Délmagyarország, 1961. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

Kitüntetések április 4 alkalmából Ünnepi irodalmi melléklet 51. évfolyam, 79. szám Ara: 1 forint SZABADSÁGUNK ÜNNEPÉN Irta: NAGY ISTVÁN (Somogyi Károlyné felvj VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! wT-rjabb április 4 köszöntött ránk, JJ nemzeti ünnepeink légnagyobbika. Petőfi gyújtó március tizenötödikéjének eszményéből gúnyt űztek a könyörtelen osztrák haynauk. A Tanácsköztársaság március huszonegyedikével kezdődő dicső napjaira fehérkesztyűs és darutollas "tiszt urak* hoztak kínkeserves gyász-esztendőket. Csak 1945 április negyedikének zengő öröménekét nem fojthatta el többé semmilyen fajta reakció. Nem fojthatta el, mert építő igyekezetünkre a világ leghatalmasabb népének fiai vigyáztak; mert a munkásosztály és pártja kalapácsként emelte öklét azokra, akik meg akarták zavarni közös dolgaink rendezését. Mert elérkezett a leigázott tömegek felszabadulásának korszaka. Pedig jaj, de nagyon akarták öszszeroppantani a forradalmat! Ugyanúgy, mint tizenkilencben. Ágált, gúnyolódott a félreállított '-here-pimaszok* szánalmas kompániája, fenyegetődztek istennel, csendőrrel, hogy ne merjen senki a "magántulajdon szentségéhez* nyúlni, azonban hasztalanul. A nép már kiegyenesítette derekát és nem félt tőlük. A tornyok és paloták ormára tűzött vörös csillagot nem volt hajlandó többé odaadni a dolgos tömeg sem az apostoli kettőskeresztért, sem a királyi koronáért. A nemzeti lobogó mellé felvontuk az emberi haladás és a szabadságjogok vérpiros zászlaját, amelyet aligha dobathat el velünk többé az álhazafias demagógia. A

Dél-Magyarország 1945-ben az egész ország felszabadulását köszöntő vezércikkében a többi között ezt írta: »... a szovjet nép dicsőséges hadseregére gondol ma a magyar nép és megköszöni neki a visszanyert szabadságot, a felemelkedés,, az újjáépítés lehetőségét.* Ma is magunkénak valljuk ezeket a sorokat, meA igazak, időszerűek, és a magyarok millióinak szíve-óhajtását fejezték ki. Talán csak annyiban más ma a helyzet, hogy azóta nemcsak a romokat, nemcsak a fasiszta szemetet takarítottuk el, nemcsak újjáépítettük az országot, hanem 1961 tavaszára a szocializmus alapjait is leraktuk. Szegeden tizenhetedszer jövünk immár össze ünnepelni, virággal borítani a felszabadítók, az életüket áldozó hősök emlékoszlopát. Népünk jogát és hatalmát becsüljük ezen a tavaszi napon a kegyelet koszorúival és bizonyosak vagyunk benne, hogy az utánunk sorakozó nemzedékek is mindig piros betűkkel írják majd április negyedikét a magyar történelem lapjaira. Nagyon magasra jutottunk fel a mélységhez képest, ahonnan a párt bátorító szavára elindultunk. Ez azonban nem feledteti velünk a bújkálós-rettegős éjszakákat, a fasiszta géppisztolyok rémületes ugatását. Élénken emlékszünk még arra, amikor a reménytvesztett, sápadt asszonyok hálacsókot adtak az első szovjet parancsnoknak; amikor kiéhezett, csont-bőr apróságaink mohón majszolták a Szergejtől és Ivántól kapott csodafinom kenyeret; amikor a háború poklából hazavergődött már-már koldussá alacsonyított munkás fogcsikorgató akarattal illesztgette össze a szétvert gyárak lim-lommá hult szerkezetét. S

oha többé nem akarjuk látni és sírni a régi könnyeket. Mi már megszoktuk a méltóságot, a biztonságot és nem vagyunk hajlandók térdet-fejet hajtani sem örökölt, sem pénzen vásárolt rangok, "•tekintélyek* előtt. Nem lépünk még egyszer visszafelé a történelembe, hiszen mögöttünk túlontúl sok a bukás, a sötétség és szenvedés, előttünk viszont szinte beláthatatlanok a távlatok. Azon a tragikus őszön, 1956-ban is törvényszerű volt a forradalmi erők győzelme, hiszen sem a Szovjetunió, sem a magyar munkásosztály nem engedhette még egyszer nyeregbe jutni a pusztító ellenforradalmat. Nehéz harcokon, sok-sok buktatón át értük el nagyszerű sikereinket. Olykor talán csüggedés, hitetlenség és cinizmus is felütötte fejét sorainkban, de a megalkuvás nélküli politikát és a világos célt látva mindig visszanyertük, sőt tovább fokoztuk a kezdeti lendületet. A költő óhajtása, hogy -föl kéne szabadulni már«, végérvényesen beteljesült, s a Tiszaparti Lenin—Sztálin-szobor talapzatán olvasható jelmondat is — »E kor a kommunizmus építésének kora* — érzékelhető valóság nemcsak a társadalmi életben, hanem az egyes családok otthonában is. tűket is azért, hogy náluk is olyan rendszer legyen, mint Magyarországon. Nem, dehogy is mondjuk azt, hogy a szocializmust egyértelműen helyesli már a föld minden lakója. Szó sincs róla. Nagyon jól tudjuk, hogy a kommunisták és a nép igazsága egyenesen égbekiáltó igazságtalanság a kizsákmányolásból élő nagytulajdonosok és monopolisták szemében. Emiatt azonban mi, magyar dolgozók nyugodtan alszunk éjjel, nincs lelkifurdalásunk. A dologból és gondolkodásból élő milliók határozottan igenlik jelenlegi társadalmi berendezkedésünket, s a kommunista pártnak ez tökéletesen elég. M

