Délmagyarország, 1959. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-16 / 192. szám

6 Vasárnap, 1959. augusztus 16. / SZEGEDI ÖRÖKSÉG Tristia ügy elnézem őket, A bús faluban az ég eresze alatt Csodálkozva váró, törpe, vén lovakat. Ó micsoda bánat és micsoda élet, Ti fakó, ti néma, ti semmibe néző Céltalan testvérek. Ügy elnézem őket A bús fenyéren a törpe fenyők alatt Keservesen szántó öreg parasztokat. 0 micsoda bánat és micsoda végzet S én a magaméval reménytelen gőggel Hordom az övéket. (1912—13) Arany napok... Arany napok, kik éjbe - vesztetek, Emlékek holdja jár felettetek. Emlékek holdja hűvös, holt ezüst, — Halkan, ti bűvös álomhegedúk! Arany hajad, mely nékem ragyogott, Most vágyaim örök sírján lobog. Mint szomorúfűz, mely az őszbe' csügg, *m Halkan, ti fáradt bánathegedűk! Arany húr, melyen zsongott vágy, remény, Fiatal élet, nem vagy már enyém. Vágy nem repült, remény nem teljesült, — Halkan, ti hívó halálhegedűk! (1912—13) Anakreontikum Anakreon öreg volt, De tenger, ég derűje Ragyogta által őszét Vitéz Mihály szegény volt. De a szabad vidámság Megaranyozta sorsát. Én, tűnő éveimmel S növekvő gondjaimmal Az alkonyi fenyéren A végeken bolyongok, Nincs vélem ifjú Erósz S a gyönyörű szabadság. De gondban és igában Mégis, mégis szivemből Kitör az ősi jókedv És habzó aranyával Arany napot köszöntök, Mely másokat ragyog be S talán síromra téved. (1912—13) Juhász Gyulcw kiadatlan versei T"| ivat volt az elmúlt években Juhász Gyula-verseket -fölfedezni*, s lelkesülten közzétenni. Ezekről aztán többnyire kiderült, hogy már ismertek, benne is vannak a költő valamelyik kötetében, vagy folyóiratokban — néha többször is — közölték már. E tallózásoknak most véget vetett az összes versek idei könyvhéten megjelent bibliapapírosú kötete, amely teljességre törekedett, s cím-, valamint kezdősormutatójával pillanatok alatt eldönthetővé teszi egy-egy újabb "leletről*, hogy való-, ban kiadatlan vagy csak megtévesztő, más című, de ismert változat. Közölt versek újraközlésének véget vet, de nem zárja ki újabb ismeretlen vagy lapokban lappangott, elfelej-. tett versek fölbukkanását. Huszadik, századi költők életműve, kivált oly termékeny és majd négy évtizedig alkotó poétáé, mint Juhász Gyula, megnyugtatóan nem zárható le húsz évvel halála után sem. Hiszen nemrég még Petőfi- és .Csokonaiverseket is fedeztek fel! Bármi gonddal és emberileg megvalósítható utánjárással is állítottuk össze az összes versek kötetét, nem vagyunk bebiztosítva az ellen, hogy kallódó kéziratokból, kispéldányszámú kiadványokból, sárguló újságlapokról még nem kerülnek elő kiadatlan Juhás2-versek. Már fűzték az összes versek új kötetét, amikor Juhász Gyula 1917-es idegklinikai kórtörténetének mellékleteiként hozzá ju thai unk az itt közölt hét vershez. Négyet közülük befejezett alkotásnak tartunk (Döblingben, Dal, Mint haldokló, ajkán.; , Epitáfium), hármat töredéknek (A régi bánat ..., Az alkonyat.A lelkem fájó hangszerén...). A Döblingben című, melyet a kusza kéziratból csak nehezen rekonstruálhattunk egésszé, kfezeli rokona, szinte első változata az egy évvel későbbi, ismert Széchenyi című versnek (1918). Megvárta az összes versek megjelenését és akkor jelentkezett egy amatőr műgyűjtő, akinek birtokában 11 verskézirat volt. A kéziratokat javaslatomra a szegedi Egyetemi Könyvtár szerezte meg. Közülük hat vers kiadatlan. Föltevésem szerint, s ezt a versekkel együtt őrzött Juhász-levél igazolta, a verseket a költő a Nyugat szerkesztőségéhez küldte be, de a Nyugat — elsősorban Osvát Ernő, akinek ízlése eltért Juhászétól — nem közölte. Juhász Gyula 1911. szeptember 8-án Babitsnak küldi verseit s kísérőlevelében ezeket írja: "A Nyugatba szántam ezeket, de tartok tőle, hogy Osvát úr, kit igen becsülök, mint embert, de akivel, mint szerkesztővel, kissé összekülönböztem a múltkor, egy • rossz órában, mellőzi őket*. 