Délmagyarország, 1959. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-21 / 68. szám

Szombat. 1959. március 21. Á legszebb vallás (Monológ) K

érdezd meg a tárnába leszálló franciát: mire büszke történelméből? — három évszámmal felel neked: 1789... 1848... 1871... Kérdezd meg a kohók lázas tüzénél őrködő szovjet olvasztárt: hol kezdődik az igazi történelem? — le sem veszi szemét a sistergő vasláváról, ugy mondja nyílt tekintettel. a hősi múlton elábrándozva: 1905... 1917... S kérdezd meg itthon, kőművesektől, lakatosoktol. tanítóktól, írnokoktól és kispareellásoktól: mikor volt történelmi a magyar? — nem a nagy királyokat emlegetik, mind két évszámot mondanak: 1848 ... 1919... Tudtok-e fényesebb, szebb dátumokat? Ismertek-e nagyobb, szentebb, örökebb szót: Forradalom ... Ez az óriás tüzes kerék dübörög előtted évszázadok óta, szép emberiség, hogy villámaival utat szaggasson neked előre az osztálytársadalom dzsungeljében; darabka kék eget vonjon föléd, s majd egyszer tengerre nyíló, egész világra nyíló, csillámló kék horizontot... Nézd, mióta dübörög! Tüzes aeélkarjával üszköt vet csempés, üveges palotákra, grófi kazlakra, penészes börtönökre; parázsra hány címereket, ósdi törvényt, kényes rangot, úri szennyest; s a nemzet ércéből kiolvasztja a tiszta emberséget, hogy ahbol verjen tündöklő csillagokat a végtelen égre..., hogy tetőt emeljen a hontalan fölé, kenyeret adjon az éhezőnek, meleget a fagyoskodónak ... Most. hogy itt állsz ezen a szédítő történelmi magaslaton, pillants vissza és számold meg a lépcsőket! Menynyi vér ömlött, s mennyi fej hullott le Párizstól Pétervárig, Pétervártól Pestig. Tenger az anyák és gyermekek könnye — de roppant emlékmű az elemek erejével feltörő öröm. Nézd, minden múlandó! Dolgozol és szeretsz, tétovázol és hiszel, bölcsőt faragsz és koporsót ácsolsz, csak ez a kettő örök: emberiség és forradalom. E két ikertestvér már sohasem* válik el egymástól, összeölelkezve járják a világot, hogy minden csöpp hajlékot meglátogassanak, minden gőgös palotát megrengessenek és a békesség fehér bóbitáját kössék az Északi- meg a Déli-sarkra. Előttük földbesüpped a hatalmas, de velük kézenfogva egyenes derékkal járni tanul a megalázott. Istenek, bálványok porianak el súlyos lépteik nyomán, félve fut előlük a sötétség, fékezhetetlen robogással száguldják be a világot — és kis mécseseket ültetnek a homlokodra. A forradalom, vérben fogant áldás, harcban szüleI f tett béke, éhségből támadt jólét! Nincs nálad szebb, igazabb eszme a Földön! Nincs hitesebb bíró, dallamosabb zsoltár, fennköltebb imádság) Az örök emberiség örök vallása vagy te! A legszebb vallás! Te Is, 1917... Te is, első testvére, 1919. „ SIMON ISTVÁN rrlőször a császárok és királyok üzentek. Többnyire háborúi üzentek, halált, romlást és pusztulást. Mindent meggondoltak és megfontoltak. Legalább így gondolták ők, az Isten kegyelméből valók, a félkegyelműek és ha nem is gondolták így éppen, mindenesetre így mondották. Népeimhez szólottak, de úgu vélték, hogy ez a nép nyáj (és ők a népek pásztorai), az ö nyájuk a nép. amelyet oda terelhetnek, ahova kényük, kedvük, felséges önkényük akarja, legszívesebben a vagóhídra. Felpánllikázták és leitatták a népeket, az ö hü népeiket, hogy vígan menjenek meghalni érettük, egy tartományért, egy