Délmagyarország, 1960. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-09 / 239. szám

Vasárnap, 1960. október 9. 6 ^ícaaaa aaaaaa aaa a a aaaaaaaaaaaa>£. LODI FKBKNC: A nép, amelyből vétettél, fiam. Középszerű meg sose volt, mióta lábát megvetette országié sok nagy harc után. Sebe, ba volt ls. mind beforrt, s megalázva is büszke volt: álmot nem festett kék egekre tűnődve múltak hamuján. Nem volt a tűznél kevesebb, ba megindult, ha felkiáltott, és fáklya is volt, bámulat, sok hallgatásra felelet, bogy egyszer végre, merjenek: hogy szerteszét a széttört lángok fölkapják testvér-társukat. S volt pisla fény ls, hallgatag, börtönök foglya börtönében, amit hazának vallhatott, bogy rög fölött és rög alatt véres földjébe marjanak, a ott álljon együtt mind az élen az éló és a sok halott. Lent járt, ahol az ósanyag — egymást taszitva, vonzva, gyűrve, torlódva sorsa mélyein — s a Glóbuszon egy föld-darab várta, hogy egyszer fölszakad sötét hónából fény-derűre, ahogy feljajdult érte kin. Minden volt már, mit századok futóhomokja etmerített. Volt gaz, bitang és esóeselék, tenger, mely vértől áradott, s mondták rá: '.-Szörnyű állapot, isten lett. aki Istenített, a az ég a Földdel összecg«. Helyén maradt a Föld, az óg, mikor az arcát felemelte s megindult föl, mint sas. ha S akár csillagot szórta szét híréit, hogy új korokba lép, ahogy szebben még sose merte, mióta hitben, vasban áll. Nagy óra szfllt nagy tetteket, ha jajjal is, ba kint hörögve, ha késve is. de végre már: a nép jött újra, fergeteg, s magát emelve messze megy. Aldassék neve mindörökre, mert vele már a béke jár. Aldaasék, mit az értelem s a sziv megalkot egybekelve. Aldaasék harea. fegyvere, S ne fogja soha félelem a végtelen nagy életen, — szeretve, féltve ezt a rendet, mintha tulajdon teste lenne. A nép. amelyből vétettél, fiam, tengernyi rengetegbe torkollik össze: múlt, jelen a jövendő együtt benne él, mint hitben hűség, szenvedély, s útjától nincsen külön mezsgye : élet, halál és szerelem. H. község is átesett a nagy tűzkeresztségen. Az agitátorok megkönnyebbülten felsóhajtottak, éjszakákig vitáztak SIMON ISTVÁN: den szeretetét magammal hoztam — tűz! Kákái Gáspár elnök, ki á szociaa párásztok szédet mond a miniszter ''eivtársndk: lista átalakulás'" motorja és lelke A fogadó bizottság anpjta&SY LAJOS: Meditáció Ha estinként a természet kibontja ágyára ülve dús sötét haját s a szendergőkre lágyan szétteríti 1 mint dragakővel tűzdelt függönyét > susogó éjnek — számlálón ezernyi szerelmes szív váalsztott csillagát mar ott látom suhanni köztük öt ts az elsó embert csillag-űrhajóján is érzem szive mint üzent a Földre a messzi csillagtársak hűvös-kék hónából a diadallal s bátor rettegéssel Hurrá l-t — s visszhangot lelve bennem • dobbanás a furcsa kis zörej mely annyi nagyszerűnek bölcsőringatója és annyi rettenet szülője volt s lehet: magamba szállok némán szemlesütve; — nem adtam el sosem a szívemet?! ÉJFÉL UTÁN Ügy bújnék hozzád! (lángoló az arcod!) a melleidre hajtanám fejem... ugy adnám el magam cserélve bút a gondon, ugy oldanám a szád... — és nem merem! Ügy suttognám, hogy .,, (megszidtál az este!) Talán, ha bátrabb lenne szám? — de reszket! Talán, ha félelmem a gúnytól nem kötözne?... Vagy fáradt válaszodtól nem tör össze a szent illúzió?!... — idegzene! Talán, talán... — de nem birok vele!... Oly édesen pihegsz! (— tán álmaidban...) Ügy nyújtanám csípőd felé kezem! Ha hozzád érek így: a tűz! — ha tudnád?... S ha felriadsz!? Jaj, így csak Édesem, j. így nézlek, így imádlak inkább, 5 — így álmaid közt... > K Almod} kedveset. > azon, hogy én. Átadja a község ajándékát: én... most aztán hogy is lesz ezentúl, az . én. .