Délmagyarország, 1960. december (50. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

í I A DÉl-MA(.YA80R)2ÁG KARACSONTI MELLÉKIETE 1 ^^VffijtöS^Q' SlKLOS JANCtf Késő este volt, mikor hazaértem. A névnapi köszöntő emlékét melengettem, kedvesen, bánatosan. Enyhe nosztalgiával ültem íróasztalomhoz, hogy kesernyés hangulatom, borongós sorokban levélpapírra kerüljön. Levelet szerkesztettem Neked, mert meghitt en-örömösen indult esténkbe szomorúságból kevert mérget szórtál. A harmadik mondatnál megsajnáltalak és levél helyett badar irkafirkát műveltem és unottan papírkosárba szórtam ... Lányom intelme jutott eszembe, hogy nézzem meg saját díszítésű. fenyőfáját. Lábujjhegyen óvakodtam a másik szobába, és a homályos sarokban szerénykedett egyszerű, bazárékszereivel Zsuzsi fenyőfája. Az utcai lámpa fehér fényényél nézegettem a fenyőfa alá helyezett dobozokat, tudtam, hogy a "télapó* engem is megajándékozott. — fiiztosan nyakkendő — dörmögtem, és csöndesen bontogattam a nevemre szóló hosszúkás dobozt. Nekem mindig nyakkendő jár, de büszke vagyok erre. mert Zsuzsa egész évi KST munkája előzi meg a karácsonyi nyakkendőt ... Betakargattam a fenyődiszítő -télapót*. szobámba mentem és könyvet keresgéltem, valami könnyű olvasnivalót, amikor megszólalt a telefon. Élesen csörgött a csöndes éjszakában. Mérgesen halióztam, hogy a kővetkező mondatban szitkot szórjak a kései alkalmatlankodó fejére ..., de bodorodó indulatom ügyetlen dadogássá simult: — El-el felej-tettem... nem is értem, hogyan történhetett. — Úszik a lap, a karácsonyi szám — kapkodta a levegőt idegesen a szerkesztő. — Mennyi időm van még? — kérdeztem harcias elszántsággal. Álltam az ajtóban, mert annyira ünnepélyesen, egymásba mélyedve még soha nem láttam őket. Megfoghatatlan titkokat keresgéltem az ismerős szobában, titkokat, amelyeket még nem értek meg, mert az én életem még nem lezárt rendszer, melyet majd csak utólag lehet vizsgálni, nézegetni, vagy tragikus hirtelenséggel örökre befejezni. Bűvölten néztem rájuk, amíg a többiek tolakodása elsodort az ajtóból. Megbomlott a fenséges kép egyedülálló kompozíciója, oldódott a némaság és néhány perc után a csobogó-csevegő beszéd megtöltötte a szobát, a gyerekkor kellemes, gondtalan derűjével. Ugy vibrált az öröm, a játékos élet, mintha nem is most érkeztünk volna. Bor került az asztalra, nevettünk, tréfálkoztunk, régi nyomorúságos emlékeinkből banális vicceket faragtunk. A vacsoránál csitult a jókedv. Kilenc székkel fogták körbe az asztalt és egy szék üresen állt anyám mellett. Támláján egy napszítta, kékrózsás fehér kartonruha lógott. Hat gyerek, meg a két szülő... és egy székkel több. Ezt csak anyám tehette — gondoltam, de a többiekkel úgy tettünk, mintha nem vennénk észre az üres széket, a megfakult ruhát, amit úgy látszik, szimbólumnak szánt anyánk. — Egy hiányzik közületek — szólt hozzánk, amikor látta, hogy egyönk sem méltatja az üres széket. — Ezt már a bibliai Jákob is megállapította, mikor József fia elkallódott — próbáltam, tréfával enyhíteni a feszült helyzeten. Nem sikerült. Kibuggyant a könnye, simogatta a fakó ruhát és csöndesen ismételgette: , — Ez a kis ruha maradt meg emlékbe. — Itt Vagyunk hatan... és most a hetedik miatt — próbálkozott érvelni valamelyik. Elromlott a hangulat egészen, nehéz feszültség eresz— Egy óra ... de, inkább kedett az asztalra és összebeszélés nélkül, egyszerre csak csak ötven perc — rémül- nem ízlett a vacsora. dözött a főnök. — Naplót írok ró... — hirtelen elharapta a szót — Jól van Viszem — je- anVám, és szégyenkezve lehajtotta ősz fejét, hogy arcának pírját eltakarja előlünk. — Hol van az a napló? — kérdeztem. — Nem mutatom meg senkinek — szólt rám erélyesen. — Csak beleolvasgatnék. — Nem. Azt nem! -4 csattant rám. — Akkor