Délmagyarország, 1959. december (15. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

Péntek, 1959. decemtar 25. 8 CK- CCfr wooooooooooooocoooo^^ Molnár Ferenc: PARÖCZAI GERGELY: (Vasárnap délután Én érzem emberek én egyre jobban érzem! készülődik már egy csendes zivatar s tisztára mossa majd szándékainkat... Osz van. Csend. Vasárnap délután. Hajló jegenyére könyökölt a nap, s az ég matt-fényű sápadt sivatagján felhők tevéi lomhán ringanak. Szép délután. A levegőben sirály-villanás. S mintha minden ünneplőt venne Itt: a folyó vasalt áttetsző ingében — apró szíveket — dobogtatja hűvös halait. A túloldalon tehén ácsorog. j Már nem legel, hisz vértelen a rét. S a gyárkémény e nyújtózkodó óriás, a dolgos hét után szellőzteti füstös tüdejét. * Az óceánok lassan fodrozódnak. Nem háborognak. Még simák. A partokon dübörgő városok: karcsún szökellő fényes paloták. Magasba-szédült felhőkarcolók, kirakat-tenger; százlátó üveg —• De árnyékukban búgva, napra-nap sikamlós gépek vak süket hajszával bombát gyártanak. * Az öreg halász nehéz hetven évéi egy kőre tette: csendes szusszanó. Ma ünnepeL Újságot olvas: . Holdfénykép... ».. Kormányfők ... ... Nagy találkozó. S szederjes barna arcán bízó mosoly suhan, mint Bló röppenő madárcsapat S valahol mégis sikamlós süket gépek bombákat gyártanak. * Amott a gát tövén két kis pnfók gyerek hancúroz, bempereg. (Milyen szép játék a világ?) Az apjuk alszik. Alszik. Álmodik. S az asszony tervez: "Lassan hidegre fordul; s mivel kinőtték — elkelne két meleg kabát. ...majd karácsonyra megveszem nekik . A piros labda száll röpül a fák alatt =s» S valahol mégis sikamlós süket gépek bombákat gyártanak. * Hát mért akarjátok mind megölni éket: a gyermeket, ki nőni most tanul, a szerelmes párt, akiknek szemébea boldogságuk kettős napja gyúl, a vén halászt, kinek a hátralévő pár évet szorítják görcsös karjai az életet, az örök akarást, — mért, mért akarjátok kiirtani!? * Szólaljatok meg öntudatlan tárgyak szólaljatok meg fák kövek falak Föld! Te nagy koporsó — valamennyi állat és te is bolygókkal terhés boltozat Szólaljatok meg pihegő madárkák fehér bárányok meghajszolt lovak Jámbor tehénkék esttel hazatérők S ti is némaságra kárhozott halak Halottak!! Atlőtt-szívű halottak támadjatok fel és kiáltsatok intő romlással álljatok elébe Kötözzétek indák vaskos gyökerek fonódva fonnyadt sárga korcs kezére és a szándéka fojtsa, fojtsa mint kötél agyát borítsa bomló esők sngárzó mérge * Láttam a pusztulást, amint lángokban állt: Budapest, Párizs, Berlin, Moszkva, Róma, s mit ezredévek munkája emelt az arcodat — feldúlva! — Európa Láttam a megperzselt üszkös földeket, hol vértől gőzöl minden szennyes árok s a két világ mezsgyéjén vonszolt életek apadt mellén sötét folt szivárog Láttam a bélyeges csontváz-sereget s a katonákat; messze messze mentek, Síró asszonyt sápadt gyermeket és kunyhók falain sok ijedt .arcú szentet Jaj láttam a pokolt: tüzet fogott a kő hajók bordáit égő tenger hátán acélgerincü oszlop görbülését s a halált hallottam, magát a halált kürtölni zuhanó bombák trombitáján Szólaljatok meg öntudatlan tárgyak. Szólaljatok meg fák kövek falak, Csecsemők parányi fehér ujjatokbó! Szikraként szálljon a tiltó indulat, Szólaljatok meg pihegő madárkák, Szólaljatok meg csobbanó