Délmagyarország, 1958. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 16. szám

10 Csütörtök, 1958. január 23. SZEGEDI SZÉP SZO /CHOWiCttOrŰi* CrJrO^ 3r<JK»QÍKIK»CaK><aitCaC^ Ez egyszer Andris vdgla volna, tűzbe a tankönyveket, füzeteket, ha szive szerint cselekedhetett volna. Még a magyar könyvet se kimenté a mellet feszítő indulat. Nem a fnagória alá szorult melegben kellene most foniók a tangens tétel föle görnyedve, hanem kézen kellene fogni Marikát s az itt-oit már rozsdaszínben tarkálló szőlőtőkék sorfala közt a kert végébe kellene futni, s ott a fanyarillalú birsaimafa töven elmondani mind-mind azt a szivéből fakadt rigmust, költeményt, verstöredéket, amit tavaly óta irt össze az ű Marikájáról. Most már itt az ideje megajándékozni a lányt ezekkel a vallomásokkal, egy percig sincs mit rejtegetni őket, szégyenkezni miattuk, hisz Marika az övé, igazabban az övé, mint a szüleié, mint a nagyapjáé — mint akárkié a kerek világon. Mennyi visszafojtott indulat, sodró lángolás, hamvábaholt remény s repeső öröm zsúfolódott össze ezekben a versekben, s a legújabban micsoda leírhatatlan boldogság lávája zuborog eget kérve. Abban, amelyik a nagy sorsfordulóról, a múltkori kirándulásról szól, az aranyfényű délutánról: Magasztoson szép napom volt, Aranyfényű délután. Viharkedvem' lassan-Jontoli, Kongó szóval elmondani nem lehet, Hát átkiáltom a felleget! így kezdődik s a folytatasában se hagy alább az érzés: Csengve-bongott minden, ami még azelőtt néma volt, Tisztán tündökölt a mennybolt, Melyen máskor annyi folt, — Tán csak álom volt csupán Az aranyfényű délután... Ilyenforma délután ígérkezett most is, vagy még különb, hisz a vén vincelléren kívül senki sem tartózkodott a világoskékre pingált, villaforma házikóban, a szölőlugasok s gyümölcsfák birodalmában. S hogy még a vincellér bácsi hümmögése, krákogása, vizslató vén szeme se ronthassa a hangulatot, leckeidő végeztével csakugyan felkerekedtek, s irány a birsaimafa ... Az út közepeiáján, amikor már bizonyos volt, hogy a szórványosan előkandikáló, késveérő szőlőfürtökön s a végtelenbe vesző levegőtengerben úszó, foszlott kis bárányfelhőn kívül senki avatatlan nem láthatja őket, Marika meghitten karolt Andrisba. A fiú karja bőrén érezte Marika karjának puha érintését, s szive felvirított forrón s bíbor színével szinte átsütött az ingen, mint egy égő tulipán. Marika a szőlőtőkék közé libbent s egy későnérö fürtöt szakított le. A szemek között aszott is akadt, de bánta is ezt Andris, amikor Marika öt is megetette belőle. — Hunyd be szemed, nyisd ki szád! — kacagta s az engedelmeskedő fiú szájába tuszkolt a szemekből, olyanformán, hogy közben a selymes újjacskákat meg is lehetett csókolni. Andris tagjaiban szétáradt a boldogság, mintha nem is szólót, hanem egyenesen bort nyelt volna. Amint elhelyezkedtek a birsaimafa alatt, Marika ültében is otthonosan Andrisba csimpaszkodott, s követelőn rántott egyet a karján: — De most már mutasd azt a sokat ígért meglepetést, mert megharagszom! "Mutasd-... Néhány napja, az emlékezetes kirándulás óta. titokban, ha négyszemközt lehettek, tegezték egymást. Milyen furcsa volt, s milyen jóízű mégis, milyen meghitt hangulatot teremtő újdonság! Ösztönösen is olyan mondatokat igyekeztek szerkeszteni beszéd közben, melyekben a tegezésnek feltétlenül érvényesülnie kellett. Megunhatatlanul csobolygatták szájukban az édes, varázsos szót: "Te!" Andris az inge bugyrából átlátszó papírba burkolt füzetet. húzott elő. — Ezt eleiétől végiq neked írtam. Marika. Márványutánzatos íedele volt a füzetnek, s cifra betükkkel állt raita: *Bokréta-Vadvirágból." Marika repeső szívvel lapozott bele, s verscimeket olvasott hangosan: — "Aranyszín-boglárka." "Hérics" »Pásztortáska.