Délmagyarország, 1959. december (15. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

9 <'<• «g» Péntek, 1959. december 25. TÉL Szemünk fölé ha varjak ülnek és a szárnyukat lengetik s- jó volna már a földig jó lenne lehajolni ágyat vetni a ködben jó lenne lefeküdni már aludni jó lenne már jó volna már a föld alatt — erdőkkel szelek hegedülnek a folyót fagyok pengetik kihűlt vizek színéről lehervadtak a csillagok a fürdőmedencékből kiszáradt rég a nevetés hegyek rejtőző odva vacog az éjszakában s a köd most puha sálat térit a kékes holdra is a folyót fagyok pengetik álmodnak most az ablakok «*-( virágos rétek suhogó emléke ül az arcukon és egyre több a virág és lám csak mind fehér és benn most nyári nap süt bár kinn nyerít a tél —» és a szárnyukat lengetik délnek szállnak a napok kövér barmok hátára QU nézzétek csak a telet kéményekre gyújt rá s nagy füstöket ereget rá-ráfúj a fákra vizén elfut partot ér füvet szaggat ajtót ráz s száll utána száll a dér njjai mint a jégcsapok mint' messzi jéghegyek fején komor csúcsok hó-sapkája integet ha leszáll az este barna háztetőkre ül ma hallgat holnap énekel és fázik egyedül fenik a kést mert disznót ölnek kutyák a holddal pörölnek a böllér kiköp szinte koppan és megbotlik az ólajtóban káromkodás ugrik a csöndre és birkóznak fújva hörögve szökken a vér azután kéken szétfut a hajnal szemében a láng lobban reccsen a szalma szikrák pattannak erre-arra most kezd virradni hat óra múlt csak a csillagok a tűzbe hullnak ANDItASST LAJOS: @jak nhem (Az ifjúság kopik, — akár a nikkel. Ügy jártam én mint éretlen kölyök halárusokkal, gyémánt ékkövekkel: elosztogattam színes kllkkerért, s most kínálgatnám gyémántért... — kinek ken?..4 Csak nézem ezr a kicsi barna asszonyt: apró kezével úgy hinti az élet ezer-virágos színét, melegét e párnás fészek minden szögletén él, mint sugarát a Nap —' hogy mit se fogyva még lángolóbban ég. .Nevet ha kél s mosoly nyújtózik ajkán, míg az álom karjába vonja ringató meleggel és betakarja, mint a fényt az éj... Csak nézem ezt a kicsi barna asszonyt: a fénnyel ébred s akkor alszik ed mikor a csillagok, e tévol békelámpák kigyúlnak — s már homlokom redőit ha szétcsókolta csitítón gügyögve, — s mindig valami jót, vigasztalót ígérve érte; szürke gondjaimmal cseréli fed hó-tiszta álmait. Csak nézem ezt a kicsi barmq asszonyt: nappal vagy est, akták vagy tűzhely mellől hogy meg nem fárad perceit kötözni szebb életünknek, annyi buktatón át... Hetek szaladnak, évek évet űznek s míg ellopják hajának barna fényét, lábának könnyed táncait — nem is kór cserébe érte kincset, mennyit Ö ád: csak visszaváltson egy-két boldog órát... HATVANI DÁNIEL: Reggeli ének A fák lombjai Nehezült szögben Repülnek alá Imbolygó ablakpárkányokon Felkúszik a fény Eleresztve a mozdulatlanság Ég bekapaszkodó köteleit Kicsordulnak az utcakövek Az éj borongó üstjeiből hallom a világiok zajét Gomolygó Tér vonul Loccsanó szirtek között Tengerbe futnak a folyók Szememben gyárkémények találkoznak Erejét összegyűjti a munkás És lecsap a gépek acél-kalapácsa Tisza-part Önszín emlékezetbe vésve Szénaboglyák a hajnal-emelkedésben Szikkadt paraszt-arcok nap felé fordulás;: Láttam a tegnap füstjeit * Kormok csapzották hajam szövevényét Ereimben láng-bíborok dübörgése hullámzik A lendület fényeiben Hunyorog a bamba szorongás Erc-dobbanású föld a talpam alatt Száguldás az Idők szikláin keresztül A világ sínéi még Nem rozsdásultak ei Ma frissebb vagyok a tegnapnál S holnap frissebb leszek a mánál útján — REGÉNYRESZLET ságon túlra nem engedték a halálba menetelő csoport tagjait. Éhkoppon nógatták, zavarták őket a szemnek változatos, erdős sávokkal, cserjékkel tarkálló ukrán mezőn, melyet — furcsa ellentétben a mi Alföldünkkel — hepe-hupás hajlatok, domborulatok és mélyedések tettek sajátossá. Az idegen síkság különös arculata azonban csepp érdeklődést sem váltott ki a rogyadozó horgasinakkal bandukoló emberekből. Tán csak Andriss örökké fürkésző tekintete méricskélte érdeklődéssel a vidéket. Elsősorban a szabadulás lehetőségét tapogatta, emellett azonban minden egyéb is elfért a szeme bogarán: a degesszé gyúrt földút, melyen alakulat-foszlányok bukdácsoltak, — az elhajigált lőszerek, árokbá zúdított golyószórók, szórványosan búslakodó, megrokkant ütegek a káromkodva vesztegelő tüzérséggel — s távol, köröskörül a láthatár mentén, füstölgi tanyák, égő házcsoportok festettek kormot a fellegekre. Nagyritkán s tompán enyészve' mordult egy-egy nagyobb lötrés a messziségből. Csakugyan eléggé messze lehettek a nyílt ütközetek vonalától, nem kellett volna sietniök, ám az alakulat parancsnoka sem a maga, sem mások számára nem engedett megtorpanást. Ugy hajszoltatta őket, mintha percnyi pontossággal kellett volna befutniok valahová, s nagy lenne a veszélye annak, hogy elkésnek. , V