halak, Emberek kiáltsunk! A mi szavunk már világformáló roppant akarat — S higgyétek el: ha két karunk e megmentő kötél összefonódik végre, zengő gépeink szerszámot gyártanak s a házak ablakán mint nagy fehér virág kinyílik majd a béke. ö>oooooooooooo<x>ooooooooo<if>o<|ooooooooooioo^ A KÉT KIS ANGYAL .... ezután az Intézet két fehérruhás növendéke, valóságos két kis angyal lépett a fenséges asszony elé, s rövid beszéd kíséretében gyönyörű virágbokrétát nyújtott át." (A másnapi lapok) Intézeti fürdőszoba, káddal. A két kis angyal a kádban ül. Az egyik ötéves, a másik hét. A FELÜGYELÖNŐ: És most maradjatok a vízben, amíg nem jövök. Meleg vizet nem szabad hozzáereszteni, egyáltalán nem szabad a csaphoz nyúlni. Ázzatok egy kicsit Kimegy. AZ EGYIK ANGYAL: Én már nem bírom tovább. Tegnap óta folyton mosnak. A MÁSIK ANGYAL: Nekem ma reggel kefével dörzsölték az arcomat. AZ EGYIK: Es nem jött le a bőr? A MÁSIK: Egy kicsit lejött, de én ezt már megszoktam. Én tavaly Ú voltam angyal. AZ EGYIK: Akkor is muszájt egész délután ázni? A MÁSIK: Bizony muszájt. Még melegebb vízben is áztunk. Várj csak, majd meglátod este, úgy megmossák a fejünket kamillateával, hogy sirni fogsz. AZ EGYIK: Te nem fogsz sírni? A MÁSIK: Nem. Mondtam, hogy én már voltam angyal. AZ EGYIK: Akkor én »e sírok. Kis szünet. A MÁSIK: Jobb lesz, ha tanuljuk a beszédet Kinyúl a kádból és egy székről előveszi a beszédet, "Felvirradt a szép nap hajnala.. j* — te, hol a szappan? AZ EGYIK: Mosakodom vele. A MÁSIK: Az más. "Felvirradt a szép nap fényes hajnala, midőn fenséges fényes kísérettel megjelent e szerény hajlék küszöbén.* mondd el most te. AZ EGYIK: "Felvirradt a szép nap hajnala, midőn fenséged fényes küszöbén.. .* A MÁSIK: Nem jó. Te nem tudsz kádban tanulni, látszik, hogy még nem voltál angyal. Bezzeg tavaly, ha láttad volna! AZ EGYIK: Szép volt? A MÁSIK: Bizony szép, amikor már sokat beszéltek, akkor az igazgató úr azt mondta: "Édes gyermekeim, most elénekeljük a Himnuszt.* Az igazgató úr olyan kedves volt... Senkinek se csavarta ki a fülit. AZ EGYIK: A haját se húzta fölfelé a halántéka alatt? A MÁSIK: Ugyan mit gondolsz! Amikor az ember angyal, akkor nem csinálnak vele ilyet. Arra aztán énekeltünk. A Puszman Elza a "Megbűnhődte már e népet* előbb kezdte, mint a többi. AZ EGYIK: Uj, de kikaphatott. A MÁSIK: Csak odasúgta neki az igazgató úr. "Puszman, te rongyos; agyonváglag, ha elment az Udvar. A Puszman bőgni akart, de mink nagyon erősen énekeltünk. Aztán én előálltam a virággal és elmondtam: "Felvirradt a szép nap hajnala.. .* AZ EGYIK: Akkor is ezt kellett mondani? A MÁSIK: Igen. Mindig ezt kell mondani. .Aztán átadtam a csokrot ós a fenséges asszony megpuszilt AZ EGYIK: Hát aztán? A MÁSIK: Aztán az igazgató úr, aki hátul állt, intett a kezével, aztán Schneider nagysága megfogta a ruhám szalagját és hátra húzott Egy szerkesztő úr odajött és megkérdezte a nevemet Másnap benne voltam a lapban. Tovább olvas: "Felvirradt a szép nap hajnala.. .* AZ EGYIK: És mit mondott az Igazgató úr? A MÁSIK: Az igazgató úr azt mondta: "na, ha most sem' kapok koronás arany érdemkeresztet, a teremtésit.. .