Délmagyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-23 / 145. szám

?t 3^^QEDi ^^Ef^ 3O Politikai okokból... VEREB ILONA: M

agda hátravetette a haját és kibámult az ablakon. Szürke volt az ég és ólmos esö csapkodta a piszkos havat a löldön. A szél kornyikált a padláson, s a cseppek egyhangú kopogása kis patakokat indított az üvegen. Borzongató hideg ülte meg a szobát. A csontkezű csönd rátelepedett Magda szivére, s rettenetes súlyával beléfojtotta a levegőt. Kis kaparó zörejek percentek valahol, s epilepsziás görcs rázta kinn a kiszáradt nyárfát. Néha mama pamutcipője csosszant egyet, míg cél nélkül ideoda-tévedt. Lassan sokasodtak az árnyak. A város a téli est komor takaróját húzta magára, s csak ősz feje, a házak szűz, havas tetői fehérlettek ki alóla. A mama sóhajtásai úgy úsztak a levegőben, mint ősszel az ökörnyál. Magda ujjai egyhangúan koppantak az ablak fáján. Nem lehetett soká birni azt a hallgatást. Hogy éppen szóijön valamit, a mama törte meg a csendet: — Szegény apád: Bizony nem így képzelte el. Ügy kaparták el, mint a kutyát. Ha már papot nem engedett a sírjához, legalább az elvtársak eljöttek volna, ö is azt kérte. Hogy énekeljék el neki a gyászindulót. És senki, senki se jött ki... — fulladt sírásba a hangja, és belehüppögött, szipákolt zsebkendőjébe. Magda tudta, hogy kezdődik elölről a véget érhetetlen sirám. Nem is válaszolt, csak szórakozottan az anyjára nézett. -Hát így fogunk élni* — gondolta, és fogcsikorgató keserűség öntötte el. A mama gyűrött, ázott zsebkendőjét arcához nyomkodta, és mélyet sóhajtott. Világéletében sopánkodó, panaszkodó természet volt, s az ura halála óta egyre sírt. Legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem tudták teljesíteni végakaratát. Az öreg mozgalmi hallani se akart papról. "Az elvtársak jöjjenek a gödörhöz, érted!'.' Aztán énekeljenek. A gyászindulót, a bunkócskát, meg azt, hogy „kitettem a vödrömet az útra .;." Ahány ájtatos vénasszony lesz a temetőben, az mind megpukkad.* Ezen az ötletén kuncogva megsimogatta a mama kezét, s ebben a stmogatásban benne volt az együtt leélt nehéz élet minden elmaradt szeretete. Aztán már nem is mozdult többet. S a temetésre nem mentek ki az elvtársak. Volt azoknak elég bajuk akkor. Nem törődhetett a halottal az, aki kisbaltával akarta óvni a maga életét. Akadt, aki félt, volt, aki nem ért rá, mert érezte, hogy országot temetnek. A mama minderről keveset tudott, ö esak a maga csalódását fájlalta, s újra, újra kezdte: — Nem jöttek el nz elvtársak, pedig magam mentem hozzájuk. Hát való-e ez? — A lányra nézett kérdőn, de mert az nem válaszolt, tovább beszélt. — Még az első világháborúban belépett szegény a szakszervezetbe. Egyszer odakiáltott Peyernek, sose felejtem el: "Maga eladja a munkásságot!* Hogy hányszor lebukott! De ő csak nevette. Nem bírtak vele. S most ezt érdemelte? A saját elvtársaitól? F

ásult fáradtság vett erőt Magdán. Fahangon mondta: — Ne hajtogassa folyton, hogy elvtárs, elvtárs. Még maid baja lesz belőle. — Miféle bajom? — rebbent az öregasszony hangja. — Mit tudom én. — Hát már a saját lányommal se állhatok szóba? Már te is forradalmár lettél? — Én semmi se vagyok... — mondta Magda, és újra az ablak felé fordult. A mama • magában mormogott tovább. A lányt elővették a gondok. "Miből fog élni a mama?* — ez a kérdés gyötörte leginkább. »A nyugdíj semmire se lesz elég. Kénytelen leszek az ösztöndíjból adni haza.