Délmagyarország, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-21 / 223. szám

Vasárnap, 1958. wept. 81. 4 *y MTMPM SZEGEDI 'SZEP. szo jPologból megférve birt rogyni az ösze-vissza A szegeit, nyöszörgő karosszékw be. Fejéből is kihullott vaA

vályogból rakott lamennyi gondolat és várta sparheltben nem érzéketlenül, hogy megfőjjön akart életmagra kap- a keménytarhonya, ni a tűz. Valósággal okádta Az asszony sürgött a tüza szemet maró fehér füstöt hely körül. Máskor ilyenkor a karikák résein meg az már ott gőzölt az étel az elégett bádogajtó lyukain, asztalon, most azonban sok Odakint nyomott, esőt hajtó időt eltöltött a vízhozással, volt a levegő, pedig csak két mert sokan voltak a boltban, napja hagyta abba az esést, ahogy bement sóért. Eres, A nyirkos csutkatö alig-alig nagy kezébe beleette magát fogta a pfatra lángot és a a répalevél nedve és fekete kiskonyhának csúfolt szűk maradt, hiába mosta meg, helyiségben nehezen lehetett mikor hazaért. Beesett szemvisszatartani a köhögést. tükrén még mindig fényletCsak az asszony köhögött, tek a füst-sajtolta gyöngyamint az agyonégett, félig cseppek és festőköténye sarelkopott fakanállal ide-oda kát nyomkodta alájuk itaiökdöste a lábosban sercegő tósnak. Időnként lehajolt, vöröshagymát. Az ember megigazgatta a nehezen piscsak szuszogott a kisasztal lakoló tüzet, s arra gondolt, mellett görnyedve, mint a hogy neki van a leghaszonkovács fújtatója. Ránézni is talanabb embere. Más azon rossz volt. Sose szokott be- van, hogy legyen valami a szelni, mert az is nehezére háznál, ez meg arra sem esett ilyenkor a dologból képes, hogy néhány cukorhazaérve, de most még a répát vessen a hátizsákba, haja is fájt, annyira kime- úgy sétál haza, mint valami rült. Az egésznapi répasze- méltóságos úr. dés átaljába, no meg a ha- Nem is állhatott benne sozajövetel a csúzos, rossz iá- káig a mondhatnék: bakkal, kiszedett az izmai- _ Agyon kéne az ilyen bol minden férfias kemény- embert ütni, aki nem törőseget, s eppencsak annyi dik a családjával... ereje maradt meg, hogy le- A . ... . SJ Az ember nem szólt, ismerte a szöveget Csak egy pengőt adott az uraság száz kvadrát répa felszedéséért, és nem lehetett benne keresni. ö megtett minden megtehetót. Csak bámult kifelé az udvarra moccanatlan szemmel, mintha nem is neki szólt volna az asszony zsörtölődése. Eszébe jutott a cigaretta, de úgy érezte, képtelen belenyúlni a dózniért a nadrágzsebbe. A lába kegyetlenül hasigatódzott, s a többi porcikája is sajgott. Hallgatása bosszantotta az asszonyt. Az volt a fejében, hogy őneki is majd leszakad a két válla, mégse anyátlanodhat el, mert helyt kell állnia itthon is. Veszekedős hangulatban volt és veszekedni akart. Folytatta hát: — Minek él az olyan ember, aki annyi fáradságot se vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Áhítat Nézd, már pirkad az ég Kelj föl. Kelj föl és menj ki a hajnali fénybe, tlzd el szemedből, ü/d ki szemedből a kesernyés suta álmot. Menj. Menj ki a fénybe, s kitárt tüdővel énekelj, dalolj. Hisz azért Kzülettél. hogy dallá formáld a roppant mindenség apró rezdülését. Menj és tépd föl melledet, remegő szived vedd tenye[redbe. s tartsd föl a napnak. Szorongó, nagy szívedet. — mit bekormoztak a gon[dok *t évek — füröszd pirosra a fényzuhatagban. Menj és állj emelt fővel. Tannii ragyogást. Oldozd föl magadat az ég csobogó kútja alatt, hogy tisztább legyen az [ének. És csodálkozz. ámulj a füvek hajladozásán, hallgasd a fákban futkosó nedv rianását. Idd he szemeddel a gyümölcs mosolyát. • a bogarak életkedvét. Végy erőt magadon. Útravalóul hitet és erőt az örökös akarásból. Aztán térdepelj le a barna mezőkön. r remegő áhítattal csókold a dús buja földet, csókold a földön görnyede[zők konok kezeit. S tanulj érteni szót a rézveretú mosolyokból. Aztán menj oda. hol a gép zaja lüktet, s töröld a munkás olajos arcát. Töröld simára arca redőit. Menj. i. s öleid magadhoz az utakon siető embereket, akiknek arcán hajnali fényű £ tiszta szándékok pirosodnak. • Menj. menj... s dalolj... £ Hisz nézd. már pirkad az ég.* FARÓCZA1 GERGELY* E

