Délmagyarország, 1960. augusztus (50. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

Vasárnap, 1960. augu«ztns 14. 6 KRÚDY GYULA A szegedi papucsok üli az időben, amiAbb0n kor Szegeden még boszorkányokat égettek, a Tiszán volt egy nagy fahíd, amely hídon reggeltől késő estig jártak-keltek az utazók, a falusiak, a kereskedők Ezen a hídon mentek át azok a zöldség, gyümölcs es egyéb terményeket áruló falusi asszonyok, is, akik kosaraikkal a szegedi várba igyekeztek. Ezek az asszonyok — többnyire fiatal menyecskék, de volt közöttük sok leány is — már pitymalJa,tkor összegyülekeztek a Tisza túlsó oldalán. Virradat elótt ugyanis zárva volt a híd Ellenség, rablók jártak a. környéken, bújkaltak a tiszai nádasokban; el kellett tehát zárni a hidat erós gerendákkal, lakatokkal. Hajnalban Vidra, az öreg révész leszedte a láncokat, kinyitotta a lakatokat, a sok falusi menyecske, leány vidáman kiabálva futott a hidrg, hogy megelőzze egymást a várba való jutásban. Ugy siettek az asszonyok, hogy még a híd is megingott alattuk. Az öreg Vidra nem győzte őket eleget figyelmeztetni, hogy amúgy is odaérnek a várba. • roúalmuuk nagyjainak a várossal való kapcsolatait Ule• törő már sok szép eredményt fölmutathat a ljelyl kutatás, de számos (rönk szegedi működése, tartózkodása még ezután föltárandó. Vannak, akik megmosolyogják a lelkes lokálpatriótái-Igyekezetet, hogy Irodalmunk nagv alakjainak helyi kapcsolatait földerítsük, vidéki látogatásainak körülményeit fölelevenítsük. Pedig olykor nem minden tanulság nélkül való ez a kutatómunka világosabbá teszi a magyar Irodalom jeleseinek Irodalomtörténeti sorsát, a kortársakhoz fűződő viszonyát, környezetét, nem ritkán táborát. Igy van ez mar Jókai, de még inkább Ady, Jónef Attila és Radnóti Miklós esetében ls. Krűdy Gyula szegedi kapcsolatainak história Iában az első nyom az Itt közölt, kötetben meg nem leien t elbeszélése, a szegedi papucs rredetmsgyarázó meséje. Bálint Sándor kutatásaiból (A szegedi papucs, 19S5) tudjuk, hogy a paoucs valóban török eredetű viseleti darabja a szegedi népnek, de már Jóval a boszorkányüldözések <1728) előtt Ismeretes volt. Nyelvünkben 157S-hen tűnik föl neve. s a Höbiárt basáról szóié Móra-tnegörökltettr helyi monda "gy tudja, hogy a szegedi assaonvok a körülöttük legyeskedő basát papucsuk sarkával verték ágyon. Krűdy legendája persze (gy Is érdekes, s szépen gazdagítja ennek a szegedi specialitásnak Irodalombéit tükröződését tartalmazó eddigi adatainkat. Kifl«zör a Magyar lányok 190S. Július 9-1 számában Jelent meg. Halmi János néha hátbaütötte a gunyasztó alakot: — Hé, szólj már valamit! A kóbor katona tunyán vállat vont: — Mit szólnék? Unom az életemet. Legjobban szeretnék meghalni, elpusztulni: minek él az olyan ember, akinek semmi dolga nincs. A vén révész megcsóválta a fejét: — No majd fldofc — No, hát én te megtanultam öcsém, amikor ott raboskodtam. Mert rab voltam. én is — szólt az öreg. — Elvitt a. popúny. De hát magam is elszöktem onnan. Az öreg révész meg a legénye nem aludt azon az éjszakán. De nem aludt még Jött a második piros papucsos. Azt is megfogták. Jött, jött a sok piros