Délmagyarország, 1961. szeptember (51. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-10 / 214. szám

Vasárnap, mi. szept 10. 6 A

mikor Erzsi hozzáfogott a rosszat elkövetni, még tisztái) látszott az igazsága. Nem tűrhette tovább, hogy embere igy megalázza, noha ez pár nappal ezelőtt még természetes volt számára. De ezen az éjszakan nem bírt a nyugtalanságával, és megleste Simont, amint a laíancával feküdt. Még a nyári ablakot se hajtották be. úgy ittak-danoltak az előleg búzarésze árából Es akkor már nem bántotta semmi alázat — hogy 6 csúnya is végtére —, hanem mintha tűz égette volna pargelblúzát, irigy ^selymeket látott tündöklenl. Ügy fájt neki minden, ami sohase tehet már. hogy az elviselhetetlen. De kibírta, bár a szeme üveg lett reggelre, es a gyermekeit falhoz tudta volna hajintani. Merthát, hogy is lehet így kihasználni egy asszonyt: a szivét ölni, mikor 6 olyan volt hozzá, akár a falat kenyér. Eddig is azért nem tett ellene, mert neki olyan anyja volt, aki sirt jóságában; s amikor a boldogult intésérc gondolt, látta szülője szemét, amelyből Krisztus bánata tűzött feléje. És ilyenkor mindig megsajnálta a gyermekeit. akik édesdeden aludtak most is, és nem sejtették, hogy a szájukból vitte el apjuk az élést. De aztán dac ébredt Simonnéban, megharcolnl porontyaiért, s nem engedni abból, ami már jussuk lehetne. És reggelre mind a küszöb elé hányta a Bandija göncét. Nem volt sok, mert munkátlansngában mindenét eladogatta már, s a kopasz bútorok álltak az első házban. Már teljesen tönkretette a családját, amikor mások annyira virágoznak •— és Erzsit sose bántotta még ennyire a mások gyarapodása. Tán maga ls rossz, vágna mint a tyúk — gondolta aztán megszeppenve. A téesz-brigádban kibiltykösödött hüvelykujlát harapdosta, s a ház nehéz tölgyfaajtaján hallgatódzott. A gyermekeit sem öltöztette fel, s azok kerek szemekkel lesték. hogy ml lelte szelíd anyjukat; mert nerh nyitott volna ajtót senkinek; pedig a szomszédok közül már sokan keresték, és elcsodálkoztak tettén. Szállt a hír utcaszerte, de Simonnc csak es ajtóra szorította fülét, hogy pergett a szívétől, mint a dob. A

férje nemsokára megérkezett: dülöngélt, dudorászott. Amikor megpillantotta a küszöb elé szórt halmiját, csak felnevetett: — Ez a stafírung, téeszcégér? — És öklével verni kezdte az ajtót. — A jegykendőt is add ide. hé! Hova lett a szerelem?,Nviss ajtót csepü-baba, mert kötelet fonok a hajadból!... Erzsi összeharapta cserepes ajkát, s a szeme maid kiesett gödréből. Az ajtót mégse nyitotta ki, és Imrikét is visszahúzta. aki már ugrott az ágyról félretolni a reteszt. Akkor az aoja belerúgott az ajtó aljába és roesrfordult. — Megbánod ezt még! — kurjantotta a világ füle hallatára. — Tán ,'izt hiszed köllesz nekem, apadtgöbe? — És mindent otthagyva elment vissza oda, ahonnan jött. Am ott nyilván csak a pénze kellett, mert nemsokára megjelent az anyós, ami azt jelentette, hogy Bandi az anyjához szorult haza. A vénasszony úgy szállt a menye udvaréba, írünt a sárkánykígyó, és rögtön fújta a magáét: — Ezt hun tanultad, te szégyentelen? Kizárni az esküdött uradat? Micsoda rossz költözött beléd, hogy a pokolra akarsz szállni? Aj, így gondolkozni egy hites asszonynak. Mit tehet a fiam, ha nem ls nézhet a béka a hasadra. Ha eszec lenne, ráhagynád, hiszen akkor is a te urad. ha a Pisze Böske pendelén ül. Inkább magadra veszed a gyalázatot? Ki okosított így ki? A népnevelök, tudom én. De kinek köllesz, te sovány tej?... Be nem állt a szája, s az még csak bosszantotta, hogy válasz nem érkezett az ajtó mögül. Erzsi soha nem tudott perlekedni, s régtől fogva egyetlen fegyvere á hallgatás volt Ügy tudott Ő nyelni, mintha órákig savót ivott volna, pedig, jaj, sokszor harangok ' repedtek a fülében. M

