Délmagyarország, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-18 / 116. szám

í Vasárnap. 1958. májra 18. -4 SZEGEDI SZE? SZO • a Jlftl MA KEK: RÖK SZERELEM R Őrködjetek! A

/ özismert tény, hoyy a i. szerelem nemcsak Földünkre s az emberi szívekre korlátozódik. A szerelem tüze kozmikus méretekben és világúrviszonylatban sem ismeretlen fogalom. Hogy csillagászaink erról mindeddig semmit sem, vagy nagyon keveset tudnak, csak azt a sajnálatos lényt bizonyítja, hogy a csillagászattal fantázianélküll emberek foglalkoznak. Nemrég történt, hogy — kozmikus szinten — szerelembe esett a Vízöntő. Kissé hideg egyéniség ugyan — bár az ö jegyében született emberek az ellenkezőjét állítják — de a szerelem végeredményben a hűvösebb természetek felett is győzedelmeskedik, s itt a földön például már matematikusok és szakszervezeti titkárok közt is előfordult ilyesmi. A Vízöntő érzelmei úgy kerültek napvilágra, hogy csillag tekintetét állandóan arra a pontra szegezte, ahol a Pegazus csillagkép fénylik. Ebben a rendkívüli költői csillagképben gyulladt ki az a csillag. amely elbűvölte az öreg Vízöntőt, s ennek következtében szökött fel rendkívüli módon a szíve körül elhelyezkedő csillagok hőmérséklete. Nyílt titok volt, hogy míg eddig a Vízöntő szívének (természetesen színképelemzéssel mért) hőfoka 8000 fokra emelkedett és kékesfehérre változott — az "A** fényerősségi osztálynak megfelelően. A Vízöntő természetesein egy csöppet sem törődött azzal, milyen gondot okoz a csillagászoknak a hőfok atsorolása, hanem csak nézte, nézte a világűr végtelen sötétjét, amelyből a Pegazus csillagkép ismeretlen s mégis bájos csillaga fénylett feléje. Mindenki tudta ugyan, hogy az új kisaszszony nem büszkélkedhetik valami különös családfával, arról is suttogtak, hogy kifejezetten nova, vagyis új csillag, amely isten tudja, hogyan keletkezett. Ezt a világürbeliek ősi és tisztes családjában mindig olyasminek tartották, ami egy jobb családban nem fordulhat elő, s az erkölcsös csillagok megbotránkozva fordultak félre. Ez a nova csavarta el az idős és hűvös Vízöntő fejét, és senki sem tudott rajta segíteni. Egyszóval: olyan igazi világűr-botrány szaga volt az egész esetnek, amilyen a földön is elég gyakran előfordul. A Vízöntő olyan szerelmes lett, hogy már azzal sem törődött, hány ember születik az ö jegyében, sőt suttogtak olyasmit is, hogy fütyül minden horoszkópra. — Meglátjátok, a végén ez az új is belebolondul ebbe az öreg apóba és feléje repül — rémüldözött a Hattyú. — Szép kis katasztrófába sodorhatja az egész mindenségcl. y — Még csak az hiányzik — fújtatott a Bika. — Kikérem magamnak! El tudjátok-e egyáltalán képzelni, milyen pánik lenne ebből a, földön? Vásárlási láz, a részvények zuhanása a tőzsdén, újabb atombombakisérletek... Ne fessétek az ördögöt a falra! — Beszélni kellene vele, — suttogta az egyik Iker, de testvére rákiáltott, hogy ne dugja az orrát olyasmibe,1, amihez semmi köze. A Vízöntő mit sem törődött kartársai problémáival, kitartóan nézte az új csilla-j got, csak halk sóhajtozása hallatszott időnkint. Termé-, szetesen, ez is a szerelem; miatt volt, J g csillagok között van-j ^/-j nak közkedvelt üstökösök, amelyek berepülik a világűr minden részét és értesülnek a legkisebb mozzanatról is. Az