Délmagyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-28 / 175. szám

4 Vasárnap, 1967. Jtflíos 88U»" SZEGEDI SZÉP SZO O lyan se tavasz, se tél idő jár­ta. Reggelente, meg este el­állta az ember a téli condrát, • de déltájban ingujjban sütké­reztünk az ereszét alatti enyhelyen. A tél kiette testünkből a múlt nyári vi­tamint, s most az első napsugarak úgy szúrták ványadt arcunkat, mellünket, bogy egészen beleerőtlenedtünk. A kedvünk is kijavult, idegünk is nyugodtabbá vált, fantaziánk élén­kebb mozgásba kezdett. Szebbnek lát­tuk a világot. Még anyám zord, ke­serű tekintete is enyhébbre, kicsit derűsebbre változott. Mert máskép­pen nem is érteném azt a nagy ön­bizalmat, amely az egyik este lefek­vés előtt úgy szaladt ki anyám szá­ján, mint a parancsolat. Már minden­ki megvnckolt a tenyérnyi földes szo­bában a két faágyra meg a priccsre, amikor anyám kijelentette: — Veszünk a tavasz-eleji fialásból egy választási malacot. Még egyszer ilyen koplalós telet nem akarok eny­nyi gyerekkel. A kisebbek hangosan visítoztak: — Éljen a malac, éljen a malac! Apám meg én egészen meghökken­tünk anyám vakmerő elhatározásán. Ugyan eszembe villant Vass Gézáék „spejza". Üjra magam elé gondoltam az oldal szalonnákat, sonkákat, meg a sültkolbász ízét, — amit akkor a gyújtós aprózásáért adott Vassné te­kintetes asszony, a rendőrnyomozó úr hitvestársa. Ilyen magasztos gondola­tok hatására nyilatkoztam úgy, hogy — „nem volna rossz dolog, de ezt én nem hiszem el, nekünk saját mala­cunk, ... az kizárt dolog". — Pedig lesz — válaszolt keményen anyám, s hogy elhatározásának na­gyobb nyomatékot adjon, elmesélte a disznóvágás minden jóságát, élvezhe­iőségét, előnyét. — Ugyan hová tennéd, nincs disznó­akoi. Megaztán mit adsz neki, amikor nekünk sincs — szólt közbe apám, nkl nem szerette a komolytalan be­szédet. — Milyen szó ez? — pattogott anyám. — Majd csinálunk ólat nap­rnforgószárból. sárral betapasztv"). Az­tán ha már itt lesz, moslékon meg a legelőn eltartjuk. — Kl is kell azt hizlalni kukoricán — hozta az újabb ellenérvet apám. — A gyerek megszerzi, az őszön-el­megy törni harmadába, majd a taní­tóval az iskolát elintézem — erőltette a dolgot anyám. A krumplit beszerzem a nyá­ron, ez már biztos volt, mert Szűcs Árpád, a felügyelő úr megígérte, hogy a „magkí­sérletben" majd a krumpliszedésnél engem is foglalkoztat. Most meg a ku­korica is a nyakamba szakadt. Ennyi gond tizenkét esztendős korban mé­giscsak sok. Elment a kedvem a ma­lactól. Nem szóltam a vitába, lefeküd­tem. Anyám akaratereje, hihetetlen szor­galma csodákat művelt. Ma sem ér­tem, honnan költözött ennyi energia, céltudatosság ebbe a fáradt, törékeny, korán őszülő asszonyba. Mert az em­lékezetes vita után egy hetire készen volt a kis akol. — Holnap hajnalban indulunk a malacért, Percsónára, úgy készülj — mondotta anyám. Valóban, másnap nekivágtunk gya­logbusszal a sándorfalvi országútnak. Vállamon egy rossz zsák, anyámnál a megkuporgatott tíz pengő meg a cím, ahová mentünk. Száraz, szeles nap volt, arcunkat pirosra csípte az or­szágúti, mezei szél. Déltájban értünk a cím tanyájára. Egy valódi nagygaz­dához. Sok disznaja, tehene, lova meg három cselédje volt. Azt gondoltam, hogy ennél már csak a püspökielei „Sándor-major" tulajdonosa gazda­gabb, mert annak annyi cselédje volt, hogy számolni