hóbortért, egy hatalmi őrületért. A mások profitjáért, kapitalista és imperialista rablók érdekében. Hát igen, először a császárok és királyok üzentek. Azután jöttek sorra, rendre, csavaros eszű diplomaták, a császárok és királyok lakájai. És jöttek tyúkeszű sereghajtók, akik mindig papiroson győztek, és akik nem győzték ezt a sok győzelmet a mappán. És ők üzentek kitartásról, idegek dolgáról, amíg ők is meg nem rokkantak, és penzióba, vagy szanatóriumba vonultak, a sok papiros-győzelem és felelősség elől. amelyei hangoztattak ugyan, de vállalni és elviselni nem mertek, nem akartak. Most már ennek vége. Felelőtlenül, isten kegyelméből, hatalmi tébolyból, egy üzenetre nem lehet többé a népeket vágóhídra vinni. Ma már a császárok és királyok, holmi hollandiai vagy svájci menedékhelyről üzennek: az üzenetük rövid és velős: pénzt, pénzt, pénzt; hála Istennek, nem jó világ jár most ezekre a ledőlt bálványokra. Juliász Gyula: Gorkij üzenete A Délmasvarország 191.1 április 2-i száma küziilte e/t az irást vezércikként, név nélkül. Irodalomtörténeti kutatok megállapították, hogv a cikket minden kétséget kizárva •Juhász Gyula irta, abból az alkalomból, hogy március 30-an M. Gorkij a következő táviratol intézte Kun Bélához: „Szívből üdvözlünk benneteket. UJ élet virrad ránk. példátokat rövidesen az egész világ követni fogja." A cikket a Hazafias Népfront szegedi bizottsága kiadásában a IWagyar Tanácsköztársaság 40. évfordulójára megjelent „Szegedi írók a Tanácsköztársaságért" című antológia is közli. JtJ/a már más üzenet a lYl fontos, az, amit a népek küldenek egymasnak. Szikratáviratok mennek egyik nép szívétől a másik nép szívéhez; örvendetes es testvéri üdvözletek. A világ proletárjai egyesülnek, hoszszú küzdelmek után, győzelmes harcuk pihenőjében üzennek egymásnak. Csepel üzen Moszkvának, a kapitalizmus muníciójának egykori szállítója a moszkovitu cárizmus egykori bástyájának. Itt Lenin elvtárs: üzeni a boldog szikra, amelytől forradalmi lángra gyúl millió munkás lélek, és piros pünkösdje lesz a proletárvilágnak. És az igazi vagy emberek üzennek, a szellem hősei, a gondolat katonái, az eszme fejedelmei. .4 múltkor Henry Barbusse üzent, a nagy francia költő, a lövészárok pacifistája, a világ összes alkotó szellemi munkásaihoz fordult, testvéri jobbot nyújtva, egyesülésre híva föl minden költőt, művészt, és tudóst, a földön, aki az emberi közösség új vallását vallja és hittel hirdeti. Most pedig a forradalmas Oroszország nagy költője, lelki vezere küldött biztató és buzdító üzenetet nekünk, az új magyar szovjet köztársaságnak, Gorkij Maxim üzent nekünk, aki a háború alatt sebesült, magyar katonákat ápolt és vigasztalt, Tolsztoj utóda, aki, mint. Oroszország intellektuálisainak vezetője, nemrégen csatlakozott Leninhez, szolidaritást vállalva a forradalommal, amely egy világot akar megváltani, a rabszolgaságtól. Gorkij lelkes és örvendetes üzenete a magyar szellemi munkásoknak új erőt ad a további küzdelemre, a proletariátus végső diadaláért. Petőfi utóda, a világszabadság pirosló zászlaja alatt rendületlenül megyünk előre az igazság szebb és jobb világa felé. Uilz Béla: Vörös katonák, előre! Siklós Qáuűs: J^ét szoba A SZép építéSŰ emeletes ház kaf- ü pujaban megállt, tétovázott, mint aki nem tudja, menjen-e, vagy maradjon. Valami