* Ezt mondta. Afelügyelőnő megjelenik az ajtóban: Na, tiszták vagytok már? Műértő szemmel nézi őket. Kiszól az ajtón: Julcsa, hozza csak be azt a keményebbik körömkefét!... Lődi Ferenc: KI ALTAS A putri ég! Tobzódó láng ered, mint víg cigánykerék Dorozsma széliben. Hahó, emberek, vakond-lakók, a fényre felfigyel szivem, hogy én is láng legyek, kiáltás értetek, s mutatni új valót! Micsoda tűzzel gyulladSk a sárból vert falak, s ahogy leomlanak, a víz, a szik is lángra kap, és mennyi átkos gyötrelem, síró futás a földeken, félelmek, torzó istenek, és alkuvás, mely incseleg most is, hogy mégse lépj tovább Dorozsma szélinél zilált, szép barna nép. Kötöznek ősi babonák, s botok, verések helye ég, nem is a testen, legbelül, öklömnyi rózsán — szégyenül, ezernyi évnek szégyene. Mindegy, kié volt az a bot, talált ütésre száz okot, csak égését már tépje le emberibb rend a többinél A putri ég, s ragyog a rajkók fekete szeme, mint az idők végtelen szene, hogy oszladozzon vak-setét. Gunnyasztó vének nézik másuk s nem értik, hogyis értenék újnemzedékű ragyogásuk, ahogy a putri szerteég egy írkalaptól tüzetfogva, s az ábécét is hazahordva és számokat és könyveket. A vén szemekben könny remeg, féltéssel talmi vád: lángban, parázson hentereg egy szétnyűvött szigetvilág. Mert jönnek minden reggelen iskolás rajkók negyvenen, tüzetvivő kis mágusok, kettős világgal ébredők — ahogy az árnyra fény zuhog — ölelve mindkét létezőt. Az egyiket: mert anyamell, közösség, sose apad el, a másikat: mert szót emel s botot soha, mint mostoha, s ez már mindnyájunk szent hona. ugye, kis rajkók, Kolompárok, mélyről jövők és messzi tartók, mint az álmok, ha két .világgal hadban is. Az egyiket már láng emészti meg, s marad a másik, tág világ — egy írkalapon izzik át, okos betűkből, könyveken, ahogy nyílik az értelem — s a putri egyszer nekivág ... A

z orosz támadás hatására mindenki megrendült többé-kevésbé, tán csak Felszegi Béni fogadta esztelen hetvenkedéssel a golyóáradatot. — Utánam, aki nem gyáva kutya; — ugrott föl a lövészárokból, bőszen integetve szakasza felé. Ám azok nem ettek bolondgombát. Pláne, mikor látták, hogy Béni hang nélkül vágódik hanyatt. Hét golyót kapott a rásüvítő záporban. Vághyék késedelem nélkül kiadták a parancsot a tervszerű visszavonulásra. A tervszerű visszavonulás valóban imponáló rendben szokott indulni. Az út közepén a gyalogság menetel, egyik szélén a gépesített, a másikon a lovas osztagok haladnak. A zilálódás azonban lassan, de biztosan mindinkább elharapódzik. Andriséknál a nehéztüzérség indította meg a bomlást. Az ágyúk legtöbbjét tüzelőállásra készen vontatták a tüzérek, hogy időnként vissza lehessen durrogtatni az állhatatosan lövöldöző üldözőkre. Mikor aztán a tüzelőállást csakugyan esedékes volt elfoglalnia az ágyúnak, a sarzsisok nagy ordibálással összetereltek harminc-negyven embert az ágyú megfelelő állásba való rángatására. Igen ám, de ki bolond sokáig ácsorogni egyhelyben, ha a sarkában aknaszilánkok pattognak? Mire a nagy csomó embert — gyalogosokból, tüzérekből, — összekotorták üggyel-bajjal, harmada-fele elszívódott s újra lehetett kezdeni az emberek összeordítozását, együvé-terelését. A pánik-hangulat később annyira eluralkodott, hogy revolverrel se lehetett embereket kényszeríteni az ágyúhoz. "Mozgás, kaszálják a hátulját!