ár fentebb szóltunk róla, hogy az idei felszabadulási évforduló az eddiginél is eredményesebb. Igen. Először mondhatjuk, hogy szocialista alapokon áll az egész magyar népgazdaság. Először mondhatjuk, hogy a földművelük zöme is megértette a munkásosztályt és szövetkezetbe tömörülve hozzálátott a gazdaságosabb termeléshez. Igaz, ennek az új honfoglalássál felérő győzelmi ténynek most még nemigen érezzük a hatását, s talán nem értjük valamennyien a jelentőségét sem. Meglehet, hogy a szervezésből, az átállásból fakadó nehézségek miatt átmenetileg kevesebb lesz a húsféleség. Később azonban a jószágférőhelyek szaporodásával és a szövetkezeti gazdák teljes tisztánlátásával minden bizonnyal meghatványozódik a jelenlegi készlet. Gabonából, ipari' növényekből már idén is többet ígér a nagyüzem, mint a szétaprózott liliputi gazdaságok, a következő évek pedig nyilvánvalóan még jobb eredményeket hoznak. S oldódik a feszültség is. Az emberek, akik korábban összeszólalkoztak a kommunistákkal, most kezdik elfelejteni vélt sérelmeiket, vagyis múlik a haragjuk. Vajon miért? Mert belátják, hogy az idő nem őketl igazolta. Göller György, fegyveres testületünk tagja újságolta: a minap otthon járt a falujában, s egyszercsák az utcán nagy örvendezve hátbaveregeti valaki. Hátrafordul és meglepődve ismer K. I.-re, aki hat évvel ezelőtt azt mondta neki: "Gyurka öcsém, te ellensége lettél a saját fajtádnak. Értsd meg, hogy nekem soha nem kell semmilyen közös életforma és veled sem állok többé szóba.* Most meg nem győzte dicsérni-áldani , ugyanazt a közös életformát, s buzgón kérte a bocsánatot kommunista barátjától egykori magatartása miatt. U

gyanígy vannak az emberek Szegeden is. Sz. F. az egyik ktsz-ben váltig erősködött 1956 telén: "Itt soha nem lesz többé rend és munka.* S most, mikor megtudta, hogy a Csongrád megyei üzemek 1960-ban 36 százalékkal termeltek többet, mint 1957-ben, elismerte tévedését. Mint mondotta, szívesen szégyelli magát, s örül neki, Vasárnap, 1961. április 2. É

vről évre mindig volt mit ünI nepelnünk eddig is április negyedikén. Mindig tudtuk, hogy a Széchenyi téri márvány obeliszkek koszorúzásakor miért vesszük le a kalapot. A hála érzése mindig csak mélyebbre gyökerezett szívünkben azok irápt, akik a világos jövő kapuját szélesre tárták, tehetséges, dolgos népünk előtt. Meglehet, hogy nem mondunk újat, mégis jólesik ismételni: az elesett szovjet hősöknek köszönhetjük kommunista pártunk erejének, bölcsességének kiteljesedését. Nekik köszönhetjük munkánknak, szorgalmunknak széppé érlelődött gyümölcseit: az új szegedi lakásokat, az egyre simuló útburkolatokat, a korszerűsödő közvilágítást, a virágos parkokat, az új üzemeket, a tovább épülő egyetemi városrészt, a bővülő áruválasztékot, a nyugodt éjszakákat és mindent, ami vidámabbá, könnyebbé teszi az életet. Nincs túlzás, nincs semmi felnagyítás ebben. A hatalom, az ország javainak egykori bitorlói tán még most is a nyakunkon ülnének, ha a szovjet hadsereg a német fasiszták üldözése közben kikerüli Hazánkat. S az olasz, francia, spanyol, portugál munkások s különösen a kongói, angolai bennszülöttek nagyon, de nagyon érzik a szabadság hiányát és sokak bátran áldozzák éle(Folytatás a 2. oldalon.)