^énaü- • én éruztv .., elnök meg elégedetten dörzsölgette *—' ; párnás tenyerét, s méricskélte magáAzutáH" még elhatároztat • hogy nem is hip ódé senklfa töpbj vezetők kőziezt az egész fogadtatást maga bonyolítja le. . —- De csak nem mehetek oda egye. _ dúfcr — Ütött a homlokára. S azután ... tózkodva megállt. Megigazította fél- e£t*is szépen, gondosan megtervezte. Jtét oldalán sorakozó! Tölts! Mikor recsúszott nyakkendőjét és mélyen, A helybeli vadásztársaság lesz a kísé- ezt mondom: "tűz!*... hosszan a saját szemébe nézett. Meban személyes nagy munkája súlyát. Egyedül volt a hivatalszobában. Rágyújtott, felállt, körüljárta terpeszkedő íróasztalát s a tükör előtt nyújvoltam e történelmi múltú falu történelmi- átalakulásának .„.. Hű, a mindenségjt, áHol jö'WTatís ezzel a hajlatban felcsapódó porfelhő felé bökött felvillanyozva. Egy nekilendüléssel átugratott a cédrusbokrokon, s már vezényelte is a hű vadászokat. — Vigyázz! Puskát vállra! Az út rét. Gyalog mennek ki a faluvégre, legség futott végig zakója alatt. Meg- már csak azért is, mert így biztosan köszörülte a torkát és szónoki pózba beülteti maga mellé a miniszter az vágta magát. - - autóba és együtt hajtatnak a község — Elnök elvtárs! Fogadja a felsőbb főterére. A falunak meg fogalma sem szervek, a párt és a minisztérium lesz "arról, hogy ö hová megy korán délelőtt a vadászokkal... Energikus mozdulatokkal az ajtóhoz lépett és kikiáltott a folyosóra. Az üres falak lustán-tompán verték vissza a kiáltást. — Ka—ru—csai... —esaiv....' Pár pillitnat múlva megjelent morcosan, félig megrágott falattal a szájában a mindenes Kurucsai, s az elnök pattogva osztotta a parancsot: — Azonnal elmegy Kolozsihoz, az igazgatóhoz; Veszelkához. az ügyvezetőhöz;, Kákonyihoz. a vadásztársaság elnökéhez, és iderendeli ókét! Brtette? m telefon fülsértő csengetese tor- Kurucsai értelmes ember volt, jJJ kára forrasztotta a mondat vé- negyven esztendeje szolgálta a köziáé ••* • • — _ séget, s ilyen hivatalban a legfőbb értelem azonossá vált szemében az azonnali és feltétfen engedelmességgel. Ezért hát semmit sem szólt és semmit" sem kérdezett, hanem elindult öreg viharlámpájával és kutyaütő fütykösével a fekete éjszakába. Az elnöki szobában még hajnalban sem hunyt ki a fény. Apróra megbeszéltek mindent. Ki főzi a paprikást; kinek a gyereke adja át a virágot a miniszternek; kik ülhetnek fel az elnökségbe a gumis kocsikra; mit írnak fel az emelvény mögött kifeszített drapériára és mikor int be Kolozsi a karénekcseknek. Csak egy dologról nem volt szó: miért is kellett ide a vadásztársaság elnöke. Kákonyi azt hitte, hogy fácánt kell lőni a leveshez, s bizonyára így spekuláltak jelenlétéről a többiek is. Ennek tisztázására azonban nem