ál-< lócsillagokkal szemben nagy előnyt jelent mozgékonyságuk, így ők látják el a helyi hírszolgálatot. Ugyanakkor persze rágalmakat és pletykákat is terjesztenek, de ezzel úgyis számol mindenki. Egy arra repülő üstökös elhíresztelte, hogy az az új csillag a Pegazusban csak látszólag kékesfehér, a valóságban közelről nézve egy kissé vöröses, s azonkívül szeplős az orra. A csillagok sziszegtek a csodálkozástól és a kárörömtől, de a Vízöntő mozdulatlanul bámult tovább szerelme felé — a gyönyörű új csillagra, amely elbűvölte öreg szívét. Nemsokára azonban egy másik üstökös repült el a Vízöntő mellett, nem aféle pletykahordozó, mint az előbbi, hanem a komoly es köztiszteletnek örvendő Halley üstökös. Tekintélyének tudatában magasan hordta a csóváját. Egy pillanatra megállt a Vízöntő mellett, barátságosan odaintett, és így szólt: — Drága öreg barátom, kötelességemnek tartom, hogy felnyissam a szemét. Tudja, a magamfajta égi vándornak mindenütt vannak ismerősei, sok mindent megtud A maga imádottja már nincsen. Széthullott. A Vízöntő izgatottan nyelt egyet: — Hogy értsem ezt? — Megesik az ilyesmi a világűrben. Tudja, ezek az új csillagok rendszerint nem jó anyagból készültek, rendcsen keringeni sem tudnak, más mozgásról nem is beszélve — így hát megint csillagköddé hullnak szét. Ez történt a ... Szóval vele is, — De bocsásson meg — dadogta a Vízöntő —, ez talán csak tévedés ... Hiszen ... Hiszen én láttam őt! — Kedves barátom, engedje meg nekem, mint csillagászatilag képzett üstökösnek, hogy felvilágosítsam. A Pegazus csillagkép, amelyben az ön szerelme van, illetve bocsánat: volt, 3 500 000 fényév távolságban van innen. Ez azt jelenti, hogy három is félmillió évig repül a fénysugár, míg tőle önhöz jut. Nem szívesen okozok fájdalmat, de a helyzet világos: a hölgy százezer évvel ezelőtt hullott szét. Pontosan hárommillió négyszázezer év múlva jut el önhöz annak a pillanatnak a sugara, s akkor ön is meglátja a végét. De ö maga már régen nincs. Higyje el nekem, én tanultam csillagászatot, s jó kapcsolataim vannak. m Vízöntő dermedten /J nézte csillagát. Az üstökös felsóhajtott, es nagyvilági égitesthez illően, együttérzéssel suttogta: — Igazán sajnálom, hogy szomorúságot kellett okoznom. Fogadja részvétemet. — Egy pillanatra — tért magához a Vízöntő — ez tehát azt jelenti, hogy még 3 millió 400 ezer évig láthatom őt? — A képet — helyesbített az üstökös és leeresztette csóváját. — Akkor rendben van. Sőt, boldog vagyok — válaszolta Vízöntő, s pillantása ismét szerelmesen meredt a | Pegazus csillagkép felé. Az üstökös .gondolt valajr.it az öregedő férfiakról, de egy szót sem szólt, hanem éles sziszegéssel továbbrepült. Azóta a csillagok mély szánalommal pillantgatnak az öreg Vízöntőre, a sajnálatraméltó bolondra De a Vízöntő, míg pillantása kedvesének képét issza, ezt suttogja bajusza alatt: — Milyen jó, hogy láthatom, s amellett biztos lehetek benne, hogy nem csal meg, mert voltaképpen már nem is létezik. Hárommillió négyszázezer év alatt pedig majd csak találok valaki mást. Mit lehet tudni egy ilyen világűrben ... DCíbtklLLh Most összeértünk. Édes, furcsa nász.., (— kibékülés és összeruccanás mozgatja görgős csillagrendszerét élet-napunknak, s minden kis neszét kiszínezi e két parány atom —, most összeértünk: hív