódott az én életem szomorú-; sága. Fölhúztam új fehér ingem, ünneplő lá­pom, szép szürke nadrágom, ós köszönés nélkül mentem el otthonról a leventébe. Egyre csak évődtem a szegénység terem­tette civódáson, és jó félúton jártam, mire tisztáztam magammal ismételten, hogy nem hibás itt senki. Megsajnáltam anyámat, fehér ingemet kimosta, ropogósra keményítette és ki­vasalta, pedig nem kértem, összegyűrő­dött a majálison a melegben, meg a sok bolopdozásban. Még soha nem voltam ilyen helyen: Szabó Pista, a Bakay-gyár gerebenezője csalt el engem is. meg a Szűcs Pétert is, a szomszédunkat. Azt mondta, hogy ez a munkások ünnepe és az a jo, hogy ebben az évben vasárnapra esik. mgrf ilyenkor reggeltől estig kint lenétünk a lígetbpn. Sok 'csfnqs lány lesz ottan, még a háyi fopcsjin sincs ijnnyj. Így aztán levente helyett a ligetbe "mén tünk. Sokan voltak kint. Sétáltak, ültpk a füvön, beszélgettek. A parkok hüsé­ben lánypk szemeztek velünk, s én na­gyon büszke voltain fehér ingemre, elegáns cipőmre és szép szürke nadra­gfflpr^. Ügy találtam, högy az én öltözé­kem a legszebb, s ezt ányám kezemún­kgja teremtette elő. Sokat áldoz értem, pedig már tizenkilenc éves elmúltam... „Sáegeny anyára, de szeretném bol­doggá tenni. Istenem, de szerencsétlenek vagyunk. Tehetetlen, semmi emberek. Velünk úgy játszik az élet. ahogy akar* — gondoltam magamban, és újra elhatá­roztam, hogy veszek egy somjegyet, hátha egyszer annyit nyerek, amennyivel meg­szüntethetem szüleim kínját, és testvé­reim nyomorúságát. Legszívesebben visz­szpfordultam vplna csutkahprdásra, hogy örömet szerezzek nekik, mert nincs tisz­tább lelkinyugvás, mint másik bftldog­Ságg. apielyet én szereztem. "íkztcsan mindpn ember ilyen, örijl annak, na jót tehet a másikkal. Csak a felnőttekben van valami irigység, vagy a fene tikija mi, de azok nem olyanok, mint a jelnövő gyerekek* — elmélkedtem magamban, miközben beértem egy cso­port fiút a kis ér alatt. Lopva összemértem ruháinkat és új­fent megállapítottam, hogy anyám ízlése a világon a legelső. Eltanulom tőle. és ha majd egyszer a saját' lábamon állok, ilyen ízlésesen' "Vfflógatőm össze szerény ölmr zekem. t>é csak" magamban gondoltam, mprt ijyesmít hogy is" mohilarta az "em-" ák. I dőben érkeztünk a gyakorlótérre. Széj jelszóródtimk, ki-ki a maga szakaszába meut. Az oktatók a zászlórúd körül kipakoltak. Lilipm Szá­zados űr, a főoktató tartotta szóval őket. — De jó lenne, ha elengednének —• mondta valamelyik a szakaszban. — Valami vagabund maszlagot kéne földobni. — Vagy névsorolvasás után lelécelni. Naiy kívánságök, de okosabbat senki sem tudott elóhpzpi. Néhány percpel ké­sőbb a segédoktató kiszólított a szakasz­ból. 1— Menj a százados úrhoz. — ifpntl--' Nem tudtam, miért hívatnak, ilyesmi még soha nem történt velem. Eddig a névsorban szerepeltem, s ha kétsZer egy­másután hiápypztirn, jött a rendőr, és ds­csuktak egy napra a városháza alatti fog­dába, ha ott sokan ypltak, akkor a Béke Utcába vittek. Még soha nem beszéltem a százados úrral. A főoktató a zászlórúd alatt állt. egykedvűen cigarettázott. Fp­szes vigyázzállásban jelentkeztem, de rám se ' nézett. Egyszer csak mellém került Szabó Pista, majd a Szűcs Péter és az­után még