elmegyek — ijesztgettem kemény hangon. — Menj. megírni egy tárcát... ez kizárt dolog. Még egy vékonyka, semmitmondó memorandumot sem lehet összecsapni... még egy baráti levelet sem. — Na. ezt jól megcsináltam — sopánkodtam szerencsétlen helyzetemen. — Keserves állapot, mert ha későn nyomják a lapot, kifutnak a reggeli vonatok újság nélkül... Micsoda botrány lesz ebből — ténferegtem egyik sarokból a másikba. — Az sem lehet, hogy az ünnepi szám egy oldala üresen maradjon — fogtam humorosra a dolgot. Sehonnan sem került elő egy bűnbak, akivel a lelkiismeretemet nyugtathatnám. Magamat okoltam, hogy miért is adtam a fejemet ilyesmire, s most ijedtségemben éreztem először jóleső elégtételt, hogy az öcsémet verseivel együtt elzavartam. Az ősz végén beállított hozzám egy paksaméta poétikával, hogy felolvassa és a legjobbakat közlésre adja. Bonyolult, hosszú vita után megértette, hogy ez lehetetlen. — Elég a családban egy futóbolond. Neked van tisztességes foglalkozásod, az esztergapadot senki sem irigyli... tollat meg csak akkor végy kézbe, ha szerelmeslevelet írsz, abból nem származik bajod — korfioltam a gyereket. — Eltépjem őket? — nézett rám búsan. 1— Minél gyorsabban! Előttem tépdeste össze a költeményeket, és fájdalmában majd kibuggyant a könnye. — Ne sajnáld őket. most még könnyen szabadulsz tőlük ... de később már nem, mert önálló életre kelnek és rtvénülésedig kínoznak, ölnek. Megértette. örültem, hogy ezzel valóban jó szolgalatot tettem az irodalom ügyének. — Na, ezt szerencsésen jnegúsztad — búcsúztam tőle. Bár akadt volna egy ember, aki az első írásom- elolvasása után megmondja, hogy tépjem szét és tollat csak baráti levelezgelés céljából vegyek kézbe. Mennyi kíntól, keserűségtől megszabadított volna. Sajnos, nekem az ellenkezőjét tanácsolták mindig, és az én balgaságom, hogy hittem.. — A bűnös én vagyok, senki más — motyogtam tanácstalanul. * Az esti névnapi köszöntöt sem hívhattam perbe, mert előtte nem jutott eszembe a karácsonyi tárca, és elvégre, esztendőiben egyszer esik apám névnapja, a nyolcvanadik meg életben egyszer... már annak, aki kiböjtöli. — A feledékenységem az oka. mindennek. Megfizethetem a lapot. Lemarad tízezer példány, az tizenkétezer forint, de az erkölcsi, politikai kár... ezt még csak forintokban sem lehet kiegyenlíteni. A névnap friss emléke kísértett. Próbálkoztam írással, de gondolataim visszakanyarodtak az estére. Egész héten készülődtek a szülői háznál. Súrolták a szobákat, tisztították az ablakokat, mosták a függönyöket, abroszokat, pasztával fényesítették a vedlett bútorokat. Anyám úgy sü'ötte a fontos, mákos, diós kalácsot, min{ régen, amikor még mind a heten körülötte sürögtünk-forogtunk. Egyszerre érkeztünk és óvatos mozdulatokkal nyitottuk a nyegdült. kétszárnyas kaput. Libasorban mentünk a keskeny, nyálkás téglajárdán. Elöször én léptem a szobába. az asztal mellett ült anyám egy széken, ölbetett kézzel. fekete szövetruhájában, apám mellette állt. Tekintetükben enyhe, pajkos vidámságot láttam, olyan fenséges, méltóságteljes nyugalommal néztek rám. ahogyan csak az élet végéhez érkezett, magukra maradt öreg emberek tudnak nézni. Hozzájuk már nem ér el az élet ezerszínű mozgása. nem bolygatja lelki egyensúlyukat a mindennapok aprő tüskeszúrása. Túljutottunk a nagy cselekedetek és heviilések, hitvány kir ' óságok, értelmetlenségek és egyéni célok mindenkit sodró áramán. Lezárt rendszer állt mögöttük, amelyet ők zártak le ketten, sok-sok évtizedes kálváriás úton. lentettem ki erőteljes hangon, hogy megnyugtassam. De azután magamban éreztem, hogy a helyzet kétségbeejtő. ötven perc, ez semmi, ennyi idő alatt csak összeteremtettézni lehet az írás mes- Nem tehettem mást. Felálltam az asztaltól és köszöterségét, meg lefitymálni, de nél