Délmagyarország, 1962. április (52. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

•») »> •>» • Szegetii könyvekről A virradat vitorlái Simái Mihály verseskötete Mióta a Magvető Könyvkiadó megindította Üj termés cimü sorozatát, immár másodszor adott nyilvánosságot fiatal szegedi költőknek. Először Popp Lajos, újabban pedig Simái Mihály verseit nyomlattu ki ízléses kötetben és gondos szerkesztésben. Sima! Mihály költői piüyájának ez a kötet. A virradat vitorlái az első jelentős állomása, olyan értelemben. hogy munkásságának summáját, évek költői termésének javát először adhatja át olvasóinak így, egy kötetben összegyűjtve. A fiatal költő ismert és népszerű vojt ugyan már évek óta. hiszen országos folyóiratok és lapok is gyakran és szép számmal közölték verseit, de mindeddig nehéz volt megmérni, vajon hol tart a főiskolásként Szegeden indult költő, mire haladt évek alatt a szegedi irodalmi élet mű-' heáyében, miben erősödött meg és miben szorul bíztatásra. Ez a kötet hű tükre a költővé érés folyamatának. A néhány év előtti ígéretből termő tehetség fejlődött ki: már sok tekintetben érett költő áll előttünk. Simái Mihály igazi lírikus alkat. A virradat vitorlái ciklusai elsősorban érzelemgazdagságukkal s az érzelmek tisztaságával nyűgözik le az olvasót. Ezt az élményt nagyszerűen egészíti ki • költői nyelvének gazdagsága, sokszínűsége, elevensége és változatossága, Gondosan csiszolt kifejezések, találó képek és hasonlatok, -hajlékony zeneiség, a forma iránti tisztelet és a kitűnő formaérzék szerencsésen párosultak a költő érzelemvilágával. Verseivel rokonéraelmeket vált ki az olvasóból, s ezzel nemcsak iormnmúvészetének, hanem eszmei mondanivalójának is meg tudja nyerni. Külön is tiszteletre méltó a költői modernkedés, divatjában, hogy Simái Mihály nem törekszik mesterkélt költői fogásokra, bizarrságra. megőrzi azt a népi eredetiséget, amit a szülői házból magával hozott. Közérthető, világos logikájú és gondolatmenetú költészet az' övé, s friss. modern, minthogy szemléletével, tartalmi értékeivel, verseinek tematikájával tiszteli a korszerűséget. Szinte mindenről van mondani, vallani valója Simái Mihálynak: nyitott szemmel. éber füllel él a társadalomban. Kötete ezért változatos, azért áll távol tőle az egyhangúság. Szenvedélye nem harsogó, inkább csöndesen parázsló, de átélt és igaz. Világesemények éppúgy megihletik, mint megragadó természeti képek, egy-egy villanás a mindennapi életből. S e költői szemléletnek igen erős oldala az emberszeretet, a dolgozó, egyszerű emberek iránti mély megbecsülés és tisztelet, a költőivé finomult, hazaszeretet és a békesség utáni vágyakozás. Mint irodalmi élményt. Igen magas rangú A fények függőkertje című szerelmi versciklus, melynek hamvassága, bája valósággal felüdítő. Költészetének virágai ebben a témában virítanak legszebben. (Szerelem, Esteli ének, Rege, Elégia, Téli bánat, A fények függőkertje.) Hasonló költői biztonság jellemzi azokat a verseit, melyéit a mindennapi népéletból táplálkoznak. Az Eperszedő szil című ciklusa a másik csúcs ebben a kötetben. Igazi és eredeti népi pajkosság, csöndesen bujkáló humor, s a nyelv, a költői kifejezés remelf' házasítása e ciklus valamennyi darabja. Lehet érezni, hogy magával hozott, közösségében lelt kincseket nyújt át a fiatal kóltö e versekben. (Farsang, • Eperszedö szél. Szüret, OttI honi