Szegedi Néplap, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-17 / 64. szám

AZ ALEKSZANDROV együttes m ¥ m M ' ? J-R 1 *' - jém , V, •Af 4 1B , : p &ze$edi (topjaitól •ÍÍISWIF Felejthetetlen és mélyen maradandó művészi élményt nyújtott az a színházi este Szegeden, amelyen a Szovjet Hadsereg Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Alekszandrov ének- és táncegyüttesének műsorát láthattuk. Az estről már részletesen beszámoltunk lapunkban. Ezúttal néhány pillanatképben elevenítjük fel az emlékezezetes műsort, és az együttes szegedi tartózkodásának napjaiból mutatunk be közvetlen jeleneteket. Jólesett látni, hogy az élményt nyújtott estet mi is viszonozhattuk valamivel, legalábbis azzal, hogy közelebbről megismertettük városunk nevezetességeit, szépségeit. Művészvendégeink valóban meleg elismeréssel nyilatkoztak Szegedről és örömüket fejezték ki, hogy ha csak egy-két rövid napra is, de közelebbről megismerkedhettek hazánk egyik legnagyobb városával. A fenti' baloldali kép az ének- és zenekar egyik nagysikerű, megújráztatott (bár szinte minden számot újráztatott a közönség) műsorszámáról készült. „Kiindultam szép hazámból" — énekelte az. ismert ma* gyar népdalt, még hozzá csakugyan magyar rul Alekszej Szergejev. A kép jobboldalán Borisz Alekszandrov vezényel. —• Fenti jobboldali képünk az egyik fergeteges, üde táncszámról készült. Ülök a Széchenyi téri fod* rászüzletben: borotválnak. Azt kérdi a borbély, — miközben gyors kezekkel pamacsol: — Látta az Alekszandrov együttest? t— Sajnos nem. — Én sem, pedig ott voltam közöttük a Hungáriában, mint fodrász. Hallottam, gyönyörű előadás volt. — Igen, sokan sajnálják, hogy nem tudták megnézni. — Óh, én láthattam volna, de akkor este éppen nem értem rá. De képzelje, leült az-együttes egyik szőke tagja a székbe hajat vágatni. Kérdeztem tőle, hová való? Rámnéz és nevetve mondja: „Nem ismer Józsi bácsi?" Hirtelen adós maradtam a válasszal, tűnődtem, hol találkoztunk? „Maga vágott fejbe a léccel" — idézte az emléket és abban a pillanatban eszembe ötlött, hogy ő volt a lámpacserélő gyerek a szénbányában, amikor hadifogságban voltam a Szovjetunióban. Ügy hívott ott mindenki, hogy „Gyágyá Joszip". Persze ö már megnőtt, megváltozott, de mondta, én még úgy nézek ki, mint nyolc évvel ezelőtt. Ügy megörültem neki, hogy átöleltem, aztán elkezdtünk beszélgetni az emlékekről. Miért vágta fejbe? — érdeklődöm kíváncsian. — Az úgy volt, hogy beindítottam a fejtőgépet. Ilyenkor mm lehet beszélni a nagy zúTalállcazás. gás miatt, és minden bányászt kioktattak, hogyha veszélyt észlelnek, akkor a baleset elkerülése érdekében rá kell vágni az illetőre, lehetőleg a homlokára, hogy feltétlenül megakadályozzuk további ténykedésében, amiből esetleg nagy baj származhat. Hát ez a kis fürge, szőke gyerek rendszeresen járkált a bányászok között, cserélte a kimerülő lámpákat, és éppen akkor valahogy odakerült mellém. Ha tovább megy, elkapja a gép. Gyorsan rávágtam a léccel, még a lámpa is kiesett a kezéből, viszont nem lett semmi baj. Említettem is most a találkozásunkkor neki: hej Iván, ha nem ütök rád, akkor most nem láthattuk volna egymást. — És mit szólt? — Nevetett, és mondta, úgyis van. — Másról nem beszéltek? — Dehogynem. A fociról. Mert tudja, ott még futballoztam. Jártunk különböző helyekre fátszani. Jól is kerestem, havonta három-három és félezer rubelt. Még most is megvan a szép, sötétkék kabátom, meg ruhám, amit ott vettem. Szóval jól élem én ott, csak hát nem voltam itthon. Ez a szőke láncos pedig már akkor is olyan jó mozgású gyerek volt, most meg járják a világot, aratják a nagy sikert. Mesélte, hogy al'-kkel együtt dolgoztam A bányában, kiből, milyen „nacsálnik" lett. Aztán találkozásunk örömére megittuk az áldomást, és amikor javában fogyasztottuk a sört, még egy ismerős jött hozzám az együttes tagjai közül. Vele is a bányában évekig, szinte mindennap találkoztunk, jó barátságban voltunk. Kis csend támadt beszélgetésünkben, majd búcsúzóul megjegyzi: — Tudja, olyan jól esett beszélni vélük. Vidámak, jólelkű emberek. Nem is hittem volna, hogy valaha is látjuk egymást az életben, és most mégis összehozott bennünket a sors. Igazán nagyon örültem ennek a találkozásnak . : s (-ts) A tavasz első meleg suga* raiban kellemes volt a séta a városban. Fenti baloldali képünkön az együttes egy csoportja a Tisza partján, a fenti jobboldali képen Lidia Polazsenszkaja a fogadalmi templom tornyából integet az ismerős-ismeretlen város házai felé. Az alatta lévő ké-i pen B. Alekszandrov a sok-t sok kedves ajándék egyikét fogadja a Hungária-szálló-i ban. — A lenti kép Dankó szobránál K. Vinogradov karigazgatót, az OSZFSZK érdemes művészét mutatja, az együttes tagjaival, akik melegin érdeklődtek a né p-t szerű szegedi muzsikusról. (Liebmann Béla felvételei) ALEKSZANDROV ÜDVÖZLETE HxfiJC,!* " mpjb&u laxfvptujtjh zf&ít icgíuma? ufd víhjul, ífoiaamdm y. cauupusf /UWLFAI^. (A Néplap hasábjain keresztül szívből üdvözlöm a lap olvasóit, és kívánok mindannyiójuknak sikeres munkát. A köztársaság népművésze Í957. márc. It, _ Borisz Alekszandrov)