Délmagyarország, 1961. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

SIMÁI MIHÁLY: A NÉP HŐSEI Mert a szabadságot a rabságtói nemcsak egy oszlop választja el, nemcsak egy rács, egy cella, egy üvöltés, nemcsak egy fegyverekből és félelmekből felrakott erőd, nemcsak a fizetett láncok, nemcsak az eltökélt hazugság, nemcsak a földig lerombolt sugár, hanem a vér is... « Lehetnek csöndesek, akik már nem tudnak zajt ütni tetteikkel, mégis nagyobbak a harsonáknál... Lehetnek percek, amelyek — két végtelenség közt lebegve — állandóbbak az időnél... Élhetnek halottak, akiknek teste megoszlott a föld és az elkövetkezők élete között,.. A nép hősei — lefejezve is — mindig magasabbak hóhéraiknál! A nép hősei halálukban is élők és forrók, mint a láthatatlan sugárzás! Egy halvány és egy fényes arc között, esy jajszó és egy kacagás között vonulnak, mint a lebukó és felkelő és ragyogó nap. Homlokukon „ végigcsorog a vér, — tetteiken az örökkévalóság. BEDE ANNA: FIAMHOZ Mint gazdag úraö, vágytam megmutatni neked ezt a sokálmú főidet', e. kincses életet, hogy nézd: ily szép az ember és ily erős a gép, s lásd a harsány gyümölcsök * halk bimbók tömegét, színeknek tarkaságát, fények csillagraját, városok nyíló csokrát, egek tárt ajtaját... Úgy vártam, hogy majd [büszkén mutálok szét: — fiam, ez itt a mi világunk, élj benne boldogan; s te bizalommal jössz át, a szűz tavaszi fény lágy karján, lét és nemlét nagytitkú küszöbén. Te megjöttél — és sírtál... S én csöpp ágyad fölül csalódottan, szorongva néztem magam körül. Csak ekkor láttam meg, hogy a fal milyen repedt, s láttam ott túl tar ágat és szennyes-kék eget, gyárfüstöt, hazug tornyot, hó-latyakos utat, s hogy odalent egy asszony a szemétben kutat... És autók rohannak, s mindenki menekül munkába, borba, csókba, és reszket, egyedül, száz bimbó üveggé fagy, száz csokor megfakul, s jön, jön a halál réme föítarthataílanul... De ne sírj ... Annyi ember él, örül, fárad itt, s szereti e makacs föld múlandó tájait. Mert hazánk e kőtenger, a zöld kerteken, és dolgozunk, hogy egyre boldogabb, szebb legyen, míg valóra nem válik vágyunk, egy oly világ mely ajándékkal várja mindenki kisfiát, melyben megnyugvás, bőség, öröm és béke lesz... Segíts te is, ha felnősz! Meglátod: érdemes! És most aludj el... így, így... Vigyázok rád, ne félj... Rám is vigyáz a kék hold, s a tág tél végi éj. PAPP LAJOS: / Áprilisi Nap-himnusz Az első dal gabonát őrölt kézimalommal. Az első dal kihegyezett bottal túrta a földet. Az első dal a munka dala volt. Ó-ó! különös kopogó ritmus. De én a Napót keresem ... Ne menjetek ma a vízpartra pihenni. Ma hallgassatok! Ma bizonyosan megszólal a Nap, lerúgja magáról a csöndet, szétkergeti a fekete bogarak felhőit. Szól kedveseihez a virágokhoz, akik ha arcát látnák minden bizonnyal meghalnának. Ma megszólal a Nap, s miként a görög istenek, mond néhány szót az öreg tölgyeknek is az átváltozásról. De én a Napot keresem... Nem 6 az! Nem ő az, aki halk-hideg imákat mormol, nyirkos köveken térdel, olvasót morzsolgat. Nem ő az, aki mint elgyávult gyertyaláng, zegzugos boltívek között, kővé vált fanatikus szentek, neüetséges vértanúságok között bolyong. Nem 6 az! Nem ő az, akit igába fognak és tűri, akit botokkal vernek és tűri, akiről elhúzzák az inggel a bőrt is és tűri. Végtelen a keresés utjai... És az sem ő, Es az sem ő, aki számol, aki számol és vesz és elad, aki vesz és elad a pénzért, aki keservesen bömbölő barmokat hajszol, zakatoló, fájdalmasan zúgó gépeket hajiszol, kattogó-pattogó lélektelen bábokat, embertelen-embereket hajszol a pénzért. Es az sem ő, aki tízezer gyilokkal öl egyszerre. És nem ő a letördelt lábú bogár! És nem ő a széttépett derekú erdő! És nem ő a megcsonkított városrengeteg! És nem ö a vér! Nem ő a tűz, a vér, a láng és a korom! En a Napot keresem!... * Valami történt, Nézzétek! Kisütött a nap. Érzitek-e a kitáruló föld örömét, i a tárulkozó ablakok örömét érzitek-e, mikor a folyók vize felszabadul, mikor az ég kéltsége felszabadul, mikor felszabadulnak a mező zöld színei: a fény felé forduló széles mellű, nyugodt és erős haza örömét érzitek-e? S a dal most arany-sugár épülő hétköznapok és a kedvesem homlokán. A dal most madár. Nézzétek! Egyre magasabbra száll!... Aztán a Nap kinyújtott tenyerére ül és énekét, sugaras énekét úgy visszhangozza a világ. •SIKLÚS JÁNOS: rr TISZTELETBŐL I