ost ls kínozta az anyósa szava, hiszen melyik asszony ne lenne hiú a szépségére. Még az olyan is, mint ő, aki szúk helyen élt, de sokat látott már: és nagyon jól tudta, hogy a kendő se takarhatja el kismadár-fejét, a bő ruha deszka-soványsngát. Dologra ugyan ügyes, de ml haszna, -elhúzták® a gyermekek. Belőle már sohse lesz szeretnivaló asszony, és a hasát úgy bámulta, mintha a világon nem lenne szomorúbb völgy ecsxe. Az is felötlött benne csakugyan, hogy nyalka embere mellett tán kitarthatna türelemmel, hiszen szerető gondosságával hajlította magához legénykorában, s talán mert a dédelgetés kellett a kényességéhez, azért vette el. Most azonban mindez utálatosnak tűnt előtte, s az anvósa hiába verte a rostát, Erzsi nem nyitotta ki neki az ajtót. Így a fiacskája cókmókját összeszedve távoznia kellett végül, mire Erzsi az utcáról is hallva fenyegetődzésót, még egy kötéldarabbal megerősítette a reteszt. Aztán visszaült a priccsre, tovább gyötrődni. Vasárnap volt, mégse főzött, hanem paprlkáskenyeret lökött a gyermekek szójába, akik szintén hallgattak, életük nagv változását sejtve. A fiúcska durcásan rágta körmét — szívében nyilván az anját pártolva —, Piroska meg szorította vissza könnyét, s az édesanyja búíát szopta nikeira S akkor Erzsi meadühbent azon. hogy ezeknek most már csakugyan nem lest apjuk. Fél szívvel, íél szeretettel nőnek fel, roszszabbul, mint a valóságos árvák, akik oiyat nem ismertek. De hiszen úgysincs már fészkük itt: mindent széjjelrúg a szarka-veszekedés, s fülelő vadakká nőnek. Ajh, olyan gyűlt seb már az ő keble is, hogy legszívesebben megdöfné a disznót, aki csak zabál és flegmán böfög. Jobb is. ha elment, mégha üresség, sötétség is fogja körül őket. De Bandi nem ment el. Visszajött fejszével. Hogy is ment volna el, hiszen a bugyelláris anyja nem fogadja haza kenyérpusztítónak. És hogy az ura bajszát mért látja cikázni. — Hallod? Nyisd ki, mert szétverlek a viskóddal együtt! — zuhogtak az ajtóra az ütések. — Jogom van a házamba lépni. nem? Te akarsz megállítani, rongy? Apróra darabollak!... S vágta, feszítette az élével is. M

