Délmagyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-17 / 114. szám
Vasárnap, 1959. május 17. 4 -Jrr SZEGEDI • > IN M • MSZE P SZO Andrej barackfája Az ablakunk alatti kis földdarabon 13 éve minden tavasszal virágba borul egy gyönyörű barackfa. Mintha a természet, s az emberi gondosság minden szépsége, ereje és szelídsége áramlana a hófehér szirmokból, melyek elborítanak minden ágat. Mikor eljön a nyár, a hamvas gyümölcsök fürtökben fordítják fejüket a nap felé, s aranysárga színükkel oyan pompás látványt nyújtanak, hogy megállásra késztetik a járókelőket. Az alázatosan bólogató orgonák, s a selymesen simuló pázsit keretéből úgy emelkedik ki, mint az örök lét, a természet végtelen körforgásának szimbóluma. Azelőtt soha nem termett itt semmi, elhalt a tulipán, megfulladt a rózsa, az árvácskák feje csüggedten hajlott meg, mintha érezték volna elkerülhetetlen pusztulásukat. Nem is próbálkoztunk éveken keresztül, hogy valami zöldet csaljunk a kopár földre, míg aztán ... De ez már a történet. Andrej barackfájának története. 1945 január. A kis zuglói házak bunkernak kinevezett csöppnyi pincéiben régi barátok és régi ellenségek szoronganak elfásulva a halál szüntelen jelenlététől, s mégis bízva a másik élet eljöttében. Most mindenki egyforma, nincs különbség társadalmi rangban, vagyonban, kis és nagy problémák-ban. Egy a fekvőhely és egy az étel — de egy a vágy is: kimenni a szabadba, a világosságra, s újra kezdeni mindent, megsokszorozódott erővel. Hiszen — ezt tudják valamennyien, ld tudatosan, ki homályos érzéssel — lesz miért, érdemes lesz! A Belváros felől tompa morajjal áramlanak idáig a nehézfegyverek lövedékeinek becsapódásai, melyeket hisztérikus asszony kacajaként kísérnek a géppisztolyok szaggatott sorozatai. Itt kint az utóbbiak viszik a szót: utcai harcok folynak. Ezekben a napokban látják a zuglóiak az első vöröscsillagos prémsapkákat és megtelik a szivük a sírból kiszabaduló ember végtelen örömével, bizakodásával. A nácik mindjobban kiszorulnak, s a pinceodvakba fényt hoznak az idegen, s mégis annyira közel álló katonák. A gyerekeket különösképpen szeretik: ha idejük van, ráültetik térdükre a sápadt kislányokat, legénykéket, s játszanak velük és kacagnak, hogy kőkeményre barázdált arcukon a könnyek csorognak. Hozzák a vacsorának, ebédnek valót, s abból mindig jut azoknak is, akik hosszú hetek után újra éhségtől reszkető kezükbe veszik a fakanalat, a lábost. A mi aránylag tágasabb pincénkben — valamikor szuterén lakásnak volt -minősítve* — három szovjet katona mindennapos vendég. Jóbarátok és csendesszavú, nyugodt emberek. Van köztünk egy idősebb néni, tud valamit szerbül és tótul, így elég jól megértjük egymást. Két-három nap múlva előkerülnek a fényképek. Csendes órák ezek: a felnóttek a távoli feleség, gyerek képre merevedett, s mégis oly kedves arcát nézegetik, s a -tolmács* útján tört szavakban beszélgetnek a három katonával. A gyerekek — akik már nem férnek az -űj katona bácsik* ölébe, — a köpenyeik gombját és a pisztolytáskákat vizsgálják nagy szakértelemmel. 1/ ülönösképpen szívünkhöz nőtt Andrej, hármuk közül a legfiatalabb. Huszonhat éves volt, nyílt, magashomlokú, sima, mégis szép szőke hajú, nyugodt pillantású moszkvai fiú. El tudtuk képzelni, mint tudóst a laboratóriumban, orvosként a műtőasztal mellett, olyan határozott, magabiztos és komoly volt minden friozdulata. Csak a gyerekek mellett vált mosolygóssá: neki is volt otthon egy fia. (Akit Andrej soha többé nem szoríthatott magához, soha többé nem lovagoltathatta térdén, azért, hogy a mieink tovább játszhassanak és emberré válhassanak ...) Andrej kisebb egység