Délmagyarország, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-12 / 241. szám

Vaiárnap, 1958. október 12. 4 SZEGEDI _SZÉP SZO iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniitiniiiHHiiHiiiia FRANCI A K É P E K 1 — |őq.!} történész Iwele ^PdriziöóL aidékre írok végre, drága anyám neked, s bizony jó, hogy élek; Fejem dagadt, s még bekötve, de már hangot keresgélek. Hogy is volt csak. akkor aznap, mikor a te higgadt Jean-od, S kissé már-már agglegény is: majd" itthagyta a világot? g A bulváron esö szitált, szürke felhő állt fölöttem, S a könyvtárból jöve, halkan hú ernyőmön eső-gyöngyszem. Kis vtiágom ez a város, buszok meghitt háta fénylett. Ilyen csendes órát vártam, anyám, mindig munkám végett. Csak tudásnak élni szépen, csak semleges rációnak, Mely az eldurvult tanoktól jó filisztert még megóvhat. n Épp most Dzsingiszkán a témám, vizsgálom e régi dolgot. Bár de Gaulle-ék hangja furcsa, s józanság itt elkóborgott. s Ügye Algir, s mert bajunk ez: én fogékony alkotmánnyal Mennék arabs világ elé. hiszen a hit ott is szárnyal. 1 Pár szavam a sajtónk jobbik szárnyán éppen ezt javallta, S mondtam nohát persze, mondtam egy s mást erről jobbra-balra. | Dehát a múlt főbbik gondom, s éppen ez volt lásd agyamban, Hogy egy trafikboltba léptem s közben, anyám, elzuhantam. Szörny' ütés szállt a fejemre még mikor a lépcsőt értem, Két szemembe tűzfény villant s már zuhantam mély sötétben. 1 Majd ébredtem bugyolálva s fejem zúgott jó két hétig, De a kötés gondos rajta, s gyengéd kezek jól cserélik. Ne félj. Párizs egyik legjobb kórházában van lakásom, 8 itt évődöm a sorsomon, s gondolkozom ezer máson. Ugyan, vajon mi lesz velem, s ml lesz velünk s a világgal? Mindegy, végül lemegyek majd szép Lyonba, s vársz te rákkal levesemben úgy, mint régen, ugye anyám? — a gall eszemnek Tán fentről is megbocsátnak, hogyha tollam most már enged. A b í r ó ÍR* elmozdított Nonoy-i bíróról) Csak látszatra a mérleg hideg nyelve A jó bíró, s a legjobb mindig pártos; Ha megtalálta rosszak kisebb gócát, S nagyobb igazt: ő titkon már határoz. - — B I F.z értelemmel átszövődőtt, lelkes Érzék a legszebb tény e nagy világon; & g< S Szeretlek jogrend: ha ítélni jöttél Méltón, s ha pálcád mögött ott találom P

A hivatásnak régi, tiszta, ékes. Szent libelláját — s én jelzőkben mérték, g Most minden szépet egyberóvok, törvény Igaz hitéről, s ha évek kisérték, S tapasztalás is őre lett az ösztön Dús erejének: előttünk a Bíró Ki meg nem ingó férfi lett a vártán, S még kalandból is népet visszahívó... FÜSSY LÁS7Iirt MEGJEGYZÉSEK a „szép szőke szent" arcképéhez és egy újságcikkhez A Hétfői Hirek legutóbbi számában »A „szép szőke szent" arcképe* címmel K. I. jelzéssel megjelent cikk (szerzője tudomásunk szerint Kemény István) indokolatlanul éles hangon bírálja Űr György "Juhász Gyula ifjúsága* c. könyvecskéjét, amely először lapunk hasábjain jelent meg. Éppen ez utóbbi körülmény késztet bennünket arra, hogy észrevételt tegyünk a bíráló megjegyzéseire, anélkül természetesen, hogy Űr György írásának kisebb-nagyobto tényleges hibáit, fogyatékosságait letagadnánk. / \ 1 vasaink emlékeznek arra, hogy lapunk aug. 3-1 számában megjelent a költő öccsének, Juhász Endrének hozzászólása is, amely éppen Űr György füzetének elírásait tette szóvá. A bírálat jogosságót tehát nemcsak elismertük, de mi magunk is azon voltunk, hogy a kritikus észrevétélek gazrdagítsák a nagy szegedi költő gyermek- és ifjúkoráról eddig meglévő ismereteinket. Kemény István kritikája azonban sajnos, nem építő jellegű, nem viszi előbbre a kutatást: sem tények, sem elvek szempontjából nem ad újat. Mindjárt az első mondata tárgyi tévedést tartalmaz: Űr György könyve nem most jelent meg, hanem hónapokkal