Délmagyarország, 1961. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-20 / 196. szám

7 Vasárnap, IMI. augusztus 20. 7 KEMÉNY ERZSÉBET: MUNKÁSVONAT Lihegve zakatol a hajnali vonat. Mögötte, mint nagy viharokat rejtő dúlt lombú felhő hömpölyög a füst. A kocsiban lélekzetünk ezüst párája hártyázza opálossá az ablaküveget. Egyre több a felszálló, egész tömegek várnak az állomásokon. A hőmérő mínusz húsz fokon áll. A zajgó kocsisor már megtelve zihál, siet a jégszirmú reggelbe fel Nagy-Budapestre. Bent, mire átmelegszik a kéz és a láb. felenged a szív is, megkezdődik a bizalmas beszéd: — Az asszony — mondaná az egyik A másik legyint: — Elég! Én is nős vagyok. — S nagvot nevetnek a tréfás panaszon. Amott az ajtó melletti padon egy lány lenge csipkét horgol, öreg munkás a pipáját szíjjá. Egy néni felsikolt: — Híjjá van a pénznek! — Aztán restelkedve bevallja: — Téved az ember néha. Elfelejtettem, hogy gyógycukrot vettem, húsz dekát. — — Mindjárt beérünk nyitják a szomszédfülke ajtaját s egyszerre mozgásba lendül ember és [tárgy. — Kőbánya! — Kispest! — A merészebbek már a sínek mellett szaladnak. Előnyük néhány pillanat csak, de megéri: gyárakban, üzemekben ők indítják meg [a gépi erőket. A szellem hatalmával a gépek fölé nőnek, ujjnyomásukra a mozdulatlan tömeg elevenné válik. Friss ritmusú léptük dalol a havon a kőbányai gyárig. .......... Építő nő KREMENYEVA SZOBRA RABI ADORJAN RAJZA kipirultak, virultak, mint a pipacsok. Éjfél körül Sándor így szólt a lányhoz: — Ma utoljára kísérlek haza, Eszter. A lány megremegett. Szerelmesen nézte a legényt. — Ugye nem — mondta később. — Ugye. nem utoljára? — aztán belevesztek a forgatagba, hullámzott körülöttük az élet, mintha egy nagy eleven tenger közepén hányódtak volna. Hazafelé együtt mentek Eszter édesanyjával. Szürke egyszerűséggel értékelték az estét, a műsort. Hamar elérkeztek a kapuhoz. Ott aztán Eszter édesanyja váratlanul igy szólt a katonához: — Beszélni akarok magával, Sándor. Eszter addig bemegy, utána nem bánom, ha kijön még egy kis időre. — Kérem — szólt udvariasan a katona, de balsejtelmet érzett. Az asszony suttogóra fogta a hangját. — Mondja, mit csinált maga ezzel a gyerekkel, Sándor? De őszintén feleljen a kérdésemre. — Nem értem — mondta a katona. — Dehogynem érti. Ez a gyerek hazudik nekem..: _ Sándort elöntötte a forróság, A hangok mintha nagyon távolról érkeztek volna hozzá. Csak a lényeg maradt meg abból, amit Eszter a_nvja mondott. Az pedig az volt, hogy a lány vasárnapról vasárnapra kerüli a templomot. Inkább elmegy a keresztanyjához a gyerekekre vigyázni, vagy más kibúvót keres. Még karácsony napján sem vett részt istentiszteleten. — Feleljen a kérdésemre, Sándor — ismételte Eszter édesanyja. — Mivel vette meg ezt a lányt? Sándor nem talált szavakat. Pedig érezte. hogy mondania kell valamit. — Nézze, én nem ismerem magát közelebbről — folytatta az asszony. — Nem tudom, kiféle, miféle, de jóravaló embernek látszik. Sándorban engedett valami. Fogta a kapufát, úgy halktotta a nekiszegezett kérdést: — Maga jár temptomba? — Mostanában nem. — Tudom, mert katonaruhában nem lehet. — Másképp sem járnék. Ha leszerelek. akkor sem megyek. — Szóval pogány? — Nem vagyok pogány, sem istenfélő. — Kár — mondta az asszony és elhallgatott. A csendben újból megszólalt a katona. — Nem vagyok istenfélő, de becsületes ember vagyok. A csend megint közéjük állt, s egy darabig szegetlen maradt. A hegyek felől beosont a szél és végignyargalt a keskeny utcán. A katona tipródva hallgatott. Az