papucs a nagy hídon keresztül. A legények alig győzték összefogdosni őket. — Tyú, mennyi boszorkány van Szegeden — mondották a bírák. . A piros papucsok pedig sehogysem akartak elfogyni. Tellett a híd túlsó oldalán a révész kosarából. Jön ám egyszerre a hfdon keresztül egy hatalmas aszszonyság. Piros papucs kopog a lábán neki is, mint a többinek. A fegyveres emberek már éppen rá akarják tenni a kezüket, amikor a főbíró felkiáltott: — Ne nyúljatok hozzá! Az én feleségem jön ott. Nem is mertek nyúlni az asszonysághoz. A következő piros papuöcsém. Ma Törtint 'óvszer, hogy kőzik a 'orlonl kóbor katona ked dolgot, éjszaka tanácsa rákövetkezőn se Varrták, csosnál pedig a Várkapitány varrták a papucsokat. Győr- iz(jialt meg: — Ne bántsátok a lányomat. vetődött a hid tájékára. Fiatal volt még a legény, de a homlokán négy sebforradás jelezte, hogy már felvette a tüzkeresztseget. A ruhája rongyos, a csizmájából kilátszott a lába. haja csapzottan hullott vállára. Fáradtan a híd korfájához támaszkodott. Az öreg révész észrevette, megszólította: — Messze földről jöhetsz, qesém. — Csak innen, Törökországból — felelt az ifjú katona —, ott volt valami ügyes-bajos dolgom — Mi dolgod volt neked magyar ember létedre a kutyafejű pogányok között? — firtatta a révész — A taposómalomban volt dolgom reggeltől estig. — Tehát rab voltál. — Az. Elfogtak a szentgt/eli csatában... — De, látom, elszöktél a rabságból! — Bár ne szöktem volna •» sóhajtott a legény. — A rabságban legalább megvolt az ennivalóm, fekvőhelyem. Azóta pedig úgy élek, mint a vadmadár: ott eszem, ahol találok. Nincsen háború. nincs a katonára szükség. a révésznek meg" yen tetszett á legény. «— Tudod mit, öcsém? Maradj itt addig, amig valami jobb helyed akad. Segitsz nékem a hid bezárásában, kinyitásában, mert az én tagjaim már gyengék amúgy is. Felcsapott a legény. Az én nevem Dárdás szólott és ettól a naptól fogva 6 eresztette a hídra a falusi asszonyokat, lányokat hajnalonként. Egyszer egy hajnalon észreveszi Dárdás, hogy az aszszonyok csoportjában egy új kofa vagyon. Fehér fúzfakosara van, mint a többinek, a teher sem kisebb, amit batyuban, a hátán cipel — csak maga a kofa kisebb. —• Egy akkora kis leány volt. hogy a földről is alig látszott Hi. A legfeltűnőbb volt rajta bogárfekete szeme és piros papucskája, amely vigan kopogott a hídon keresztül Dárdás megszólította: — Ugyan, lelkecském, hogy bírod cipelni azt a nagy kosarat? — Nem is nagyon bírom ' én — felelt a leányka —, de beteg az édesanyám, azért nekem kell bejönni a várba. A

l, - L _ „ katona ezenKoDor túl minden reggel elvette a leánykától a nehéz kosarat és átvitte a hídon. Aztán nem is törődött többé semmi egyébbel. Napszámra elült mozdulatlanul a révészház előtt. Meg se mozdult, de még a szempillája se. Az öreg révész szik arról, hogy kik Szegeden a boszorkányok. Régen nem égettek már boszorkányt, a nép zúgolódik. Ereggy, hallgasd fd a tanácskozást, mert nekem arról tudni kell. Itt szokták ugyanis fogni a boszorkányokat, a nagy hídon. Dárdás tunyán ásított: — Jól van, majd elmondom kendnek, mit hallottam a. bíráktól. — Aztán vigyázz, meg ne