rre már megreccsent a szék az ember alatt, amiből megtudta az asszony, hogy amit mondott, annak kezdődik a hatása. Anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna a tevésben-vevésben, elszántan célozgatott tovább. — A szomszéd tegnap is egy nagy zs-'tkal hozott, mert az életre\ ló, mert az segít a feleségének. Még erre sem szólt az ember semmit, csak teleszívta magát levegővel, aztán hangosan kieresztette, mint aki kerülni akar minden összezördülést. De ez a nagy fújás ugyanakkor már annak a jele is volt, hogy közel állt a kirobbanáshoz. És amikor az asszony csak nem hagyta abba a szutyongatást, feltáM•evr iM rvVTfrvrTfrtrvfTTfvry pászkodott ültéből, irtózatos káromkodásba fogva. Először csak sziszegte a gyűlöletes szavakat, azonban fokozatosan belemelegedett és végül már a szomszédok is hallották az ordítását. Egy darabig úgy állt a kiskonyha közepén, mintha el akarná veszíteni az egyensúlyát, aztán „itt egyen meg a fene, ahol vagy« kiáltással otthagyta az asszonyt és ellódult hazulról. Az este az éjszakába kapaszkodott már, de a kényelmes mozgású kocsmáros rögtön hozta neki a huszárrostélyost, ami nem volt más, mint szikkadt kenyér, sóval és paprikával vastagon beszórva a teteje. Látta az ember feldűlt arcáról, hogy megint csorbát szenvedett az otthoni egyetértés, ami miatt nem vacsorált és aludni se megy haza. — Nincs pénzem — tolta félre az ember a tányérra tett kenyeret. — Csak egyék, rá se nézzen — mondta a kocsmáros és hozott az asztalra két deci bort is tisztán á Ismerte az embert, nem fát, hogy sokáig elmarad az adóssággal. Kongott az ivó, hiába volt szombat. Két surbankó legényke kerülgette még a biliárdasztalt, de csak úgy üresen, partiban játszottak. Mellettük egy kerekasztálon két kisfröccs sárgállott, alig nyúltak hozzá, hogy minél tovább tartson. A kocsmáros közelebb vitte nekik a gyérfényű akasztós lámpát, hogy jobban lássák lökdösni a golyókat, aztán letelepedett az ember asztalához. — Igyék, majd elmúlik — biztatta. Az ember szájához emelte a bort, s úgy tartotta egy kis ideig, mintha szagolná. Aztán hátrabillentette a fejét és az ital úgy zúdult le a torkán, hogy csak egyet billent az ádámcsutkája. — Honnan való ez? — kérdezte amikor lekoppantotta a poharat csakhogy mondjon valamit. Oda se figyelt a kocsmárosra, mert a bor szinte egyszerre folyt szét remegősre fáradt inaiban és bizsergetni kezdte lomha vérét. . Beszélgethetnékje támadt. — Rávett, hogy hozzak neki onnan az istenhátamögül cukorrépát, merthát ő abból melaszt akar csinálni — kezdte csüggedten. — Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, hogy még tíz kiló is egy mázsára nehezedik a hátamon, de ma annyit emlegette odakint, ahol dolgoztunk, hogy gondoltam, üsse kő, vetek pár darabot a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A

kocsmáros felkelt és mégegyszer telehozta a poharat. Nem mintha átérezte volna a lassan, szinte mélázva hulló szavak mögött a tragédiát, hanem az üzlet miatt. Tudta, hogy ebben a lelkiállapotban nem utasítja vissza az ember és úgyis meghozza az árát nemsoká. Ahogy az asszony eljött előre, hogy főzzön — folytatta az ember — én is indultam utána mindjárt. Egyhúzójában elhoztam a pakkot vagy három kilométert, de akkorára a vállam úgy elhalt a hevederek alatt, hogy nem éreztem egy jódarabig, ahogy ott ziháltam kucorogva a kanális meredek partján. Mindegy, gondoltam magamban, ezt a tizenöt répát hazaviszem, ha éjfélre is. Hanem ebből semmi se lett. A zsákot, amely mintha odaragadt volna a földhöz, nem bírtam felemelni. Meg se mozdult. Ki kellett dobálni belőle ötöt, hogy a hátamra bjrjam emelni. Még így is citeróztak a rossz lábaim, úgy tönkrementek a háborúban. A két gyerek az imént még csak fülelt és mind sűrűbben tekintgettek az ember asztala felé, most meg letették a lökdöső botokat, úgy hallgatták közelebb ténferegve a me^tt, amely így folytatódott: . — Nem értem el a Kislaka tos tanyájáig se; akkorára megint úgy éreztem, menten összeszakadok. Elnyújtóztam a magas paréj közt, mint valami hulla és néztem, hogyan nyitogatják szemüket odafent a csillagok. Gyorsan sötétedett és a levegő is úgy lehűlt, hogy érezni