asszony füle mellett elszelelt a fiú utóbbi megjegyzése. Nem ért fel az értelméig. — Egyedüli gyerek, nagyon meg kell gondolni — suttogta, de inkább csak önmagának, nem a katonának. Majd mintha csak folytatta volna, hangosabban így szólt: — Búcsúzzanak el, Sándor. Jóéjszakát. — Azzal nyújtotta a kezét és bement. Sándor állt egy darabig a kapuban. Bentről azonban semmiféle zaj nem hallatszott. A szél süvített, és hideget kergetett maga előtt a hegyek felől. Odalépett az ablakhoz, fülét nekinyomta az üvegnek, úgy hallgatózott. Semmit sem hallott. Nem engedi ki az anyja — villant az agyába. Egy darabig várt még, aztán elindult az őrs felé. Hátulról érte a szél, nagyokat lódított rajta. Nem törődött vele Ügy ringott az utcán, mint egy gazdátlan, üres csónak a viharban. Valami összetört benne. Kábult forróságot érzett, összeszorította a fogait. Egy hét múlva kendős néni zörgetett az őrs kapuján. Eszter édesanyja. Az őr egykedvűen húzta el a kémlelőnyílás deszkáját. — Kit keres? — kérdezte fakó hangon. — Kerekes Sándort keresem — mondta az asszony. — Kerekes Sándor elvtárs nincs itt. Saját kérésére elhelyezték egy másik őrsre. — Azzal bereteszelte a nyílást Az asszony mozdulatlanul állt egy darabig, mintha várta, volna, hogy megnyílik a kapu, s kilép rajta valaki. De semmi nem történt. Csak hirtelen esni kezdett a hó, de olyan nagy pelyhekben, mintha nem is hó, hanem halottá dermedt nagy fehér virágok hulltak volna a szürke fellegekből. •m ~ agányos parasztember ±fí a zuh°9° esőben. Fekete kalapjának karimájáról csorog a zsíros esőlé. Botjával támasztja az országutat. A messzeségei kémleli. Sehol egy fogat, mely hazasegítené ... A zápor porzik az úton, és az árkokban sebesen rohan a megáradt esővíz. Áll és hosszasan nézi az utat. De az esőfüggöny szinte elzárja előle a kilátást. — De kihalt a vidék! — mérgelődik. Aztán gondol egyet és gyorsan beáll az útmenti lombos fa alá. Csuromvizes már. Tarisznyájáról is szaporán folyik a víz. Eszébe jut a falás kenyere, meg a papírvékony szelet szalonnája. — Agyonázhatott! — Leakasztja nyakából, a tarisznyát és a fa tövébe helyezi. Mintha ott akadna száraz hely ... Kezét zsebébe süllyeszti. — Ejnye, de hideg van! — Alaposan fázik. Pipája rég kialudt, de ő azért csak továbbra is a szájában tartja. Még szopogat is rajta egyet-kettőt. — Átkozott eső! — és nagyot köp ázott bajsza alól. Aztán tenyerével letörli a vizet markáns, borostás arcáról, amelyet a gyakori nélkülözés sötét földszínűvé aszalt. ötven körül jár még csak Kákics Kis Mihály, de hatvannál is többnek kinéz. Mégvénítette a nyomor, a látástól vakulásig hajszolt robot. Most is munka után járt oda harmadnapja. Mégis üres kézzel tart hazafelé. Még vagy tíz kilométernyi út áll előtte. Idáig még csak eljutott valahogy. De innen aztán hogyan vergődik haza ebben a zuhogó esőben? Azt csak a jóisten tudja. Ha gyalog vágna neki. az eső lemosná róla a rongyot hazáig. K

iles a fa alól... No, végre! A sűrű esőfüggönyből mintha egy ökörfogat körvonalai bontakoznának ki. Fogat ez biz! A bakon ülő ember a• fejére még ponyvát is terített. No, az ugyan aligha védi meg a jámbort! A két jószág meg olyan lassan, lomhán cammog. mintha csak az eső akadályozná őket a gyorsabb mozgásban. »Talán csak nem valamelyik nagygazda ?" Kákics Kis Mihály ezzel kilép az útra. Ügy látszik, abban reménykedik, hogy az ember a ponyvája alá engedi majd. — Adj isten jónapot, szomszéd! — kiabálja túl az eső zúgását. A kocsis kidugja fejét a ponyva alól, hogy jobban szemügyre