került sor a megbeszélésen, men az elnök hajnali ötkor kerek-perec, bezárta az ülést-. őszinte nagyrabecsülését. Ez derék munka volt. Visszaváltott saját hangjára. — O, semmi, semmi, miniszter elotárs, hiszen ez a dolgom... ez a kötelességem népemmel szemben •.. Erre áldoztam minden erőmet és tudásomat. £ hogy ez ilyen nagyszerűen ment, annak tízévi állhatatos tevékenységem a forrása. Engem becsülnek itt... utánam jönnek az emberek ... de, de... — Csak ne szerénykedjék, elnök elvtárs... Mi gondoskodunk arról, hogy ezért elnyerje méltó... telefon fülsértő csengetése torkára forrasztotta a mondat végét. Idegesen megfordult és értetlenül nézett a készülékre. Ki az isten csudája zörget ilyenkor, öreg este? A jelentés már elment; kitűzték az alakuló közgyűlések időpontját; előterjesztették a nagy községfejlesztési programot is. Mit akarhatnak? Csak nem az a ba), hogy négyöt parasztot meghagytak "magnak*? Hiszen ő már számtalanszor kifejtette, hogy ilyen akkor is kell, ha senki nem akar kivülmaradni. Ez az önkéntesség betartásának bizonyítéka ... No de majd megmondja ő mégegyszer. Amíg ez a gondolatsor végigcikázott esze velején, odaért a készülékhez. — Halló! Itt az elnök... Jó estét, Mancika... Kinek ilyen sürgős? Kicsoda ? Miniszterhelyettes ?... Szinte beleesett a faragott elnöki í/stkbe: •":*!'*> ta téré "f/tart -fifcsw." — No adja, adja. gyorsan?:.. A kagylóban hallotta, a mint a pesti kisasszony elnyüjtottan ismételgette: "Ho-lló H.... Halló H..., kapcsolom a hívót, kérem, maradni ..Kezében éppen hogy csak el nem olvadt a telefon fekete bakelitje. — Igen... igen... itt H. község... Jó estét, miniszterhelyettes elvtárs. Jó estét! Készeit vagyunk, igen. Hogy megtisztelné községünket... hogy a miniszter elvtárs?! Nahát, ez igazán ... igazán... Rögtön feljegyzem. Idegesen matatott ceruza után. — írom, máris írom ... Tehát holnap nagygyűlés a főtéren, igen, délelőtt 11 órakor... előadó a miniszter elvtárs ... Hogyne, hogyne ... minden rendben lesz... Köszönöm ... Még sokáig fogta a kagylót szerelmesen, megbabonázva, de már a másnapi nagy esemény zsongott benne. Az ünnepélyei nagygyűlés, hatásos beszédek, taps és lelkesedés, ö ott ül a dobogón a miniszter mellett, rózsaszínű köd lengi körül, most adják át neki a kitüntetést s a falu népe csodálatos kórusban zengi a dicsőítő éneket ... — Dologra fel! — buzdította magát, s szempillantás alatt kikelt fejében ezernyi ötlet. Először is gondoskodni kell valami emelvényről. Két nagy gumiskocsit egymás mellé állítanak, azt körüldrapériázzák. Ez megteszi. Esetleg magasítani lehetne még néhány iskolai dobogóval. Kolozsi igazgató városi ember, járatos az ilyesmiben, tehát ez az ő dolga lesz. A szövetkezeti ügyvezető gondoskodik az ebédről. Menü: a község bikája. galuskával. Pohárköszöntőt mond: a miniszter és az elnök. Ebéd után műsor. Az óvodások anyáknapi programja megteszi. Délután pedig a miniszterrel körülkocsiznak a faluban a község nagyatádi fiákerján. De ennek a lusta Kurucsainak ki kell adni, hogy. fényesítse ki a lószerszámot! M