« Egy-egy csinosan másolt vers mindegyik cím alatt, s a füzet végén fordítások, azok közt is legelöl Goethe: "WiVkommen und Abschied"-je. — Ez is a tiéd — mosolygott Andris —, átkőltöttem, így aztán neked szól. — Olvasd fel — raavoaott rá Marika szeme. Hátradőlt n nnenen s a kánráztató messzisénbe felejtkező tekintet'ei hallgatta Andris csendes hangját: ... Együtt voltunk akkor, kék szemeddel néztél. Szép szelid szemeddel raboddá igéztél. Rózsaszínű szirmok tündéries árnya Festette az arcod kedves-haloványra .. . Ekkor csörtetett át Lajt a kerten. Vad futással, magából kikelt arccal, homlokába hullt hajjal száguldott feléjük, igyekezetében itt-ott csaknem orra bukva a nagyobb göringyeken. Andris megzavarodva s növekvő bosszankodással bámulta. Mi az ördögöt akarhat? Soha ilyen tapintatlan nem volt még Laji, mióta összehorgoltak a Marika-ügyön, mindketten óvatosan kerülték a kényes témát. Csak nem akar valami botrányt?! Csak tán nem höbörödött meg? Ügy látszik, igen. Nekiront Andrisnak, összeropogtatja e a kévébe lihegi: — Győztünk! Gyerünk, de rögtön! — Hova a súlyba? — Te lettél az elnök — hadarja lelkendezve Laji —, s az alapszabályok értelmében ki kell jelentened a tagok glőt* hogy vállalod. Csakugyan, ez az önképzököri választások délutánja. Ez is kifu'ott a fejéből... — Csakhogy én nem vállalom. — Olyan nincs. A legnagyobb disznóság lenne. Itt a Krizsán génje, felülsz a vázra, s pucolunk vissza. Így is alia tudtuk együtt tartani a társaságot, minden percért kár. Andrisban a legkülönbözőbb gondolatok tusáztak, amin' 1 oii diadaH'tasan az iskolába vántázott vele. Arra az eiha'ározásra iutott. hogy legcélszerűbb áthárítani a tisztséget T,aiira. Szép dolog, naay dicsőség az iskola diákságának élén lenni. — de rnnnant felelősség is. Állandó harc az inaroa'ósáogal a diákság érdekeiért, harc az önkévöktíri szellem megreformálásáért az tíj légkör kialakításáért: a szociális kérdések menláttntásáért s az ezt provanálő műnek ismertetésének lehetőségéért. Andrisok tanain Ma éi'nak kapcsolatban a írókkal.. Udpartli .lé-ti hér'i hónepoki-al p-MM* keriikh" nyom'amár a hiénát a Viharsarok. S-árendás rimü műveket, a jr„t/ihorn,oknt. s a I ennaayobh mantmr falu-t. a szomszédos Oroshn-n menrózó szo"ioaráJié.iát. Hotm felvljigvyozódtpk tenahi ezeken az olnasmánuokon a fiúk' Hisz a saáát családén le veroődésére ismertek, a saiát falniuk, kérdéseire leltek a valóságot feltáró írásokban. Szentül D£R ENDRE: MEöZ A V A R T — Regény részlet — elhatározták még tavaly, ha nyolcadikban az ó kezükbe kerül az önképzőkör vezetese, forradalrríi programot valósítanak meg ország-világ csodájára, felrázva vele ezt a tunyitó szellemi álomba süppedt városkát... Hát hiszen ebben ö most is benne volna, a maga részéről vállalkoznék arra, ami telik tőle, teszem azt, egyegy előadást, könyvismertetést szívesen tartana. De, hogy ö szervezze, irányítsa az egész kalamajkát, s vezesse a harcot a tanári kar, s a város vaskalaposai ellen... ehhez se rátermettsége, se ideje. Ami kevés szabad ideje