j" lőttem nők sietlek. Hárman mentek, fiatalok, lo~ Á csolkodó legények kölnijétől ezerillatosak. Hajszás, gyűrött arcom simítottam, új ruhám igazítottam és utánuk futottam, elébük, hogy arcukat, meg a szemüket lássam. Vajudásukba hamvadt, elenyészett vágyak lobbantak újra. tavaszos muzsikát hangolt á napsugaras délelőtt. Pajkos, csipkelődő fiatalok csacsogása élénkítette a virágos tavaszt. Éreztem a virágok illatát, újra megláttam a zsengezöld bokros tisztást a tölgyfák között. Mogorva, hízelgő hangra, panaszra járó füllel mégis hallottam most a vadgalambokat, meg a fák hegyén pihenő füttyös rigót. Fáradt, fanyar illatú életem megpezsdült, elhagytam görbe tollamat, puttonyos terhemet. Fiatalnak éreztem magam, mint régen. A liget túlsó végén a lányok elfutottak előlem. Gyors lábukkal legyőztek. Égszínkék bérház világos kapuján belibbentek. Megálltam a lépcsőház előtt, nyers festékszagú kapualjban, egyedül. Pironkodtam magamban és gyorsan kiléptem a langyos utcára. Elsiettem a háztól, kicsit szégyenlősen.,. de mégis jó volt a föllobbanás. Cifra locsolóüvegem Chat-noir illatú fehér dugóját igazgattam lim-lomos zsebemben és az ősi szokást tenni indultam, anyámhoz. Ballagtam az utcakövön, a villamoshoz. Cipőm sarka nagyokat koppant és valahonnan érdekesen előbújtak szegény Tóth Árpád rímes sorai. Mondtam a rímeket szépen. magamban és az utolsó strófákat még egyszer: »Béke, béke ... várj reám, Egyre vár az ócska ház, Ablakában ül anyám, És az estbe kivigyáz ... Jaj, de lelkem-testemev Lomha, bús egykedvűség S eltűnődöm: istenem! Messze kell-é menni méo? Elszomorodva értem vissza életem monoton körforgásahoz, gondolataim összekúszált kazlából keresgéltem a szebbeket. Megérkezett a villamos. Pazar kedvű, pelyhes állú legénykék léptek a betonra, ölelkeztek egymással és tettetős billegéssel mentek. Dúdolták az új slágert: "Csaó, csaó, bambina . . Kp Imúlt ifjúságom kísért. Tiszta levegőjű tavaszi * J estéken én is virágos kedvvel álltam az utcasarki kútnál, mélázó kamaszként a többiekkel. Csudás holdas tavaszon nem hittünk boldogabb halandót, mint magunk, foszlott gúnyánk alatt, vézna testünkből életre készülő, nagy hit áradt.. . Világváltó volt valamennyiünk, nagy életre készültünk: új Napóleonnak indult a kistermetű Csutkái, Sindellárnak a tüskéshajú Gyurik, súlyemelő világbajnoknak a termetes ördögh, őrmesternek a maszatos mázolóinas, a cingár Szabó. Mindig valamilyen váratlan szerencsét reméltünk. Fantasztikus csudát... Hogy egyszer majd gyémántot találunk a porban, vagy ellopjuk éjszaka a város pénzét és szép ruhákba megyünk, rozmaringosan, urasan locsolkodni. Mondókánk után nem várunk pénzt, visszaadjuk a piros tojást. Ahol nem találunk kalácsot az asztalon, oda majd mi viszünk, hogy ünnep legyen... Elcsöndesedtünk, fölajzott lélekkel magunkban szőttük gyerekes-kamaszos mesénk aranyos szálait, mint a hallgatag öregek életük végszámadását. Ezüstös arcával tiszta-fényesen járt fölöttünk a hold, sejtelmesen széppé, dússá festette a virágos fákat, mi meg reménykedtünk... kívántuk, hogy soha nem legyen reggel. Elvágyódó álmodozásunk boldogító mámorába belehasított durván az élet. Az utca fölső végén sikongatva hívta fiát Szabó néni: — Ferkó! Ferkó! — Mék mán — hujántott vissza a gyerek. Elszállt az illúzió. Magas, messze fénybe röppent az új Napóleon, Sindellár és a világbajnok álma, valahová a sziporkázva táncoló csillagok közé. Mi meg itt maradtunk kisemmizve, üres lélekkel, álmok nékül... Mert még azt is irigyelte tőlünk y beteg lét. Szabó