ár éppen ki akart hujántani a kis bírónak, vagyis a hivatalsegédnek, amikor eszébe vágódott a legfontosabb: a fogadtatás. Hiszen a miniszternek társadalmi állásához illő üdvözlés dukál. Már csak azért is, mert H. községben még sohasem járt élő. eleven, igazi miniszter. Ez pedig olyan dolog, amit nem lehet rábízni senkire. Elügyetlenkednék. Meg úgy körülvennék a minisztert, hogy lépni se tudna. Es biztosan mind magát tolná előre, hogy miniszter elvtárs így, meg úgy, s talán még olyan is akadna, aki őt bemártaná, befeketítené. A Kovács eddig is azzal piszkálta minden v. b.-ülésen, hogy hiú, meg hogy minduntalan fölfelé kapaszkodik. — Hát akkor nézzük csak! A fogadóbizottság elnöke: én. Üdvözlő beAz öreg Mikula ijedtében megrán- • totta a kqkast. — Szerencsétlen, ne lőjön még! Tönkretesz mindent. Töltsön újra! Ügy. Na,-, szóval, mikor azt mondom Dcmetrovicsra is átragadt az tzga- " lom. s elsült kezében a fegyver. — Szentséges úristen! Legyenek észnél! Csak akkor, csak akkor lőjenek, amikor már itt lesz a miniszter és parancsot adok a díszsor tűzre! Ezzel KáJcai a fegyveresek sorfala között megállt az út közepén. Mire megigazgatta ruháját és kellőképpen megköszörülte a torkát, a fekete Pobeda méltóságos lassan odaérkezett, s közvetlenül az elnök előtt megállt. A sofőr mérgelődött, majd huncutul mosolygott, utasa pedig kilépett a kocsiból. Kákái felemelte tekintetét a fétiyes kék égre, mintha onnan vári volna segítséget, azután A épszónokl. gesztussal rázendített. — Miniszter elvtárs! Drágán a meghatottságtól elejtette a puskáját, . . • — H. község minden szeretetét magammal hoztam — tűz! A fegyverek éktelen ropogósának összevisszasága visszhangzott a közeli akácosban. De ezt már nem birta kl nevetés nélkül az idegen. Majdnem a földre verte a féktelen hahota, s alig birta kimondani a esukladozástól: — A próféta szóljon magából!... lehet, hogy még miniszter leszek... de most csak szürke veréb, közönséges képügynök vagyok. Tűz! Kákái rákvörösen nekidőlt egy eperfának. Égette, marta a szégyen. Csak nehezen szedte össze magát az ügynök autójának messzi tülkölésére. — Emberek ... tévedtem ...de ugye nem baj? nézzék, ez volt a főpróba... így majd jobban megy •.. majd meglátják .'.. csak most aztán okosabbak - Akkor hát dologra, emberek!Kór ragf'Srtrt. tovább vártak. Már 10 óra is elmúlt, már 11 is... már kezkonyí. te itt maradsz! m vadászok elnöke félt ettől a ^/J beszélgetéstől. Jobban szerette volna, ha tanúk előtt zajlott volna le. Fácántilalom volt, nem tréfadolog ez. Rá is nézett kérőn az elnökre. — Hallod-e, Gáspár, fácánt, azt nem lehet! Se nyulat! — Nem is erről van szó! — legyintett az elnök. — Csak nem testőrség kell? — derült fel Kákonyi. — Majdnem. De ne törődj semmivel, reggel nyolcra itt legyen minden vadász, megborotválkozva, megmosdva, ünneplősen, fegyverrel és patronnál! A többi az én dolgom. Reggelre nagy sürgés-forgás támadt H. faluban. A mészáros letaglózta Mukit, a község öreg bikáját, a gazdák söpörték és locsolták az utcákat, Veszelka sátrat veretett a községi kocsma előtt, Kolozsi maga festette a feliratokat, a vadászok pedig fényes puskacsövekkel, k\suvickolva gyülekeztek az elnök szobájában. Komolykodtak is, évődtek is, de abbanmegegyeztek, hogy miniszterre még sose mentek. A nagy várakozást az öltözködésből sietősen visszatérő elnök törte meg. Elmondta, hogy