Délmagyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-31 / 205. szám

Vasárnap. 1953. augusztus 31. 4 ^SZEGEDI SZÉP. SZO w AtoiyéU és Tény, A Föld hamu Tűzőkből kicsapódott pernye Kialudt Üszkök köves salakja Cs te Ember Aki élsz rajta Te vagy a sebesen terjeszkedő víz Te a szél nyelve vagy Telhetctlcnül erdőt, mezőt fölhabzsoló Két inas karod Öriás falakat emel egyre Cs ha diadalmas mezítelenségedet kitakarod Elsápad a Nap De jaj te vagy az Ellentét is Mert létezel és gondolkodol Együtt lakik Benned a fénnyel az árnyék Miként léteznek a fák S szaporodni, ncmzel és utodokat szül Miként léteznek az állatok Létezel evésedben és ivásodban Létezel éjféli nyugovásodban Cs álmaid miként a Nap Sápadt visszfénye a holdon f De te gondolkodol Együtt lakik Bcncd a fénnyel az árnyék Te gondolataid a természet ellen fordítottad Kigondolt fegyvereidet ölő fegyvereidet az állatok ellen fordítottad Fejszéidet a fák ellen Csákányaid bizony a hegyek ellen fordítottad Mert létezel és gondolkodol Együtt lakik Benned a fénnyel az árnyék Számító ökleidet jaj anyád ellen fordítottad Megfontolt lábaidat apád ellen fordítottad Jaj Ember nagy ellentét lakik tebenned Együtt lakik benned a fénnyel az árnyék őrizd, óvd gondolataidat Mert szörnyűbbek és vadabbak már Már országokat akarnak elpusztítani Jól őrizd őket Jaj köss rájuk erős láncokat Ne engedd őket a kedves virágok köze ölnek pusztítanak a te gondolataid Cs az Élet örökös harc tebenned Együtt lakik benned a fénnyel az árnyék Mert létezel és gondolkodol Nézd milyen békesség a halál Milyen megnyugvás a halál lássad! A halál gondolatok nélküli léi A halál csillag nélküli éjfél Partok nélküli tenger a halál A halál bizony örökös pihenés is. lássad! Jaj Ember nagy Ellentét lakik tebenned! > * De mégis, mégis vérezz és harcolj Szakadozz, verjen tajtékot a tested Kiizdj és szenvedj ezerszer Lihegj átkozódva, ordits, jajongva sírjál Vérezz Mert a te küzdelmedből Sarjadt, nőtt meg az Clet Együtt lakik benned az árnyékkal a fény. PAPP LAJOS Vendéglőben | -Kérek «»L ! — Nincsen sajnos, elfo! gyott a szódánk. • — A sörbe nem kell szóda. I — Tudom kérem. I — Akkor miért mondja, i hogy elfogyott a szódájuk? I — Mert nincs sörünk. : — Ezt nem értem. Jól van ; maga?? ; — Köszönöm kérdését, j Csak azért mondtam, hogy i nincsen szódánk, mert elfoi gyott a sör és a vendég, ha nem kap sört, akkor fröcs: csőt kér, és én azért mondtam rögtön, hogy elfogyott a | szóda, mert elfogyott a sör ; és ilyenkor íröccsöt szoktak j kérni, de fröccs nincsen, ; mert elfogyott a szóda, mert ; nincsen sör és akkor rögtön mindenki szódát iszik i és ha mindenki azt iszik, iákkor persze, hogy elfogy a ; szóda, mert... i — Állj! Elég! | — Kérem, csak meg akari tam magyarázni, hogy, ha a ;sör elfogy... ; — Ne magyarázza, már j értem. Azért nincsen szódáI juk, mert ha kifogy a sör, ; mindenki szódát iszik és ak• kor kifogy a szóda is. ! — Igen. És akkor se sör. j se szóda, ahogy a szólás: mondás tartja. f — Értem. Ezek szerint j mit lehet inni? i — Kitűnő fehér borunk ! van. i i - RÍ7fn<tfn a tizenhét DltlUödlI hatvanas, |ugye? i — 21 forint literje, j — Mondom, hogy a 17,60;as! Csak maguk adják 21 foj rintért a 17,60-as bort. i — Ne tessék gondolni, | mások is annyiért adják. ! — Tehát 17,60-as a bor? ! — Nem kérem, 21 forint. ; — Maguknál! Máshol ezt [ a bort 