csípjenek, mert az életeddel játszol. A hallgatózókat. a boszorkányokkal együtt megégetik. Érre már talpraugrott a kóbor katona. — Szeretem a veszedelmet — mondotta és estére elindult a várba. Ott elrejtőzött a kéménybe és végighallgatta a boszorkányblrák tanácskozását. Hajnal volt, mire visszakerült, éppen a hidat nyitotta fel az öreg. A sok asszony özönlött a hidra. Egyik bocskorban volt, a másik csizmában, a harmadik papucsban. De piros papucsa csak egynek volt. Annak a kis leánynak, akinek Dárdás a terhet segíteni szokta. Átvitte megint a hídon a kosarat, amikor viszszatirt, igy szólt a vén Vidrához: — Nagy baj van. Vidra apó. Azt a kis leánykát meg fogják égetni holnapután. Azt beszélték a főtörvényszéken, hogy a boszorkányok piros papucsban járnak át a szegedi nagy hidon. Az öreg révész a földhöz vágta a süvegét. •— Már pedig ez a gyenge violaszál nem boszorkány, akármit mondanak a bírók. — Magam is azt gondolom — mormogta elgondolkozva a legény. —« Hát már most mit csináljunk? Megégetik szegénykét holnaputánra akármit beszélünk. Gondolkoztak, gondolkoztak. Az öreg Vidra egyszerre a homlokára ütött. — Megvan a mentő eszköz. Minden asszonynak piros papucsot húzunk a lábára. — Honnan vesszük azt a sok piros papucsot? — kérdezte Dárdás. <— Honnan? Hát még kérded? Törökországban jártál és nem tanultad meg a papucskészités mesterségét? —a De bizony megtanultam én. san ment a munka. Értette mind a kettő a mesterségét. Amikor pedig felvirradt a harmadik nap, nagy kosa- Majd a szenátorok, városi lányai szegedi főtörvény- rakba rakfák a piros papu- főemberek feleségei, csokat és' kiállottak veíe a hid elejére. Ugyanakkor ^feta híd várfelöli oldalán a boszorkány-törvényszék. Fegyveres emberek, hóhérok várták a boszorkányokat, akik majd a hídról jönnek. A vén révész kinyitotta a hidat, Dárdás pedig elkezdte osztogatni az asszonyoknak a piros papucsokat. Minden asszonynak, lánynak megtetszett a csinos papucs, szívesen húzták a lábukra. Majd sietve haladtak a hidon keresztül. Odaát pedig várta már őket a törvényszék. Az első piros papucsos asszony láttára elkiáltotta magát a főbíró: — Ott jön a boszorkány, fogjátok meg. A fegyveres emberek nyomban megfogták. jöttek piros papucsban. Hisz megtetszett valamennyinek az újdivatú viselet, mind szívesen húzta a lábára. Nem lett bántódása senkinek a piros papucsotok közül. Nem találtak közöttük boszorkányt. Hisz valamennyit csak el nem égethették. Így maradt el Szegeden a boszorkányégetés. * A ríni krónika, amelyM re&' ben ezt a történetet találtam, feljegyzi, hogy Dárdás, a kóbor katona az öreg révész halála után elfoglalta annak hivatalát és feleségül vette azt a bizonyos első píros papucsos leánykát. szegeden pedig azóta járnak a menyecskék, lányok mind piros papucsban, hogy •meg ne ismerjék rajtuk, hogy kicsoda közöttük boszorkány. PARÓCZAI GERGELY: ALKONY Hegyek fölött a felhőrongyok alján a messzeség rőt, lángoló pokol: Csorgó sebekkel órjás bíbor arcán a nap omló vérében fuldokol, HIŰ VAGY Milyen hiú a gyalogút álma: völgy öléből csillagokra vágyva fák között a zöld hegyoldalon botladozva fölfelé oson. Mint, a kígyó