ezelőtt, júmuébam, sőt hasábjainkon április és május folyamán. Teljesen érthetetlen az a kifogása is, hogy a saerző a tényeknek megfelelően foglalkozik a költő édesapjának első feleségének, Szűcs Erzsikének betegségével és halálával, s kétségbevonja, hogy ennek köze lenne Juhász Gyula ifjúságához. Hiszen a gyermekkar rajzához szervesen hozzátartozik a szülök portréja, s Juhász Illés arcképéhez az is* hogy a költő anyja, Kálló Matild a második felesége volt; ezt a Juhász-szakirodalom eddig nem tudta, s éppen Űr György könyvecskéjéből vett erről tudomást. 1/ emény István úgy állv lítja be, mintha Űr György találta volna ki — valami csalafinta klerikális célzattal — a -szőke szent* romantikus szerepét a költő életében. Kemény István az Élet és Irodalom május 16-i szamában ismertetést írt Juhász Gyula örökség című kötetéről, de úgy látszik, anélkül, hogy elolvasta volna. A -Mikor én piarista voltam* című emlékezésében maga a költő írta 1921-ben: -Ma már bevallhatom, hogy a szerelem se kímélt már ez időben, de eszményképem olyan messze és fönn állott, a csülag06 mennyországban, az Űr trónusa mellett, a szeráfok között és Szent Teréziának hívták*. (1. köt., 192. 1.). "A tékozló fiú* című önéletrajzi jellegű elbeszélésében ugyanerről ezt olvassuk: "A dormitóriumban volt egy szentkép, gyönyörű leányt ábrázolt. A vértanúság pálmájával a kezében. A szenvedés még szebbé tette, szőke haja sugárzott... Bacsó János azon vette észre magát, hogy napközben mindig gyakrabban lopózik be a dormitóriumba és sokáig térdepel a kép előtt és imádság helyett egészen más gondolatai támadnak. Éjjel e fiatal szűzzel álmodott, de álmában a glória hiányzott a fejéről, gyöngéden lehajolt Bacsó Jánoshoz és hoszszasan, némán simogatta homlokát*. (2. köt., 140. L). Ha mindezt összevetjük azzal a költő verseiben sokszor megismételt vallomással, hogy "a szőke szépeket szerettem egykor*^ nyilvánvaló lesz, hogy a -szőke szent* a költőben, a 17 éves fiatal noviciusban éppenséggel a szerelem bimbaját pattantotta ki: s ez az érzés — ez is kitűnik Juhász idézett írásainak további részeiből — egyik motívuma volt annak ez elhatározásának, hogy otthagyja a rendházat, búcsút mondjon a szerzetességnek. Idéz Kemény István néhány mondatot ls a könyvből, a stüus naívságának illusztrációjára. Nos, az idézett mondatok egy kissé költőien eltúlozott, manapság már divatból kiment újságírói képbőséget mutatnak ugyan, de ez sem naivvá, sem helytelenné nem teszi a fogalmazást. Vágül kifogásolja a bf* ráló, hogy Űr György beállításában a gazdag ügyvéd, Szivessy Lehel mint a szocializmus gondolatának szegedi magvetője szerepel. Kétségtelen, hogy itt Űr György megfogalmazása nem elég szabatos, mert ebből — kis félremagyarázással —kizárólagosságot is lehet érteni. Azt azonban fölösleges tagadni, hogy az első világháború előtt nemcsak a polgári radikalizmus, de sok esetben a szocializmus gondolatának is első befogadói és eszmei terjesztői között szabadfoglalkozású értelmiségiek — főként független orvosok és ügyvédek — voltak. Bizonyos, hogy szocializmusuk nem volt teljességgel egyértelműen következetes, összeszövődött liberális illúziókkal és polgári-humanista idealizmussal; de hogy az adott időszakban mégis az uralkodó ideológia kritikáját, szétbomlását segítették elő, arra történelmi példa a polgári-radikális eredetű Galilei Kör, mely a munkásmozgalom, sőt a kommunista párt számos későbbi vezetőjét indította el és nevelte. Kisebb mértékben, helyi viszonylatban ilyen volt a Szegedi Társadalomtudományi Társaság, s tagjai között egyebek között Szivessy Lehel is. Ilyen értelemben tehát Ür György kissé pontatlanul megfogalmazott mondata is lényegét tekintve helytálló. Kiderült tehát végső soron, hogy