17,60-ért mérik. • — Ezt a bort mi mérjük ! ki, nem szállítunk sehová! j — Ahh! Nem vitatkozom, j Hozzon 3 deci bort! Pillanat. ! Emellett, ugye, még külön i százalékokat is számolnak j rá!? : — Csak zenedíjat. I — Zenedíjat? Itt van ze1 ne is? • — Igen. Hat órától. És ! most fél hét van. » > — És hol a zene? — Most egyelőre nincsen, mert a prímás késik és még nem tudtak hozzáfogni. — De, ha nincs zene, akkor zenedíjat nem számítanak fel! — Akkor nem. Csak hat órától van zene. — Általában. De most késik a prímás! — Emberek vagyunk. Majd megjön. Remélem, nem érte semmi baj. — Én is remélem. De olyankor, amikor nincsen zene, olyankor nem számolnak fel zenedíjat!? — Ismétlem, hogy zenedíjat csak olyankor számítunk fel, amikor zene van. Zene pedig hat órától van. — Amikor nem késik a prímás! — Nem késik az olyan gyakran. — De most, most — Igen, már az előbb említettem, hogy késik a prímás. De ne tessék türelmetlenkedni. minden pillanatban itt lehet. — Az engem nem érdekel, hogv melyik pillanatban lehet itt, engem az érdekel, hogyha ez a prímás öt percen belül, tehát addig, amíg megiszom a boromat nem jön és nem zenél, akkor én nem fizetek zenedíjat! — Annyira tetszik szeretni a zenét? — Nem, csak zenedíjat nem fizetek, ha nincsen zene, egyébként én a csendet szeretem. — Akkor miért tetszik kiabálni? — Azért kiabálok, mert mérges vagyok. — Igaza van. Az a jó. Az ember mérges, kikiabálja magát, aztán megnyugszik. Ez az egészséges. Aki visszatartja a mérgét, annak tönkremennek az idegei. — Annak is tönkremennek, aki nem tartja vissza, ha zenedíjat akarnak szedni, ott. ahol nincs is zene! — Ez tényleg bosszantó lehet. Hol történt ez? — Itt! Érti? Itt! — De kérem, nálunk hat órától van zene. — Tudom, ha nem késik a prímás! De ha késik, akkor nincsen csak zenedíj, és ... — De kérem ... — .. .és a borral is becsapják az embert... — De ké.. — Hagyja! Hozza inkább azt a három deci bort — Hozzam? Hát mégis tetszik fogyasztani? — Miért ne fogyasztanék? — Csak azért csodálkozom, mert annyira nincs megelégedve velünk és ... — És? És? Mit csinálhatnék? — Hát esetleg menni egy másik vendéglőbe... — Ugyan, miért gyalogolnék két sarkot? ... Na, hozza a bort, mert szomjan halok. KÉKVÖLGYI VILMOS Együgyű ének Gyöngyvirág-harangok, hajladozó hangok összekondulnának, ha egyetlen egyszer, csak egyetlen egyszer megcsókolhat ná lak. Szép, hűvös nyakadban, hajlongó nyakadban fehér gyöngysor égne. Magas égről hullott, puha számról hullott csillag-csók füzére. Ha egyetlen egyszer, csak egyetlen egyszer megcsókolhatnálak, gyö agyház Jény-szememböl. síró szép szememből elnyitna a bánat. Aztán mindörökké, aztán soha többé nem mennék utánad. S a gyöngyvirágok is, harangvirágok is mind elnémulnának. PARÖCZAI GERGELY (íüUides üaUőmás Az alkony sűrű méze lecsurgott már a fákról s ezernyi csillagot gyújt a roppant-ölü távol árnyak kévéjét bontja a hűvös-léptű este fény-rózsák nyiladoznak már színtelenre festve. Kis illathajók úsznak a lágyhullámú szélben és fészket rak az álom a ringó jegenyéken lomha folyondár fogja a vaskerítés rácsát, bokor simítja beljebb földbe nőtt ratt szakállat. Itt állok. Némaságba ringatom most a lelkem, melyet rebbenő vággyal szivárványoz szerelmem. Innen küldöm most hozzád e csöndes vallomásom: szeretlek túl a léten és túl az elmúláson. Szeretlek, mint a drága napfényt a