vehesse az idegent. Elmosolyodik: — Adjon az isten, Mihály! — s megállítja ökreit. — Szálljon fel. Akad itt még hely a ponyva alatt a magafajta szegényembernek. Sok jő ember kis helyen is elfér... Mihály feldobja tarisznyáját. aztán maga is felkapaszkodik a szekérre, és a ponyva alá bújik. — No, nézd csak, hát te vagy az. János? Alig ismerlek meg ebben az istentelen lucsokban! — mondja, amikor elhelyezkedik. Gyerekkora óta ismeri Kasza Jánost, a malommunkást. — Aztán merrefelé járt? — kérdi János. — Telekpusztán. Dolog után jártam, de hiába: csak az ördögnek tartoztam ezzel az úttal... — Ilyen cudar időben nem éppen kellemes dolog hiábadott fel. Ilyen már a módos ember mind. Nem törődik azzal, hogy nálam odahaza nyolc éhes száj várta azt a kis pénzt tőle ... — Hát bizony nagyon szűkében vagyunk mostanság a kenyérrel. Rosszul fizetett idén a búza. Az embereknek nincs mit őrölniök. Keveset őrölt a malom. Most is áll. Azelőtt ilyenkor javában dolgoztunk. Alig győztük a munkát. Most meg ... Én is csak ma kaptam egy kis futó munkát. Ma reggelig az eget néztem. Farkas úr augusztusban azt mondja nekem: „No, János, a mai nappal befellegzett! Nem tudok, munkát adni neked. Kevés a búza. Alig jön valaki őröltetni. Senkinek sincs kenyérre valója. Majd, ha isten segedelmével újra megindulok, szólok. Már csak a csoda segíthet. Higgyél János a csodákban.'« Hát én aztán hol ennél, hol annál a gazdánál tengődtem. De többnyire csak a napot •loptam, mert hát hamar kitették a szűrömet mindenünnen, mert kifogyott a munka. Tegnap aztán izent értem a Farkas úr. Aszongya. van egy kis munka. János. És én, a molnársegéd, hajnali ötkor ebben az átkozott esőben ko— Az bizony, de esak nekünk. Azoknak ott, a kastélyokban nem ... Engem tS csak sújt folyton-folyvást... — Hogy sújtaná már egyszer őket is. Nem kívánok nekik mást, csak annyit szenvedjenek, nélkülözzenek* mint mi. — Csupa kínlódás a magunkfajta embernek az egész élet. Tudod, János, úgy szeretnék egyszer istenigazában jóllakni!... Meg is teszem, csak akadjon egy kis munkám végre! Minden pénzt, amit kapok majd, felfalok Ügy bezabálok, hogy na! — s Mihálynak összefutott a nyál a szájában. -wjrallgatnak. Az eső ÍH mintha most még sűrűbben zuhogna. A ponyva alatt görnyedő két ember olyan, mint egy alaktalan lombsátor. Csak a szemük él. A Jánosé egykedvűen bámulja a sáros országutat. A Mihályénak tekintete izzik> mint a parázs: elárulja a gazdájában dúló indulatokat, terhes gondolatokat. — Van egy kis dohányod? — Ehun van, ni "=» nyújtja oda amaz a dózniját. — Sodorjon egyet... Mihály átveszi, sodor egy cigarettát. Nem is figyel a munkájára, mert a cigaretta sehogy sem akar összeállni. Az eső is áztatja. Aztán úgy tesz, mintha gyufát keresgélne, de sehol sem leli, s ez ürügyül szolgál neki arra, hogy még a tarisznyájába is beletúrjon, hátha ott van az a bitang gyufa. Am a gyufa helyett a rövid nyelű balta akad a kezébe... Most csisnak vedlettem, befogtam egyetlen csapással agyonütaz ökröket és elindultam a városba a tíz mázsa nullás liszttel. Hát ez volt az egész munkám ... Nem is csodálkozom magán, Mihály, hogy nem sikerült kifognia a napszámot. Ilyen már a szegény ember szerencséje. Bele lehet izélni... jyj^ihály hallgatagon ült hetné Jánost!... egész testével kissé hátra dől... Megtegye, ne tegye? .. . Csupa új, ropogós bankók!... Hatalmas tányérok gőzölgő birkagulyással! Meg az anyakoca kilenc malacával, ahogy a nóta mondja... Ez mind máris az övé lehetne. Végrevalahára jóllakna isten igaeddig. Az