alami pajtaféle hodályban szállásolták el őket úgy éjféltájt. Andrisék szénát is szereztek derékaljnak. Nyáriasan enyhe és csendes éjszaka Ígérkezett, minden okuk és módjuk meglett volna hát arra, hogy a hajszás nap után üdítő nagyot durmoljanak. Bálint az ólmos fáradság ellenére is alig-alig tudta lehunyni a szemét öt-hat percre. Andris nagy önuralommal kényszerítette rá magát az elalvásra. Nem csoda, hogy erre kényszerítenie kellett magát, hisz a közelükben eléggé tapintatlanul azon vitatkozott két tábori csendőr, hogy érdemes-e egyáltalán ezzel a csordával kínlódni, vagy célszerűbb lenne egy alkalmatos sortűzzel azonnal végezni velük. Hisz előbb-utóbb úgyis sor kerül »a csőcselék kinyírására*. Másnap délelőtt valamivel kellemesebb hírek kaptak lábra a szökevények között az elkövetkező események tekintetében. Valamelyik társuk eskü mellett állította: hallotta, amint a gyors kivégzést követelő csendőrök parancsnoka azzal intette le embereit, hogy legyenek türelemmel, hamarosan megszabadulnak a csőcseléktől. Büntetésből a Kárpátokban dolgozó zsidó munkaszolgálatosok közé suppintják az egész bandát, s ott majd úgy bánnak velük, mint akármelyik zsidóval. — No, szolid időtöltés lesz, úri dolog — nyerte vissza valamelyest Bálint a humorát. — Tetvek, bolhák, ragályok martaléka lesz habtestünk. Sic itur ad astra. Ezért igazán érdemes volt nyolc évig latinnal keseríteni a szép fiatalságunkat. A tetvek közül könnyebb elszabadulni, mint a kötélről — vélte Andris. — Amíg az ember mozog, addig nagyobb hiba nem érheti. Déltájban egy fatemplomos falucska temetőjében pihentek meg. Körülnézve azt tapasztalták, hogy a falu előrelátó lakosai néhány öblös sírvermet is megástak jóelőre. — Nem próbáljuk ki bennük a fekvést' — bökött a gödrök felé Balázs, az ebédül kapott löttyöt kanalazva. — Hagyjuk tón valamivel későbbre. — Ugy hetven év múlva is ráérünk belefeküdni, — felelgették a társak akasztófahumorral. F

él óra múlva mégis ki kellett próbálni, hogy milyen fekvés van a sírvermekben. A visszavonulás útját rendszeresen poroló könnyű-bombázók munkájából kaptak ízelítőt, a légi aknáktól a gépfegyvertűzig mindent kipróbáltak a pilóták. Andrisék úgy szétrebbentek, mint a csirkék, ha közéjük csap a héja. Egy-egy hullámot követő szünetben minden erejüket összeszedve szökkentek egyre távolabb a temetőtől, melyet könnyű célpontként félkaréjban övezett egy teherautó-karaván. Amikor elcsitult a környék s bizonyosnak látszott, hogy a támadóhullám tovatűnt gépei nem kanyarodnak vissza, Andrisék kióvakodtak a hosszan kígyózó sáncárokból s kíváncsian fürkésztek egymásra. Andris alig tudta nevetését a markába fojtani, olyan komikus látvány volt Bálint az ón-szürke ukrajnai ég alatt, hamukupac, pocsolya s boj-; torjános bozót nyomait viselve a mundérján. Az arca koromtól masza-; tos, akár a kéményseprőé, csak a szemefehérje világított ki belőle. — No, csak ne bízd el magad, neked se ajánlatos a Marikád elé kerülni — iparkodott lehűteni Bálint Andris jókedvét. Andris megropogtatta tagjait s szó nélkül kezdett Bálint csutakolásához. Ugy érezte, ellenállhatatlanul növekvő öröm csobog az ereiben, s járja át minden porcikáját. Ó, hogy magához ölelte volna most Marikát, ha ott lett volna! S bizonyosan Marika se azzal törődne most, hogy Andris összekeni korommal... Ismét betakarta őket a szerencse mesebeli köpenye, megint kiszabadultak a bizonyos halál árnyékából... — Most aztán merre, testvér? — krákogta Bálint a porfelhőben. — Toronyiránt, a Kárpátoknak, Balikám. — S ezen irányból csak akkor engedtetik, ha tábori csöndér találtatik a horizonton — fűzte hozzá Bálint. Karácsonyi, kis kárlatSándor Lajos: Félném eti Állami Gazdaság Pintér József: Aszfaltozok Beszédes Kornél: Sztálinváiosi Duna-kanyar Hemmert János: Felsővárosi Tisza-part Jánoska Tivadar: Petőfibánya