nénit szidtuk. Szegényt, mintha tudta volna, hogy mi esténként mámorosan, lángoló arccal a jövőről beszélünk, elvágyódást kívánó suta kis képzeletünkkel. Csüggedten mentünk haza, és vártuk a holnapot... a fák kontyát szépítő langyos estét, hogy ott lehessünk újra az utcasarkon, a kútnál. * I egyet váltottam. És most a kalauz sem volt mor' cos. A villamosvezető a kültelek! megállónál peronra szállt méhecskét hessegetett, a halvány-rózsaszín mézes barackfák közé. Anyám háza előtt is fényes vígságban állt a világ, pedig nem volt este, álmodás, jövendőt néző szomorú had. Gyerekcsoport hancúrozott az árokparton. „Megláttak, és mint erre idegen bácsit köszöntöttek. Néztem őket némán, tépett ifjúságomat kerestem újra: az árokparton szétgurult terveim, álmaim pici nyomait kutattam. Elszaladt esztendőim batyujában éreztem a sok terhes lim-lomot. Csöndésen keresgéltem gyűszűre való értékemet, buta kis vágyaim megvalósult világából. — Ki fia vagy? — kérdeztem az egyik ugrándozó, tömzsi gyereket. — Árendáséké — hunyorgott rám és vigyorogva várt egy újabb kérdést, — Üdvözlöm apádat. — Majd átadom — nevetett. — Együtt jártunk vele iskolába. Erre nem válaszolt a pufók képű barna fiú. Anyám az ajtóban várt. Illatos fejkendőjét letette, szép ősz haját kontyba fogta a barna fésű. Feketében állt előttem, utoljára nagyapám temetésén láttam így. Ünneplés kedvvel köszöntöttem és titokban, csak kettőnk előtt meglocsoltam ősz haját. Chat-noir illat keveredett a fehér mész friss szagával, locsolkodós gyerekkori emlékkel. — Na, mennyit kerestem? Anyám nevetett. — A zsebeket kiforgatni tilos, én már felnőtt vagyok. — Ne bolondozz! Én meg meséltem... krajcáros, reszkető húsvétokról. Repedezett kis asztalra raktam a piros tojást, egyenként, hogy tovább tartson, és magamon érezzem ügyességem ellenértékét, a család csudálkozását. A pénz már nehezebben ment. Lassabban kopogtak a kétfilléresek, s amikor megálltam, anyám haragosan rám nézett, azután mégis szelíden szólt: — Tízfilléres nincsen? — Nincs. — Na, nézzük a zsebedet! — Ugyan, hagyd abba, fiam. Még most is elszégyellem — szólt rám anyám és elfordult tőlem. — Nem, nem, befejezem. Nem talált nálam pénzt. — Voltál a Tormáéknál? — kérdezte. — Igen. — Lugosiéknál? — Nem engedtek be. — Na, látod. Azok ötven fillért adtak volna. — Bizony,. ezért egy cipős kenyeret sem kapunk — szomorkodott és nézegette a rézkrajcárokat. Sajnáltam. Ténferegtem körülötte és egyszer csak eléje álltam: — Anyám! Itt van ötven fillér. Lugosiéké. Rám nézett bánatos szemével, nem korholt, csaknézett. Kibuggyant szemebői a könny. Megsimogatta fejemet és elküldött játszani. Megkönnyebbülten, fölszabadult vidámsággal mentem a gyerekek közé. Míg meséltem a megfakult emlékeket, ő megterítette az asztalt. Sonkát, tojást tett elém, sárga, gyöngyöző bort a poharamba. — Mi az, en csak locsolkodó vendég vagyok itten? — méltatlankodtam. — Nem- is az első. — Érzem az illatokat. ' — Jó étvágyat. Poharazgattam egyesben és elnézegettem anyám fáradt, szelíd arcát. Egyszer csak kopogtak az előszoba esőverte ajtaján. — Ki jön? — kérdeztem. ' — Biztosan egy locsolkodó. Mentem és kinyitottam az ajtót. Nyúlánk, sápadt fiú állt előttem és zavar nélkül, könnyed hangsúllyal kérdezte: — Anyukája itthon van? — Igen, itthon. — Szeretném meglocsolni, azért jöttem. — Tessék ... gyere be, öcskös. Drappruhás, nyakkendős fiű lépett be a szobába, illedelmesen köszönt, meghajtotta magát anyám előtt, és meglocsolta ősz haját. Hellyel kínáltam a gyereket. — Ki fia vagy? — kérdeztem, mert még soha nem láttam. — A szomszéd kisfiú, Széli Misáé — felelt anyám. — Hányadikba jársjz? — tettem föl e szokványos kérdést. — ötödikbe — válaszolt a fiú. Dióskaláccsal kínáltuk. Elvett egy szeletet, kis tányér fölött elfogyasztotta, azután köszönt és indulni készült. — Megállj csak, fiú — álltam útját. Keresgéltem zsebemben cigaretta, locsolóüveg meg egyéb holmi kőzött, míg kezembe akadt három darab két-