Délmagyarország, 1957. október (13. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-06 / 234. szám

Vasárnap. 1057. október H^ Ü SZEGEDI SZE? SZO A

z autó megállt a nagy sárga ház előtt, és elsőnek Kertész Péter ugrott ki belőle, frissen, borotváitan, gyűretlen ingben, mintha a fürdőből jött volna. Kezét nyújtotta a kis fekete asszonynak, aki számtalan kabátjától, aktaés fonott táskájától csak nagy üggyelbajjal kászálódott le a kocsiból. Kertész Péter szélesvállú, elegáns, de már a negyvenötödik éve felé haladó férfi volt, enyhén őszülő hullámos hajjal, kifogástalanul fehér fogsorral, szóval egy angol diplomata külsejével. A ház, ahova a sofőr nagy bőröndöket cipelte, régen a Kertész-família portája, ma az egyetlen családtag tulajdona. Gazdája néhány hónapja szökött meg a fogolytáborból, azóta rendbehozatta a házat, kicserélte az ódivatú berendezést, s most már az egész városban neki van a legmodernebb lakása. Sógornője tágranyilt szemmel járta be a házat, s nem győzte csodálni az újdonságokat. A falusi földes konyha után, ahol a padlós szoba már nagy ajándék volt, úgy csöppent ide, mint Hamupipőke a királyi várba, csakhogy őt még az éjféli óraütés sem fenyegette a visszatérés rémével. Hiszen sógora minduntalan csak ezt kérdezgeti: — ugye itt maradsz nálam? — igen, igen — gondolta, és továbbperdtílt. Bejárta az egész házat, a kertet, az udvart, ahol tyúkok, kacsák társaságában az öreg Rózával is találkozott, aki már az öregek idejében is itt szolgált. A régi kiskonyha, fásszín épülete ls megnőtt, új ablakokkal gazdagodott. De, amikor Sárika megkérdezte, hogy mit tart benne, Péter csak legyintett: — ócska holmik. Az ajtaját zárva találta. — Ha az urad hazajön — mondta Péter, mikor visszamentek a lakásba — itt lakhattok mind a ketten. Addig be kell érned egy öreg rokonnal. Mindketten nevettek, de az asszony kicsit zavartan. Aztán beköltözött a rózsaszín szobába, ahol minden csupa kristály és porcelán volt. A falon festmények, g 6 micsoda figyelem, a férje megnagyított képe éppen az ágya felett. Ez a kép feloldotta azt a megnevezhetetlen nyugtalanságot, amit az első perctől kezdve érzett, amióta Péterrel találkozott. H

amarosan megismerkedett a ház minden zugával. Egyszer az alsó épület ajtaját is nyitva találta. Péter a garázsban matatott valamit a sofőrrel, előbb mondta, hogy délután utazik a kocsival. Ahogy a volt fáskamra küszöbén megállt, Sárika meglepetten kiáltott fel: — Jé, hiszen ez a Klein Piri szobája! — s közelebb lépett a szőlőfürt berakásos, fehér szekrényhez, amit lánykorában látott utoljára. A szekrény mögött meg Messzingerék ebédlője. A nagy ovalasztal, bőrhátú székek, — messziről megismerné, hiszen mindennapos volt náluk polgárista korában. Ekkor vette észre Péter a tágra nyitott ajtót, s lecsapva a vasfogót, kiszaladt a garázsból. — Mit csinálsz itt, semmi dolgod ezekkel — lörmedt az asszonyra, s mikor kicsit lecsillapodott a dühe, bocsánatkérőn magyarázta: —• Tudod, amikor elvitték őket, elhozták a holmijukat, hogy vigyázzak rá. De nem hiszem, hogy megmaradt közülük valaki. Ahogy a hírekből ítélni lehet... Persze — tette hozzá gyorsan — azért én őrzöm a dolgaikat, hiszen nincsenek útban. Sárika néhány hét alatt megszokta az új életet, Péter tanácsára