alig győztem. ^••emélyesen jött az akolhoz a ^ / gazda. Kinyitotta az egyik /Lm 'reteszt és az ól udvarára ki­szaladt hét malac. — Na válasszanak — únszolt ben­nünket. Anyám a legszemrevalóbbat mutat­ta. Kelletős kis göndörszőrű manga­lica, három ujjnyival magasabb a töb­binél. Azonban egy félórás, erőshangú alku eredménye: egy kisebb jószág, amelyik a gazda szerint arányban állt a tíz pengővel. Szerintünk: bitang ez a gazda, mert a legszebb jószág árát olyan magasra taksálta — amit úgy­sem lehet megfizetni a magunkfajta embernek. Mindegy — tulajdonosokká lettünk. Egész este a malacról, meg a disznó­torról folyt a beszéd. Na, vasárnap aztán kiengedtük az ólból, a legna­gyobb kincsünket, ki a kert végébe. Valamennyion körülálltuk, feszülten néztük a mozgását, dicsérő szavakkal kísértük virgonckodását. Még öreg Kovács néni, a szomszédasszony is át­jött, az is elismerőleg nyilatkozott a jó vételről. Hanem egyszer csak megvetemedett a kis jószág, ég felé vetette a fejét, azután elkezdte rázni, akár a kerge birka. Néhány másodperc után a föld­S1KLÓS JÁNOS: FEKETE ESZTENDŐ (Részlet a szerző készülő kisregényéből) re vetette magát, négy lábbal a leve­gőbe integetett, habos tajtékot túrt a szája. Ijedtünkben még a szavunk is el­állt. Anyám ocsúdott először: — Jaj... Istenem, vége a malac­nak. Jaj... jaj... a piszok gazda el­adta a beteg jószágot, Még tovább is mondaná, de a ma­lac talpra ugrott, és mintha mi sem történt volna, tovább bogarászott. Va­lamennyien dermedten álltunk. — Kóröigos a malac — jelentette ki öreg Kovács néni. — Epilepsziás ez — vélekedett apám. —« Epilszla vagy nem epilszia,,,, ez igenyöst kórság — szögezte le határo­zott véleményét Kovács néni, a kör­nyék legokosabb asszonya. A z eset után különös figyelem­mel kísértük a malacot. Nap­jában ötvenszer is megles­tük az ólban, de olyan egész­ségesnek láttuk, hogy lassacskán na­pirendre tértünk. A család lelki egyensúlya véglege­sen helyreállt, már egészen beleéltük magunkat a gazda szerepébe. Ez a nyugodt boldogság azonban nem tar­tott sokáig. Április elején egy éjjel olyan cudar felhőszakadás kerekedett, hogy majd elmosta a földet. A laposok víz alé kerültek, a levezető árkok nem vették a vizet, a vékonytetejű telepi házak beáztak. Alig pitymallott, anyám kiment az udvarra csöndesen, ne zavarja az al­vókat. Kis idő múltán kétségbeeset­ten kiáltott: — Apa, apa, gyere kl, a malac el­merült a vízben. Ijedten ugráltunk talpra, s mezít­láb, félálomban szaladtunk apánk után. A kis aklot bokáig érő víz borí­totta, anyám a vízben állt, és keser­ves hangon csalogatta a hasig vizes malacot. Az meg állt egy sarokban és nem mozdult. — Ereggy te, húzd ki azt a jószágot — kiabált rám anyám. — A fene ott enné meg, ahol van, hogy mi az istennek kellett nekünk malac — morogtam, mert a hideg vízbon térden csúszva zavarásztam az ázott ürgét. Anyám kézbekapta, becézgette, az­után bevitte a szobába, ledörzsölte és az asztal elá egy zsákdarabra tette. A megzavart álom, meg a sáros lábak lemosása miatt valamennyien a mala­cot szidtuk. Csak anyám fogta pártját a négylábú újdonsült családtagnak. Reggel ázott kosárvesszővel apám be­fűzte körbe az asztal négy lábát a földtől a lapig, és ezzel malacunk be­kvártélyozott közénk a szobába. •z a kvártély hosszúra nyúlt, mert malacunk valóban