az alkalom ...) Most összeértünk: huncut kis parázs, — egy-egy rejtetten — izzó moccanás — száguldja át a jól bejárt utat: a sejtmögüttií — válaszért kutat... S ha nincs? — kihűl, elalszik majd megint... De van! — hisz erre vár (csak titkon) minden itt. Most összeértünk, — édes, furcsa nász —, még ott tolong a kölykös duzzogás nyelvünk hegyén, de már nem éri el a szó fokát: nevetve űzi el a csók... Talán az élet semmi más: kibékülés és összeruccanás. ANDRÁSSY LAJOS I Morajlik, zúg az égen száz halál, atomhalált hord zUmniögön a gép, borzong alatta, szédül, zeng a táj, remegnj érzi zaklatott szivét, mit annyj biiz, szenny, lőporfüst, korom szaggatott, tépett, bántott egykoron, s alig ocsúdva áhit cini most, tisztára mosni szennyest, zavarost. S a géptől reszket alkotója is, nagyot akart és lám, mivé fajult, az alkotás lett véle tán hamis? Vagy egyszerűen önhitébe fult az emberiség tébolyult fele? Vagy senklscm törődik már vele? Ezer kérdőjel, ezer vádbeszéd hívja tetemre alkotók eszét. A gépek alatt víg gyereksereg, eszük nem fogja fel még a halált, puha homokra játszik, hempereg, örök jövendőt percnyi kedvre vált. És ujjong, ha a gépen napsugár bukfencezik, s mint szentjánosbogár megcsillannak a morgó masinák... gyerekfejjel oly tiszta a világ. De felmorajlik minden értelem, megálljt kiált az alkotói ész: Hát nem tanít még a történelem? Milliók haltak, s ennyi az egész? Az életűnk kibomló bársonyán, ne kérdezzük, hogy későn vagy korán, de most azonnal hímezzünk jelet: őrködjetek, híven őrködjetek; hogy emberré nyílhasson gyermekünk, hogy hirdessenek minket századok, hogy fennmaradjon pusztuló nemünk, » a gépre, míg a napfény ráragyog, büszkén nézhessünk és ne reszketőn, és parancsolni maradjon erőnk, hogy szolgáljon a hidrogén s atom boldog békénknek sok száz századon, S ne halált hordjon százezernyi gép, s alkotójának, ha reá tekint ne rettegéssel töltse be szívét, legyen az atom s a gép drága kinest embert emberhez bölcsen elhozó* zengjen, kiáltson messzire a szó —< Őrködjetek, híven őrködjetek, jövőtökön, teremtők, emberek. GURSZKY ISTVÁN A SÍREMLÉK i-í Szorongva és megilletődve lépek be az egyszerű szoba-konyhás lakásba Makón, az Eötvös utcában. Szeretett fiuk. Laci síremlékéről az anya és az apa szavait szeretném hallani. Miként is kezdjem, hogy ne szakítsam fel a fájó sebet, amely a két öreget: Szántó Jánost és feleségét, a nevelőszülőket végigkíséri életútjukon. A néni, miután összeismerkedünk, hellyel kínál a példás tisztaságú szobában és segítségemre siet. ö kezd — szavaival — Lacijukról, a nagyon jól fiúról és magukról beszélni. Laci a dolgos két öregtől vájártanulónak ment. Kedvet érzett hozzá. Szántó bácsi is örült, hogy íme a Laci többre viszi, mint ő, a rakodómunkás. Micsoda öröm is volt, amikor a fiú a bányászok szép egyenruhájában hazalátogatott, s beszélt arról is, hogy mit tanulnak. Az örömbe azonban kegyetlenül közbeszólt az élet, még 1956. szeptember 12-én. Laci több társával ezen a napon nem végzett munkát a "fekete gyémántok* mély birodalmában, hanem homokbányába ment. önként jelentkeztek oda, hogy homokot termeljenek ki fiatal közösségük sporttelepe építkezéséhez. A homokbánya egy frontja éppen ott omlott le, ahol Laci munkálkodott. Azonnal megkezdődött a mentés. A munka