hűvös tenger szeretlek békét vágyó emberi szerelemmel és magamnak akarlak, mint távolságot a fények s őriznélek, mint tikot a fényév-messzeségek. De néha elvon tőled életem sok más vágya egy kibontakozó kor megálmodott világa, a mindennapos harc, mely már egy lett véreinkkel az emberségért küzdő, emberré váló ember a munka mély szerelme, mely izmainkon robban a barátság, mely szálat szövöget sorainkban s a tudás századokat megvilágító fénye a jogért, szabadságért 'elvérzők szenvedése. Forrongó kozmoszomban az évek így robbantják szerelmem szétgyürűző szép láncreakcióját. fJgy sűrűsödik bennem a végtelen szerelme — melyet magában hordoz a nyughatatlan címe — mint most az éj a vaskos házak barnuló ormán. És új felismerésként már századszor omol rám, hogy míg itt két lelkemmel könnyű lépteid várom szeretlek — túl a léten és túl az elmúláson. GAL SÁNDOR J^önj/uespotc Darvas József: Elindult szeptemberben Emberi eszmélkedésem egyik nagy, elhatározó élménye volt az az öt év, amit — az orosházi faluszélrol elindult szegényparaszt gyerek — a félegyházi tanítóképzőben töltöttem. Sokáig kisért ez az élmény, többször is nek i fogt am. hogy megírjam. Nem tartom véletlennek, hogy éppen 1939-ben fogalmazódott meg bennem a mondanivaló, olyan forrósággal, hogy le kellett írnom. A második világháború kitörésének lázas, fojtó légkörében egy készülő vihar irtózatos feszültségében született mt^t;; ez a regény. A z újságíró ballag a hajnali harmaton és feje teli még apró reggeli kuszaságokkal, lelki szemei előtt úgy vonulnak el a képek, ahogy színházban szoktak vékonyszövésű pasztelles jeleneteket elővarázsolni a ravasz rendezők. A levegő teli frissességgel és illattal. Valahol sül a kenyér. Elevenen agyába szúrja az illat a ••Huszonhat legény és egy lány*-t, a Konoválovot« és nem bír a lábán megállni, a két novella hatása, az emlékek, meg az illat beüzi a pékműhelybe. A pékek gyürköznek, álmatlanságtól kerek szemüket rávetik az idegenre, aztán hajrá, a fehér kemence hőséget okádó száján bűvöletes gyorsasággal dobálják befelé az esetlen tésztát. A lapátnyelek, mint hosszúra nőtt tüzes siklók járják hullámozva a ki-be-táncot. Az újságíró álldogál, nem érnek rá vele szóba állni. Érzi. hogy háta közepén nehéz izzadságcseppek futnak végig. De nem tágít. Szégyellné a futást. A bevetőlegény kajánul rávillant fekete szemével, s ügyes, minden vonalában kiszámított kanyarító mozdulatokkal vet és vet. Végül teli a négy kemence. — No — gondolja az újságíró —, most majd szóba állnak nelem. Valahogy alkalmam lesz Gorkijt, a pékekről szóló novelláit a pékektől megtudakozni. Mert az újságíró ilyen. Az mindig hisz valamit. Most is hiszi, hogy ezek a legények ismerik Gorkijt és novelláit is. Dehát nincs megállás. Most az első kemencét szedik kifelé. Pirosra duzzadva sorjáznak kifelé a harapnivaló kenyerek. A vizes kupában ütemre koppan a mosdatókefe. Megérkezik kerekes állványon PÉKEK még- egy sereg tészta. Az is elindul befelé, hogy kenyérré váljék. Hanem egyszerre csak megáll a dagasztógép édeskésen zümmögő motorja. A legények morgolódva forgatják alatta a teknőt, aztán lemondóan legyintenek, — tiz perc pauza, még a szaki beindítja. Azért a kenyereket be tudják a kemencébe, ami a szekéren maradt, hadd süljenek. Aztán egy pék, egy derék deltás legény, a feketeszemű, rásandít, mintha kérdené — Na, mi