i fogja most már megmenteni? — ijede( zett magában Erzsi. KI is avatkozna bele, amikor nincs férfirokonsága; a szomszédok meg a múltkor is végignézték, amint hajánál fogva vonszolta az udvaron. Talán neki adnak igazat, mert mindig az aszQlnqq Si'uuiflr: A rossz Simonné ő sokkal jobban megszokta azt, hogy Erzsinél oldozódik a zsebkendő sarka. Ha meg nem adja a' pénzt, akkor földre vágja feleségét, és addig öklözi. Mert ó búslakodni akar, hiszen oda a föld. Lám, ezzel állított a küszöbre most is. — No, meggyüttem, nyiss ajtót! Nem hallod? A mindenit a leborult világnak! Hét már mulatni" se szabad? Oda a föld. megint kódoroghatunk. Hát hová menjek, mondd? Kolhozba, egységre? Nincs az a dailárium isten, így is kivárom én az időváltozást! — S újra az ajtón dobolt a fejszefokkal. Erzsi nem tudott mozdulni, pedig már szánta a hencegő könyörgését. Minden szavát előre ismerte, hiszen üres pelyva volt csak. Nem a földet bánta Bandi, mert amikor megvolt, akkor se törődött vele, csak az egv lovával szeretett furikázni. Hisz' olyan, mint a gyermek, s talán arról se tehet, hogy ilyen a természete. Azért szereti annyira a kisfia, hogy szinte rí érte, s az anyjára most is neheztelő, hegyes szemeket vet. Mert az apja a legjobb játszótársa neki, aki tón a kamasz lelke miatt nem képes a munkára. Lehetséges. De egy ártatlan nem veri úgy fejszével az ajtót. És Erzsi akkor kezdett félni megint. Nem értette, Lidi Ferenc: szony a bűnös; mivelhogy az ura egyszer sem akart elválni tőle még. Dé nem rosszabb-e az csakugyan, aki örök hűséget fogadott, most meg eltökélte kidobni az urát. Hiszen az ember azért nyúzza a varangyos békát, mert rút. és mérges lé folyik a hasából. Annyira fájt most már a lelke, hogy nem félt a döngő ajtótól, hanem szinte kívánta, hogy bűnében tépázzák. Megadóan bámult az urára, aki betörve az ajtót, fejszével a kezében eléje dobbant. — Most jaj lesz neked, kommunista vallású! ... A fejszét mégis eitámasztotta, mert kéjjel, dühe játékában szokta őt verni. Puszta kézzel szakajtotta le a kontyát, pedig a haja csakugyan szép volt, sudaras ostor, s ezt az egv szépségét is vérig csupálta. A ház földjére rántotta vele, hogy szinte "harmatozott a homloka töve; és verte nagy öklével: a bajsza akár két görbe agyar. És Erzsi csak rángatódzott. Bágyadtan eleresztette testét, mely a fájdalomtól mindig szégyen-görcsbe meredt. Ennyire még sohse utálta magát. Nemcsak a csúnyasága miatt, hanem, hogy a szive se volt bátor, izembe kellett volna szállni Jeromt K. Jarome JÚ 1LECBC1E T

örtént egyszer, hogy egy gazdag dáma. egy Corney nevú híves énekest hívott meg otthonába vacsorára ós felkérte, hogy az ott megjelent vendégeknek énekeljen. De a vacsorához nem In. vitálta az ebédlőbe, hanem a konyhában, a személyzet asztalánál teríttetett részére A múvé«u nem emelt kifogást és jóízűen bevacsorázott, Étkezés után pedig felállt éa asztaltársaihoz fordult. — Ha nincs ellene kifogásuk, énekelek Önöknek valamit. A szolgálók természetesen igen megörültek a művész ajánlatának, és bár kíséretül nem állt zongora a rendelkezésükre, jó félórát énekelt elragadtatott hallgatóinak. Tíz óra tájban a Lady a szalonba kérette a művészt Corney készségesen eleget tett a hfvásnak. Közben az előkelő vendégkoszorú várakozásteljesen foglalt helyet a kényelmes fotelekben. — Mester, végtelenül örvendünk. hogy művészetében gyönyörködhetünk, — szcJt a Lady. — Milyen művészetemben? — kérdezte Cornev, — Hát az ön énekeben — válaszolta a hölgy. — De hiszen én már énekeltem — mondta ártatlanul Corney — éa egy estén nem tudok kétszer fellépni. — ön már ma este énekéit? Hol éa mikor? — Egy órával ezelőtt a konyhában, az Ön személyzetének. — De hiszen ez képtelenség! — Én is nagyon csodálkoztam, hogy Ön nem volt jelen, de tetszik tudni — mondta szelíden a művész — én mindig azoknak szoktam énekelni, akiknek a társaságában vacsorázom. Kedvesen meghajolt az elképedt vendégek felé és elhagyta a szalont. Az üvegfalon innen Húsz éve épp. •. Tizenöt voltam én s tizennégy te, is szőke, kékszemekkel, A háború még messze volt, a rém, s lehettél lepke szűzi virtezettel. Igy őrzöm arcod s kamasz voltomat. Engem komolyra fogtak már a gépek, s te játszhattál még. gyermek, oly sokat, hogy szivem is csak játékod közt égett. 0. szerelem, te első, szép alak!.-.. — zuhogták szelíd szerszámok neved, s hogy este lett, a kisinas szaladt; mosdott, dalolt, s hogy elment, nem evett. A szírét ette útközben talán, mig odairt, hol nem is várta senki. (Csak <3 ment ott egy fiú oldalán, és nevettek... bűnük semmi se menti.) Húsz éve épp... Hol vagytok kik szemek s érett kalásznál aranyosabb tincsek? Nem láttam soha rejtett mélyetek, pedig ott égnek még a gyermek-kincsek. Ügy néztem átal rajtatok, ahogy üvegfalon a fények összetörnek, mint aki folyton vált alakzatot, hogy sose lássák egyazon tükörnek. Hideg jósággal, mint a csillagok, néztem tüzét e szemnek, szőke hajnak s esküdtem volna, mint a bíztatott: cigánylotyákért szivesebben haltak. Mindene voltam már, csak jő soha. Húsz éve épp. hogy csalt, lopott, elárult és abból megy ma néki jó sora, s hogy tegnap is a két szemembe bámult. Mit táthat benne? Mit keresne még? Csák nem kiáltja vissza azt a srácot, ki könnyeit arcán majszolta szét s utána már csak mind komédiázott. Konok, kietlen nagy komédiám beválthatatlan, látod, csak bevallom s meghajtom fejem, mint egy ősz titán, bukva és vesztve csoda, büszke parton. vele, a résbe késsel v&mí, vagy kendőbe temetve arcát, vinni a keresztet tovább- Am az is lehet — tört fel valahonnan a szenvedése mélyéről —, hogy csakugyan kommunista vallású lett, és rosszra tanította a papja. A növénytermesztőknél már hetek óta arról vitázik Salgó Ferenc, hogy az asszonyoknak milyen joga van, mit tegyenek otthon a gyermekekkel, férjekkel, mert ő csak így szervezheti a fegyelmezett női munkaerőt. N