kezdtem a hátamra izzadt inget. De nem bántam, hadd legyen boldog az asszony. tt megszólalt az egyik legényke, aki nevetős szemmel nézte az embert és már sejtette, mi lesz ennek a vége. — Hány répa repült megint a kanálisba? — öt, fiam — válaszolta az ember —, de a maradék is nehezebbnek tűnt, mint az összes, amikor elindultam vele. Már lent a csapáson is csillagok meg szivárványok táncoltak a szemem előtt, s minden pillanatban rárr.jött valami melegség. De vicsorgattam a fogam, hogy nem és nem hagyom magam, ezt az öt répát már hazaviszem, ha ágynak dönt is. Már majdnem elértem a falu szélső házát, amikor megbotlottam valamiben és hasravágódtam. Bele telt saccolásom szerint jó negyedóra, mire összekapkodtam annyi szuszt, hogy le bírtam magamról fejteni a hátizsákot ... Feltápászkodtam, hogy majd a zsák csücskét megfogva kiöntöm belőle az egészet, de mintha téglával lett volna még mindig megrakva, kicsúszott a markomból ... Egyenként kellett kihajigálni a répákat mind .., A kocsmáros meg a két kislegény hahotázni kezdett. Hiszen őlyan mulatságos történetet hallottak ... Nagy István I Idejöttem... Gyenge még a lovam szája, Éretlen a zabolára, Fölsérti és úgy fáj neki. Huszonkét évem égeti. Huszonkét évem, mint a zöld, Virághímes tavaszi föld, Mint a fürge pisztráng-patak Dalol, csobog és elszalad; Mint a pillangó, mint a méh, Elszáll minden virág felé, Megkóstol minden friss szagot Megbámul minden csillagot. Huszonharmadik évemet Tanulgatom, holnap kerek Labdák röpülnek tőlem el: Harminc, negyven és földbever A hatvanadik — életem Elszáll a szálló éveken. Mint a fogam, mint a hajam. Beletörődve, szótalan. így hull az ének, a szó is. Nyugtalanít, nyugtató is. És a magból erdő fakad, Forrás a zengő fák alatt Én az apám fia vagyok. Nem madarak, vagy angyalok Költöttek, szültek — az arnyam Küzdött meg értem igazán. Nem vagyok örült. sem beteg. Bukfencet, nem, azt nem vetek. Mint tegnapi csalogányok, Cigánykereket se hányok. De jöttem bárhogy fútt a szél. S bőrömbe hétszer mart a tél. Idejöttem egyenesen. Az Igazságot keresem. , PAPP LAJOfc i .í'i,(•'.'• I, Szívem Az én bolondos szívem balga jószág: Ritkán kacag, de súrün könnyezik. Füröszti bánat, harmatozza jóság; Vihar, verőfény termi gyöngyeit. Ha tüske tépett, hogyha durva kő ért, Mosolygott szívem túrö-csöndescn; Színültig csordul bántott könnyezőkért. A mások sorsát értőn könnyezőm. Szívből szerettem színlelő barátot Ki hű szivembe álnok tőrt döfött. Szemernyi jóért szivem megbocsátott — S emlék zsong már a régi seb fölött Szívből szerettem egy pompás virágot. Rabbá igézett bűvös illata; Bilincseimből csókjain kiváltott: Gyilkos gyönyör volt, végzetem maga. Szívből szeretem fölleges egemnek Mosolygó holdját: hamvas hitvesem -r S két csillagunkat, kik fénylőn remegnek Rajtunk, fölöttünk, bennünk, s mindenen Te hold, sugározd hűség dús ezüstjét — S ragyogjatok csak csacska csillagok! Szívemnek szítva lángját, fojtva füstjét, Amíg ti vagytok: én addig vagyok. MARKY IMRE "•T FI Szegeden, a Móra Ferenc Múzeum képtárában nyilt meg Varsányi Pál és Gábor Marianne grafikai kiállítása. A kiállításon különösen Varsányi Pál fametszeteinek van nagy sikere. A sikeres alkotásokból Ízelítőül kettőt bemutatunk olvasóinknak. A baloldali fametszet 1934-ből való — címe: Mosónő. A jobb oldalon a művész felszabadulás utáni fametszeteinek egyikét, az 1953-ban keletkezett „A piac macskáj a- címűt mutatjuk be. Ugyanezen a kiállításon számos olyan fametszetet ál* T * : litott ki a művész, mely szoros kapcsolatban áll a magyar irodalommal. Petőfi Sándor „A z apostol« című költeményének, továbbá Ady Endre és József Attila verseinek illusztrációi szin- ' tén méltán arattak sikert. CTMUXA TEÁTÁ Csodákra vár a vézna nyár s üveglabdákat görget de már az ősz rég itt időz s ölelgeti a földet Bús kerteken már nem terem pamut-görgésü Hlal s hűs éjszakát pihenve át csodáljuk álmainkat. Csövek között halkan zörög a tengeri ért szára sok kard-levél csöpp táncra kél a lágy szél dallamara. Szép volt nagyon, de már tudom vége, vége a nyárnak mert néha már gágogva jár rajá a vadlibáknak. GAL SÁNDOR