lenne a tanításon és a tanuláson kívül, azt együtt szeretnék eltölteni Marikával a ligeti teniszpályán. Vida Jankó egy használt teniszütőt is szerzett neki valahol, s hajnalonként azzal gyakorolgat Andris, hogy nyolc nap múlva, amikor elkészül Marika teniszruhája, személyesen oktatgassa a lányt a fehér sport titkaira is. A gesztenye-lombokkal, galagonyával körülültetett pályán, távol a Hollósház nyomasztó környezetétől, milyen kedves perceket, órákat fognak majd együtt tölteni... S most áldozza fel Marikát a népvezérkedésért, a szélmalom-harcért? — Nem tudok én szervezni, Lajikám, se időm, se tehetségem hozzá — szólt hátra a teljes gőzzel hajtó cimborának. — Hidd el komám, rossz ötlet volt ez. — Nem a mi ötletünk volt. hanem az egész iskola fiatalságáé. Látták a leventén, hogy ki mersz állni az igazságért, hát benned bízik a jónép. Ügy gondoljuk, joggal. Fényeséket épp a Bese-dolog buktatta meg, mert ganémód viselkedtek. — Hisz épp a levente-dolog miatt nem lehetnék jó elnök — komolyodott el Andris. — Jól tudod, hogy Perey mivel fenyegetett meg arra az esetre, ha nem viselkedek "rendesen". Igaz, hogy Bese helyett Takaró törzsöt küldik most már hozzánk, de én is cefetül megkaptam a magamét a diritől. Megígérte, hogy a legkisebb fegyelmi vétségre is kirúgat. Nem érzem magam gyávának, de te is csak úgy vagy vele, ha már felvergődtünk az érettségiig, csak tovább szeretnék tanulni. Nemcsak azért, mert érzem, hogy nekem érdemes, hanem azért is, mert másképp hogyan viszonozzam a szüleim szeretetét, hogy segítsem őket? Ez is csak tanári diplomával a kezemben sikerülne. Meg aztán ... Elhallgatott Andris, csak gondolatban fűzte tovább: más egyébért is feltétlen tovább kell tanulnia, hisz csak diplomával remélhető — még úgy is nehezen —, hogy Marikát hozzáengedik annak idején drága feleségül... — Szóval, nem megyen ez. Lajikám. Én — -jegyesember lettem, minden nyikkanásom számon tartják. Akármelyik percben elnyisszanthotiák a nyakam. Láttál már olyan vezért, akinek a keze-lába meg van kötve, s mégis győz? — Ne povedálj itt nekem — ugrott le vidáman Laji a kerékről. — Dúródj befelé, ott majd beszélhetsz. — Jó — bólintott Andris —, majd beszélek: azonnal lemondok. Az öblös természetrajzi teremben mind a négy felső évfolyam diáksága ott szorongott. Beszélgetések zümmögő zaja szűrődött a nyitott ajtón kifelé, de mihelyst Andris belépett, mintha ollóval vágták volna el a zajt. Hogy egy pillanat múlva riasztó, egetverő *éljen*> csattanjon kétszáz diák ajkán. Andris végignézett a padsorokon. Kipirult arcok, különös, mámoros szemek légiója... Nagy-nagy bizalom és sugárzó szeretet minden szemben. A katedraasztalnál két szék. Az egyikről a drága öreg Udvardi Józsi bácsi emelkedett fel, s szó nélkül, mosolyogva szorította meg Andris kezét. Andris nem lépett a katedrára. Szembefordult feszülten várakozó társaival s nagyon csendesen és nagyon boldogan mondta: — Köszönöm a kör bizalmát. A tisztséget elfogadom. Szeretők gyötrő harca Virágfejed lehúzza sűrű bánat Szép szavadból hűs mályvaillat árad, Kék szomorúság kifeszíti benned A csókot nélkülöző mély szerelmet S rád bilincseli félelmetes tervét Kínos búcsú és még kínosabb emlék S míg szemedből gyöngyöző könny szivárog, Viaskodunk, mint hajlongó virágok. Polner Zoltán Mondtam már Neked? Ha szemed színét idézem Kék ragyogásra ébredem: Ragyog a reggel, mint nyáron a