Délmagyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-09 / 133. szám

SZEGEDI SZÉP SZO són aoscj^oics^^cscföksakscscfc^^ l'rányó Zoltán Temesvárott élő író. Fiatal éveiben barátja, írótársa volt Juhász Gyulának. Ezt az írását ft Jubileum alkalmából küldte Szegedre megfizetni egy ki- rp-^nyó ZoCtárLt tűnő fiatal poétát. ' J J" váradi "Kék MacsTM ka* belső sarokasz/rü tálánál együtt ült a rendes esti társaság: Dr. Nagy Mihály, Dutka Akos, Juhász Gyula, Ernőd Tamás, Tibor Ernő festőművész és én. Ilyenkor a késő éjszakába nyúló heves viták során mondtunk megsemmisítő ítéletet a budapesti Kisfaludisták irodalompolitikája, Pékár Gyula regényei, Rákosi Jenő konzervatívizmusa, vagy Szabolcska Mihály költészete fölött. Azon az őszön, 1909 novemberében -A Holnap* már megvívta győzelmes harcait, a DukDuk-affér miatt támadt keserűség és csalódás is lecsappant és újra helyreállott a barátság Ady Endrével; úgy éreztük, hogy mi vagyunk az új magyar költészet diadalmas élcsapata, melynek egyedül van joga ahhoz, hogy ítélkezzék az előbbi nemzedék maradisága fölött. Juhász Gyula aszkéta külsejét megcáfoló vidámsággal kortyolta a "Kék Macska* borát és ilyenkor ragyogó szellemességgel bírálta az általunk kipécézett hivatalos írók elmaradottságát, élesen csipkedett és csúfondáros aperszükkel ostorozta az akadémia által megkoszorúzott költői művek tetteseit. Ilyenkor kitört belőle a turáni elégedetlenség, lázongott a kisváros szűk karámjába kényszerített sorsa ellen és egyre határozottabban hangoztatta, hogy fel kell mennie Budapestre, ha nem akar elposványosodnl a vidéki város egyhangúságában. Pedig az akkori Nagyvárad kimagaslott a többi vidéki város közül. Haladó szellemű intellckluelljei az élen jártak a radikális polgári demokrácia mozgalmaiban, bátor elszántsággal harcoltak a püspöki székhely klerikális szelleme, Tisza István nagybirtokos-politikája ellen, a fiatalság pedig már lelkesen sereglett Ady li íveinek tábo. rúbá és szenvedélyes szeretettel olvasta a nyugat-európai irodalom hírességeit: Ibsent, Maeterlinck-et, Bernard Shaiv-t, tömegesen csődült a modern festők tárlataira és lelkesen tapsolt az olyan gyér látogatottságú, de magas színvonalú irodalmi matinékon, ahol Baudelaire, Verlaine, vagy Rilke verseit szavalták. , uhúsz Gyula azonban pillanatnyilag olyan hangulatban volt, hogy nem akarta Nagyvárad kulturális fölényét elismerni. Jóllakott a premontrei gimnázium paptanáraival is, akik "A Holnap* hangos viharai miatt rosSz szemmel nézték világi tanáruk "eltévelyedéseit*. — Mihelyt pénzem lesz, felszököm Budapestre! — erősködött. — Vannak ott pártfogóim, akik majd csak a hónom alá nyúlnak. Legrosszabb esetben beülök szerény fizetéssel a "Független Magyarország* szerkesztőségébe. Pogány Béla főszerkesztő igaz barátja »A Holnapinak, 6 nem hagy ehen veszni. — A "Független Magyarország* szegény lap — vetettem ellen —, nemigen tud — Van ott más is, aki segíthet: az öreg Kiss • József. Az utóbbi években vagy öt-hat versem jelent meg "A Hét* című hetilapjában, ezért is kaphatok annyit, hogy az első heteket átvészelhessed. — Kitűnő ötlet, Gyula! — lelkesedtem Juhász tervéért. Nekem is megjelent az utóbbi években vagy féltucatnyi versem Kiss Józsefnél, ami hirtelen megcsillogtatta