utca. Otthoni regölés, i Románc, Mese a kovácsról.). E sok szópoóg, költői érzék felsorakoztatása ellenére sem lehet azonban mellőzni , a bíráló szót. Kétségtelen, hogy valódi tehetségre vall Simái Mihály első kötete, s az ls kétségtelen, hogy versei szocialista meggyőződésből, hitből, szenvedélyből fakadnak, költészetének eszmei ereje azonban még sovány a tehetséghez képest. Társadalmi versei a kötet mennyiségileg is kisebb hányadát képezik, de múvészi ihletettségben sem emelkednek a többi magaslatáig. Kivétel ez alól a hangvételével, szenvedélyességével magávalragadó Utókor, tisztelegj .. ., vagy Az erő kórusa, s általában az építést, a haza felemelkedését elevenen tükröző versek csokra (A szobor mögötti ház, Szerelő ..., Állványok csöndje, F.pitő-ének), de nagyobb részükből hiányzik az élmény hitelesítő hatása. Nem sikerült az e sorba tartozó költemények közül az. Édesanya. Az ámulat hullámhosszán, a Chilei ballada, a Kubaiak, s még kevésbé szabadvers kísérletei; (Ember, Budapest). Szatirizáló hajlama, képessége szintén elmarad más pozitívumai mögött, s ezekben — mint társadalmi verseiben általában — adós marad a felvetett problémák elfogadható megoldásával. (Galeri, Idill polgáriknál, Szóvivő úr.) Költészetének ezt az oldalát sokkal több élménynyel kell Simái Mihálynak megerősítenie ahhoz, hogy egységesen fejlődjék. Az akarat nyomon kísérhető e kötetben, éppen csak arra van szükség, hogy bátran ragadjon meg valóságos társadalmi problémákat és ne féljen attól, ha egy-egy ilyen téma nem idillt kínál, hanem az építés gondját, a jövőért való vergődés élményét, hiszen nem lakodalom az élet, hanem megfeszített munka, és az ezernyi öröm mellett ugyanannyi gond. Ezekkel birkózni: ez is feladata a ma költőjének! S minthogy Simái Mihály alkotó erejének teljében van, következő kötetében bizonyára nagyobb helyet s nagyobb tekintélyt kapnak majd ilyen jellegű versei is. Sz. Simon István etfeteiteit au a sv.tg.tcLi iuédalam tnúitjá&ól PÁRTOS ZOLTÁN LÖDI FERENC: SAKK - MATT Hadban, haragban áll velem fiam, hogv sakktábláján nem győzhet fölöttem, pedig a kezdőt látom a kölyökben s lépése mégis fájdalmas iram. Érzem, hogy engem veszít el, ha veszt, mert könnyeinek, szivárványa vádol, hogy mit sem tud a nagyok játékáról, ha győzni feszül szellem és a test. Haragvó lelkét nem vígasztalom. Könnyen kapott meg mindent mindenemből s neki őröl a jó idő-malom, mtg én, ha buknék, — jaj, hát ki emel föl? Békülj velem hát fiam, így is értem, tied lesz munkás elsőszülöttségem. Közel egy évtizede találkoztam nevével a Szegedi Napló hasábjain. Nem tudtam róla semmit azon kívül, hogy versei jelentek meg. Aztán úgy 1955 táján az Írószövetség szegedi titkára, Dér Endre említette. hogy kapott Moszkvából egy levelet -valami Pártos Zoltántól, s az öregúr benne szegedi és írói voltát emlegeti.* Mindjárt mondtam, "hogy a neve ismerős, s az írócsoport válasza ennek megfelelően is ment el hozzá. Újabb levél azonban nem jött tőle azóta sem. Most, hogy Tömörkény kedvéért újból átbúvároltam a Naplót, nemcsak megint sok versét találtam meg. hanem híradást egykori kötetéről is. Aratás volt a címe a versesfüzetnek, amely a Naplóból kitetszően 1916 szeptemberének közepén hagyta el a Várnay-nyomdát, »Móra Ferencnek, a halk szavú poétának, nekem igaz barátomnak, meleg kézszorítással* szövegű dedikációval. A fővárosból