Kemény István gunyoros hangú bírálata sem ténybeli, sem elvi korrekcióval nem járult hozzá Juhász Gyula ifjúsága kérdéseinek tisztázásához. Vajon mi célból íródott tehát? »?TTTTTVTTTTT»V >, TTTTTfTTTTTTTTTTffTTX rarkn* Anti 0 szomszédom. Együtt * " rosszalkodtunk vele az utcán, amikor még nem viseltünk nadrágot. Később se maradtunk el egymástól, néha egy helyre mentünk dologba. és nem kellett tőle pénzért venni a szót, ha az uraság pocskondiázása volt a beszélgetés témája. Persze nemcsak hátmögött járt a szája, hanem négyszemközt is kimondta a véleményét, hiába toporzékolt a "nagyságos úr.« Kitiltották az uradalom területéről, hetekig loholt napszám után, mégsem lett belőle soha csúszómászó féreg. Ha valamelyik vastagnyakú nagygazda megfogadta reggel kukoricát kapálni, este okvetlen kiadta neki az útját, mert nem volt hajlandó naplement után egy gazszálat sem arrébb tenni. Hiába volt divatban, hogy a kulákok napszámosa a kinti munka után még köteles a jószág körül is segíteni az elvégezödésben, az én Anti komám úgy jött hazafelé a becsületidő lejárta után. mint a füst. Nem törődött azzal, hogy három mezítelen kiskölönccel nyűglődött otthon Eszti, a felesége. Velem mindig jól kijött Anti, mivel a régi, agyonütnivaló világban nekem se tetszett semmi. Egyszer mindkettőnket kékre-zöldre csépeltek a kakastollasok, mert lámpagyújtás után — csak úgy szórakozásképpen — beköpdöstünk a főtéri úriházak nyitott ablakán. Azt hittem, testi-lelki jóbarátom marad Anti, amig csak be nem visznek bennünket azon a kapun, amelyre az van kiírva, hogy »feltámadunk*. Hanem mégis másképpen alakult a helyzet. Negyvennégy őszén még együtt lógtunk vele haza Dunántúlról és a földet is egymás mellett parcellázták ki nekünk a kommunista párt emberei. Hüh, micsoda nagyszabású elgondolások gerjedtek Antiban. Mivel földes paraszt lett, a parasztpártba iratkozott, ahol telebeszélték: a fejét, hogy építsen magának takaros piroscserepes tanyát. Alig várta, hogy nyíljék tavasszal az idő, mindjárt kihurcolkodott a birtok sarkára tapasztott kis tanyába, amely persze inkább veremhez hasonlított. Elhatározta, hogy meggazdui. Biztatott, hogy én is költözAz én szomszédom zek ki a túzokok meg a fácánok közé, de mivel nem volt bennem ilyenirányú hajlandóság, no meg azért, mert én a kommunista párt felé tájékozódtam, kezdte hanyagolni a komázást. Készpénznek vette azt az együgyűséget, hogy a kommunisták elszedik akinek van valamije, s bár őneki még mindig csak rongyai és gondjai voltak, már elképzelte magát valami gangos tanyaház tulajdonosának. EaÓSS nváron moz0atta, lazította a négy hold kötött réti földet, mint a vakondok. Alig lehetett a faluban látni, mert csak éjszakának idején kocogott haza főznivaló élelemért, vagy akkor, ha a községházára hivatták. Esztit sem engedte haza, nehogy elcsavarogja az időt. Néha találkoztam Antival, de ha én nem szóltam hozzá, elment mellettem. Megfigyeltem, amikor észrevett az utcán, már jóelőre földnek szegte fejét, hátha nem ismerem meg és elkerülhet. En persze rákurjantottam, »hogy s mint vagy pajtás*, de Anti csak annyit dörmögött rá, hogy -vagyok, vagyogatok*. Azt néztem ki belőle, hogy ez is nehezére esett és nem tudja megbocsátani, amiért tagja lettem a kommunista pártnak. Mit szaporítsam a szót. Anti barátom nem gazdagodott meg, habár az első három esztendő után annyira vitte a szilaj, szinte embertelen munkával, hogy megrenováltatta a házát, felruházta a családot és szerzett egy kehes lovat kocsival. Akkor történt, hogy átmentem hozzá: nem volna-e kedve a szövetkezeti életformához, mivel csak annak van jövője. Kifejtettem előtte, amit akkorára magamévá tettem a marxista politikából, jó hosszan beszéltem, hogy biztosabban