tamáskodás mindig volt benne, már gyerekkorában kiismerte az élet kacskaringóit a malomban, mire molnár lett belőle. Igaz, hogy most zsebben a papír, de az még nem jelent sokat. Igazított egyet keshedt császári zubbonyán, aztán belépett a kapu aljába. Ott újra megállt. Eszébe jutott a múlt őszi folyamodvány, melyet a részeges tanítóval íratott a méltóságos polgármester úrnak, de nem bízott a kérelem teljesítésében, meg az Osztrák—Magyar Monarchiában sem. Igaza is lett, mert tavaly októberben ellódította az idő a monarchiát a folyamodvánnyal együtt. A postaköltséget sajnálta nagyon Kiss András, mert azon a néhány garason vadonatúj kincstári szíjat. kapott volna a zsugort Tombolay Istvántól, aki egy hónappal előtte jött meg a gráci hospitálból, az obsittal együtt. Ö még az obsitot se kapta kézbe. Tombolaynak a keze hiányzott csuklón felül a jobb oldalon, Kiss Andrásnak meg a Iába térden alul, a bal oldalon. Hiába, nem egy kaptafa a hadiszerencse: kinek a jobb keze, kinek a bal lába. vagy a feje maradt oda a császárért. A szíj is olyan • dolog, hogy annak van belőle, aki nem látja hasznát. Mert mire kéne a kézen-közön került antantszíj-féle a szatócs Tombolaynak? Semmire se használja. Kiss András meg a maga csinálta akácfalábát; erősítené vele a derekahoz, meg a vadához a komisz ing alatt. Menynyire hiányzik a láb éppen most ebben a sorsdöntő, nehéz helyzetben. Nagyot fújt. aztán megindult be a lépcsőházba. Ütemesen egyszerre koppantak a hónaljba fogott segédlábak a cifra köveken. Lassan baktatott az emeletre. A függőfolyosó előtti pihenőpadnál megállt, néhány szuszszanás után a faihoz tette a mankókat és leült. Valahogyan nem jó dolgot érzett ezzel a lakáskiutalóvaL Nem tudta okát, de mégis nehezen indult a második emeletre. Szép, napos délután volt, tavaszt hívó március. Élénk napsugar szökött be a lépcsőház nyitott ablakán és megállt Kiss András elkötött monarchiás nadrágján. A pezsdülő természet aprónként mutogatta magát. Az alig negyvenhat esztendős öreg emberré aszalódott molnár a hat pulyára gondolt, akik most olyan vidáman hancurkáznak a krumpli verem mögötti ásás szélén, mintha gondtalan királyfiak lennének. Szerette a gyerekeit anélkül, hogy hivalkodóan mutogatta volna érzéseit, beleié élő ember, aki csak a legszükségesebbet mondja, azt is akkor, ha nagyon muszáj. Most nem fogta a tavasz a rokkant molnárt. A világ folyásából anynyit tudott, hogy valami nagy változás történt a módosabbak kárára. Ebből a forgolódásból őt is elérte a lakóskiutaló papír. Ez jelentette számára a legnagyobbat, az összes forradalmak közül. — Derék egy ember ez a Wallisch. Előadtam a panaszomat folyamodvány nélkül és máris intézkedett. Két szoba a Késmárky Alfonz hat szobájából — nézegette, hajtogatta a direktórium pecsétes parancsát. Egy árnyalattal kedéiyeseb2_í I ben indult, fel a második emeletre. De ahogy lépegetett a lépcsőkön felfelé, megint csak szűnt a bízása • és mire az újabb emeletre ért, belesüppedt saját sorsának komor-fekete mélységébe. Már nem is azt fájlalta legjobban, hogy fél lábát örökre kölcsönkérte az Osztrák—Magyar Monarchia. Azt a kutya állapotot nem tudta megemészteni, amit ez a gyalázatos nagyvágó Küküllő Imre csinált az aszszonnyal. Volt szíve elcsapni a családot, a hat gyereket, mivel nem bírták a