« Gyorsan számolt magában, ötszáznegyven forintot - kapott, telt belőle pár rongyra, ha csak kétszer evett is napjában. Mert a lánynak semmise olyan fontos, mint a ruha. A többiek lesajnálják, a fiúk elhanyagolják azt, aki mindig kopottan, szegényesen öltözködik. Hétköznap mindenki kacatban járt az egyetemre, de azért ünnepkor csak ki kellett rukkolni a jó ruhákkal. Otthonról nem tudták segiteni még az apja életében se, de valahogy megvolt. S most még neki kellene pénzt adni haza. Magda egész belsője lázadozott. "Hát sohasem lehet részem semmi jóban? Egy év múlva végzek, keresni fogok. De én magamnak akarok keresni. Férjhez menni. Lesz egy kis szobám, telehorgolom, csupa csipke meg virág lesz. Nem olyan, mint ez az itthoni. De ki fog elvenni egy toprongyost? és mi lesz, ha anyu nyugdiját is megvonják. Most nem lehet biztosat tudni. Aztán ezt elhessegette magától. »Nem, az mégse lehet!* Már teljesen sötét lett. Valahol egy puska dörrent. Aztán még egy, még egy. öszszerezzentek a zajokra. A mama újra felsírt a szélcben. — Jaj, ha az apád élne, megmagyarázná, mi van itt. A Balázsné nem köszönt viszsza nekem máma. Miért? Azelőtt mindig előre köszönt. — No, látja, itt az elvtársazás eredménye. Hiába beszélek én:, | — Hát azért? — Persze, hogy azért. Nem hallja, hogy beszélnek a kommunistákról? — Kicsoda? — Mindenki: — Mindenki? Ha az apád élne, ő nem beszélne úgy. És én se ... Hát akkor már nem mindenki. Nagyon fiatal vagy te ehhez. Nem mindig az az igaz, amit jobban kiabálnak. N

em érzett erőt Magda a vitához. Hisz úgy is hiába lett volna A mamát sose tudta meggyőzni. "Mitől ilyenek?* — kérdezte magától. »Apa is ilyen volt. Ilyen kemény, megtörhetetlen. Én nem az ő fajtájuk vagyok. Én élni akarok, jó ruhákban járni, fiatalnak lenni. Hát nekem nincs jogom az örömhöz, úgy, mint másnak? Mi vár rám? Kuporgatás, aztán esetleg egy tanyai iskola. Hát élet ez? Nem érdekel a politika, nem érdekel semmi. En jól akarok élni, boldog akarok lenni. Jogom van a boldogsághoz, megkövetelem az élettől, hogy adja meg nekem. Igen, megkövetelem !* összerezzent a villanykapcsoló kattanására. Nem öntötte el fény a szobát. Áramszünet volt. Magda idegesen a hajához kapott: — Gyújtson lámpát, mama. — Nincs már egy szem petróm se — mondta kis kétségbeeséssel hangjában az öregasszony. — Akkor gyertyát. — Hangzott parancsolón. — Nincs az se. Pont most nincs, ejnye, ejnye — sopánkodott a mama. A lányból kirobbant a keserűség: — Az istenfáját, egy nyomorult gyertya nincs itthon! — Aztán magában sírta tovább a gondolatot. »Nem bírom én ezt az itthoni sötétet. Élet ez? Egy gyertya nincs itthon. Nyomorúság, sötétség. El innen. Csak el innen. Én nem tarthatom el anyut. Én fiatal vagyok, és élni akarok. Nekem jogom van az élethez. Az öregasszony topogott egy kicsit a sötétben, aztán az ajtóhoz lépett. — Átmegyek a szomszédba, kérek kölcsön egyet. Majd csak megadom — mondta, és kilépett. A

lány állt egy pillanatig, és megütötte a felismerés. »Itt az alkalom Majd megleszek valahol reggelig!* Lekapta a bőröndjét a szekrény tetejéről, beledobált, ami a keze ügyébe került, egy pár rongyot. Kusza írással, nem is látva mit, egy cédulát firkantott, s odatámasztotta az órához. Aztán fölkapta a kabátját, a bőröndöt, és szinte futva ment ki a házból. Nagy fekete szárnyú csönd maradt utána, mint téli estén kinn a temetőkön. Nemsokára visszaért a mama. Körülnézett a lánya után, s megpillantotta a papírt. Remegő kezével gyufát vett elő, meggyújtotta a gyertyát, és felvette a levelet. Nehezen betűzte a firkálást: "Anyukám! Nincs erőm búcsúzni. Politikai okokból átmentem a határon. Majd írok. Csókol Magda." N