képzeletemben a budapesti írói érvényesülés viszonylag biztos gazdasági előföltételeit. — Nos, mikor indulunk, Gyula? — Holnap! Én még türelmetlenebb voltam. — Még ma éjjel! Tizenötödike van, még hozzá péntek, ami szerencsét jelent. Fehér Dezsőtől ma délután megkaptam a félhavi fizetésemet, még leadom a nyomdába az éjszakai slussz-anyagot és a hajnati három órakor induló gyorsvonattal elutazunk. — Pompás! — lelkesedett Gyula és fakósárga, japános arca szinte kipirult a lelkesedéstől. — Nekem ugyan nincs pénzem, de te majd előlegezed az útiköltséget. Kiss Józseftől ugyanis kapunk és akkor visszafizetem. T

ehát pontosan félkettőkor légy kint az állomáson, Gyula, és hozd magaddal az új verseidet is, mert bizonyára kapósak lcsaaak Budapesten! Elváltunk, mindegyikünk sietett a redakcióba, hogy megcsinálja az éjszakai lapzárlatot és idejében kint lehessen az állomáson. Juhász Gyula már jóval a vonat indulása előtt izgatottan járt fel és alá a perronon. Az ünnepi alkalomra való tekintettel csukott gallérú, térdigérő fekete ferencjózsef-kabátját öltötte magára. ami olyan papos külsőt kölcsönzött neki. Nem volt semmilyen poggyász?, csak valami spárgával átkötött lapos skatulyát szorongatott és hozzátette: — Tizenöt új verset viszek magammal Pestre! Es Annából is csak néhány fájdalmas rímet... Véget ért a varázs ... itthagyom Váradon és az lesz megint, ami volt: Sárvári Nusi színésznő... Azt szeretném, ha még egymás emlékét is elfojthatnék magunkban,.. TALLERAI — Jelentse a főszerkesztő úrnak, hogy két fiatal költő jött fel Váradról és kéri, hogy fogadja őket. r7\ sz0 /a\ íöt ÍTÜ sér szobalány visszajött, bólintott, bekísért bennünket a belső szobáig. Mikor kinyüt az ajtó. egy a századforduló ízlésének megfelelő polgári "ényflzéssel berendezett szobába léptünk. Mindenütt karosszékek, remek perzsaszőnyegek, festmények és szobrok. A szoba mélyén, közvetlenül az íróasztal előtti pamlagon hevert az őszszakállú költő, akinek híres balladáit — a „Simon Judit"-ot, „Knyáz Potemkin"-t, a „Jehová"-t, a „Tüzek"-et és megható lírai verseit országszerte szavalták az iskolákban és a jótékony nőegyletek teadélutánjain. Megálltunk az ajtó közelében és tisztelettudón meghajoltunk. Az öreg költő-fejedelem egyszerre éles fejhangon, szinte parancsnoki eréllyel ránk harsant: — Kik maguk? Bemondtuk a nevünket. Az öreg egy pillanatig élesen szemügyre vette a két jövevényt,, azután ismét felcsattant parancsnoki hangja: — Jöjjenek közelebb! Szóval maguk azok a fiatal poéták, akik ki akarják fordítani sarkaiból a világot! Ez tetszik nekem, bátor dolog, valamikor én is íjy csináltam... Nos, és mi járatban vannak? Juhász Gyula erre a kérdésre egy kurta lépéssel mögém húzódott és megrántotta a kabátomat. — Most te beszélj — súgta elfogódottan. — Azért jöttünk, hogy tisztelegjünk a nagy költőnél, akinek lapjánál mi is szerény külső munkatársak vagyunk ... r—,z a nyitány, úgy látszik, tetszett Kiss [Ls Józsefnek, mert a hangja egyszerre megszelídülj hellyel kínált meg »a pamlaga előtt, azután a mellette álló kerek dohányzó-asztalka bádogdobozából sajátkezűleg két darab ujjnyi vastagságú, valódi egyiptomi Imperial-cigarettát vett ki és odanyújtotta nekünk. — Ez jó kezdet — gondoltam —, most már