került Szegedre a tízes évek elején: d tanyák orvosa lett. Néhány közegészségügyi vonatkozású írását is meg lehet találni a Naplóban. A csecsemőhalandóságról. Szécsy Györgygyei vitatkozva, például 1915. november 9-én ilyeneket ír: »Azt azonban tudjuk. uram. mi is, hogy a népies előadások, a szopóüveg, meg a vándormúzeum nem érnek sokat. .. Tudjuk igen jól, hogy ide is, másuvá is szociális intézmények kellenek. Mi még többet is tudunk és tudtuk már régen is, hogy mi kellene, de tudtuk azt. hogy a mi agrárius-feudális országunkban komoly szociális eredmény csak valamely" világotrendítő úton fog megszületni.« A vérbaj elleni küzdelmet is társadalom-megváltoztató átalakulással köti egybe, amikor 1916. június 16-án, többek közt, ezt írja: -Ellenben: jöjjön el Marx országa holnap és-én ott leszek a tapsolók és az ünneplők között* Szegedi verseskötetét — név nélkül ugyan, de minden kétséget kizáróan — Móra Ferenc méltatta a Szegedi Napló 1916. november 5-i számában. Hangoztatja benije, hogy Pártos nem száműzetésnek tekintette a fővárosból a szegedi tányák elmaradott világába vezető útját, hanem ellenkezőleg: hivatásnak. Versei sem a finomkodás szonátái, hanem a világháborúnál is kegyetlenebb harcnak, -a szociális háborúnak szimfóniái*. Ezeket a verseket — írja Móra — még nem a kövér ölü tanya termelte, ezek a városi proletár zokogásai és átkai, melyek sötét szövete még keskenyen sincs beszegve az optimizmus aranycsipkéivel«. A kötet legjobb versei — úgymond Móra Ferenc — "gyászfekete és vérvörös lobogójú gondolatgályák*. Költészetének néhány -technikai szeplőjét* sem hallgatva el, az idősebb írótárs ki is jelöli Pártos Zoltán helyét a szegedi irodalom fejlődésvonalában: "Könyve így is, amint van, nyeresége egyéniségekben nem gazdag líránknak és különösen az a szegedinek, amelybe elsőnek hozta a szociális poézis kissé még nyers, kissé fanyar, de erős és mélyről jövő hangját.* Péter László ARATÁS A nagy magyar róna porán tüzes koszorút vet a nap. Lehajtott fejjel az úton száz munkás férfi halad. Tagbaszakadtak s erősek. Némán iramodnak tova. Előttük-utánuk az úton; száz szuronyos katona. Amerre halad a csapat, csillámlik utánuk a por. Lelkükben névtelen kínok keserve — bánata forr. Lázas, meggyötört szívükből szomorú, halk nóta fakad. Felkél a pusztai szél most s viszi messze a dallamokat. A nagy magyar róna porara izzó sugarat vet a nap. Láncrakötözve az úton megy száz kérgestenyerü rab... OCéi pro lelácqíj erek Karácsonyest. Az Eszterházy utca előkelő világa villanyárban ég s csillognak a máskor oly diszkrét ablakok. Két gyermek jő. Az egyik kicsi még és nyolcesztendős lehet a nagyobb. Két proletárgycrck. Az ünnepi örömnek rózsái égnek sápadt arcukon. Ruhakiosztás volt. Most onnan jönnek. Kezükben Játék, új ruha, cukor: jótékony szívek olcsó adománya. Megállítja őket az egyik fényes ablak. — Mily gyönyörű — mondja a kisebb. — De nézd, ezeknek itthon van az apjuk, s a miénk nem jön vissza soha már. E sok holmit is mind csak érte kapjuk. Gyerünk. Már későn van s anyuka vár. De meg se mozdul a nagyobb gyerek. Dermedten áll. Szeméből könny pereg. S ökölbe szorul gyorsan a keze: az ablakhoz vágja a most kapott ruhát: — Itt van, vegyétek vissza, nem kell ez a rongy! S cukrot, falovat, mindent odavág. — Vegyétek vissza! Nem kell semmi többé, csak, aki elesett az ősz egy hajnalán, adjátok