tán kilencen-tízen. Pontosan nem számolhattam meg az érkezőket, , nem mer­tem oldalra pillantani. Vigyázzállásban vártuk, hogy u százados úr figyelemre mpltassa' derék leyentéit. yégre hozzánk lépett es kedélyesen kérdezte: — Ugye együtt van a díszes társaság? — Igenis! — pofázott valainelyik­— Hé besz... marhd! Nagyon helyes, annyit tudni ké11 egy magyar királyi leventének, hogy csak ak­kor beszéljen, ha kérdezik. Liliom százados úr a sor bál szélére lépett, és tapintatos úri modorban kér­dezte a sor végén álló leventéjét: — Hol voltál a múlt vasárnap? — Százados úr, alázatosan jelentem, vi­déken voltam, malomszerelési munkán. — Kuss, te piszok! — Vigyázz, a május elseje miatt va­gyunk itt — súgta mellettem Szabp fista. • H irtelen nem is tudtam, hogy hova figyeljek, a főoktató katonás ma­gatartását csudáljam, vagy Szabó PiSta fölvetésétől ijedezzek. De miért' is ijedezzek? — Hát te hol voltál? Te is malomszer rejtsen'.' — ájjt a következő iiú ele. — Alázatván jelenítem, engem elütött egy motorbicikli. — Látom, nem döglöttel bele. — Alázatosan jelentein, nem. — k^r! Szűcs Péternek súgtam, amit Szapó üzent. -rt Hat te hol jártál? — kérdezte a har­madik gyereket. — Majálison voltam, százados úr. — Ügy! Majálison? Na és milyen volt? — 3$. Rengeteg nagy pofopt húzott le fehér kesztyűs kezével, a hosszú fiú hanyatt billent a sor mögé­— Hát ez jó volt-p? A gyerek nem válaszolt. Végül hozzám érkezett. — Hát te hol voltál? — Százados űr, alázatosan jelentcVh anyám nagyon beteg volt, ápoltam ott­hon. — Szóval betgg az anyuka? A nyolcvan íillé'res anyuka? Na. melyik? Szépe11 hyírt söptés-pelyhes qldalsz^kál­jáfli megcsípte ég addig húzta föl, amíg kigotypgptt szememből a könny. Szabó Pista nem yálaszplt Hallgatott, mint aki elnémult. Lilipm százados úr röyjd kis pálpá jávai jobbrój-balrój vprte a fiú sápadt arcát, de az meg se nyikkant. Ez a hallgatás annyira jplizgnttn a íő­okjátfl nr3j, hRgy pgészen elhagyj tréfál­kozó kedvét. Néhány lépést hátrált és ve­zényelt: — Vigyázz! Kihúztuk magunkat. — hátrji arpl Csikorgptt, mint a kenetlen ajtq. — Rühesek! Rühesek! Milyen anya szült benneteket. Gyakoroltuk a hátraarcot, Lilicgm száza­dos űr figyelte mgg^iüflfcgj, fe|fn| fctó Hitler-bajuszán morzsolt egyet-kettőt, s . azutáp következet\ a nehezebbje. — Díszlépési Ip-dulj! Egy-kettó ... egy­kettő... * Vertük a lábunkat, ahogyan erőnkből tel­lett, A gyakoplójép egyik oldalától a má­sikig, azután vissza és újrg ... ps íjjca .,. — Alázatosan jelentem, elszakadt a cipő­fűzőm — szóit a mnipmsseredő. —Foly-tasd, ci-pő nél-kül — vezényelt a főoktató úr. Ingünk, alsóneműnk már csupa csaták volt. A salak finom pora szitált körülöt­tünk, apró homokszemecskék karistpjták nyelvünket, köhögésre ingerelték torkun­— Ke-pié-nypb-hén, ke-mé-nyeb-ben verd o-da... az a-nyád-ba. Szabóra jgfljJjtpttgpn. Súgnj akartam, hp|y álljunk ki, történjen bármi. Ehnyire pieg^lázni, Ipaljaáítani émbprpket. Szabó sárga arca vörös volt, rágpizma az ütem taktusára mozgott. — Te pi-szpk — vpzényelt Szapó. — AUj! — ordított Liliom százados út­— Mit mondtál, te rühesl? — Oldalba lökött, majd elestpm — pau­tatojt fám Szabó­r* Még tréfálkozunk, is? Feküdj Hasra vágódtunk. — kúszás