jöhet a többi is. Kiss József azonban nem engedett szóhoz jutni, felkönyökölt a pamlagon és egy kis rajztáblát vett elő, amelyre rajzszögekkel finom velin-papiros volt feszítve, mellette az asztalkán vagy húsz darab kihegyezett ceruza. A papírlapon Kiss József kalligrafikus gvöngybetüivel írott verssorok sorakoztak egymás alá. — Na, minthogy éppen itt vannak, nagv titkot árulok el maguknak: egy hosszú elbeszélő költeményt kezdtem írni Reb Mayer Litvákról, a nagyapámról. Egy tucatnyi stancával már el is készültem. Még senki sem hallotta, maguk az elsők, akiknek felolvasom. És elkezdte olvasni magas hangon, éneklő ütemezéssel a remek stancákat, melyekben Kiss József költészete egészen eredeti képeitkel és új megjelenítő erével jelentkezett. Mi elragadtatással hallgattuk az ősz mester készülő, nágy époszának első szárnyaló strófáit és közben teljesen megfeledkeztünk arról, hogy miért is jöttünk hozzá? Gyula megbökött: — Beszélj, hát! Nekem sem volt könnyű a vers szépsége által okozott magasztos hangulatból a rideg orózai témára átváltani. Mindenekelőtt megköszön[1^ it © , ödös, didergés őszi reggelen futottunk be a Keleti-pályaudvarra. — Először elmegyünk a New York-ba reggelizni, onnan fel Kiss Józsefhez — javasoltam. Mintha a nagyváros forgatagában Juhász Gyula elbátortalanodott volna. Aggodalmai támadtak, hogy vajon az "öreg szakállas* — ahogy Ady nevezte el egyik versében Kiss Józsefet —, nem neheztel-e meg, ha első intrádára honorárium-követelésekkel állunk elő? — Ne félj semmit, ő se potyára szeretkezik a múzsákkal — nyugtattam meg Gyulát. Ott álltunk a Népszínház utca 16. számú palota előtt; ertnek első emeletén volt „A Hét" mindenható főszerkesztőjének, az Ady Endre előtti magyar költészet egyik legjelentősebb és legnépszerűbb költőjének otthona. Mielőtt megnyomtam volna a lakás csengőjét. Gyula félősen a kezem után nyúlt, hogy még az utolsó percben visszatartson. Ne .:. még gondoljuk meg a dolgot... — Nincs mit meggondolni! Bemegyünk és kész! A csengetésre tenyérnyire kinyílt az aitó és a szobalány megkérdezte, hogy kit keresünk. cd üáLaizúi&íi nem .. . Ha úgy tűnt már, hogy minden elveszett konok basák, majd véres szónokok, >' zord martalócok, gyilkosok kezén, ha úgy tűnt már, hogy ember sem leszek: — megleltem végül emberségemet. Ha úgy tűnt már, hogy minden oszlopot tövéből rontva ki a drága Művet is mocsokba döntik ordító kezek, (hogy romjain bordélyt és templomot...) — emelt a hit acélabb oszlopot* • vv" Ha volt miben vitáznom bárkivel, — a zok s panasz, ha sűrítette is szívemben mérgét —, módszerek fölött: elmém egy eszme hódította meg, s nem tért — míg dobbant — szívem semmit el. Ha útkanyarnál húztak kételyek, vagy gátra futva nyomtak terhek is, s ha. álmaimból fájt az ébredés: a válaszúton cl nem tévedett a szándék mégse, tudtam: itt megyek! S há úgy tűnt már, hogy minden elveszett, koromsötétre zárták ablakát a lesz-napoknak már előttem is konok basák, majd őrült vérebek: egy új november hűvös hajnalán megleltem végül emberségemet. Andrássy Lajos Csöndes tizennégy sor Csak ülsz és hallgatsz, míg pilládra rászáll a lassú, lepke-pillantású álom. Olyan vagy, mint egy tündöklő virágszál, mit fény övez a mesebeli tájon. A kezed, lehanyatlik lenge ívben. A