meg­fázott. Nyámmogta az ételt, fü­le-farka lekókadt, vörös­gyulladt szemehéjja komoly beteg­ségre figyelmeztetett. Anyám jól tud­ta a bajt, s ezután első gondja a ma­lac megmentésére összpontosult. Az illatos viszonyokat még csak eltűrtük, de az éjjeli vinnyogása-röfögése alvá­Bunkat is tönkretette. A második hét végén már annyira tűrhetetlen volt a helyzet, hogy egyöntetően követeltük: — Anyám, ha a malacot nem teszi ki az ólba, mi elmegyünk, itt hagyunk mindent. E1 — Mégiscsak disznóság,:.. az egész családot tönkreteszed — kont­rázott nekünk apám, mert ahogyan észrevettem, ő sem szívlelte ezt az ál­lapotot. — A javatokat akarom, már elfe­lejtettétek a telet? Én miattam nem kell disznó. De mit esztek a télen? — védelmezte anyám a saját igazát meg a malacot. Végül csak engedett, meg az. idő is kijavult. A malac szobafogságának második vasárnapján, ebéd előtt akar­tuk visszatoloncolni a sok bosszúság­okozó jószágunkat saját tartományába. Apám megemelte az asztalt. Nekem a malac farkát, vagy lábát kellett el­kapnom, hogy a pici szobában ne pisz­koljon le semmit. A család apraja, nagyja ott állt a szűk helyen. A gyerekek újjongtak, mert megszabadulnak álmatlanságuk okozójától, meg az ebéd ideje is be­csalogatta őket. Különösen vasárnap, a tizenkét literes lábosban a szokásos fejhúspaprikás fortyogott, illata bi­zsergette nyelvünket. Egyik-másik a rosszlábú kályha fölé hajolt, s kanál­lal suttyomban egy darab fejhúst vé­telezett. A családi zűrzavar meg az ebéd ideje annyira elvette a figyelmem, hogy a felemelt asztal alatt erőtlenül, ügyetlenül kaptam el a malac lábát, egy váratlan rúgással kilendült a ke­zemből, a kályhának vágódott. Az örömöt ebédelőttöt megdöbbentő szerencsétlenség ütötte el. Az égő, tü­zes kályha felborult, a nagy lábas étel lecsúszott. Sándor öcsém leforráz­va, súlyosan égve jajveszékelt a föl­dön. Anyám karja végig leforrázva. gyedül apám nem vesztette eszét. Az égett gyereket ki­vitte az udvarra, eloltotta a tüzet, engem a mentőért kül­dött. Siralmas képet nyújtott a lakás. Anyámnak nem volt ereje a rendcsi­náláshoz, a mentőorvos gyógykezelte karját nézte. Apám Sándor öcsémmel ment a közkórházba. Ültünk szomo­rúan, szerencsétlenül, a földön heverő fejláb-húsokat néztük. A malacra még anyám sem gondolt. Mert az volt az oka mindennek. Elő­ször saját ügyetlenségem kárhoztat­tam magamban. Később teljesen józa­nul láttam, hogy mindennek a malac az oka. Szó nélkül fordultam ki az udvarra, a malacot kerestem. Meglel­tem a kert végében. Paprikás-zsíros, összeragadt göndör szőre, tenyérnyi pörköletek az oldalán. Megfogtam a nagykapát, lesújtottam: — Ezt az öcsém sebeiért kaptad. Lesújtottam még egyszer: — Ezt meg a mai ebéd elpusztítá­sáért kaptad. Helyére tettem a kapát és nyugodt lelkiismerettel mentem be a szobába. FENÁKBL )VMT; ELÉGTELEN ? A tanár e9V ásítást, aztán megrázza magát, mintha fáradtságától akarna szabadulni, E Az osztályzónaplóba tekint, amelyet Széli Klára nevénél nyitott ki. Széli Klára félévi eredménye magyarból: elégsé­ges. Azóta háromszor felelt, s most negyedszer be kellene bizonyítania, hogy év végén is megérdemli a kettest. De a tanár már nagyon fáradt. A szemét álmatlanság szúrja, mert harmadik éjszaka lesi fojtott izgalommal fele­sége nehézkes szuszogását, s pattan félóránként ijedten, hogy