Délmagyarország, 1961. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

< DI DÉL-MAGYARORSZÁG 1961. áfijiUi 4-i iutfiepi kulturális melléklete. -»> -»> ->» ->» -»> -»> ->» .^v ^ * ^ ^ ;<<, <<;<. HIFJAS ANTAL: ÁPRILIS 4-ÉRE Ö, kedves április, szeretlek, mert hiszed, hogy zöld ágaidon a tavaszt elviszed a rád várakozó május hó elibe, s elszórod magodat nagybokrú ölibe. »... Hogy' csókolt.,, Azután: egy (perc és elhagyott!* Nem igaz! Tűzszóra éjfélkor csillagot ő dobott, amikor nemzetközi egybé csapódták össze: május-egy ünnepbe. Könnyű, mondod, élni ily víg s /nagy szemekkel, mikben tizenhatszor fér el a naprendszer. Lehet! De tudjad meg, hogy minden utódod ilyen lesz! Találtunk reá utatmódot. Libegtesd hajam láng-zsenge április, hogy rám mosolyogjon még aki árva is! FODOR JÓZSEF: Régi harcos, ünnepkor Emlékszel még víg kezdeteinkre, Öreg barátom? Vad, hős időszak Friss társ-merője. Velünk a bősz, vak Nem bírt: sem alku. Nyílt szemeinkre Nem hullt le fátyol: ál-csúf igézet Rabul nem ejtett. Láttuk a rosszat, S jót zúgtunk. Tűnt a vak kor, gonosz had — S hogy szerény büszkeség fog, ha nézed: Bűn ez? — Óh, vad húsz! s negyvenes évek! Férfi próbái! Éjnek (s a hévnek) Múlásán jó most, forrni, ha látom Oj életünket. Gyár, föld s a szellem Hogy zsong, és feszül! Száz terve telljen. Volt célja s van a harcnak, barátom! KERÉNYI JENÖS FELVONULOK HERÉNYI JENŐ: OSZTYAPENKO-EMLÉKülO VÍGH TAMÁS: ÉNEKLŐ FIATALOK CSURKA PÉTER: A mitől félt, bekövetkezett ... János fia, az építésztechnikus, öt gyereke közül a legkisebb, akivel az évtizedek múlásával egyedül maradt a régi kétszobás lakásban, egy este munkából hazajövet megcirógatta az arcát, s így szólt: — Most pedig üljön le ide velem szembe, édesanyám, vallani akarókRövidesen megnősülök... A mama már várta ezt a fiűl kinyilatkoztatást, hónapok óta borzongott benne, hogy elkövetkezik ez az anyai szívet hasogató pillanat, midőn eléje áll s kiereszti száján a visszavonhatatlan szót. Ez se lesz már az Övé, mint a többi, csak felerészben, vagy talán még annyiban sem. így aztán elérkezik az ő sorsa is ahhoz az állomásához, ahonnan már csak visszapilloghat édesbús szomorúsággal öt tipegő gyermekére, ifjúságukra, mikor még mind az ötöt magáénak mondhatta. Egyszer csak azon vette észre, hogy csak ez az egy maradt, János. Éhhez az egyhe2 aztán ragaszkodott, féltette, el ne veszítse. — Margit? — ejtette maga elé a szót. — Igen, Margit. A nap kibújt az ötemeletes bérház mögül, fényét ráhintette az anya halvány arcára, cirógatta, melengette, összetórsult a fiú tekintetével, zizegett, rebbent a mozdulatlanságba révült ősz fejen. — Nem lehet anyámnak kifogása Margit ellen. — Mi lesz a gyerekkel? — A nevemre íratom,,, Mártírhalált halt apja nem is látta. Három éves, az én fiam lesz, fétnevelem.,. Láttunk már ilyet, édesanyám! — Te tudod, fiam — sóhajtott, s összeszedte mihden fefejét, hogy sóhajából ki ne törjön a zokogás. — És hol fogtok lakni? Az élet nem ís olyan 'egyenetlen, szövevényes, gondolta János, el lehet igazodni benne. A kérdés ésszerű, következetes, legalább nem neki kell felvetni. — Úgy van, anyám, nem is a gyerek itt a probléma!... A lakás!,,. Hol lakjunk? .., Margitéknál én nem szívesen laknék, sokan vannak, de édesanyámat sem akarom elhagyni... A mamából hirtelen kitolt a keserűség: — Úgy gondolod tehát, hogy Margitot idehozod a gyerekkel együtt a nyakamra? Az unoka János hosszú, mély tekintetet vetett az anyjára. Kutatta, ml az igazság ebben a kitörésben. Felállt, sétálgatott, nem ezt várta az anyjától. Józanabb, okosabb, és inkább szívteli hangot. Csak sokára ejtegette maga elé a mondatokat: — A gyerek továbbra is a napközibe jár. Anyámnak nem lesz vele semmi gondja... De