homlokodon pihenő galamb a nyugalom, és hárs-illatú színben rezdül a pír orcáid alatt Hajad közé toluló rezge árnyak csillámlanak a puha-selymű fényben, mint holdas éjen harmatos fűszálak. S zuhanva, álom-tűzben égve nézem, hogy lassan nyitod szemed, hunyorogva s rám nézel, mint hajnal-csillag néz a holdra. HATVANI DÁNIEL. tem, hogy éppen bennünket tüntetett ki új versének első felolvasásával, azután minden átmenet nélkül kivágtam: — Többek között azért is kerestük fel főszerkesztő urat, hogy a megjelent verseink honoráriumát kérjük. Kiss József hirtelen felkapta a f.'ít; a ma^as fejhang még jooban kiélesedett: — Mit? Honoráriumot? Vegyék tudomásul a fiatal költő urak. hogy én nevet adok, nem honoráriumot! — És hirtelen megnyomta az asztali csengő gombját. Szinte éreztem, ahogy a szorosan mellettem feszengő Juhász Gyulában megfagyott a vér. — Te, ez kidobat minket! — súgta ijedten. ínos hallgatás. Jó pár perc múlva nyílt az Lí\) ajtó és egy furcsa, kopott ruházatú, keszeg bácsi lépett a szobába, avarszínű hervadt, őszes pofaszakállal — mely olyan gyér volt, mintha moly pusztított volna benne —, orrán régimódi csíptetővel, mely fölött két vizenyős szem pislogott főszerkesztőjére, mindenható ura, rettegett kenyéradója felé. — Hajdú! — rikkantotta Juszuf emir („A Hét" szer. kesztőségl tagjai hívták egymás között Juszuf emirnek Kiss Józsefet) — mondja, fizettem én valaha költőknek honoráriumot? Hajdú, az áporodott kiadóhivatali mindenes, mély alázattal meghajolt és riadtan tiltakozott: — Jaj dehogy, főszerkesztő úr! Még soha ... senkinek ... Mi a legszívesebben elpárologtunk volna, de Kiss József harsányan parancsnokolt; — Ez a két fiatal költő úr most felmegy magával a kiadóhivatalba, ott vagy tíz percig (ezt a két szót feltűnő nyomatékkal ejtette ki) elmagyarázgatja nekik a lapunk sokoldalú adminisztrációját, hadd lássák, hogy mialatt ők csak úgy íélkézzel odapöttyintenek egy-egy rímes sóhajt, A Hét-nek milyen súlyos anyagi gondokkal kell megbirkóznia! Már örültünk, hogy végre kievickélünk ebből a kelepcéből; hajlongva hátráltunk az ajtóig, aztán sietve követtük Hajdú urat az épület harmadik emeletére, hogy honorárium helyett legalább egy kis leckét vághassunk zsebre. ajdu úr szűk, sötét udvari szobácskába vezetett, ahol nappal is egyetlen sápkóros villanykörte fukarkodott a fényével. A helyiség olyan dohos volt, mintha a faiakon körös-körül a menynyezetig feltornyozott ócska lnnköteeek már évtizedek óta kitartóan penészednének. Egy kajlalábú kis íróasztal volt a szobában, ezt ls csupán a kalamárisból kiloccsantott tinta és a rákent évtizedes kulimász arabeszkjei díszítették. Hajdú úr, aki idestova húsz év óta emésztette a ma°a göthös szervezetét Juszuf emir kiadóhivatali cselédjeként — mert hiszen igazgató, főkönyvelő, pénztáros. címíró. inkasszáns cs expeditor volt egvszemélyben —. remegő kézzel zárta ki ez íróasztal legalsó fiókját és négy darab ezüst ötkoronást halászott ki onnan. Kettőtkettőt szépen, gondosan egymáshoz illesztett és meghatottan csúsztatta a kezünkbe. Még a cvikker is megbillent az orrán, amikor a vaskos talléroktól meg kellett válnia. me, a megjelent verseik tiszteletdíja fejében tíz-tíz korona. Ilyesmi még sohasem történt ennél a lapvállalatnál ..: Versekért pénzt adni... Minket azonban nem vett le a lábunkról ez a hivatalos meghatottság. Hiszen legalább öt-öt megjelent vers honoráriumáról volt szó, amí legszerényebb számításunk szerint is fejenkint ötven koronát tett volna ki. A gyöngébb pénzügyi alapra felépült haladó szellemű la. pok — mint a Népszava, Független Magyarország, Világ, Budapest, Egyenlőség — átlag tíz koronát fizettek egy versért; ennél többet, 15—20 koronát, csak a gazdag polgári lapok, mint az Új Idők, Vasárnapi Üjság vagy a Pesti Hírlap —, de oda ml garabonciások nem írhattunk. — Hát ez mi legyen, Hajdú úr? — kérdeztem sértődötten. — Nekünk fejenkint legalább öt vers honoráriumát kell kapnunk, ez a két darab ötkoronás pedig még egyért is nagyon sovány pénz .;. — Lehet — felelte átszellemült arccal Hajdú bácsi — lehet, hogy maguk keveslik, de nekem kötött marsrutám van ... csakis a büdzsé keretein belül,.. azaz a főszerkesztő úr utasítása szerint, lehet fizetnem!... — Hiszen a főszerkesztő úr egy szóval sem mondta, hogy csak ennyit fizessen! — próbáltam meggyőzni a kényszeredetten szabadkozó szakállas őrangyalt. — Már hogyne mondta volna! Hát nem hallották, amint kiadta az utasítást, hogy „tíz percig" magyarázgassam a kiadóhivatal szervezetét? Ez a közöttünk érvényben levő jelképes beszéd szerint azt jelentette, hogy tíz koronát fizessek kl maguknak. Tíz perc: annyi, mint tíz korona .:. Ügy bizony. Mert Kiss József, a lánglelkű poéta nem olyan közönséges halandó, mint mi vagyunk! ö még akkor is, amikor ilyen alacsonyrendű anyagi ügyekről van szó, költői virágnyelven fejezi kl magát..: hiszen azért Kiss József! — És hogy minél jobban megértsük a ne. künk szánt leckét, korholó hangon hozzáfűzte: — Ezt már tudniok kellene, hiszen egyszer maguk is költők akarnak lenni... ha nem is olyanok, mint a főszerkesztő úr, de valami hasonlók .;, egszégyenülten néztünk egymásra. Gyula szemeiben a már-már álomszerűén feltornyosult pesti Parnasszust láttam hirtelen öszszeomlani. Üjra olyan fakó volt az arca, mint azelőtt, ajka körül a csalódottság keserű redőjével, melyből szinte ordított a kétségbeesés, hogy megint vissza kell kuporodnia a váradi katedra mögé, a Kanonok sori szellem nyomasztó uralma alá, vagy olcsó enyhületül a „Kék Macska" füstös ivójába . .•. Talán megint felbukkant képzeletében Anna, — Sárvári Nusiból, a harmadrangú vidéki színésznőből Ismét Chárisszá eszményesítelt alakban, a költő viszonzatlan szerelmének démoni közönyével és szőke hajának halhatatlanná varázsolt glóriájával a váradi éjszakában... Az öreg Hajdú még mindig fejcsóválva hitetlenkedett: — Nem tudom, mivel hódították meg a főszerkesztő úr szívét, de becsületszavamra mondom; költökkel szemben még sohasem volt ilyen bőkezű! Igen, most utólag, majdnem félszázad távolából igazat adok a hűségtől tönkrenyűt, szegény Hajdú bácsinak: Kiss József bőkezű volt, példátlanul bőkezű a két fiatal poéta iránt, de nem azzal, hogy a verseink tiszteletdíja fejében ké-két nyomorúságos tallért dobott oda nekünk, hanem azzal, hogy a nagyapjáról Írott legenda első strófáinak feledhetetlen költői szépségével olyan gazdagon ajándékozott meg minket, hogy azért érdemes volt a körúti könyvesboltok legsóvárabban áhított kincseiről is lemondanunk.