nélkül, sértett gőggel eljöttem. Az utcaajtónál motoztam a sötétben, s az előszobából kiömlő fénysugárban apám állt, a küszöbön: s , —• Gyere vissza, itt van a napló. Kezembe nyomta a lilafedős, kockás füzetet, visszaültem az asztalhoz... De a vidámságot elűzte a hiányzó. Egyik is, másik is kedvcsináló mókával kísérletezett, kevés sikerrel. Az ünnepelt meg nótázásba fogott, ami nála olyan ritka, hogy elcsodálkoztunk valamennyien. Ilyesmi csak akkor történt vele, ha valamiben megfeneklett egy-egy életrugója. Még egyszer sem hallottam panaszkodni, mindig befelé nyelte bánatát, megette a leeserüséget és soha nem köpte ki. Ha csak íigy nem, igen ritkán, hogy előszedte a vele egyidős, bánkódó magyar nótákat, aztán a dallamok panaszos akkordjain kitáncoltatta magából azt, ami fáj. Egyesben dúdolgatta: -Ne tudja meg, hogy a sorsom, az életem keserűség, bánat, Ne hulljon a könnye értem, fehérhajú, édes jó anyámnak*. Tudtuk, hogy ő is azt az egyet siratja, amelyik hiányzik. Magamban elhatároztam, hogy levelet írok neki, de olyan hangon, hogy nem teszi ki az ablakába. Észrevétlen, csöndesen eloldalogtam és elhoztam a naplói. A villamoson lapozgattam, nézegettem anyám sarkos betűit, sebes gondolatait, amelyek gyorsabban járnak, mint keze a ceruzával. Tizenkét részre osztotta a naplót. A »július hónap* nyugodtabb, tisztább írással készült, mint a többi. Ebből a részből olvastam a zötyögő villamoson: "... Kislányom. Ebben a hónapban is írom a naplómat. Ha megjössz, odaadom, olvasd el, miket gondoltam rólad. Ha meg úgy hozza az élet, hogy nem látjuk többé egymást, majd valamelyik leánytestvérednél megtalálod. Az orvos nagyon szigorúan rámparancsolt, hogy maradjak ágyban. Most betartom az utasítását, mert igen magas a vérnyomásom. De alig pihenek néhány napot, újra kezdem, mert nincs, aki helyettem elvégezze a munkát... Ketten maradtunk és tudod, olyan a ház, hogy kong a csöndesség a falak között. Azért úgy csinálom, hogy amikor apád elmegy a gyárba, reggel öt óra után kiülök a kertbe. Ilyenkor nem kínoz a vérnyomás, még enyhék a napsugarak. Olyan szép itt minden, csak az a baj, hogy fiatal éveimben nem érkeztem nézelődni, most meg már késő. Figyelem a puha lilás ködpárát, amint eltűnik és pici harmatcseppek keletkeznek az orgonabokrok élénkzöld levelein. Megszólal a sárgarigó a Herceg-tanya gyümölcsösében és itt a fejem fölött surrognak a vadgalambok. Élnek még az öregek, ezeket te is láttad, de azóta, hogy elmentél, sok fióka indult útjára a mi diófánkról. Mostanában annyiszor eszemben jársz kislányom, attól félek valami bajod van, amit eltitkolsz előttem. Azt álmodtam, hogy mászkáltál valahol a hegyek között, megcsúszott a lábad is mély szakadékba zuhantál: Apád ébresztett föl annyira jajgattam, de alighogy újból elaludtam, ismét csak téged láttalak. Akkor meg széles Sra mm JSmm . tZZZZ országúton mentél és a kis'• — ~ ~ — lányod a hátadra volt kötve nagy, fehér lepedővel. Rettenetes meleg volt és nem tudom, hogyan, én is az országúton voltam, úgy doboltak halántékomon az erek, mint egyszer, amikor elvitt a. mentő. Te siettél, verejtékezett a homlokod, a kislányod meg sírt éhségében. Kiemeltem a lepedőből a gyereket és piskótával kínáltam, de ö már nem értett magyarul, hiszen nem a mi hazánkban született. Te meg elsiettél és azt montad, hogy menjek haza, mert a községekben táblák jelzik, "hazátlan embereket nem fogadunk be*. Megcsókoltad a homlokom és elmentél hazát keresni, bolyongtál otthon nélkül a világban. Néztem utánad, amíg eltűntél az országút kanyarulatában. Ügy sirattalak, hogy majd leszakadt a szivem. Fülzugásra ébredtem, gyorsan bevettem a gyógyszert és apádnak mondtam, hogy kimegyek hozzád, megnézlek és hazahozlak. De ő rámtámadott, azt felelte: -afci ismerte az utat kifelé, az, ha