nagyon nagy fegyelmet és figyelmet követel. A vadásztársaság most nem vadászatra megy, hanem átalakul fogadó bizottsággá. Aki valamit elügyetlenkedik, elbúcsúzhat a puskájától, meg a vadászengedélytől. Ugy viselkedjék mindenki, mintha katona volna, s ettől a perctől kezdve, amíg a miniszter a faluban lesz, minden elnöki szó parancs a fogadó bizottság minden tagjának. A küldetés valódiságáról egy szót se senkinek, még az atyaúristennek se! — Most pedig kimegyünk a Tóbitanyához, az országút mellé és ott várjuk a miniszter elvtársat. Minden percben megérkezhet, mert a gyűlés előtt bizonyára ismerkedni akar a helyi viszonyokkal. Hát akkor indulás! A nap szokatlan hévvel szúrta az árokparton üldögélő vadászokat. Szívesen levetették volna a kabátot meg a mellényt, de Kákái Gáspár elnök szigorúan megparancsolta, hogy semmiféle lazaságot el nem tűrhet a helyzet komolysága miatt. A falu becsületéről és jó híréről van szó. Az emberek eltikkadtak, de zúgolódás, zokszó nélkül bókoltak a tüzesedő árokparton. Két órája ültek már ott csüggedten. Az elnök eközben a cédrussövény mögött próbálta le, s föl járva az üdvözlő beszédet. — Miniszter elvtárs! H. község mindeni kellett volna a nagygyűlést, de a miniszter késett, egyre késett. A faluban delet zendített az öreg harang. A fogadó bizottság meg csak gubbasztott az eperfás úton, egyre várva a nagy pillanatot, amikor H. község határát átlépi az első, igazi, eleven miniszter, s Kákái elkezdheti a nagy beszédet. m z asszonyok már az utolsó szál yM gallyat rakták a tűzre, a gyerekek meg már vígan kanalaztak. — Most lenne vége... most adná át a kitüntetést... most intene be Kolozsi a karnak — őrlődött Kákái. A forró csönd vaspántjai szorongatták a fejét. A falu felöl csapatos nevetés hallatszott. Fiatalok jöttek, karikáztak a szürke úton. Mikor odaértek a Tóbitanyához és megpillantották az elnököt, meg az egész vadásztársaságot, leszálltak a biciklikről. — Hát maguk? — szólt oda pajkosan az egyik huncut szemű, teltformájú lány. — Pszt! — kacsintott rá cinkosán Kákái, mintha titkot közölne. Egy szót se! Mi vagyunk a fogadó bizottság. — És aztán kit várnak? — nyelvelt egy másik nőszemély. — A miniszter elvtársat! — húzta ki magát az elnök. — A minisztert?! Erre aztán ugyancsak kirobbant a nevetés, kuncogás. — Hiszen a miniszter már el is mehetett ezóta. Vége van a gyűlésnek. Jó helyen várták kendtek, mikor Cs-ről jött! A nyelvesebbek vérszemet kaptak Kákái szégyenén. Ugratni kezdték. — És azt mondta a beszédében, hogy szép kis elnök az, aki vadászni megy, mikor az egész falu jövőjéről gyűléseznek. Kákái elkékült. — De lagalább lőttek valamit? —• kérdezte egy legénykedő kamasz. — Lőttek hát, hogyne lőttek volna! — így a másik. Ekkora bakot még nem látott a világ! Erre aztán nevetve, vihogva fölpattantak a kerékpárokra és sebesen elkarikáztak. Nemsokkal utánuk testes, fekete autó robogott. Mikor a fogadó bizottság ezt megpillantotta, széjjelrebbent, mintha seregélycsapatot kergetnének kereplővel, s ki-ki lopva, rókamódon, a kertek alján igyekezett hazajutni, nehogy meglássák és a falu nyelvére kerüljön. De minthogy az öregasszonyok mindent megtudnak, ez sem maradt a titkok kútjában. i