utolsó mon- zában!... Félszemmel Jádatoknál azonban nosra szúr: görnyedten ül. furcsa láng lobbant a szemében, Fekete szemöldökét öszszerántotta a sötét gondolat. Amikor megszólalt. a hangja mintha kissé remegett volna az elfojtott izgalomtól: — Aztán fizettek is neked a városban azért a lisztért? — Fizettek hát. Méghozzá csupa ropogós bankóval. Itt van ni, a zsebemben. Bár csak az enyém lenne! Hej, de elkelne mind egy fillérig. Sajnos, oda kell számolnom Farkas úr mariidba. Pedig úgy sajnálom tőle, olyan szép, új bankók ... Mert, tudja, a Farkas úr megbízik bennem. Már azelőtt is hoztam neki pénzt a városból. Csak ne volna olyan faszari ember... — Hát téged sem irigyellek, János. Fiatal vagy, erőt vagy és csak tétlenkedhetsz, mert nincs munkád. Pedig milyen szép mesterség a molnárság. Az életet őrölni, a kenyeret a sok éhes emnedves arcát mintha kőből faragta volna a városi sírköves. Az szökött ilyen szomorúi krisztusarcokat faragni. Szegény János... A balta nyele lassan kicsúszik ujjai közül. Aztán kérges kezét úgy rántja vissza a tarisznyából. mintha kígyó marta volna. meg. János unott kíváncsisággal pillant az öregre: — Nincs gyufája? — Nincs ... enné meg a fene ... De ezt a dög esőt is! Agyonáztatta... — és mérgesen eldobja a szétmállott cigarettát. „Mit akartam én tenni?! Vénségemre elment az eszem?.'- Torka elszorul, szája íze keserű lesz. mellében meg mintha valami gonosz lidérc fészkelte volna be magát, amely kirágja egész belsejét... — Most jut eszembe. János fiam — hangja kissé mintha remegne —, nekem még be kell néznem Julis POLNER ZOLTÁN: valóan áztatni magát az em- Ke9Vetlen élet ez. Mibernek... — Hát... ilyenkor nem az időt nézi az ember, hanem. a munkát. Mert, tudod, egy kis munka volt kilátásban ... — A munkáért biz manapság térdig lejárhatja a lábát valaki. Akkor sem talál rá . . . Üoy elbújik, mint a tv - szalmakazalban. P

'dig igen csak rá vagyok szorulva. Kevés termett a nyáron. Hiszen tudod te magad is. Nem volt eső... Most esik, a fene vinné el a dolgát! Most, amikor már a kutyának sem kell. Akkor meg hallgatott, amikor szükség lett volna rá... Napszámot ígért valaki. aztán mire odaértem ayaloaosan. már mást foaabernek. Csak volna egyszer jányomhoz, ide az Akácosbelőle annyi, hogy jóllakhat- tanyára .. . Máris leugrik a szekérről, és mit sem törődve János csodálkozó „Hová megy, Mihály?!" felkiáltásával, befordul a tanyába vezető dűlőre A két ökör lusta nemtörödnmséggel baktat tovább. Meleg testük gőzölög az esőben. Távol az esőfüggönyben halványan feldereng a falu legszélső háza. János még sokáig elnéz a távolodó Mihály után. aztán rándít egyet a vállán és rácsap az ostorral az ökrökre... na vele az emberfia... A te bőrödben sem szeretnék lakozni. Mert hát amikor én még ilyen fiatal voltam., bizony csak sűrűbben akadt az a munka. De mi vár terád ? ... Aztán mi van a Veráddal ? — Megvan. — Hát a lagzival? — Annak lőttek egyelőre — törli le arcáról a vizet indulattal János. — Lőttek... — suttogja maga elé Mihály. Szívetekre bízom .. „ Megolvadnak a fegyverek a napban és a tömegsírok kiállnak hegycsúcsok hajnal peremére Felkorbácsolják a feledést Talán halljátok még a törtetés örvényét száraz gallyként ropogó csontok és titokká merevedő éjszakák zizegésében Talán meghalljátok szavam is én aki gyűlölöm a háborút és aki csodálom az életet nem kiállhatok elégszer: szívetekre bízom őszintén magam Ne feledjétek a ciklongáz szívű szörnyeket mert völgyeinkben gyönyörűt és megrázóan újat álmodik mostanában a Béke.