vezetője volt. Emberei szerették, s minden szavát figyelemmel hallgatták. Nagyon bíztak benne. A hosszú harcok alatt egyáltalán nem tompult el benne az emberi nehézségek, fájdalmak iránti érzékenység: szalmazsákot hozott egyszer, mert a régi átvizesedett,, amelyen egy beteg asszony feküdt. Lázcsillapítót is szerzett neki. A everekek megszokták és megszerették a furcsa, szögletes kenyereket, — Andrej gondoskodott róluk. S ha véletlenül asszony kezében látott baltát, amint valami, lécet, vagy rönköt akart összevágni, — rögtön elvette, összevágta ő. Végtelen biztonságot jelentett a mi kis közösségünknek Andrej. A harc, a háromhetes halálfélelem szinte távolinak tűnt az ő hatalmas alakja mellett. Megtudtuk tőle, hogy a környéken már csak két-három fős fritz-csoportok bujkálnak, azokat füstölik ki. Megnyugtatóan mondogatta, hogy nem lesz már semmi baj, elmúlt a veszély. (És Andrej állta a szavát: nekünk nem is lett semmi bajunk...) A felnőttek már kezdtek álmodozni: hogyan lesz azután, mit csinálnak majd. Számolgatták, mi maradt meg, s mit kell újra építeni. Néha Andrej is engedett, beszélt otthonáról, életéről. Technikus volt Moszkvában, felesége tanítónő. A zubbonyzsebben hordott képek is sokat meséltek: Andrej munkahelyén, az ő magabiztos, komoly tekintetével, aztán a kis ház ablakában feleségével (itt már szerető és szerelmes szemekkel), aztán lováeskázás közben, amint kisfia hajába kapaszkodva ül a hátán, ő meg komikus beletörődéssel arcán áll négykézláb — mind egy-egy mozaik kocka, amelyek együtt egy fiatal munkás szép, küzdelemmel és boldogsággal kikövezett életútját mutatják. E gyik este Andrej nagyon gondterhelten lépett be a petróleumlámpától füstös helyiségbe. Betakargatta a' gyerekeiket, megsimogatta fejüket, aztán szótlanul leült és minduntalan az órájára nézett. Megkérdeztük, van-e valami baj. Erre aztán mosolygott és mondta, hogy nincs semmi. De éreztük: ez nem Érzem, hogy szavak születnek bennem, lobogó, új szavak — igaz. Aztán hirtelen felállt, K Ünnepi felhők üdvözlégy élet! Üj tavasz tárul, — kürtök harsanjanak Vulkán-erőt merítek Ünnep, hős zenédből, —> Tarts meg bennünket „ ' Míg utunk forgatag felé dől, S ne tölts el Hazug, megváltó közönnyel, f öldnek vetve lábainkat Két karunk bolygókat ringat Naprendszereket! — Add, hogy tárt, bronz combjainkra Ne fonódjon lomha inda S mérge ne érje soha a nyitott sebeket. 2. Hirdesd e korszak konok békéjét, nyílt égtájakat — 8 vén óceánok zajló öblébe oszlopok omlanak. Bére-homlokunkra páfrány, Lobogó, szőke napfény És szivárvány Szövődik, hátunkon tajték; — Rőt felhők Zúgnak körül, s gépek a föld felöl. — Havas hegyekre fény terül 8 a fürge városok mögül Falvak rózsái nyílnak ... Távol s közel hosszú hidak — Aszfaltozok, szilárd utak Üj szekerek, sovány gebék és tíz büszke tank... 3. lépj félve, óriás! — Rút rovarok okoznak percnyi pírí Fiatal orcádnak, mely dacol, míg körötte szél sivít... Gyilkos legyek donganak Körül, jaj. óvd a bőröd, A Tejút hű marad, Mig térded letörlöd — — Ne várj hát, Tépd szét a törpe szörnyek szárnyát!.., ... Lennél vakító csontváz, — Oh jaj, a borzalom ráz És fújnék felleget! Lent a folyók dübörgése, Gyárkémcnyek füstölgése — Kertet gyomlálnak némán a görnyedt-vállú emberek. MAGDU LUCIÁN kezet szorított mindenkivel és nagyon gyorsan kiment. Valamelyikünk megtudta, tiogy a ház előtt megketiőzték az őrszemet.:. Ezen az estén szótlanul kuporgott mindenki a helyén. Szürkületkor azután egészen váratlanul, kíméletlen élességgel, közvetlen közelien megszólaltak a fegyve-ek. A ház körül és a pin:e bejáratánál is gránátok robbantak, és a légnyomás riröpítette a