akarja, megtalálja visszafelé is*. Tudod' milyen ember, de azért ö is nagyon sajnal téged. Említettem a gyerekeknek is, de lebeszéltek róla, beteg vagyok és szerencsétlenség érhet a hosszú úton... Majd folytatom, most már elfáradtam ... Egy hete nem jegyeztem föl semmit. Tegnap befőztem a barackot, azelőtt meg tarhonyát csináltam. Holnap mosok, majd estére apáddal meghordjuk a vizet. Latod, kislányom, most is úgy van. mint amikor még te hordtál nekem vizet, csináltál hamulúgot, segítettél keményíteni, csavarni és terigetni. Nekem most már nagyon fárasztó, fogy az erőm, nehezen birom a ruhacsavarást... Azért jobban vagyok, mint az elmúlt napokban, alacsonyabb a vérnyomásom, kedvem is van és tudod, mostanában igen sokat olvasok. Holnap majd folytatom, most apádnak vacsorát főzök, nemsokára hazajön... ... Leveleimben elfelejtettem megírni, hogy az utcából elköltöztek Bózsóék, Józsáék, Gárgyánék. a városba mentek, eladták a házat. A többiek mind ittlaknak még... igaz. meghalt a Nyári Róza, Balla néni, Gresz néni, meg szegény Csóky tanító, meg az ökrös János, aki futballozni tanította a telepi gyerekeket... Kalonáék új házat építettek, szép, takaros téglaépület, két ablakkal az utcafrontra... Megvan még a nagy puszta, olyan, mint volt, a nagy szárazságban a fű éppen olyan rozsdabarna, mint amikor te láttad utoljára ... Kislányom! Ma a hónap utolsó napja. Tegnap kaptam levelet tőled és szomorúan láttam, hogy megkerülted a kérdésemet, mert nem adtál választ, hogy haza jössz-e ebben az évben. Nagyon bánt az eljárásod, mert nem tudom az okát, mire gondoljak. Talan félsz? Ne engedd magadat gefolyásollatni senkitől... Itt jó élet van. Neked ez az otthonod... Miért nem felelsz egyenesen, ha kérdezlek?* — Végállomás, tessék leszállni, Rókusra megyünk — siettetett a kalauz. Becsuktam a naplót, nem olvashattam tovább... Lépegettem haza és közben megfejtettem magamban, hogy az esti méltóságteljes, fenkölt nyugalom csak máz volt. Ügyes, vagy ügyetlen mozdulatokkal ragasztott zománc, amely az első természetes használatnál megreped, lepattog. Hevülő, reszkető ideget és minden kicsiny mozzanatra érző lelket takar a nyugodt, magas életkor; Olyanok most is, amilyeneknek ismertem őket, nem változtak semmit, csak a hajuk lett fehér és vállukat lejjebb nyomta az élet. — Majd holnap elolvasom a naplót és kijegyzem a rejtett anyai titkokat — gondoltam, amig a házmester a kapuhoz botorkált. Megszólalt a telefon. Az órát néztem. Éppen egy órája kerestek. Most mit csináljak, mert eddig csak tűnődtem és nem is azon, amit írni akartam. Lelketlenül csöng a hideg masina, még fölébred a gyerek. — Halló! — Igen, én... A kézirat? Hát, szóval, hogy is mondjam csak? ... Megvan. — Küldök érte... Azon- t nal küldök, az utolsó pillanatban vagyunk — vidámodott az izgatott hang. — Nem fontos, majd ér elviszem — válaszoltam, bizonytalanul. — Nem! Nem! Máris küldöm a futárt. — Jobb lesz, ha én megyek, úgysem tudja más elolvasni mit irtam. A vonal másik végén csönd lett. a beszélgetés megszakadt. Csőd! Erkölcsi csőd! Alltam és kábán néztem a lilafedeles naplót... Bizonytalan mozdulattal fogtam, zsebregyűrtem és tanácstalanul elindultam a nyomdába. — Hamar, hamar, ide a kéziratot — ugrottak a szedők. — Nincs kézirat — fokoztam az izgalmat. Meggyökerezett lábbal álltak előttem, mintha tan, egyéni szerencsétlenség érte volna őket. — Majd diktálom. Szedje valaki. Lassan kopogott a szedógep, múltak a percek, negyedórák. Senki sem szólt, némaság vett körül, mintha egyedül állnék a szedőteremben. Diktáltam a karácsonyi tárcát, gépbe mondtam anyám naplóját... Hosszú idő tel el. Fölnéztem és láttam a nyomdászok arcán a lefojtott izgalmat. Talán másodperceken múlik minden... Gyorsan' szóltam a szedőnek: —i Vége. váratv