em tudta, hogy fájdalma zsibbadtságában mért szörnyed épp ezen, amikor az ura püföli. Magaelengedése miatt Bandi a férji jogát érezte diadalmaskodni: -Ki mer nekem ellenszegülni?" — ragyogott fel veres szeme. És úgy Erzsi szájára sújtott, hogy felrepedt, s forró let! lőle az öklebütyke. De ez csak még jobban vadította. Most örökre ki akarta verni leleségéből az engedetlenséget. Ekkor azonban valaki hátrarántotta, és hanyatt esett a szobaföldre. — Mit művelsz, te dög! — hallatszott egy hang, és Salgó Ferenc rákvörös arca képzett a félhomályban. A hosszú bajsza macskavékony volt. — Elpusztítod azt, aki keres rád, lusta bivaly? Kinyomkodom a piros szemeidet! — Mii? — fenekedett á földről Bandi. — A saját családod ügyébe avatkozz! — És haragjában fel akart ugrani. De Salgó zömök, kurta csizmája visszarúgta, és Erzsi bénultan csodálkozott, hogy miféle új veszedelem tört a házra. Salgó felemelte a földről, végigsimított keskeny vállán, s ő szégyenkezve takarta le felcibált combjait előtte. A kislányból is csak akkor tört ki a sírás, mert apja miatt addig nem merte sajnálni az anyját, s rémületében csuklott, reszketett. De Salgó mindenkit túlordított: — Hun van neked családod, te tékozló? —. lökdöste vissza az újra tápászkodó Bandit. — A mienk ez már, hitvány kacat! Hát azt hiszed, hogy engedjük tovább kínozni a mi kis dolgosunkat? Rohadék! — És rugdallta mellbe, farba, ahol érte. Bandi azonban megtermett, nagytestű volt, s fel akart kelni mindenáron. Bikanyakával előre tusált, s elkapta kézzel a kurta csizmát. — Ne mozdulj, te! — bődült ekkor egy másik hang. Farkas Dezsőé, s annak a tenyere ls Bandira sújtott. — Elbánunk veled, kártékony féreg. — És a két férfi egymás csizmájához rúgdosta férje mindjobban elnyakló testét, majd ököllel sújkolták a földhöz. Erzsi tehetetlenül bámult az elszánt brigádtagokra. akikből jó néhánvan álltak még a küszöb előtt, az altófélfának támaszkodva. Számító, okos indulat látszott rajtuk, mintha az egész határozatból történt volna, de ordítoztak, és Rúnvolódtak a mindjobban elgyávuló Simonon. — Könnyen lebírtok envnyien — nvüszögte az már. — Ahogy te a gyengébbel — hördült Salgó. — Visszaad luk a porciót. És Bandi egyre kevesehhszer szuszogta káromkodásait. — Na. mit akartok velem,-na? — könyörgött végül, ellenfeleinek makacs és szakszerű dühét tapasztalva. — Szétverni a büszke pofádat! — zihálta Salgó. Mire Bandi hirtelen zoko- . Sásban tört ki. Elnyúlt, de fejét- védelmezve mégis a priccs alá húzta. A kisfia bőgve szaladt hozzá, s apját védelmezve, hepciásan rúgdosta a brigádtagok csizmáját — Szerencséd, hogy sajnáljuk a fiadat — fújta ki Salgó a kosár melléből. — Máskülönben agyonkalapáltunk volna. De pusztulj innen! Nem akarunk látni. Bandi azonban nem mozdult, s csak néha nyiffent a priccs alatt. — Csak arra ne gondolj — dörögte neki Salgó —, hogyha mink elmegyünk innen, akkor majd tovább folytatod... És te is! — fordult mérgesen Erzsihez. — Téged is kizárunk, ha tovább engedet ezt. A brigádzászló otthon kapca ron gy ? ... E