megagitáljam. Anti kényelmetlenül fészkelődött a kocsirúd szárnyán ülve (be se hívott az udvarról), majd amikor befejeztem a mondókámat, 6 is elkezdte mo*r> dani az övét, jól telehörpintve először magát levegővel. Azt mondta, sokáig azzal hitegette magát, hogy mégse eshettem én annyira a fejem lágyára, de most már látja, hogy végképp kommunista lettem. Az én Anti komám szemében tehát a kommunista meggyőződés egyet jelentett az agyalágyultsággal. Meg is mondta kerek-perec ott a szemembe: megkergült birka vagyok, ha én ötét olyan tyúkeszűnek nézem, hogy lemond a földről és odaáll közösködni mindenféle emberekkel. Hiába adtam ki a lelkem, hogy nem muszáj lemondani a földről, hiszen a szövetkezet csak könnyít a kiserejű parasztokon és nézzen rám, én is belemegyek — csak felmérgeltem a beszédemmel. Végül felugrott, nyakán kidagadtak az erek és pulykavörösen mutatott a kiskapura, hogy takarodjak, ö még azt is letagadja, hogy cimborák voltunk valamikor. R**a1 kovriwn a köszönésem se fog.iioi Kozave oadta Próbáltam kö. zeledni hozzá többször is, de hiába. Emlékszem, egyszer az ötvenes évek elején lakodalomba voltunk hivatalosak. Gondoltam, ott majdcsak kibékül velem, azonban inkább el se jött arra a jó kis mulatságra, csakhogy ne találkozzunk. Végül már én is úgy voltam vele, hogy uralja Antit a jófene, utóvégre én is vagyok akkora valaki, mint ö. Kezdtem magamban begyepesedett fejű, értetlen parasztnak elkönyvelni, akivel soha semmire nem lehet menni, mert még azt sem tudja felfogni, mit nyújtott neki a népi demokrácia. Itt-ott, ha szóba került a személye, megesett, hogy ilyesféle megjegyzést tettem rá: Elvtelen és haszontalan alak ez az Anti, nincs az istennek olyan rendszere, amely neki megfelelne. Jött az ellenforradalom. Valamennyi kulák és kocsmatöltelék volt a faluban, az mind a piactéren ordítozott a kommunistákra, biztatták egymást, hogy fel kell akasztani a párttitkárt meg a tanácselnököt. Na gondoltam, Anti is ott tátog most köztük, hogy szakadjon rá az ég az ilyen emberre. Keseregtem magamban meg féltem is, hogy visszafordul a világ oda, ahol volt és nemigen láttam a főtéren senkit a mieink közül. Egyszercsak nini, beállít hozzánk Anti és köszönés nélkül azzal kezdi, mintha semmi se lett volna köztünk: "Pajti, ez nem lehet igaz. Te kommunista vagy, mondd, mit lehet itt csinálni, mert már hallom, a régi rendszert kiabálják vissza. Hát olyan nincsÉn nem bánom, ha elpusztulok is, de aki a földemet akarja, annak csapom szét a fejét, mint a tököt." Így beszélt Anti és ahogy sötét és feldúlt arcába néztem, azt állapítottam meg, hogy csakugyan mindenre képes lenne gazdasága megvédéséért. Szóval kibékültünk sebb, minthogy hozzáfogtunk a politizáláshoz. Mindenben egyetértett velem, abban is, hogy a kommunista párt csinált embert belőlünk. Nagyon jóba lettünk, úgyannyira, hogy amikor az elnök üzent értem, hogy menjek ki a szövetkezet központi tanyájára fontos megbeszélés végett, Anti is kijött velem, s odakinn a gyűlésen úgy szidta az ágaskodó reakciósokat, hogy jobban se kell. Igen ám, de ahogy elmúlt a veszedelem, Anti megint megváltozott. Nem csapkodja félre a fejét, mint azelőtt, de nem is jár át hozzánk. Ennek, meglátásom szerint, az az oka, hogy ismét keménynek érzi talpa alatt a talajt. Nekem nem mondta még, de másoktól hallom, hogy fél a szövetkezettől. A napokban ellene beszélt a piacon és dohogott a kormány parasztpolitikájára. Most haragudjak rá megint? Nincs semmi értelme, hiszen Anti végeredményben a mi emberünk, csak olyan furcsa természete van, hogy nem mutatja ki. meg aztán a gazdagodást csak egymagában, másoktól elkülönülve tudja még mindig elképzelni. De fogadni mernék, hogy egy szép napon megint átjön mihozzánk... NAGY ISTVÁN