vissza nékem az apám! « «< « » •! «• « nr <«• <•> <•> •»> <•> <•> <•><•> •»> * ALAN PATON: ífyty poUcÍA UctotyaU Alán Paton baladó dél-afrikai ír.. í> zenzációs esemény történt, az egész orszá(J. got felkavarta: a legszebb szobornak kijáró ezerfontos pályadíjat néger művész, Duard Simeleyh kapta meg. Remekműve, az "Afrikai anya és gyermeke«, kivívta a Dél-Afrikai Unió fehér lakosságának csodálatát, sőt megérintette az ország lelkiismeretét és szívét, egyszóval az érzékenyebb húrokat, s már-már úgy látszott, Simeleyn híre külföldre is eljut. A véletlennek köszönhető, hogy szobra ismertté vált. A kormány ugyanis mindig éberen őrködik, hogy művészeti pályadíjkiosztásnál is szigorúan betartsák a faji megkülönböztetés elvét. Ezúttal a szobrászati bizottság szóbeli megrovásban részesült mulasztásáért, a pályázati feltételek közé ugyanis nem iktatta be a kikötést: "Csali fehérek vehetnek részt*. Egy igen magas állású személyiség azonban állítólag azt is közölte a bizottsággal, ha Simeleyn szobra "vitathatatlanul a legjobb*, isten neki, most már kepja is meg a díjat. Ismerve az itteni körülményeket, igazán csak csodálkozhatunk azon, a fehér lakosság részéről milyen sokan helyeselték a bizottság döntését. Befolyásos körök viszont hangosan háborogtak: »F.z az ország hagyományos politikájának elárulása*, "A díjnyertes fehér művészek tiltakozásképpen vissza fogják utasítani a nekik ítélt dijakat*. /t botránynak elejét vették. Simeleynnek { /T »sajnos, nem volt módjában megjelenni az ünnepségen*. — Nem volt "módomban* — mesélte nekem később gúnyosan Simelejm. — Nincs módomban — hajtogatták a szüleim, a feleségem, a lelkészünk. Végül is rájuk hagytam... Remek ez a konyak — dicsérte Simeleyn az előtte álló italt —, s különösen kellemes ilyen nagy pohárból inni. Először életemben iszom ekkora pohárból. S először iszom így, nyugodtan, kóstolgatva. Nekünk, orland úaknak vasból legyen ám a gégénk, szempillantás alatt kell felhajtanunk az italt, nehogy rajtakapjon a rendőrség. Egyébként konyak vt most iszom életemben másodszor. Elmondjam, mikor ittam először? ... Ismered az Alabester-könyvkereskedést a Von Brandis Streeten? Amikor megkaptam a díjat, a köiíyvesbQlt tulajdonosai felajánlották, állítsam ki hálúk a szobromat. Egész kirakatot adtak. bevonták fehér bársonnyal, dicsérő feliratot tettek a szobor mellé. Sehogy se adódott alkalmam megnézni a kirakatban a szobrot. Néha utamba esett ugyan, ha áz állomásról a Herald szerkesztőségébe mentem, ilyenkor kellemes volt látnom, hogyan tolong a nép a kirakat előtt, de jómagam mindig csak futó pillantást vetettem rá. f) gyszer késő este jöttem ki a szerkesztőségből, az utca már elnéptelenedett. Elhatároztam, most kedvemre kigyönyörködöm magam. Ügy látszik, nagyon belefeledkeztem saját zseniális alkotásomba, nem vettem észre, hogy egy fehér fiatalember megáll mellettem. — No. mit szólsz hozzá, pajtás? — szólított meg. — Hát, csak nézem — feleltem az eléggé szokatlan megszólításra. — Itt lakom a közelben — folytatta a beszélgetést a fehér fiatalember. — Minden este eljövök megnézni. Tudod-e, hogy egy magadfajta legény csinálta? Ott a neve: Eduárd Simeleyn. — Tudom. — Milyen gyönyörű! Nézd ennek az anyának az arcát. Sugárzik belőle a szeretet, de töprengő is. Látod? Van benne valami riadtság is. Mert tudja, nem könnyű élet vár a gyermekére. — Félrehajtotta