lakbért, amíg Kiss András Boszniában vitézkedett őfelségéért. Ottmaradt a fél lába, a beígért sarzsi elmaradt, meg a hadirokkant-járadék is. — Ilyen az élet, hiába. A malom legjobb molnára krumpli veremben lakik, ott is csak Székács úr jóvoltából — gondolta el ezredszer a császári gondoskodást, s valamivel határozottabban indult a függőfolyosón a 6-os számú lakás elé. Felrémlett még egyszer benne: hogyan fogadják, mit szólnak majd a két szobához... Az ajtó elé ért és határozottan kopogott. — Ki az? — kérdezett belülről egy női hang. — Kiss András, hadirokkant. — Várjon. Várakozott. Az isten segedelme is megfordult benne, de azután elvetette, mert András kisember ahhoz, hogy felérjen a hangja a magasságos istenig, meg az isten is olyan, hogy nem jut le a mélybe, a Kiss Andrásokig. Aztán meg az asszony, ahogyan mondogatja a fülébe: — Indulok András, talán adnak valamit a jószandéku gazdák — és mindennap látja a nagy hasú, ezer ráncú vánnyadt asszonyt, mikor indul a szatyorral. Erélyesen csapott az ajtóra a mankóval. Megcsörögtek az üvegek. — Meddig álljak még? — kiabált nagy hangosan, hogy az emeleti ablakok függönyei is diszkréten "félrehúzód tak*. A zár megzördült, széles vállú, jegenyeszerű óriás állt elébe. — Ne randalírozzon vén kanász, nem juhakolban van! Mit akar? — A két szobát, amit a direktórium kiutalt — nyújtotta az írást. A jegenye elvette a papírt, pár pillanatig nézte, azután csattanós kacagással iökte Kiss András arcába. Hirtelenül megkomolyodott, szemét összehúzta és élesen metsző gúnnyal mordult Kiss Andrásra. — Takarodj innen te kis nyomorult kukac, mert átdoblak a korláton! — A törvény nekem ... — A te törvényed már megszűnt ma reggel, vége a koszosok hatalmának a városban. Szegeden vagyunk és 1919. március 27-ét írunk. Kotródj innen! — és becsapta az ajtót. Kiss András állt. Nem ért0tte, mi tortént. Gépiesen megfordult és lassan, fáradtan indult a függőfolyosón a lépcsőház irányába. Csak a mankók koppantak ütemesen, szomorúan. A lépcsőház-ajtóban megállt, nagyot szívott a friss levegőből, megemelte az egyik segédlábat és nagy hangon, mély méreggel kiáltotta el magát: <— Megálljatok urak, ezután nekem to gondom lesz rátok! I Várnai Zseni: fiam ... Azt mondtam en édes fiam: Ne menj fiam, a csatába. Lelkem fiam. Drága vérem. Katonának tábol lába. Ne menj fiam a csataba. Azt mondtam én édes fiam: Minek ölnél, minek mennél? Édes fiam. Drága vérem. Testvéred bitója lennél S talán te is odavesznéL Azt mondottam édes fiam. Nem erre szültelek téged, Ruháztalak, Takartalak. Hogy elontsák piros véred S hogy mivégbül, meg se kérdjed. Azt mondottam édes fiam, Pénz országa, urak földje. A szegénynek. Proletárnak, Nincs egyebe, csak az ökle. Az is csak, hogy értük törj De most mondom, édes fiat Hallod fiam? megvirradt már Szól a kakas, Kukorékol, Tiéd a föld. a kék határ. Az erdő, a dalos madár. Kerekedj íöl édes vérem, Fljövell a te országod, Ür pribékje. Zsoldos horda. Aki rajt van, bitorolja. Mind levered, mind kivágod. Én tüzellek, édes l'iam. F.rös karod, izzó véred, Érte töröd. Érte ontod. Milliónyi a testvéred. A proletár jussát véded. Hazátlanok szent hazáját Ezer szívvel, ezer karral. Szeresd fiam, Védd meg fiam Milliónyi akarattal. Tűzzel, vassal és haraggal. Most én mondom: szülőanyád! 1919. március 28.