Balaton ... Ha mosolyodra emlékszem... A hajnal pirkadását nézem, S tavasz van, jázmin, rózsaf illatú tavasz. Ha ajkad ívét idézem, Számon csókod ízét érzem, S a Napnál izzóbb vér dobol szívemben. Ha gyengéd kezedre emlékfszem, Szellő simul át szivemen, A lüktető vágy lelkemben, f szelíden elcsitul. Velem vagy időben-térben, Egyek vagyunk testben, fvérben, Én nem vagyok én, Te nem vagy csak te ... Kettőnknek nincs külön, fnincs csak egy élete. Mondtam már Neked? HORVÁTH SÁNDOR Megje'enfa Tiszatáj újabb száma A Tiszatáj most megjelent januári számának vezércikkében Kiss Lajos mai irodalmunk néhány kérdésével foglajkozik. A lap egyik érdekessége Ady Endre eddig még egy kiadásban sem szereplő drámatöredéke (Vincze András közlése). A szépprózát ezúttal Horváth József, Bcrsi Darázs József, Fenákel Judit, Vincze András képviseli a lapban, költeményekkel pedig Andráasv Lajos, Lakárdy Éva, Vereb Ilona, Haraszthy Lajos, Gál Sándor, Lödi Ferenc, Simonyi Imre, G. Szabó László, Ladányi Mihály szerepel, s egy Beniuc miifordítást olvashatunk Franyó Zoltántól. Szeged zenei életéről Szatmári Géza írt hosszabb értékelést., ezenkívül Waldmann József, Füssy László, jfj. Juhász Antal, Vajda László, Szelest Zoltán, Domokos László írásai, valamint kulturális hírrovat, Somfai László művészi fényképfelvételei, s több illusztráció gazdagítja az új számot. Ezt az írást apámnak ajánlom, aki bebizonyította: az egyszerű embernél nincs emberségesebb. O mos novemberi eső hullott nehéz cseppekkel odakint. A- poros szén füstös meleget adott a konyhában, de milyen jó is volt ez a bágyasztó melegség! A három gyerek — két nagyobbacska s én a legkisebb — boldogan kuporodott a ládára, a tűzhely mellé. Meg aztán aznap különösen nagy ünnep volt. A szokásos zsíroskenyér helyett anyánk krumplit adott, olyan aprót, amely tudvalévően a legalkalmasabb arra, hogy sütőben megsüssék. Még azt is megígérte, hogyha jók leszünk, vájat ad hozzá. BTiyáim tehát nekikészülődtek az ünnepélyes aktusnak. Megmostak minden egyes szemet, hogy azt a finom, ropogós héját ne kelljen majd lehántani, ha megsült — aztán be a sütőbe. A várakozás nagyszerű izgalmában érkezett haza apánk. Emlékszem, 1940. november 26-a volt — apám éppen ezen a napon töltötte be harmincnyolcadik évét. MindanyInyian megcsókoltuk és további boldog éveket kívántunk neki — többre nem futotta, ö csak mosolygott, valami érdekes fintorral, amit akkor nem tudtam hogy miért van. Most már értem: nemigen bízott ő a boldog években... Aztán minden ment úgy, mint máskor. Apánk újságot olvasott, ittott dühösen megrázta a fejét, vagy bosszankodva elnevette magát. Anyám adta neki a zöldséglevest meg a káposztás kockát, mi meg csak vártuk, vártuk a sült krumplit, s közben összefutott szánkban a nyál, szemeink pedig erősen csillogtak melegtől piros arcunkban. Bátyáim már nem bírták. Állandóan a sütőajtót nyitogatták. — Ne nyitogasd, annál később lesz kész — szólt egyikre az édesanyám. — Jó az már, hagy' vegyük ki! — rimánkodott vissza az, erre már anám nyúlt be a sütőbe, megtaoopafot.t egv párat, de a beste krumpliiai esak nem puhultak. Azten szüleim bemenjek a kis szobába (fizetés nanián ez mindig ígv volt), s mi marunkra maradtunk. A legnaevohb erőfeszítéssel, amit csak gyerbkektől el lehet várni, egy daA POFOM rabig még nem nyúltunk a bűvös ajtóhoz — végül azonban a legidősebb (nem volt több 12 