emberfeletti volt, azonban — micsoda tragédia! — mire a fiút kiszabadították a homokomlásból, szíve már nem dobogott. Hazahozták Makóra, ott temették el. Szántó bácsi és felesége már akkor akarta, hogy szeretett Lacijuknak szép síremléke legyen. Dehát — bár jó beosztással szerényen és tisztességesen megélnek — arra nekik nem volt pénzük. A néni nem dolgozik, férje, a beteges, szakképzettség nélküli munkás tartja el kettőjüket. Mégis és teljesen érthetően, igen szerették volna a síremléket. Írtak ezért többfelé és iramodtak a hónapok Együttérző és rideg válaszok érkeztek, s valamennyiben közölték, hogy »nem áll módjukban segíteni*. Az idő rokkáján újabb hetek és hónapok peregtek le. Nemrégiben aztán a két öreg az egyik csendes estén fiuk fényképét nézegetve tanakodni kezdett — Írok én Kádár Jánosnak Budapestre — mondta ki a szavakat a néni. Férje tágranyílt szemmel hallgatta és karját előrelendítve gyorsan felelt: — Mink írjunk egy miniszternek, a párt vezetőjének, csak úgy?! — Mink hát... Másnap a néni, amikor férje munkába ment, levélíráshoz fogott. Nehezen ment, hiszen nem szokta ő a betűvetést. Mégis rótta a szálkás betűket, a dülöngélő sorokat, amelyek őszintén, cikornyam'entesen, fiáról szóltak. Meg bánatos szívük óhajáról — a síremlékről. Megint napok múltak és ... — ... és aztán — mondja csendesen a néni — levél érkezett magas helyről, a mi kis. egyszerű írásunkra. Elsiet és a fontos családi iratok, fényképek közül kiemeli a "magas helyről* érkezett válaszlevelet. Az áll benne, hogy szíve vágyuk teljesítéséért intézkedés történik. Kis idő múltával gépkocsi állt meg az Eötvös utcában. Budapestről jött, egyenesen Szántó néniékhez. — Lacinkról, síremlékéről beszélt velünk a pesti látogató — szólal meg a néni és szemeit könny fátyolozza. Férje maga elé néz és bólogat. Percekig csend. A néni nedves zsebkendőjét gyürkészi kezében. Férje meg a válaszlevelet olvasgatja. Aztán kis szünetet tartva megszólalnak újból és felváltva beszélnek: — Ali már a síremlék. Olyan szép. amilyet régen az uraknak csináltak ... Mink nem voltunk és nem is vagyunk párttagok. Meg sem gondoltuk eddig, hogy ilyen emberséges, jószívű emberek a kommunisták ... Ki sem tudjuk mondani, hogy milyen jólesett a gondoskodás. Én arra gondolok, hogy milyen csodálatosan nagyerejű az emberség, a tapintatos figyelem, amely Szántó néniék nagy bánatában is osztozik, és fiuknak síremléket teremtett. Amikor búcsúzni készülök, az anya megfogja karom és könnyben úszó szemekkel azt mondja: — Írtam Pestre megint egy kis levelet a mi Kádár János elvtársunknak. hogy az isten áldja meg. Azt vetettem papírra, hogy nagyon szépen köszönjük az iránturvk való jóságát... Megmutatja még Lacijuk nagy, aranykeretes fényképét, amely ott függ az ágyuk fölött. Nézi hosszan, kezébe is veszi és a meghitt búcsú után férjével egészen a kapuig kísérnek. Az Eötvös utcából a Kálvária úti temetőbe visz utam. A főúttól nem messze Laci sírját szürke gránitkockák fogják közre. A halom fölött csiszolt gránit sírkő magasodik. Közepén kőbefaragott koszorú, s benne Laci porcelánba égetett fényképe. Az első bányászé, aki Makón pihen. Kezemben néhány szál tulipán, úgy kaptam, hogy vigyem el a feleségemnek. A virágot a sírhalomra teszem, a többiek mellé. SfORVAY SÁNDOR