túladott otthoni bútorain is, s az árát Péter mind ráköltötte. Ruhával, fehérneművel megrakodva érkezett meg Pestről. — Nem érdemes tartogatni, egyre kisebb a pénz értéke — mondta, miközben egymás után bontogatta a dobozokat. Róza néni ls bejött, és azt mormogta. hogy nem lehet már bírni ezt a drágaságot, és hogy egy gyári aszszonyt éppen most vittek a kórházba, mert az éhezéstől gyomorfekélyt kapott. Péter hálóinget emelt kl az egyik dobozból, csipkedíszltéssel, s odatartotta a sógornője vállához. — Pompásan áll ma.id a fekete haladhoz. Sárika elpirult, s nem tudta miért, de szégyenkezett Róza néni előtt. Telt az idő. kezdtek hazaszivárogni a férfiak a városba. Sőt a deoortáltak is megjelenlek. Valamennyi felkereste Pétert. A dolgozószobából időnként hangos szóváltás zaja hallatszott, s a városból elterjedt a hír, hogy Kertész Péter zstdóvagvonból gazdagodott meg. Az utcán görbén néztek rájuk az emberek, és egyik nap Sárika sírva jött haza a piacról, mert két asszonv a hála mögött így súgott össze: "Nézd, a kis Kerté«znét. mílven büszke, mióla a sógora babája lett*. •zt mondták ram, ezt mondták — zokogta Péter vállán, aki gyengéd cirogatással vigasztalta. — Fel se vedd! Közönséges népség! Nyugodj meg... kiau... kicsi Sárika. Eddig mindig E Vásáz sógorasszonynak nevezte. Valójában a lánya lehetett volna, éppen húsz év ágaskodott közöttük. Amikor az öccse udvarolni kezdett Mihály Sárinak, ő már meglett ember volt, de még nőtlen. — Nem hozzád való az a lány, nagyon finom lélek, nem győzöd majd a szeszélyeit — mondta Gézának. Senki nem értette, miért költözött Kertész Géza az ország másik végébe az új asszonnyal. Hanem ennek már jó ideje elmúlt, Géza három éve nem adott életjelt magáról, Sárika meg egyre szépült, mint tavasszal a virág. Péter házában nem kellett dolgoznia, csak olvasott, kézimunkázott, meg öltözködött unalmában. Ha Péter nem utazott el, nagyon mulatságosan telt az idő. Ebéd után bejött hozzá a rózsaszín szobába, ő ilyenkor mindig nagyon gondosan megfésülködött, kis rúzst tett a szájára, s a Pétertől kapott finom kölnivel dörzsölte be magát. A férfi pedig leheveredett a díványra, arca kiszínesedett a borotválkozástól, jószágot hozott és vidámságot, meg valami kellemes izgalmat, amit Sárika nem tudott volna megmagyarázni. Mindig nagyon kedves és udvarias volt, sohasem árult el türelmetlenséget, vagy követelőzést vele szemben. Számtalan érdekes történetet tudott, s valamennyit úgy búgta el mély hangján, mint egyegy szerelmi vallomást. Sárika sohasem tudott rá visszaemlékezni, hogy Géza képe mikor tűnt el az ágy fölül, csak egyszer gondolt rá, hogy milyen ijesztő lenne, ha továbbra is ránézne szigorú szemével. Egyre inkább gyűlölte az egyedüllétet, az éjszaka sötétjétől pedig szinte hisztériásán rettegett. — Sárika nagysága beteg, nem hagyhatom egyedül éjszakára. Mától fogva a rózsaszín szobában ágyazzon nekem — utasította Péter Róza nénit egyik este. Az öregasszony apró szemének fullánkját beleszúrta gazdája arcába, s ágyazás közben kellemetlen hangján egy nótát énekelt: "Viszik, viszik a menyasszony ágyát*. Sárika megrázkódott, pedig két szobával arrébb recsegett az öreg hang N