évesnél) hirtelen mozdulattal, de azért úgy, hogy a bentiek ne hallják, kinyitotta az ajtót. Kicsit tapogatott, majd azt mondta: — Jó ez már... Mondanom se kell, ez a pár szó kettőnknek a mennyországot jelentette. Meg aztán a legidősebb mondta (már az otthonlévők közül, mert volt még egy), ha valami baj lesz, mögéje húzódunk. Előkerült a sütőből valamennyi. Mielőtt a rendszeres étkezéshez kezdtünk volna, egy-egy szemet mindannyian bekaptunk. Hanem 8« enyém rosszul sikerült. Túl mohó voltam, meg aztán nyers is volt a krumpli — elég az hozzá, nem ment lejjebb, s vissza sem jött. A másik kettő arcát csak ködfátyolon keresztül láttam; rémült és szörnyen ijedt pillantásokkal néztek rám, majd elkezdték ütögetni a hátam. Nem ért az semmit Lassan kezdtem kékülni, de ekkor már sírva kiabáltak szüleimért. Apám ért ki~ előbb a szobából. Azonnal látta, mi a baj. ö is először ütögetett, majd két lábamnál fogva fejjel lefelé lógatott — mindhiába. Már nem sok kellett, hogy végem legyen. Akkor apám végtelen kétségbeesésében lenyúlt mutatóujjával a torkomba és kiszabadította a krumplit. A levegő vad áradatban rohanta meg tüdőmet, még egy kicsit köhögtem s már nem volt semmi baj. Hanem a két bátyám bizony roszszul járt. Apámnak nagyon kemény keze volt. ő tudta ezt, s ma is meg tudom számolni a kezemen, hányszor ütött meg — valamennyiünket. De a kiállott kimondhatatlan félelem, a néhány másodpercbe tömörített szörnyen hosszú idő valamilyen levezetést, kívánt. Mikor vége volt mindennek, s a két gyerek, miután anyám kiszedte őket apám kezéből, csendesen sírdogált a sezlonra kuporodva, ő még mindig ideges volt. Hatalmas léptekkel rótta a konyhát s fennhangon beszélt. — Ilyet csinálni... vén szamár létetekre adtok annak a kis kölyöknek. Nem megmondtam, hogy még nyers? Nem bírtatok tíz percet várni?... Az ember úgyis majd megőrül a gondoktól, s akkor még ti is esak ilyen eszeveszettséggel kínozzátok ... Ebben a pillanatban lépett be legidősebb bátyám. Komoly, tizenötéves fiú volt, inaskodott egy rádiómüszerésznél. És akkor apám hirtelen feléje fordult. — Te is Itt vagy? — kérdezte, s mérge végső fellobbanásaként pofonvágla a mit sem sejtő fiút. Az szó nélkül leült egy székre, s csak nézett maga elé. Apám mindig igazságos, a legapróbb dolgokban is végtelen megértő ember volt, és természetes, hogy a gyerek nem tudta mire vélni a dolgot. Aztán hamar megbékült az én apám. Még aznap este mesélt a pékségről, amely nekünk csodálatos és kimeríthetetlen témakör volt. Milyen nagy kitüntetésnek számított, ha valamelyikünk bemehetett a meleg sütőházba és nézhette apát, amint fehér sapkában, félmeztelenül hajlong a kemencénél s izmai kötélként mozognak a lapát útjának ütemére. Mire ágyba kerültünk, még nevetgéltünk is. Mikor legidősebb bátyámnak, egymás szavába vágva elmeséltük a dolgot, az megcsóválta a fejét, majd elemi erővel kitört belőle a nevetés, hogy a könnyei is csorogtak belé ... • ft»»»eO'ünlc esténként, jóformán mindig szóba kerül ez az eset. Csaknem húsz év távlatából mán apánk is csak mosolyog a dolgon. Ami azonban a legnagyszerűbb a dologban — a pofont tagadja. Fái neki még most is az igazsáftalanság és azt mondia: ezt. mi csak úgv k'találtuk. Hiába bizonvpaHuk valahányan, kacagva a vitán. ho>rv az. oldalunk fái miat+a. hajthatatlanul kitart állítása mellett. S mi ezért még százszer jobban szeretjük... SIGKAI GÁBOR