rzsi lehajtotta fejét és úgy tűzte-csavarta fel a kontyát. A szégyenérzet még jobban erősödött benne, s noha valahogy megkönnyebbült, mégse ébredt benne a megszabadítottak újjongó érzése. Kisebesült ajkát összeharapta, s ö, aki kettót se szólt azelőtt, most szónokká változott. — Könynyű azt mondani Salgó elvtárs, de ami élet, boldogság, abban magának is nehéz tenni. Eldobhatja-e könnyen, ami reménység, hogy felváltsa az örök bánkódással. Ki nem állna ki nehéz vasakat, szégyent is, ha valakit jobbá tehetne .. •. ha tán megnyerné... — Eh — legyintet Salgó —, semmi se lesz belőled, ha saját lábadra nem álsz. — Nekem még a semmi is sokat érne, ha hitem támadhatna. Hiszen én nem magamnak élek! — kiáltott Erzsi. — Bár könnyen ráállnék én is a rosszra... de hiszen maguk is lélekre óvnak ..., hogy megnyerjük magunknak a másikat... —' Ezt a barom-állatot szívvel nem lehet betörni — mordult Salgó, s aprócska rákszeme rejtett diadalomtól csillant. — Kergetni kellene ezeket, amíg a pusztában nem üvöltenek egyedül. — S nyomatékul még egyet a Bandi elfekvő csizmájába rúgott. Az nyögött, de mintha fülelt, s csodálkozott volna, hogy személye ím, valami gyűlés tárgya lett. — Ne bántsák! — pityereden el Erzsi és felemelte karját. — Nem látja, hogy milyen tehetetlen?... Az élet megveri azt, akibe ilyen lustaságot oltott, s a barmoknál mélyebbre alázza ... Nem látják?... Már üt-ver, könyörögni se tud ... vak, bolond, élőhalott... S íme e szavakra felvonított Bandi valami természetellenes kutya-hangon. M

ire Salgó megrázkódott, s mintha szabadulni akart volna az idétlen helyzetből, elindult az ajtó felé. — Eh, butaság nyomorúsága! — vonogatta vállát sértődötten. — De bánja fene, tégy a magadé szerint, — s a brigádtagokkal elhagyta a házat. Bandi akkor rögtön felkelt, megporólkózott, megigazgatta bajszát, de nem nyúlt a feleségéhez. Mintha egy szent Ult volna a pricscsen, olyan félelemmel-vegyes zavartsággal nézett rá. Azt mondják, hogy másnap munkakönyvet váltott a tanácsházán, s a feleségét nem ütötte meg azóta. GYÖRGY ISTVÁN: Katonasirok előtt I-assú halmokat ringat a táj, mindegyik elsikló hullámon egy-egy örök gránit remeg. Iván Mihájlovles Saurkov. A nyugalom viiében halk sóhajú neved megsárgult emléked borzolja, s a többiét, az elvtársakét, kik gyilkos zizxenéatől hulltak a rögökbe, — — őrjöngő, bomlott vágya) elcsitult áldozataiként. örök dacuk e gránitok. Elhalkult szavuk, mint tömjénfüst körüllcngl a Földet.