em tudni, honnan vette Róza néni a nótáit, de mindig előkereste a leghátborzongatóbbat. Amikor Sárika fáradtságról kezdett panaszkodni, meg gyomorémejgésről, és bizonyos ételektől megundorodott, m'ásokat meg habzsolva tömött magába, az öregasszony mosogatás közben így énekelt: "Egyet fordult, egyet perdült, máris az ég megáldotta. Hej Róza, Róza. Gyereksírás a bölcsőbe, búnös asszony főkötóbe urát haza várja*. Sárika egész nap sírt, este pedig kihányta a vacsorát. Már a kismama-ruhát varrogatta a Péter ajándék-varrógépjén, mert városi varrónőhöz nem mert elmenni, egyáltalán az utcán sem mutatkozott, amikor Róza néni ezzel állított haza a piacról: __ — Azt mondják, valami hadifoglyok érkeztek, és vagy három itt szállt ki a mi állomásunkon. Ugyan jól Jár Bogárné, ha az ő ura is köztük van, ő meg közben összeállt a szomszédjával. — Elküldöm a háztól — határozta el Péter, mikor a gonosz lefetyelést hallotta, de nem volt ideje rá. Zörögtek a kiskapun. Itt csak a sofőr. meg a munkások jártak, biztos közülük lesz valamelyik, munka után érdeklődik. De hála istennek, kifogyott a raktár. Rajta ne keresse senki a kacatját. Az utolsó darabot Vásárhelyen eresztette szélnek. — Nem rakodunk — szólt kl amíg a kulccsal bajlódott, s fel se nézett az ajtó nyílására, mert a zár sehogyse akarta kiereszteni a kulcsot. S amikor felpillantott... Vattazekében szikár, kiszáradt arcú férfi állt a küszöbön, a mosolygás olyan bizonytalanul billegett a száján, mintha csak a Nap játszana rajta egy fűszál árnyékával. — Géza! Arra aztán felemelkedett a két vatfazekés kar. ráfonódott a bátvja nyakára. s a niszkos kabát odasimult a vasalt inghez. — Péter, öreg Péter! — és sfrt, mint egy gyerek. Aztán, mikor kicsit magához tért, újra mosolygott, azt mondta: Pesten, a pályaudvaron összebollottam a vásártéri Vargádéval, ő mondta, hogv egyenesen idejöjjek. Hát testvér, elhoztad az asszonyt? Pedig mennyit gyötrődtem rajta, hogy senkije sincs szegénykének. Ha tudtam volna, hogy itthon vagy.^P

éter meg csak állt kimeredt szemével tapogatva az öccse testét, hogy vajon nem kócból van-e gipsszel bevonva, s attól olyan, mintha élne? A fehér fogak mosolygása bamba vigyorrá merevedett az arcán. De Géza türelmetlenkedett. — Gyere, hadd lássam már az aszszonykát, hiszen ... Aztán magához húzta a bátyját, és súgva kérdezte: — Sovány szegény? Sokat bánkódott? Nem esik valami baja a hirtelen örömtől? — De közben vonszolta befelé Pétert, s minden tagja remegett az izgatottságtól. Péter addigra valamicskét visszanyert az önuralmából. — Várjál csak — ültette le az öccsét —, majd én előkészítem. Az ajtó kilincsét egyszerre nyomták le kívül és belül. Sárlka, hogy Péter soká jött vissza, éppen kifelé igyekezett, a gyüszút az ujján felejtette, pongyolája zsebéből kiállt az olló hegye. — Jesszusom! Az ajtó engedett a kettős nyomásnak, s Sárika az ajtófélfához esett, s onnan végigvágódott a padlón. A két férfi egyszerre rohant hozzá, s egyforma gyengédséggel nyúltak a karja alá. Az élettelen test felett öszszeakaszkodott a tekintetük. Péter szemében csak ijedtség fénylett, de Gézáéban mohó vágy, amit a hirtelen felismerés penge-éles villanása oltott ki, amikor Péter önfeledt mormogását meghallotta: — a kicsi, a kicsi. És egyikükben sem volt annyi erő, hogv felemeljék az asszonyt. Csak térdeltek kővémeredten, s közöttük fehéren a közös asszony teste. S abban a pillanatban valahonnan az udvarból behozta a szél Róza néni énekét: "Lakodalom után nászi [nyoszolyába, Nászi nyoszolyából a halálos [ágyba*. S