mentőért telefonáljon. Hiszen az első gyereket várják. Az idegei már görcsbe feszültek az otthonról hozott izgalomtól, itt meg négy bukásra jelölt szerencsétlen makogásától. S most még itt van ötödiknek Széli Klára. Hát nem. A tanár végigtekint az osztályon, a szeme el­siklik Széli Klára felett. — Nem fogtok megbolondítani — mormogja ellenségcsen, és akkor könnyedén, kedvesen, mintha kerir.gűre kérné fel, Vaszary Edit nevét ejti ki. Az osztályon a megütközés moraja fut végig, hiszen már másfél hete csak a gyengékre jár a rúd, ilyenkor konfe­rencia előtt az osztály agya, az eminens gárda csak szú­nyókálni jár órákra. S Vaszary Edit az eminensnél is eminensebb tanuló, mi­vel 6 az .Európa-szerte híres Vaszary professzor egyetlen gyermeke, az igazgató úrnak pedig harmadági unokahúga. PpiKŰhhCÁflOCOll mosolyog a tanár, szinte kielégült, 1 CHMfUlf ŐCyCSCII hogv megbotránkoztatta u osztályt. — bámultok, mi? — gondolja, s kihúzza magát. — Hát csak bámuljalokl Tudjátok meg, hogy azt feleltetek, akit akarok. Ha akarom, Vaszary Editkét. Igen, Vaszary Editkél! Egészen megmámorosodik a hatalomtól, amit most a markában érez. —I A határozók rendszeréről, legyen szíves — jelöli meg a tárgyat, amíg a kislány lassú, kényelmes csí­pőriszálással eléri a felelők megszokott helyét. A füzetét előrenyújtja, aztán fészkelődik egy kicsit, persze neki nem sietős a felelés, nem létkérdés, mint Széli Klárának, akit a tanár kiejtett a felelők névsorából. Különben is közismerten meggondolt, higgadt lány, nem viháncoló, ugri-bugri, mint a bakfisok általában. — Hát akkor kezdjük. De most Edit észrevette, hogy a cípőzsinórja eloldózolt. Megköti. Természetes. Egy rendes, pedáns lány nem tűrhet ilyen lazaságot magán. — A határozók rendszere — ismétli a tanár, mert a né­maság mégis kezd kényelmetlenné válni. A csend különben sem tesz most jót neki. Mindjárt a feleségére kell gondolnia, aki talán, talán... most sikolt fel először az éles fájdalom­tól... Vaszary professzor úr szülőszobájában. — Hallgatom — int a tanár, nehogy azt higyje a kis­lány, hogy mással foglalkozik gondolatban. Valószínűleg na­gyon réveteg az arckifejezése, s Editke ezt figyelmetlenség­nek tulajdoníthatja. Bizonyára ezért nem szólalt még meg idáig. Csak most pillant először a kislány arcába. Ejnye, mintha fintorogna rá ez a lány. Es ni csak, semmi kétség, most a vállát rándította. Furcsa. PPTfPk fttíl hallgat cs még grimaszol is. Egy kis rUlLCIl VlU indulattal neveletlensénnelc minnr.ithrt » Bar a ckvirágom* (Feleségem születésnapjára) Kopott kövek közt, méla udvarunkban Egy girbe-gurbavén barackfa senyved: Fagyos zimankót tűrsz fásultan-untan, Virágba szökken már tavaszra kedved. Ha kedvem kürtjeszárnyalónkiharsan: Rímekbe hímzem hitvesem nevét.., Szelíd szivárvány villámló viharban: Vigaszt, jóságot permetezve szét. Ezer veszélyből egymagam kivágom — S becéző szájjal suttogom feléje: „Üdén virulsz Te, dús Barackvirágom". Ha síri nászra bús Bihar fogad: Ne szántsa könnyek ráncrovó ekéje Barackvirággal ékes arcodat. MARKY IMRE Hangyák az erdőszélen [ Hangyák futottak gyors irammal a tölgyek alján, ahol mentem • b megállva hosszan néztem őket: két áramlást a zárt menetben. * í Az Ismeretlenség kezéből az egyik ment és jött a másik, • Száz kis test surranó szalagja tört szomjú hévvel elmúlásig. Apró