zajtalanul kúszik, tekergőzve egészen a csúcsig. Most fölért! — De álma odavan: a hegygerincről mélységbe zuhan. CSILLAGOK Elült a gond. Elült a munka Béke. Keriek alól az. este jön, gyalog. Hunyorgó fénnyel kászálódnak égre a» mindenség szeplői: csillagok. Kigyulladnak, mint milliónyi fáklya, jeltüzek, fénylő szemaforok, a mérhetetlen boltozat homály* derengő mélyén nyüzsgő állatok. A vén Kaszás szerszámát feni éppen, széles nyomában rendre hull a harmat. S a Fiastyúk elégedett-kevélyen a nagy Tejút ezüst porán kapargat Üres begyét kerek-tömöttre rakia, — zizegő tollú, lomha vén madár — Kotyogva lépked és ha kedve tartja, szunyókálni a Göncöl-rúdra száll. HATVANI DÁNIEL: Dal a Séd-patakról Séd-patak az álmok mélyén átcsobog fehérruhás lányok kék haján lobog összevissza-tőrt fényt • úszik a torony csillagból font örvény száll a dombokon csend-kövek forognak csengnek a habok most lopják a holdat pajzán angyalok hidak alatt átzsong s fut a Séd-patak fölé fura álmok halkan hajlanak bokrokon az árnyék titok-fürtje lóg nagy bodzavirágként lángol fel a csök szép hűséggel áldott 6zived 'el ne add fehérruhás lányok vízbe fojtanák szívedre a holdat reá fektetik lelkeden táncolnak másnap reggelig fehérruhás lányok vetik a ruhát fut a Séd áz álmok hullámain át BARÁT ENDRE: AZ ELSŐ MELÓDIA D ah, A-Ju-Rah fipt, nyitott szemmel hevert kettősbejáratú barlangjában. Rah, a nagy harcijs, az óriási Oroszlán, a Rémületes Kígyó é6 a Páncélos Orrszarvú legyőzője szokatlan petyhüdtséget érzett bazaltkemény Izmaiban. Karjai — melyeknek halálos szorításóból soha még ellenfél nem menekedett — ernyedten csüngtek oldalánál. Nehéz lélegzet emelgette roppant mellét, gyöngének, nyomorultnak érezte magát. Rah nem tudta, ml baja lehet. Ismerte a különböző betegségek okait, előidézőit: a sebeket, melyéket vadállatok fogai, karmai vagy_ ellenséges törzsek bunkói, kőbaltái osztogatnak ... De teste sértetlen volt. Mérges gombát evett talán? Vagy kobra marta meg? A mocsárból felszálló halálos pára szállt tüdejére? ... Nem, nem. Mindez a sok ólálkodó veszedelem szerencsésen elkerülte Rah-ot. Mégis megbetegedett. Mert hiszen Itt nyújtózik a hűvös, homályos barlangban, akár egy nyavalyás rókakölyök, ahelyett, hogy a szabad, lágyfüvű térségben zengő napsütésben emelgetné jó tölgyfabunkóját, szarvast űzne, vadászna, harcolna, ahogy férfihez illik, vagy itthon sanyargatná a törzsbelieket. amint ezt el is várja rettegett vezérétől, korlátlan urától a horda ... Mert Rah volt a legnagyobb, s legerősebb azok között, kik a Nagy Mocsár tóján éltek. Erőszakos volt, hirtelen haragú, ltiiiek útjába kerülni pusztulást jelentett. Mindanynyian rettegtek, tőle a hatalmas, boltozatos mellű, ormótlan izinú barlanglakók. Erősek voltak, de ő túltett rajtuk erőben; vadak voltak és ő túltett rajtuk vadságban is . .. M