árika már a rózsaszín szobában feküdt a testéhez szokott damaszt ágyneműben, és Róza néni cserélgette rajta a borogatást. Az egész házra süket cscnd borult, mint a koporsófedél. Péter dolgozószobájának zárt ajtaja mögött, mint két ügyfél ült egymással szemben a két testvér. Péter már teljesen összeszedte magát. ÜJra elegáns volt, friss és sima, mint egy angol diplomata. — Hát így történt. Magad is beláthatod, hogy a jelen körülmények között ... Géza feszes bőre alatt életre keltek az idegszálak, valamennyi úgy remegett, mintha egy kéz játszana rajtuk, mint a húrokon, összefagyott, bütykös keze súlyos kődarabként feküdt az asztalon, s Péter agyán átfutott a gondolat, hogy ha valaki ezt a kődarabot meghajítaná... — Természetesen én mindenben segítségedre leszek. Orosházán, vagy Szegeden, amelyik városban kívánod. Talán egy kis bolt, ha akarod, vagy más vállalkozás, mondjuk feles részesedéssel. — Kevés — vágott bele Géza hirtelen. Most szólalt meg először Sárika megjelenése óta. Péter elbámulva nézett rá, aztán a kezére, amely még mindig mozdulatlanul mutatta lila forraclásait. Fellélegzett. Hát persze, persze. Nem vagyunk az őserdőben. Ez itt a civilizáció világa. És megszólalt: — Harmad? — ajánlotta szolgálatkészen. — Kevés. — Vagy akarod az egészet? — Géza nem válaszolt. — Van valami más kívánságod? — A teherautód — látom az is van — nekem kell — követelte Géza ridegen. — És berendezel egv lakást. Péter elhúzta a száját: — Nem lesz sok? — Hoci nesze. — Félig tönkreteszel. — Majd felküzdöd magad. — Mondj le legalább az autóról! — Nem. — Hát jó. — Péter felállt. Egy gentleman nem kicsinyeskedhet. — A részleteket talán máskor beszéljük meg. Itt maradsz néhány napig, vagy... szállodába? — Köszönöm a meghívást — hajolt meg Géza kifogástalan civil mozdulattal —. maid inkább szállodában. Ha kisegítenél addig egy kis kölcsönnel. E

nent. Vattazekéjének áporodott szaga lerakódott a bútorokra. Péter nem tudja, hogv lépjen Sárlka elé. mit mondjon neki. Az ablakhoz támaszkodott. kibámult rajta. Várta a gondolatokat, de nem jöttek. Róza néni egy szakajtóval éppen most lépett ki az udvarra, hogy a jószágot megetesse. Már az ajtóból harsányan dalolta: ••Jánoshidi vásártéren, Ica te! Leányvásár lesz a héten. Ica te! Ezresekért adnak egvet, Ica te! Jaj de drága, mégis vesznek, Ica te!* FENAKEL JUDIT ; (Szegedi és kecskeméti irók ; estjével fejeződött be a ; kecskeméti Ilfrös Napok prog; ramja, — amint arról pénteki lat punkban részletesen beszámolJ lünk. Ez alkalomból közöljük a 1 kecskeméti irodalmi élet három : lehetséges fiatal tagjának egy-egy S költeményét. Mindhárman a Ka: lona József Társaság tagjai, s a S közelmúltban Kecskeméten kiírt • országos pályázat alkalmával a • jeligés borítékok felbontása után ; derült kl, hogy az ő költeményei• ket ítélte a budapesti Írók rész• vételével alakult bizottság a lcg• művészibbeknek. • Verseik közlésével a két város 2 között kialakult irodalmi kapcso2 latot szeretnénk elmélyíteni, s • rövtucren Igyekszünk prózaíróik 2 közül is bemutatni, mint aho2 gyan kecskeméti