gyerekeket fekvőhelyükről. Felugráltunk. Sönnyen meg lehetett álapítani, hogy a szemcözti háromemeletes házjari folyik a küzdelem, lirtelen mindnyájan And•ejre gondoltunk. Nem tartott tovább az rgész húsz percnél. A fegyverropogást egy hatalmas •obbanás vágta ketté, aztán ijabb lövéssorozatok, maid íosszú szünet után egy maíányos pisztolylövés. Egyrét férfi kimerészkedett a lagy csend után és szovjet catonák gyűrűjében öt nénet katonát láttak feltartott rézzel. Andrej két barátja s ott volt a szovjet katonák rézött. Az egyik magasrangú lémet tisztet a parancsnokág felé vitték, különválaszt'a a többitől. Aztán megtudtuk az egész örténetet. Tizenöt fős, jól elfegyverzett náci csoport \gy őrnagy vezetésével az ilhagyatott emeletes házpinléjében bújkált. Egyik az előző nap délutánján kidugta a fejét, észrevették. Andrej kapta a feladatot a csoport megsemmisítésére. A németek a ház ablakaiból tüzeltek, kézigránátokat dobáltak a mi házunk felé, ezek robbantak olyan közel. A helyzet igen nehéz volt. A nácik bútorokkal torlaszolták el magukat, s jól védett helyről adták le lövéseiket a kis földszintes ház felé, ahol a szovjet katonák próbáltak fedezéket keresni. Veszélyben volt az életünk és Andrej elsősorban erre gondolt. A magáéval nem törődött. Be kellett jutni a házba, hogy vége legyen az egésznek. És Andrej kiadta utasításait embereinek. Egyik barátjának átnyújtotta tárcáját és megkerülte az épületet ... Néhány percig még folyt a tűzharc, aztán Andrej felrobbantotta a kaput, az ott elhelyezkedő németekkel együtt. Elsőnek rohant be a tátongó nyíláson, utána emberei. Andrej felért az első emeletre. Egyszerre szólalt meg fegyvere egy náci törzsőrmesterével. A német öszszeesett, mint egy zsák. Rövid tűzharc és a szovjet katonák lefegyverezték a többieket. S akkor eldördült az a lövés, amely a hosszú szünet után következett, s amelyet már nem kö vetett több. A liftaknából egy német, pisztolya utolsó töltényével, hátulról szíven lőtte Andrejt. Andrej sóhaj nélkül bukott előre. Kissé összeráncolt szemöldökkel feküdt a földön, kezei könnyedén pihentek teste mellett. Emberei lehozták a házunk elé. Letakarták köpenyével és láttuk, hogy két barátja görcsösen szorítja a géppisztolyt, amelyet az elfogott nácikra szegeztek. Andrej ott feküdt a köpeny alatt, a keményre fagyott földön. Nem tudtunk szólni, nem bírtunk zokogni. Csak néztük, értetlenül az embert, aki eljött otthonából, hogy saját testével fedezzen bennünket, aki kötelességének érezte, és természetesnek vette, hogy hőstettet hajtson végre miértünk. Andrej szőke haját nem borzolja többé a szél, komoly szeme elvesztette csillogását, magas homloka az utolsó ráncba merevedett. Csend volt a környéken. Mintha Andrej halála tiszteletet parancsolt volna élőre és élettelenre, a tárgyakra és a természetre. Valóban ez volt az utolsó lövés. Nem láttunk többé nácit, az ismerős szovjet katonák tovább húzódtak, s mások váltották fel őket. Lassan kimerészkedtünk a föld alól, s a tavasz már az új életet hozta. És Andrej? A nagy csendet, a kétségbeesett mozdulatlanságot két barátja törte meg. Visszajöttek parancsnokukért. Ahogy lehajoltak, hogy felemeljék, két férfi közülünk előre lépett. Rátették kezüket a katonák vállára. Azok felnéztek, s így álltak egymással szemben egy végtelennek tűnő pillanatig. Aztán a két katona megölelte a sovány, sápadt férfiakat, s mind a négyen elkezdték ásni a fagyos földet. Ott, a mi ablakunk alatt... * Tavasszal elültettük a csemetét, s a következő évben már virágzott. Mint mondottam, Andrej barackfája azóta minden évben szebb, terebélyesebb lesz, gyümölcséből esznek a szomszéd gyerekek, s