a fejét, mintha még alaposabban akarná megszemlélni a szobrot. — Ezer fontot kapott érte. Egész vagyon egy magadfajta legénynek. Szerencséje volt. De neked, úgy látom, már kevésbé... Nem akarsz egyet inni, pajtás? — tette hozzá suttogva, cinkoskodva. Őszintén szólva, nem volt kedvem olyan későn és méghozzá ismeretlen fehér emberrel inni. El kellett érnem az Orlandóba menő vonatot. — Tudhatja, mi feketék nem tartózkodhatunk a városban este tizenegy óra után — válaszoltam. — Nem maradsz sokáig. Itt lakom a sarkon túl. Beszélsz a bennszülöttek nyelvén? — Anyanyelvem. — Akkor beszéljünk a te nyelveden. Engem Van Rensburgnak hívnak. S téged? Nem mondhattam meg neki. — Vacalis a nevem. Orlandóban lakom — feleltem. — Vacalis — sohasem hallottam még ezt a nevet. Es elindult. Kényszeredetten követtem. Kár volt. Képtelen vagyok erélyesen véget vetni az ismerkedéseknek. Mentünk. Nem éppen egyirms mellett, de azt se mondhatom, hogy előttem ment. Nem látszott izgatottnak, nem nézett lopva körül, hogy lát-e valaki együtt bennünket. — Tüdődre, mit szeretnék? — fordult hozzám. — Nem tudom. — Szeretnék egy könyvesboltot, olyasfélét. mint az ott. Mindig, mióta az eszemet tudom, szerettem könyvekkel foglalkozni. Gyerekkoromban volt is egy játék-könyvesboltom — elnevette magát. — Voltak benne igazi könyvek is. egy részüket magam írtam. Nem volt szerencsém Szüleim meghaltak, mielőtt kijárhattam volna az iskolát . . . Hát te jórtál-e iskolába? Valahogy akaratlanul igenlően válaszoltam, s meg is bántam: most majd ezen fog lovagolni, gondoltam. . És persze, meg is kérdezte: — Főiskolát is? Megint csak akaratom ellenére, ráhagytam, s 6 nekem szögezte: — El is végezted? — Igen. — Milyen szakot? — Irodalmat. — Nagyot sóhajtott. Megérkeztünk. Nem valami fényűző bérházban lakott, örültem, hogy az előcsarnokban senkivel sem találkoztunk. te-7/ínosan éreztem magam. Ilyen helyeken mindig kínosan érzem magam, még barátaim védelme alatt is. és ezt az embert nem ismertem. A lift lent volt. Rajta ékeskedett a tábla: "Csak. fehéreknek«. Van Rensburg kinyitotta a liftajtót és behívott. Most már valami feszültséget éreztem viselkedésében. Vártam, hogy megnyomja a gombot, és végre elszakadjunk ettől a rettenetes földszinttől, ő meg csak állt. ujját a gombon tartotta, s nézett rám, nyílt, de nem rosszindulatú irigységgel. — Szerencséje volt — mondta. — Főiskolát végzett... Én is szerettem volna. — Megcsóválta fejét, miközben megnyomta a gombot, s többé egy szót sem szólt, míg a lift meg nem állt valamelyik emeleten. Mielőtt kiléptünk, hirtelen megszólalt: — Ha volna könyvesboltom, én is adnék kirakatot ilyesminek... Mentünk a tiszta betonfolyosón. Egyik falát sűrűn rések törték át, friss levegő hatolt be rajtuk, s messze lent a Von Brandis Street látszott. A másik oldalon rengeteg egyforma ajtó sorakozott. Az ajtók mögül beszélgetések és rádió hangja hallatszott, de a folyosón egy lélek se járt. Nem bírnék ilyen magasan élni. Mi, afrikaiak, jobban szeretünk földközelben maradni. Van Rensburg megállt az egyik ajtónál, s odaszólt nekem: — Mindjárt visszajövök. — Bement. az ajtót félig nyitva hagyta. Hangokat hallottam, azt hittem, megmagyarázza odabent, kit hotott magával. pere múlva visszajött, barátságosan mo' 1/ solygott, két pohár vörösbort hozott a ' kezében. — Brandy, sajnos, nincs. Csak vörösbor. Egészségére!