'Juhász Babits segítségét kéri, s azt írja még itt: "A Nyugatban megjelenni, ahol te jelensz meg, újra erős és — nemde — indokolt vágyam nékem*. De egy hónappal későbbi leveléből kitűnik, hogy a Nyugat nem közölte az akkor beküldötteket sem. Hasonlóan történt a most előkerült hat kiadatlan verssel is. A kísérőlevél, amely valószínűleg Fenyő Miksához, a Nyugat egyik szerkesztőjéhez íródótt, s 1913. febr. 17-én kelt, először is afelől érdeklődik: -"Mi van a Nyugathoz küldött verseimmel?* S Fenyőnek is elpanaszolja: "Osvát Ernő úrral elvi okokból egyszer, rég összekülönböztem. Nem tudom, haragszik-e még rám...* Az utolsó vers története sem kevésbé érdekes. Tardos-Taussig Ármin (1874— 1936) vasúti mérnök és grafikusművész, aki a szegedi munkásmozgalomnak is ismert harcosa volt, 1919. decemberében egy albumban adta ki négy linóleummetszetét, melyek mindegyikéhez szegedi írók írtak szöveget: Móra Ferenc egy prózait és egy versest, Cserzy Mihály egy prózát és Juhász Gyula az itt közölt szonettet. A rajz egy szemüveges, bajszos, trópusi sisakos, begombolt köpenyű, pipázó öregurat ábrázol. Állítólag Cserey Zsigmond (1849—1916), a Szinéri György néven írogató orvos rajza ez; róla a költő a Homokóra 1928. okt. 27-i számában prózai írásában is melegen emlékezik meg. De a vers e személyes vonatkozástól függetlenül is értékes, mert a költőnek a "vihar*, • a forradalmak utáni rezignációját és az örök művészethez való menekülését mutatja, mint több más verse is ez idö tájt. Az összes versek bibliapapírosú kötete, mint afféle filius ante patrem (fiú az apa előtt. — A szerk.) jelent meg: csak a kritikai kiadás elkészülte után jöhetett létre, mégis, technikai okokból, hamarabb jelent meg nála. Ezért ebben e versek, sajnos, már nem kaphattak helyet. Addig is, míg a kritikai kiadásban véglegesen elfoglalják helyüket a költő oeuvrejében, megismertetjük velük az olvasót. E versek közül hármat mutatóhan közöltünk a Magyar Nemzet júl. 5-i számában; a teljesség kedvéért eíeket is közreadjuk. Péter László Dal Barátaim, emlékszem arcotokra És érzem, hogy volt öröm és erő, Fiataloknak boldog indulója Es harc, győzelmes és lelkendező. Emlékezem a régi ünnepekre, A koszorúkra májusfák felett S lelkemben, e novemberi berekben Zenélnek a lehullott levelek.. (1917) A lelkem fájó hangszerén... A lelkem fájó hangszerén Csak verd a dalt fehér kezekkel, . Süvöltsön, sírjon gyász, remény, Ö bánj, ahogy tudsz e szegény, De egykor aranyhangú zeneszerrel. Verd rajta az öröm dalát, Ha megszakad is gyönge húrja, De utolsó diadalát Hadd zengje síron túlra át (1917) Sandro Boticelli (Savonaroia halála után) Hogy máglya fürjén égbe szállt a lelke, A komoly és bús, de firenzei, O tétlenül ült a paletta mellett S árván gyászoltak véle képei, Savonaroia, szent Savonaroia, Zokogta Sandro s nézte mereven Az ösi dómot, mely barnán ragyogva Keservét kongta szét a kék egen. Es Boticelli többé nem találta A színeket, a régi szépeket, Csak nézte fájón, vágyón az eget. A szűz eget, mely álmainknak álma, Hol arany és kékszárnyas angyaloknak Szemében az üdv színei ragyognak. (1912—13) Római módon... Tanulj szenvedni és meghalni szépen Es szorítsd össze némán ajakad, Borulj könyved fölé kemény kevélyen S ne nézd az órát, mely éjfélt mutat. Csak azt tekintsd, hogy mily tűnő az élet, Csak azt tekintsd: a művészet örök, Szonetté váljék vágyad és reményed Es Krisztus függjön hült ágyad fölött. És mosolyogj szelíden e világon. Mely élni mer, bár élni szenvedés, S lemond fakírként aki jó s merész. Ha elhagyott, elszáguldott az élet, Mint autók szirénahangjai. Halj meg vitézül, végső római! (1912—13) Epitáfium Halál évadja egyre tart még, Virul a hősi holtak csokra, • Ki gondol egy élő halottra? Ki most elnémul, odavan rég. Ó egyszer én is énekeltem S hallgattak is többen dalomra, Szép bánatoknak bujdosója, De rút örvénybe tévelyedtem. Ó versek, cifra kis koporsók, Bennük pihen egy gyászos élet, Nagy álmok, kedves semmiségek, De élet volt és néha boldog. Volt életem: köszönt a vándor, Fáradtan a rögökre hullva, Nyűgös magának vértanúja. Még'van, de kívül a világból. (1917) Az elrejtező Már én magányosan hagyom, hogy rámzuhogjon Az élet tarka súlya: virágok és kövek, Csak egy csillagra nézek az örök kriptabolton S megállok csöndesen már, mint egy fáradt cövek. Kerestem én emésztő és forró lázban égve őrülten és vakon és balgán a végtelent, Ezért omoltam én nők örvénylő ölébe És ittam a nedűt, mely feledést teremt. Bolond, balog szepelmek, ti kicsi földi dolgok, Mily oktalan és béna a vágy mind itt alant S milyen nyugodt ütemre forognak fönn a bolygók, Nem bántja, rántja őket a fájó akarat! Testvéreim az égen, már én is megtanultam Egy élet omladékán e boldog ütemet. Most már esek nézni fognak örökké elcsitultán, Vágy nélkül nézni fognak ez elrévült szemek. (1912—13) Az alkonyat... Az alkonyat kopott bársonypalástja Fáradt vállamra lassan rásimul, Megyek a csöndbe és az éjszakába, Ez az utolsó, érzem, ez az ének, Ez a kesergő, fáradt hattyúdal, Megyek a csöndbe és megyek az éjnek, Az elmúlás szellője rámfuvall. Gondoltam egykor: büszke lesz az ének, Mely az utolsó diadalra szól, —» *sa (1917) A régi bánat... A régi bánat úgy száll vissza hozzám, Mint esti szélben dús ibolyaillat. Mint hegedűszó bágyadt alkonyórán, Mikor ablaka nyílik vágyainknak. Oly kedves és jó lesz a régi bánat, Mint fiatal halott, akit szerettem. Kivel egy régi kertben együtt jártam Egy régi tavaszon, egy régi kertben. A régi tavasz akkor tán borús volt, A régi kertben tán halálba vágytam S most szép emléke a lelkemben úgy zsong • Mint — -»- — — — — 1— (1917) Döblingben Fekete fuvoládon rítt a gyászod, Szegény, szorongó legnagyobh magyar S a hideg párnád forró könnytől ázott S az ágyad zord volt, mint a ravatal. Epével és ecettel így itattad Halálra bágyadt szomjas lelkedet. A tested és a véred néki adtad, Hazádnak, melynek elvégeztetett. És tavasz jöttén, a nagy sárga házban, Míg tompa aggyal a szűk udvaron Az élő holtak jártak esti lázban S a denevér s az éji fuvalom' Megcsapta homlokod, te eltűnődve Babráltál pisztolyoddal s vágyón néztél a csőbe. (1917) Mint haldokló ajkán... Mint haldokló ajkán a tollpehely, Mely jelzi, hogy nem szállt el még a lélek, E versek ritmusa is úgy rezeg, Hírt adva arról, hogy még én is élek. Oly bágyadtan remeg a toll szegény, A fájó lélek vergődik belül, Merül, merül felejtés tengerén, A dal elhal, a toll némán elül. (1917) A doktor A régi víg időjfből int felénk még Arany derűvel, (mely meg nem kopott, Okos vidámság ő s boldog szerénység, Horatius, késői rokonod. Ép testben ép a lélek: ős igazság, De jaj, vihar jött s elveszett, mi ép, Beteg világnak elcsittítva jajját, Ki gyógyít meg, vérző emberiség? Az égen régi felhők szőke nyája, A földön régi füvek balzsama, Az ősi rög is régi jó anya. Csak. emberek, mi rontjuk balga lázba E szép világ összhangját, mely zenél S a művészetben épen, szépen él! (1919)