a zászlórúdigi Fehér ingem egyszeribe megfeketedett apró kis sárpacnik kapaszkodtak egymás-­ba. Szép szürke nadrágomat felhasogatta a salak. Nem is tudtam másra gondobrij csak a ruhámra. Anyám kuporgatott pen­gőiből szerzett szép ruhámra. Ezért most szó nélkül megöltem volna Liliom szá­zados urat. De nem mertem. — Kpszás! A kövptkező harminc méter után mái láttam, hogy nincs ruhám. „Micsoda kis hitvány pára az ember. Nyomorult, meg­alázott féreg, és mily rettenetes erő a hatalom« — gondoltam ős őszintén pajnáltam magam, amiért élek ezen a közönséges világon. K,étszpr rpár leszámoltam az. életem­mel. Annyira érteimetlennek találtam, hogy a befejezés körülményeit fontolgat­tam. Csak a szüleimet sajnáltam, mert nagy csapást hoznék rájuk, különösen aityámra. Nem érdemelnék meg. De ta­valy}, amikor nem vettek föl a vasútra pályarrtjinkasoak, újból érlelődött ben­nem ez a gondolat. Annyira kilátástalan­nak és céltalannak láttam sorsomat, hogy sokszor megijedtem önmagamtóL Most megint. Érdemes volna fölállni, odamen­ni és megfojtani a százados urat, azután úgyis felkötnék, de legalább csináltam va­lami hasznosat — Kúszási Kúszás! I ngem eleje teljesen lehasadt, vé­kony piszkos foszlányokat von­szoltam a hasam alatt. Szürke nadrágomon két oldalt a térd alatt te­nyérnyi lyukak jelezték, hogy még a szj­vet 6e bírja ki a magyar királyi bün­tetést. — Veres leventék! Ez a magyarok is­tene! Most megtanuljátok. Ügy vettem észre, hogy Liliom száza­dos úr kéjeleg szép mondásainak szel­lemességében, mint kövér disznó a lan­gyos pocsolyában. Kúsztunk, mint a félig ájplt vakondokok. A zászlórúdnal megáll­tunk. ' ro,. "T,,,. — Aki beismeri, hpgy május elsejét t^rtptt, álljon föl. Senki nem mozdult — Az nem kúszik to.yább. Négyen felálltak és a zászlórúd tölté­séhez tántorogtak. Közöttük volt a ma­ipmszcrelő, de aki elismerte, hpgy ma­jálison volt, fckye maradt. — A haza ellenségeit kiirtjuk? a ma­gyar leventerppzgalom nem túri el sorai­ban a bqjsevizmust! h§ugattppk. — Kpszás a nagy dombig! Balra fordulunk ós vopszoltpk ma­gunkat tovább- A domb alatt újra meg­Fdmt.lálion! főftkhdó úr: — Afei bevallja bűnét, föláfihai! H ármap jelentkeztek. kiáradtunk pien A százados úr sípolt és pdp­ínte'4 p&y fiatal segedokutpt. —. Ezek a megátalkodott veresek! Látja Őket. Veszedelmes baktériumpk a leve 11­íempzgalpm % a tnagypr ifjúság eSps.zsó­ges testen. — Igen isi — áfáikor hazank nehéz órák eiöjt áU, nem tüi'héU.Úk mpg sorainkban qz ilyen kétes clemekpt. — Igenis! — C^irájáb^n fojtunk el miRdep haza­fiafújfl, gyalá^aips csejekpdetet. — Igenis! — helyeselt a segédoktató — Vitessp pket a fogdába. — Igenis! — Először hozzák repdhe magukat — Szólt enyhébben, g segédoktatónak cí­mezve a megjegyzést. — fgenisl A spgúdoktatp vezpnyelt: — Fpl! Talpra álltunk, de alig volt erőnk meg­tartani egyensúlyunkat Szánalmasan, rpngyosan álljunk. Ilyen állapotban nem kísérhetnek végig az utcán. —A kúthoz! — A leventesapkát szedje él tőjük — utasította a segédoktatpt. — Igenis) Vánszorogva mentünk a segédoktató mellett. Útközben nem tudtam megfejte­ni a nagy büntetés okát, s nem értettem, npért pusztítottak el egyetlen saép rphá­oiat.

Next

/
Thumbnails
Contents