testvérlapunk a 2 szegedi írók és költök műveiből 2 szándékozik ízelítőt adni. «NAGY ISTÓK ISTVÁN; Goór Imre: Nyárvégi dal Lobog az ősz a nyárba, levél lebeg a szélbe, tudom a nyarat betéve hát nem lehetek árva, bemehetek a télbe. • Nagy mozdonyok dohognak, í szekerek elzörögnek: ütődnek szikkadt rögnek, • pilledt lovak poroznak — • felszáradtak a könnyek. Hűs dinnyék szaga szálldos, j cukor szökik az égbe. igaz utamra térve indulok navsugáros • : arccal az ősz elébe. Még egy kiáltás Vad csattanás, mely velőkig ható, medréből furcsán kifordul a tó cs halványabb lesz minden, ami zöld, meging az cg és meginog a föld. Halljátok ott! TI őrült, vak szívek a kiloccsant tenger halált sziszeg cs átkosan hull fejünkre a vész, testünk elsorvad s csontunk csenevész. Meddő lesz csókunk, meddő lesz a lány, mérges gyümölcs nő ágak hajlatán, zöld buborékot hánynak a vizek, anyák lágy ajkán bús sóhaj zizeg. óvom a rétet, rónán a kalászt, víg aratókat s hallgatag kanászt, kislányom álmát, lepkét, mely kereng. Anyám szemét, ha néha elmereng, gyárat, ha füstje fodrosán libeg, teret, ha gépek hangja tölti meg, munkásnöt, szelíd selymeket szövőt, munkást, ki ércből önti a jövőt, mert hamutól telt felhő és szelek, a kuszált lomb közt madár pityereg, az Ember töpreng és háborog vadul, mint sziklacsúcs az ökle égbe nyúl. Halljátok ott! Ti kerge cmcberck, a halál-hamu rátok is pereg, sorsunk egyformán vésszel van teli. lássuk arcotok, ha van emberi !... Még egy kiáltás, vézna, gyenge hang. nem kong messze, mint mázsás óharang, de milliókkal testvér és rokon s szelek röpítik túl halárokon. VARGA MIHÁLY HéUcd kaszaiam Köszönöm, hogy iránytű volt szemed tiszta fénye, hogy száz-evezős lelkeden — dühöngő hullámok hátán e túlsó partra értem. míg a zokogó-napok emlékei mint ijedt halak rebbentek szavad csengésére ... (Ö. halak, ijesztő, furcsa kínok. mily halandó horgára juttok?) Néked köszönöm éveim nappali áradását, bódult illatát a légnek, nyugalmam a zajban hogy a holnap ijesztő szele elkerül, hogy általad bízni tudok. Csendben rebbenő percek lágy csókját köszönöm s vágyón-remegve hívlak: jer, segíts elűzni a felhőt, nelyből jég zuhogna Rád if nézd, 6, a felleg eloszlik s ragyog a Minden, s e szent ragyogásban zengőn-ragyogva a Térbe kiáltom: Néked köszönöm! A távozóhoz Mióta elmentél, utánad az utcák mind kihaltak. Szélvész, ha lombok között táEgy ismerős ház ablakában vibrál a mély tekintet, falain kúszna föl a lábam már nem fú) át alattad, [mad, de te mindig leinted. Kicsi szobádba halkan lépek, a csend mögöttem koppan. Örömre gyújtó régi vétkek hunynak ki büszke bánatomban. Ruhácskád lebbenő szegélyét körülcsókdossa a fény. Hisz rólad suttogva mesél [még útszélén, a friss fövény. A zord sötéten át kivillan lányságod drága kelyhe, szétsugarazza vágyaimban egy vesztett szív szerelme. Utak ferde során két szemed visszfénye messze táncol Belőled semmi el nem ve[szeff. minden kő ideláncol. Hallgatagon a karcsú tor- Szemem elé az emlékezet mind utánad intenek, [nyok ezer alakba raizol s velük az ég felé sikolt ott de élettelen árnyék-kezed nem véd már semmi bajtól a múlhatatlan szeretet. Lábad nyomán a vér kiserken, hiányod vére vádol. S én járok a nyitott sebekben, míg könny pereg a fákról ERTSEY PÉTER |