ehéz mozdulattal lezökkent a székre, s az keservesen felsírt alatta. Bámult a lebegő lángba, és már nem is panaszkodott. Ugyan nem is volt kinek. Csal; a szél sírta el szörnyű bánatát a fagyóttszívű világnak. Bárdos Pál Életkép... A kaszába erős kéz fogódzik. Rendet vág. A főddel így birkózik Jól ismerem, ajka hosszan hallgat. Szomjas talán... A korsóhoz baktat. Ráköszönök. Szavakkal birkózom ... Érzi-e, hogy én is így fogódzom a Hazában, napot naphoz téve, s féltőn lesve, hogy fizet a kéve ... ? Szélcsend a kertben,.. A gyümölcsfák, mint néma örök állnak. Levél sem rezzen. A rózsafáknak nem lopja meg az illatát a szél. Az elmúlás most semmiben sem él Az élet fényben, mozdulatlan áll! De megtöri a csendet egy madár; s ráncos anyóka képében halad a tolvaj idő, a kertek alatt.., V\! AZ IGAZI FORRADALOM JUZ"-e i Hát űjhodjunk! örök halál a lét V f — s örök megújhodás. (Örök talány ma még, mi holnap semmi más, csak egy atom a sorban, vagy cé az cn-eken ...) Most lét s halál a tét, lenni s nem lenni: Ez! örök halál a lét: dőlnek s elhullanak Sasok, sakálok — s emberek, szürkék, kicsik, nagyok. S üszkök tövén a gaz ha százszor is: kiver, fejfák között a gyors Idő szegfűt — s búzát növel. örök talány: miből, mikor, miféle jót, s miféle átkot bontogat miféle jajt a sors. Kezünkbe rakja: fogd, tiéd, s vagy élsz, vagy elbukott Ügyed, s akár egy nemzet ls, mert élni nem tudott... örök halál a lét, — s az él, ki halni tud! — S örök megújhodás ... Hát űjhodjunk magunk, Ha halni volt erőnk! a szivünk birja még, — Mit cl nem bfr a szív?! s az élet harcba hív! Andrássy Lajos Szegeden néhány forradalmi szándékú iró és költő politikai, társadalmi és művészeti hetilapot szerkesztett "!'űz« címmel. Bár e hetilap — utolsó megjelent számainak tanúsága szerint —. fokozatosan jobbra tolódott szemléletében, első számai azonban — melyek főszerkesztőjeként, majd főmunkatársaként Juhász Gyula szerepel — lclkesítően progies* '• vek. Erről a lapról kiváló Juhász-kutatónk, Madácsy László irt cikket a Tiszalúj 1949 márciusi számában. Tekintve, hogy uzóta a szegedi Egyetemi Könyvtár tulajdonába került egy telr jcsebb sorozat — mely három példányszám kivételével feltehetően minden megjelent számot mngábafoglal —, az irodalomtörténészeknek ismét érdemes lenne elővenniük a "Tuz*-et. Addig is, amig ezt megteszik, legyen szabad néhány refleksziót fűznöm a laphoz nékem, fiatal szegedi Írónak is; hadd mondjam el, mily mértékben erősíthet meg ez a lap minket, szegcdi irodulmórokat abban a szándékunkban, hogy tollúnkat szilárd eltökéltséggel a munkásosztály ügyének odaadó szolgálatában forgassuk, Mi az, ami engem elsősorban kapott meg a "Tűz* lapozgatása közben':' A hit. Hit a társadalmi forradalom elkerülhetetlenségében, hit abban, hogy a társadalmi haladás lendkerekét forgatni hivatott magyar munkásság képes történelmi feludatok betöltésére, — hit abban, liogy fél úton nem állhat meg a forradalom, s hogy a forradalom vívmányainak szükségszerűen ki kell teljescdniök, akar tetszik ez a munkásosztály ellenségeinek, akár nem, Ez a forradalmi hász Gyulát, amikor 1918. december 14-én ezeket Írja a Klauzál téren grasszúló, s a vörös lobogóra fölesküdő magyar katonákat fejcsóválva szemlélő francia tiszteknek: "Az új világ napja, uraim, most keletről száll nyugatra, ahogy illik. Különben illik, vagy nem illik, most végre mi is példát mutatunk Európának. Nem először történt." Ugyanebben a számban — : melynek főszerkesztőjeként szerepel Juhász Gyula — olvashatjuk Szalay János szenvedélyes sorait is: »A rohamban benne vagyunk, ma már kikiáltjuk: éljen a kommunista köztársaság!" Az 1918. december 21-én megjelent számban — melyI nek főmunkatársaként szerepel Juhász Gyula — ugyancsak Szalay János írja: "Ma arról van szó, hogy legyen vége az egész világon a kapitalizmusnak, a burzsoáziának. Minden, ami ezt gátolja, vagy lassítja, az tényleg reakció. Reakció, hogy Szende Pál radikális párti pénzügyminiszter ki akarja fizetni a háború 35 milliárdnyi magyar tartozását. Reakció, hogy Buza Barna földmüvelésügyi miniszter (Károlyi-párt) nem vesz el magánkézből minden olyan nagyobb birtokot, amit az illető tulajdonos nem bír személyesen megművelni. Reakció, hogy a magyar kormány nem ad ingyen földet azoknak, akik azt megművelik. Reakció, hogy nem nyúlnak a bankokhoz, a gyárakhoz, a nagyüzemekhez, a hadinyereséghez, a milliókhoz, amik ma is változatlanul magánkézen vannak. Itt minden reakció! — reakció annak számára, aki többet akar, mint ami történik ez országban. Aki kevesebbel, vagy annyival is beéri, amit a radikális párt, avagy a vegyes Károlyi kormány csinál, az tényleg lehet "radikális*. De aki annyira gondol, mint amit Leninék Oroszországban már gyakorlatilag is elértek, annak mindaz, ami nálunk ma még történik, reakciós. Es itt kezet fogok Lenin országának minden ismeretlen fiával...« S hadd említsük meg azt is, — amiről már Madácsy László is írt cikkében, — hogy a "Tűz* irodalmi estjén, melyet 1919. január 1-én tartottak, Juhász Gyula ezen a címen adott elő: "Petőfi és a kommunizmus.* Az 1918. december 28-1 számban Juhász Gyula cikket ír "Ady Endre vidéken* címmel. E cikknek utolsó sorai: "Ady Endre nagyon beteg, de az a polgári világ, amelynek ő a legnagyobb és utolsó költője volt, még betegebb. A nap vörösen kél ma kelet felől!* Mennyire időszerű e sorokat újra elolvasnunk — azt hiszem, nem szükséges bizonygatni. A hitetlenség, az útvesztés különösen író-berkekben öltött lehangoló méreteket az elmúlt időszakban s ma különösen indokolt irodalmunk nagyjaihoz fordulnunk, akik a forradalmi hit tekintetében is példamutatóak. Egyébként dolgozó népünk erőfeszítései, az elmúlt hónapok politikai és gazdasági eredményei fogható bizonyságai annak, hogy hitünk a proletárforradalomban nem önáltató vak-hit, vagy naiv lelkendezés, hanem reális tényeken alapul, — munkásosztályunk nap-napi harcai szolgáltatják hozzá az aranyalapot. A másik nagy dolog, ami Juhász Gyuláék írásaiban megkapott: a mértéktartó szerénység, a ballasztok gondos kerülése, s az írótársak iránti odaadó segítség, a megkapóan tiszta és önzetlen öröm, egy-egy írótárs sikereivel, eredményeivel kapcsolatosan. A "szakmai* féltékenység és irigység, sajnos, tapasztalhatóan pusztít ma író- és művészkörökben. Hallgasuk meg Juhász Gyulát) milyen nagy szívvel, milyen önzetlen szeretettel tudott örülni mások eredményeinek: »Aktív tanár koromban egy vidéki gimnázium alsó osztályában népszavazást rendeztünk arról, hogy: melyik a legkedvesebb olvasmányod?... A népszavazás nagy többsége egy magyar ifjúsági regény mellett döntött, amelyet majdnem mindnyájan elolvastak, némelyek kétszer is. Volt egy a fiúk között, aki szinte kívülről tudta az egészet. A kis regény címe: "A rab ember fiai." A szerzője a mi Móra Ferencünk ... Móra Ferenc, a költő, a publiciszta, a tudós kutató, — erről akartunk írni, de emberi és írói értékét talán legtömörebben és legtalálóbban ez az eset mutatja. Aki a romlatlan gyermek-értelemhez, szívhez és kedélyhez ilyen diadalmasan tud hozzáférkőzni, az csak egész exnber és egész művész lehet." Remélem, hogy ezzel a néhány idézettel is kedvet ébresztettem írótársaimban a "Tűz* gondos áttanulmányozására. Dér Endre. Ovidius, a hétezer éves Szül. I. e. 43-ban Apád gyerekként versért megfenyített, S verés közben Te verset rögtönöztél... Vers lett a sorsod, (sok másnál önös cél,) Dúsan duzzasztja csintalan zsenidet. Tündöklő költő tarka képzelettel, Mondák meg hősnők: mitikus világod; A császár mégis (tisztán itt ki látott?) Száműzetésbe durván kergetett el... • '•. Fájón felizzik Fábiád szerelme; Béklyói az emlék, kit se boldogít: Keserged Róma fényét holtodig. „Süket" császárho'z fordulsz esdekelve: A tél Tomiban gyötrőn fojtogat... (Constanza őrzi díszes szobrodat.) MÁRKY IMRE