meg Margit által más egyéb tennivaló alól i's mentesülne édesanyám,.. Ez volt az elgondolásom... De ha nem akarja édesanyám, akkor... a fene tudja, ml lesz ... Keresünk valami bútorozott szobát.,, De majd megrágjuk, megfontoljuk ... Most pedig felhozom Margitot, meg Gyulüskát... Megyek értük ,.. Készítsen édesanyám teát, és legyen SZfvés hozzon fel a közértből valami felvágottfélét. Átöltözködött, elment. A fnaftia jött fel a lépcsőn. Megmegállt, Hozta szegény, a vegyesf elvágattat: Pár lépés csak ide a bolt, de van egy félórája, hogy jön, mert lcozben — gondolatban — több nzázkilomótert megtett. Volt a legidősebb lányánál Veszprémben. Marcsa melegszívű, jó leánya volt mindig. Az ura jó állásbah van. Gyermektelenek. Régen hívják. Talán lekőltözik Veszprémbe, ott rak fészkét, Vagy Borsodba menjen Közikához? Vagy Szegedre GéüáékhöZ? Bélához Szentesre nem menne, mert menyének nagyobb a szája, mint a szív'e. Hej, hej, ide jutott. Terhére ugyan nettl leghe egyiknek Séftt, mert nyugdíjat kap gyerekei apja után. Csendesen eléldegél ő a maga erejéből, egyedül ís. . De most tűrje, hogy a fia elmenjen Tvíargittal bútorozott lakásba? Vagy ott kényelmetlehkedjeh az anyósnál? Vagy ő hozzon áldozatot, együtt lakjon velük? Elcsordult a könnye. Mennyi lány, független no van ezen - a világön, és most ez a legutolsó menye házhoz szállítja az runokát?, Nem az ö unokája, nem vérbeli, és 6 nem élheti öreg napjait örökös kipattanó feszültségben, a nem-szeretem helyzettel való megalkuvásban. Inkább átadja nekik a lakást, s leköltözik Marosához Veszprémbe. * Csépen megterített. Magára vet-. ^ te fekete ruháját. Ha úgy' tetszik, gondolják, hogy ő nem örül, 6 gyászol. Mert ő ettől a naptól kezdve elesett öregaszszony lett, akinek nincsen senkije. Talán nem is volt. Ha volt is, nem maradt. Margittal egyszer találkozott, mikor János kivitte a nyáron a zöldvendéglőbe. Ültek a vendéglő kertjében, de Margitnak csak a nézésére emlékszik, és egy mozdulatára, melylyel megigazította János félrecsúszott nyakkendőjét. És most az asztalnál úgy tetszett, mintha sohasem fátta volna. Mosolya idegen. Nézése, melyet most ihkább reá pazarol, fürkésző,- érdeklődő. Nincsen benne semmi követelőzés, de hízelgés sincs. Nem parancsoló, hogy ez már így van, törődj bele, de bocsánatot sem kér, ne haragudj, hogy elveszem a fiadat. Szépnek mondható, értelmes, magabiztos. GyuluSka tágás nagy szemekkel ült a széken, ide-oda forgatta a fejét, nézte a bútorokat. Lassan indult a hangja. Ez mi ez, az ml az? . Később lecsúszott a székről, a vitrinhez lépegetett. Simogatta a vitrin homorú üvegét. AZ anyja rászólt: — Gyüluska, ülj vissza a helyedre! Illedelmesen visszaült a helyére, s hagy szemét rámeresztette a mamára és fesztelenül, mosolyogva sokáig rajta tartotta, Kedvesen, gyerekesen nevetett a szeme, A mama kezdett felmelegedni, Kibújt az első langyos szó a száján; — Eredj, Gyüluska, nézegessél! ... Nézegetni szabad... Vagy várjál csak!.,. Mindjárt hozok én rtéked valami szépet.,. Égy képeskönyvet hozott ki a másik szobából. Gyuluska lapozgatta, forgatta a könyvel. A nagyök ettek, ittak, beszélgettek, A marná inkább csak saját magával beszélgetett. Zuhogtak ra a nagy kérdések, átadja, ne adja a lakást, menjen, ne menjen le Veszprémbe? Egyszeresak Gyuluska megunta a könyvet, lecsúszott a székről, a mamához ugrott, kiesi fejét ölébe hajtotta, aztán huncutkásan pislogott fel; simogatta a karját, majd felkúszott az ölébe, pöttön tenyerét a nágymama arcára tapasztotta: — ügye, te leszel az én nagymamám? — kérdezte önfeledt csacsogó szájjal. És akkor összecsapott a két nő tekintete. A fiatalasszony szeme lángolt, a "nagymamáé* harmatos letf... VINKLER LÁSZLÓ: ÉPÍTKEZÉS