festik? — De nem szól. Ügyetlenül és dadogva teszem fel a kérdést a bevetőállásból unikumként előbuggyanó legénynek. — Gorkij. Pékek. Nevet és legyint, a gyatyakorcból előhúzott zsebkendőjével törülközik, erős, fehér fogait villogtatja. — Régen volt biz az! Maga azt hitte? Éjjel nem is dolgozunk, nemhogy a műhelyben hálnánk. Siratnivalóan szomorú sorsuk lehetett és azt láttam ki azokból az írásokból, hogy bizony Konoválov nem tudott, mit kezdeni az erejével abban a világban, pedig de hatalmas lelkű ember lehetett az. Végül szétrepesztette az ereje, mint ezt a kienyeret a gőz ... jfpolytatta volna, de megindult a szalag, újra előállt egy kocsi tészta. — Nézze — bújt vissza az állásba a legény —, ha beszélni akar még valamiről, munka után menekülök a Sárgára, jöjjön és eltrécselhetünk egy kicsit. Es az újságíró megy a péklegény után. Az már jól kilubickolta magát a hűsítő habokban, most kezét feje alá téve terül el a homokon és hunyorgó szemmel bámul a messzi magas kékbe. — Hát, kezdhetjük? — kérdi. — Tudja — indul a beszéd —, kevés ideje van az embernek ilyeneket olvasni, pedig sok mindent nagyon nekünk írtak. Hanem ez a mi szakmánk ez olyan, hogy ennek igen sok csínja-bínja van. Ha az ember becsülettel akar benne mesterkedni, állandóan leskelődni kell ám egy kis szakirodalom felé is. Itt van az a sokf-ajta liszt. Annak mindnek más más törvénye van. Ahány, annyiféleképpen lehet belőle kenyeret csinálni. Aztán beleszól a mi munkánkba az időjárás is. Aztán az élesztő, meg a kovász- is szakembert kíván. Még azt is illik tudni egy szakembernek, hogy mióta él kenyérrel az ember. És ezt felemelkedve és büszkén folytatja, ahogyan újdonsült tanársegédek szokták az első órákon a kezükkel is gesztikulálva. Ugy kell ezt a pékszakmát nézegetni, hogy nagy története van ennek. Meg azután szép is az, ha elgondolom magamban, hogy hány embernek adok én kenyeret naponta. Ha kenyér nincs, nincs semmi. Jgy van ez már kérem megírva a bibliában is, meg a marxizmusban is. Egyik a mindennapi kenyeréért imádkozik, a másik azt mondja: a lét határozza meg a tudatot. Ezt csak azért mondom, hogy kitetsszék: mindenki milyen fontosnak tartja a kenyeret. Kicsit elhallgat, meditálgat az én pékem, nézegeti a vizet, mintha belekívánkoznék. Nem csodálom, melegszik eleget ebben a kánikulában, de még nem eresztem. — Még lenne egy kérdésem — fordulok hozzá, olyanféle gesztussal, ahogyan nagy újságok munkatársai szoktak jelentós kormányférfiaknak kérdéseket feltenni. — Hogyan élnek a pékek mostanában? — A pékeek? — nyújtja meg a kérdést a legény és kis szünetet tartva, fogai között sziszegi: Csak úgy, mint más szakmabeliek. Ismerek egy orvost, az amikor leveti a fehér köpenyét, hegedűt vesz a kezébe. Van egy munkatársam, az meg a gitároknak a rabja. Egy öreg szaki dolgozik velem, ő kenyérbélből készít szobrokat. A város összes szobrait kiformázta már. Kisfaludy Stróbl sohasem lesz belőle, az igaz, de azért mondom, mert kérdezte. Hát körülbelül így ütik-verik az életüket a pékek a nagyvilágban. A Nap nyugovóra készülődik, a legény meg neki a víznek. Búcsúzunk. — Csak aztán jó kenyeret süssenek ám! — Rajta vagyunk — jegyzi meg szerényen, s elválunk. ^Másnap gyönyörű, kenyeret hozok a boltból, csak úgy mosolyog. — No lám — mondom magamban —. mégiscsak derék legények ezek az én pékjeim. Szekeres Balazs