ost egyedül feküdt a kőodúban, senki sem merte háborgatni A feje zsongott, mintha méhek tanyája lenne. Eya, Eya — ez a név keringett a zűrzavarban. Igen, még akkor ott volt mellette és élt... Eya, az asszony, aki remegett tőle és szerette mégis... Lo-Kra volt a neve annak a férfinek, akitől elvette az asszonyt. Megtetszett neki a könnyű járása, a hízelkedő jaguárszeme. Igaz, Lo-Kra-t meg kellett fojtani, rriert nem akarta csak úgy szépszerével átengedni párját. De Rah ködös tudatóban annyit jelentett csak az élet — törzsbeli vagy idegen em-. ber élete —, mintha egy elhervadt pizónglevél lehull. Meg kellett ölnie Lo-Kra-t. Ütjában volt. S aztán őt követte Eya mindenhová és vele hált, új urával, Rah-hal, a kettősbejératú nagy barlangban. Egy napon együtt törtetett Eyóval az erdőben. Vadászzsákmányt cipeltek mind a ketten. Akkor történt... A Sárga Tigris előlopózkodott a " sűrű liánok közül. Szélcsend volt nem .érezhették meg a közeledő vadállat szagát. A tigris pórnatalpaival teljesen megközelítette őket. Teste megfeszült. Es mire Rah csak oda is fordulhatott volna az óriás macska már a levegőben volt... Es Eya, az erős és szelíd asszony átharapott torokkal, mozdulatlanul feküdt a száraz leveleken. Rah felordított és fegyvereit rázogatta. Hanem a Sárga Tigris kitért személyes ellensége elől. És elfutott morogva, véres száját nyalogatva. Eltűnt a sűrűben. A tölgyfa-bunkó már le nem üthette, az obszidián balta és a súlyos dárda már el nem érhette többé... Rah egyedül tért vissza a barlangsorhoz. Senki sem érdeklődött, hol hagyta az asszonyát. Megszokott dolog volt már az a törzsben: ketten •'mennek, s egy tér vissza, vagy egy se ... És Rah most csak feküdt, feküdt a tágas, pompás barlangjában éa nyitott szeme e homályba meredt. Se nem tudta, mi lehet az a tépő fájdalom a mellében, ami ledönti vackára, akár egy beteg állatot..j Eltikkadt, égő szomjúságot érzett. S amikor valami nedveset érzett a kezén, otrombán lenyalta: sós íze volt... Rah, aki annyiszor látta már s annyiszor osztotta a halált, - most könnyezett. Nem tudta, mit Jelent ez — siratta Eyát, a párjót, akivel jó volt összefonódni a barlang mélyén* akivel együtt űzte a vadat s együtt fogyasztotta el. L

assan és nehézkesen feltápászkodott fektéből. Odakint már a tropikus este sötétsége terjengett a baobab fák alatt. Rah szédülő fejjel* tántorgó léptekkel ment a tüz felé. Vagy húszan, huszonötén üldögéltek ott, férfiak, asszonyok. Meglátták a Vezért, s riadtan figyelték, volt, aki felállt, elsompolygott. De ő nem bántotta egyiküket sem. Közéjük ült. A szeszélyes-lángú, enyhe tűz valósággal szelídre varázsolta a vad, állati arcot. Akkor valami furcsa, bugyborékoló hang tört elő Rah torkából. Társai dermedten hallgatták. Ez nem a kőkorszakbeli horda artikulátlan szava volt. Lágy és fájdalmas és szomoeó hang szelíden libbent, hullámzott a fűszeres virágok illatával áradó estében ... Es emelkedett, szállt, áradt az a hang, süllyedt édesen, panaszosan ... Megmagyarózhatatlap volt, csodálatos, megdöbbentő... A Nagy Mocsár partján tanyázó horda soha még nem hallott ilyen hangot... Az első ének volt ez a földön, az első melódia ... D 3h énekelt. A horda gyönyörteljesen szimatolt az ősi estében. Nem tudta senki, hogy mi az, ami ámulattal, s különös zsongással tölti meg s szorongatja torkát. Rah sem tudta. Csak ég felé emelte bozontos fejét. És énekelt. Lehet, hogy ez volt az első emberi hang... ' • i