* — hallatszott innen is, onnan is, s ebben a hangulatban pozdorjává morzsolódott a tiszti tekintély. Andrisék úgy látták, a mellettük elrobogó teherautók egyikére lenne a legcélszerűbb felkapaszkodni. A tönkrement vagy kilőtt ütegeket kígyózó fürgeséggel kerülgették ki az autósok s embert-állatot nem tekintve, gázolva vágtáztak előre, maguk mögött hagyva a káromkodva szétugrott gyalogosok csoportjait. StuUe: fiuttó hadak. Andris hamarosan ki is szemelt egy gépkocsit, mely majd a bokájukat taposta szét a száguldásban. — Ugorjunk, Bálint, — intett a kenyeresnek, s bátran vetették fpl magukat az autó oldaldeszkáira. — Takarodjatok, az anyátok krisztusát?! — üvöltöttek rájuk fentről, a dugig tömött saroglyából. — Még elakadunk az istenbe a sok léboló potyautastól! Féltékeny dühvel vagdosták, püfölték kapaszkodó körmüket a fentiek. Hisz minél nagyobb a teher, annál nehezebb az iszkolás, és annál esedékesebb, hogy bedöglik az életmentő motor. Minden perc egy halál, nyámmogó szentimentalízmusra, könyörületességre nincs idő s alkalom. S mégis, itt, ezekben az órákban válik el a trágya a májától, itt mutatkozik meg, ki mennyire ember, ki tud törődni még ezekben a percekben is a másikkal, és ki csak a saját életéért szűkölő pocok? E

gy ismeretlen tüzérben, aki szekerével boforcot vontat, van emberség. Nyugodt derűvel bök az ágyútalp felé, s Andris és Bálint fogcsikorgató erőlködéssel kucorog, kapaszkodik az ágyútalpon — egy teljes, ágyúdörgéssel, zűrzavaros ordítozással, lángbanálló házakkal, röpködő lövedékekkel rémítő éjszakán. Reggel felé, amikor a felzúgó Ráták tüzelőállásra késztették a Boforcot, a tüzérek úgy lökdösték, rugdosták félre őket, mert addigra félholttá dermedtek Kezük-lábuk elhalt, minden tagjuk összezsibbadt. Am éltek, lélegzettek s miiitegy harminc kilométernyi előnyre . tettek szert menekülő alakulatukkal szemben. Most már az ágyúzás zaja is távolról s tompábban görgött feléjük, csak a levegőeget kellett fürkészni, "csak* a légitámadásoktól kellet eiután tartaniok. Mihelyst magukhez tértek úgy-ahogy, bedúródtak egy idegen alakulatba s úgy mentek a sosem-látott bakatársak közt, mintha örökké köztük bukándoztak volna Csak órák múlva, jó húsz kilométeres gyaloglás után vette őket észrí egy zászlós, miután néhány órás pi henőt rendeltek el a magukat i alig vonszoló katonáknak. — Hát ezek miféle mákvirágok Melyik égből ereszkedett alá ez két anyagyász?! — Elkeveredtünk az alakulattó zászlós úr. — Miféle alakulattól? Hova tar toztok? — Ti zen kilencesek vagyunk. — Rohadt szökevények! Ilyenek miatt vész el a haza. Beosztottjaihoz fordult. — Lefegyverezni őket, s irány a különítményesek. Andris a bokrozódó bajban is kénytelen volt elmosolyodni, ök — és a fegyverek. .. Rég elhajigálak minden fölös kacatot. A

tábori csendörök egy zökevényekből összeterelt különítményt hajtottak a hagyar határ felé s ezek özé rekkentették Andrisékat is. Blint fejcsóválva cammogott a sor vgén s a tarkóját tapogatta. Keserű iróniával jegyezte meg: — Legalább túlvinnének nmket a határon, az istenfáját. Magyr fa ágán lógjunk, ha már mindaáron lógni kell... Andris nem bocsátkozott v«e vitába, összehúzott szemmel gorfolkodott azon: hogyan lehetne regmenekülni. Egyelőre a remény eghalványabb szikrája sem mutfkozott erre. A tábori csendőrök — rendbentartott zubbonyú, nyársa' nyelt tartású legények — öt lépéí távol-