azok a felnőttek, akikkel akkor együtt voltunk. És ilyenkor elgondolkozunk, hogy a mi országunkban nagyon sok fának adott életet a szovjet katonák teste és vére — miként életet adott nekünk is, mindannyiunknak. Szabad, új és szép életet. Sigrai Gábor Mai történet Szatymazrói Hogy mindent lássak már gyökérig: Egy tanoncsors is jött elébem, . S a pesti fővonal felöl most A színterét is hozza képem. Neve Szatymaz, s a múlt Szegednek Volt nyáridőben úri kedve, Szőlősor, csöndesség, oázis, S most negyven éve, ügy leverve. Tizenkilenc nyarán az árvult, Kis festőnő nagy útja sírba, Párizsban, kint ö nem veszett el, S homokvilág meghalni hívta. Innen a vers is a fiúról, Ki makkegészség ifjú szárnyán Itt vert vasat, itt szórt ki trágyát, S roncs lett a mester házatájan. így jár be már csak - városunkba, Hitt igazáért, sokszor éhen, Sanyink, szegény, ki rokkant máris, És mégsincs helye a nép szívében. S mimindent mond erről nekünk még A fölgomolygó tény, az élet? S ha fénye, árnya mind velünk van. Én feleletként mit beszéljek? • Falat döntött rá kapzsi mester, S kezét szívósan egyre mossa. Mi jönne így még? Üj ra törvény? Két balkezével, mitse hozva? Egy húszéves szív lent a porban, S kezünk csak pepecslés a dolgán; S él furfangjával, mentve bőrét A kártevő, s üt ránk mogorván. Baráti, szép kör neki vallott, Csupán jászáért, ingyen-áron; Munkás meg társát megtagadta. Gyáván, vagy napszámért, silányon. Hányszor kapált a hű kis Sándor, A gazdájánál. Oh, de hányszor! S ki vele volt: az egy se látta; Egyéb se jött a tagadásból. Gép volt az, komandója vitte; Hínár a Tegnap, lefelé von; Vastag s kegyetlen hájjal telten Paraszti szív, s o lentje ^ vékony. Becsvágytalan! S zúzott gerince E fiút közben szétaszalja, S írást szerkeszt számos hatóság, SZTK, Törvény és a Gazda. Ügyvéd-ügyvéd után a szinten; S szegényjogost a mélybe ejthet, S közöny lehet tanoncfiúnál, De pénzért kígyót is nevelhet!... Hogy ez már múlt csak? Badarszó ez! Minket gyaláz! A mának csúfság! Élőbb jogelv érted kiáltok! S e konkrét ügy korbács s tanulság.., Mit ér elvünk, ha bűn nyakunkon? Mit használ prédikációja? S ha tompa holdkórosság tettünk: S gyengét elejt, ugyan mi óvja? Mindegy, ha múlt vásott bitangja, Vagy nép salakja vág az élre; A nemtelenben mindig egyek, Kéz itt kezet mos, s szenny: elérve. S így mit tehet minden hatalmunk? Törekszik bár, de kényes termék; Nem ős-forrásunk az öreg föld, S nekünlz nem adja nagy türelmét! Minket mocsár-lét mitse táplál, Ha nem őrködünk: semmink sincsen. Eszménk jaj máris összecsuklik A rosszban, s kell, hogy széttekintsen. Jöttét várjuk hát minden nagynak; Gyógyít, hol áthatol sugara; Atom-falhőn sem ég el gondja; S a korhadt múltnak útját állja. Mink egy vagyunk jobbikmagunkkal; Sánta kutyánk sarkig sem ér et. Az öntisztítás elve lettünk: S magasra tartunk nép szívével!... El hát a sanda fikciókkal! El már a megjátszott tevéssel! Elég az ünnep szóvirága! Te jöjj Köznap, s vigyázz, ne késs el! Félj hittel attól, hogy már így is Megnőtt megint, s kinyílt a hézag! S félj, hogy nem szeljük biztos kézzel Most sem, cipónkat jó karélynak. S meddig kívánod tűrni rajtad Nép, Bürók körömhegyezését? Gyehenna ez! Lappangva ásít Felénk, s idők még nem teperték. És nézd a mestert, mire kévés; Dúlt életet, s most vagyont tüntet; Kártérítés? Dehogy találja! S próbára tenné türelmünket: Ha már nem tudná, milyen gyatra, S avult mákony szerével élünk; Halálra is már gondol Sándor, S mi mégcsak módszert keresgélünk: A bűnt móresra vinni végre, Szép. vagy csúnyán W Szatymaz mellett; S fékezni, vad tatár-velőket. Hogy nyugta lenne már szívemnek. FÜSSY LÁSZLÓ