mesgyéjén végtelennek éppúgy, mint létének többi rabja, • Az innenső szél bábtojást vitt csápjával féltőn megragadva. [A túloldal meg új teherre vágyón jött vissza, hozta kedve, [ Amultatón és érthetetlen, egyénként s pórázt mégse vetve. [Zizzent, futott a boly lakója, s a sorsa percre sem hagyatva [Mégis foghallan, mint a Minden e lények nyüzsgő, halk csapatja. [ Közösség, mámor, ész, s bolondság egyszerre volt a hangyák népe, [S egyszerre hangzott sóvár lelkem membránján dolguk mély beszéde. [Csodából is volt törpeségiik, s útjuk a rögben ott alatlam, [ Üzö sietség titka, láza: halandóként it. halhatatlan. • [S mozgás, világ, nemzés, utódok, s a hangyából is nemzedékek [Töretlen lánca, látomásom csak azt suttogta: "Látlak, Élet!* FÜSSY LASZLO rossz* indulattal neveletlenségnek minősíthetné ezt a viselkedést. De nem, nem. Vaszary Edit közismerten jó modorú lány, s különben sem lehet valakit elitélni egy rosszulsikerült gesztusért. — Érti a kérdést, úgye? Semmi válasz. A tanár érzi, hogy kezd fejébe szivárogni a vér, de azért mosolyog. — Rosszul érzi magát? Csend. Még futja a mosolyból. Igaz, csak olyan merev tanári mosoly ez már, közelről inkább vicsorításra emlékeztet. — Valami baj van? Vaszary Editke ráérősen és mélységes közönnyel hallgat. Az egész ügy nem túlságosan érdekli. A tanárnak szemébe villan, hogy micsoda csúnya, csontos kamaszlány ez. Érdekes, hogy eddig nem vetle észre. — Nem tudott készülni talán? — kérdi udvariasan, a máskor szokott „Készült fiam, vagy ne lopjuk egymás idejét" — felszólítás helyett. — Hm. Ez az egykedvű, szinte megvető hallgatás egy­re Inkább ingerli. A kP7P rPITlPíI ah°9V az asztalba fogózik, s a szája n nete icmpy, meg-megrándul. Vészesen közeledik az önuralmon kívüli állapot felhője. Még egy ilyen fintor, és talán pofon is vágja. Es mit mutogat az újjával a pa­dok felé ez az elkényeztetett, korlátolt fruska? öt gú­nyolja? öt? Nahát, ezt, ezt már nem tűri. Felugrik. A napló el­perdül az ökle alól. Az arca vörös, hangja a levegőt hasítja: — Menjen a helyére maga . *. maga ... neveletlen sza­már. Elégtelen! Idegesen firkálja az ellenőrzőbe: elégtelen. Az apa majd láttamozni fogja a jegyet. Ideírja a ne­vét: Vaszary Péter. Igen. A nagy Vaszary professzor talán éppen most mosakszik be, mielőtt világra segítené az 6 gyerekét. Es a nagy professzor jutányos honoráriumot számit majd, mint a többi „kódus tanárembernek" minden tantestületi asszonynak, akik a rokonságot gondosan ápoló igazgató kartárs miatt szinte nála szültek. Es ő is, mint a kollegái gavallérosan dupláját fizeti a kért összegnek, mert úgy illik, a professzor úr nagylelkűen zsebrevágja a boríté­kot, mert nem sértheti meg vonakodásával a páciens férjét. ö pedig egész életére lekötelezettje lesz a kiváló specia­listának, aki lám, leereszkedett a feleségéhez, és elfogadta a pénzét, r\pnílpftplí A tanár észbekapott. Vaszary Edit még ott előtte> gonosz egykedvű arcával. Hát a megszégyenítés, az elégtelen? Az ellenőrzőkönyv kinyitott lapján nincs semmi bejegyzés. A tanár felállt. Most már tisztán hallja a hangját, amint tompán ejti a szavakat, nem hasítja a levegőt, ahogy az előbb képzelte. Ezt mondja: — Kérem a jövő órára nézze át ezt az anyagrészt. Most... nem kap osztályzatot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents