Szegedi Néplap, 1956. december (1. évfolyam, 11-35. szám)

1956-12-24 / 31. szám

\ Elfogták a Jézuskát H allgassatok ide gyerekek. Apró ember­ke voltam, első elemis­ta. Amikar megkaptuk a karácsonyi szünidőt, édesanyámat nyaggat­tam, hogy tolmácsolja a Jézuskának kívánságai­mat. Jól emlékszem: a kemencepadkán ült és bánkódó arccal nézett as ablakon át a havas hocsiúlra. Én egy sám­lin állva, hízelgőn bo­rultam nz ölébe, és so­roltam, liogy nut sze­retnék a karácsonyfára, ö puha, meleg kezével a fejem simogatta, cs suttogva beszélt: — Nagyon-nagyon szegény a mi Jézuskánk l:icsi fiam. Nem tud el­jönni erre mifelénk az ér-aljra ilyen zimankós időben — nincs lábbeli­)«• Elhittem minden sza­vát. Odaszaladtam a szűk ablakhoz, homlo­komat a jégvirágos üveghez szorítottam, és nagyon sajgott a szí­vem. Beláttam: mezít­láb csakugyan nem tud jönni. Arcomon mégis legördült néhány borsó­nyi könnycsepp. -fi icsanyám meg­ffj sajnált. Mö­gém lépr.ll, és elemeit az ablaktól. Amint észrevette, hogy pityergett, megcirógatott, és vigasztalni próbált: —Ne bőgj, na! Még ma hcszélrl: azzal a .lé­zuskával, há lta mcglep­néhány szaloncukorral. És beszélt vele csak­ugyan. Amikor este le­feküdtünk. és édesapám elfújta a [lámpát, sokáig nem tudtam álomba szunnyadni a kuckóban. Egyszeresük hallom édesanyám hangjót. — Próbáld meg még­is, hatha sikerül. Hiszen úgy várja szegény kis különc. — Ila elfognál:, meg­büntetne}: — válaszolta egy mélyen zengő hang. — Még soha nem vi­gyázták ennyire. — Éjfél tájon eredj! — muzsikáltál: a vaksö­tétben édesanyám sza­vai. s én visszafojtottam lélegzetemet. — Jól van, hónom is én. Szerzek valamekko­rát .; i T udtam, hogy a karácsonyfáról van szó, és kis híján fel nem ugrottam sikító örömömben. De azután valami azt súg­ta, hogy ezzel mindent elrontanék. Végül, nagynehezen lehunytam a szemem. " Azon az éjszakán egy gyönyörű szaloncukor­ral. csokoládéval, arany­diókkal megrakott ka­rácsonyfáról álmodtam, amely felért a mesler­gcreiuláig. Illatos ágain csillagszórói: sziporkáz­tak. De az álom sohasem valóság. Karácsony es­téjén édesapám a tér­dére ültetett és csendes­komolyan azt mondta: — Pistihám, te már legény vagy, iskolába jársz, megérted, amit mondok. Tátottszájjal lestem a szavait bozótos, nagy bajusza alól, és gyanak­vással vegyes félelem fogolt cl. — A karácsonyfát ed­dig sem a Jézuska hoz­ta — folytatta édesapám —, hanem édesanyáddal együtt vettük a „Csah­szúken" boltos bácsitól. De most nem tesz kará­csonyfád, mert nincs pénz. Az erdőből akar­tam hozni egy ágacshát, de ahogy törni kezdtem lefelé, elcsíptek a csend­őrök. Tudod, azok a bá­csik, akiknek fényes tol­lak fickándoznak a ka­lapjukon és szuronyos a puskájuk. Aztán sza­luncukor sem lesz, mert öt pengőre, büntettek ... j-\öbbrnten bámul­// tani édesapám gondfelhős ar­cába — még a szempil­lám sem rebbent. Iszo­nyú csapás volt ei fám nézve, habár fogalmam sem volt, kicsodák is valójában azolt a csend­örök, mit is jelent az a büntetés. Csak azt tud­tam, hogy nem lesz sza­loncukor, nem lesz sem­mi, semmi... A karácsonyi vakáció után azonban mégis megérintett egy halvány kis üröm. Három osz­tálytársammal reggeltől estig hordtuk a mosóvi­zet a plébános úr laká­sára. A tanító úr min­ket küldött — a legron­gyosabbakat. Aznap nem tanultunk semmit, ellenben meggebedtünk, összefagytunk. Egyik kis társam beteg is lett. M unkánkat „dú­san" jutalmaz­ta a fehérarcú gazdasszony. Bement a szobába, körüljárta az óriási karácsonyfa ma­radványát és a mar­kunkba nyomott egy­egy szaloncukrot. !—y —n A „Lodzki Express" munkatársainak válaszlevele a szegedi újságíróknak A szegedi újságírók üdvözlő táviratot küldtek Lengyelország­ka a „l/Od/.ki Express" szerkesz­tősége munkatársainak, — akik­liez régi baráti kapcsolatok fűzik őket, — abból az alkalomból, bogv szilárdan kiálltak a len­gyelországi események során a népi demokrácia és a munkás­hatalom mellett. A lengyel kol­legák további munkájához és harcához sok sikert kívántak a szegedi újságírók. A posta most, karácsony előtt kézbesítette n lengyel újságírók válaszlevelét, mely a következő­képpen hangzik: „Szívből köszönjük üdvözle­teteket. v üzeneteteket abban a percben kaptuk meg, amikor a központi pártbizottság új erővel szólított fel bennünket jó munkára. Dol­gozó tömegeink elszántsága le­győzte a nehézségeket és meg­nyitotta országunkban a demok­ratizáláshoz és a függetlenséghez vezető utat. Mi most Lengyelor­szágban mind gazdasági, mind politikai tekintetben új fejlődési lehetőségek előtt állunk és eb­ben a fejlődésben az egész len­gyel nép soha nem látott egy­séget mutat. Ezzel népünk választ ad azok­nak, akik arra számítottak, hogy országunkat kiszakíthatják a szo­cializmus tömbjéből. Mi a Szov­jetunióval kötött barátságunkat Lenin útmutatása, nz egyenjo­gúság alapján, a demokratikus pártol: segítségével a szocializ­mus útján fejlesztjük majd to­vább. Részvéttel fogadtuk azokat a híreket, melyek a ti országotok véres eseményeiről szóltak és sajnálattal és együttérzéssel for­dulunk felétek. Az egész lengyel nép továbbra is nagy figyelem­mel tekint a tőletek érkező hí­rekre. Népeinket már régóta szívé­lyes barátság fűzi egymáshoz a szabadság és az igazság útján. Rcmélfük, hogy az a harc, mely nálatok folyt és folyik, az ellen­forradalmi erők feletti teljes győ­zelmet és a sztálinizmusnak a szocializmusból történő teljes kirekesztését eredményezi. Re­méljük, hogy népetek az itj párt vezetősége ét a kormány segítségével minden nehézséget leküzd, és megnyitja az utat a demokratizmus, a jobblét felé. Ezt kívánjuk is nektek teljes szívből"t Piros lesz*® vagy zöld ? — Majd csak rendbe jön már a közlékedés — sóhajtott fel november utolsó hetében Dudapes­ten a személygépko­csink vezetője, amikor látta, hoau a közleke­dési rendőr mellett már a villanyrendőr is mű­ködik. Amikor a Jó­zsef-város utcáin kanya­rogtunk. hosszasan bi­zonygatta. hogy ez már a viszonyok normalizá­lódásának biztos jele. Ez jutott eszünkbe, amikor tegnap az Anna­kútnál. Szeged legna­gyobb karrieristáját pil­lantottuk meg. Ott állt némán, s a Kossuth La­jos sugárút sarkára, a szemben lévő jelzőlám­pára meredt Szeme a kígyóbűvölőé volt a szeme bogaidból szinte izzó sugár vetitődött a jelzőlámpa karcsú osz­lopéra. Ügy éreztük, hogy szuggesztív tekin­tetétől mindjárt meg­elevenedik az oszlop, s lomha hullámok gyű­rűznek végig rajta, akár a kobrának a benáreszi vásártéren. Megkövülten néztük a barátunkat. Mi az, megbolondult? Hát nem tudja, hogy a villany­rendőr méa nem fnükö­iik? ... Nincs áram! De aztán „kapcsoltunk". Rájöttürűc, barátunk azt várja, hogy az első jel­zőlámpa felvillanjon. Lesi, vajon piros lesz-e. vagy zöld?... Igen, most már értet­tük. Barátunk a jelző­lámpa színe szerint in­dulna el. Magyarán mondva már „helyezke­dik". Hát nem a konszoli­dálódás biztos jele ez? „Illegalitásban" A József Attila körút cs a Mikszáth Kálmán utca sarkán öreg nénike cipek­szik. Két nagy karkosárt, kékkendövei kötött össze, s most a kosarak két oldal­ról csüngnek a válláról, láthatólag a Marx térre igyekszik. Nagyokat fúj, ereje fogytán van. Körül­néz, segítség kellene a két kosár levételéhez, hogy az­tán egy kicsit pihenjen. Az áramló embertömeg­ből senki sem veszi észre a nénike segélytkérö pillan­tásait. Egyszerre csak 8— 10 eves fiúcska lép oda, el­kapja a hátsó kosarat, s a teher lekerül pont a Ruhás­bolt szélső kirakata elé. — Köszönöm lelkűm, kö­szönöm! — hálálkodik a szüle. — Nincs mit, nénike! Üt­törő va — hárítaná el a gyerek nagy szeleburdiság­f/al a köszönetek készülő so­roza'át. Elhárítja, de a má­sodik szót el is harapja, szinte lenyeli. Es iszkol is már onnan. Hogyne, a szüle segélykérését nem vette észre senki, de az „úttörő" szóra ketten is haragosan odanéztek. Hát már a gyerek se be­szélhet nyíltan? (nix) Nincs dobolni való Már megint gyerek. Ez is tízéves forma. Ott ka­paszkodik a Dugonics téri újságárus-pavilon púltszerű deszkájára, amit néhány hete még teljesen beborí­tottak a belföldi lapok, a külföldi folyóiratok, hetila­pok és színes újságok. Most meg a papírhiány miatt alig néhány újság szomorkodik rajta. Pedig nagyon kelle­ne. A hírnek éhe uralkodik mindenütt. — Kisdobos jön-e? — kérdi. Ügylátszik, nagyon hiányolja. Talán nem is a tartalmáért, hanem a ké­pek miatt. Talán, mert neki is kell az „újság", — Még nincs — felel­nénk a nénivel együtt. Nincs, mert Zelk Zoltán bácsi, meg más író bácsik egyelőre nem dobolnak. Úgy érzik, hogy nincs do­bolni valójuk. Pedig most kellene hirdetni a sok dol­gozó bácsi és néni igazsá­gát ..: iíelUtnu Í9 Mdoty UaiátWHtyi ÜHtotfiCUtt kiván a RADNÓTI MTKLÓS: Ölem tudhatom.. • Nem tudhatom, hogy másnak c tájék mit jelent, nékem szülőhazám itt e lángdktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én. mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vágyók. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is. virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalaikról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn a szántóföldéken. míg én a dolgozót is. ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok között anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, "•> az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piroszászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csökök ize számban hol méz. hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda veremén, hogy ne feleljek aznap, egu kőre léptem én, ím itt e kő. de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható Hiszen bűnösök vagyunk mi. akár a többi nép. s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és m i ipp, de élnek dolgozók itt, költök és bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, mlg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja. s fojtott szavukra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Minden korok magyarjainak írta e verset 1944. ja­nuár 17-én — a háború zivatarában — a tragiku. sorsú nagv költő, aki nem érhette már meg a mát. mert a n­met fasiszták tarkón lőttéik 1944 novemberében Abda környékén, a nvugati határszélen. Szegedi Néplap szerkesztősége és kiadóhivatala lapunk valamennyi olvasójának, 1 városunk dolgozóinak. TUDJA-E? KI VOLT TELL VILMOS? Egy svájci mese szerint az ország eavik tar toho­nyában élt egy kegyetlen, gőgös uralkodó. I. Albcr. osztrák császár helytartója. Egy nap clrendc :. hoau Aldorf helységben a lakosság vonuljon el egu karóra tűzött nagy kalap előtt, s mindenki emeljen elől >• kalapot. Az emberek ijedten vonullak el előtti egyik leemelte 'kalapját, csupán eau em — Teli Vilmos, a kiváló céllövő. Ez annyira gította a helytartót, hogy büntetésből Teli 1 a fia fejéről le kellett eov almát nyilaznia. A céllövő pontosan eltalálta az almát fia fején. A et. azonban ismét magához intette, mert még egv volt nála. Amikor megkérdezte, mit akart a nyíllal, Teli azt válaszolta, hogyha véletlenül találta volna el. a másik nyilat a helytartóba er> volna. Erre az dühében megparancsolta, hogy va, ki a mesterlövészt. Az ügyes nyilazó azonban mi , a­badult a haláltól. Teli Vilmos egyébként részt vett s u­mos, hazája függetlenségéért és szabadságáén folv > csatában. HÁNY RÁDIÓKÉSZÜLÉK VAN A VILÁGON? A nemzetközi statisztikai hivatal adatai szerint mintegy 160 millió rádiókészülék van a világon. Ez­az adatot nemsokára közzététele után megcáfoltál:, mert állítólag csak a nagyobb gyárak termékeit számította be. A rádióüzletek s egyéb rádióamatőr műhelyek te­rmelését figyelmen kívül hagvta. A rádiókészülékek­száma ma megközelíti a 200 milliót. MÓRA FERENC: Tödénél o© egyik csatáiéi A zért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is tudok törté­netet. Szeretek róluk beszélni így, tél ele­jén, mikor a jóisten elparancsolja az égröi a napocskát, a földi rongyosok és éheseit oltalmazó ját, és szabadjára engedi a rémí­tőket, a ködöket, szeleket, havakat Mért ne hozakodnék elő ilyenkor e két különös csa­lóval? Hátha a jóisten csak azért paran­csolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a föl­det, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éhe­seket? Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják — Törőc3il; Palkónak. Lehet, hogy van ia, aki találko­zott mér vele, ha egyebütt nem, a kis is­kolás gyerekei olvasókönyvében. Mert To­rócsik Palkó oda is bejutott, a többi neve­zetes emberek közé, és cn voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit si­mítani kellett a Palkó bűnén úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt. Palkó abban az időben valamelyik uj ságosbolt fittyfirittye volt, aki a mi utcánK­ban beadogatta az újságokat a világi dol­gok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól, mint nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesí­téséért kapott három szem sültgesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Ami­kor én tudomást szereztem a dologról, ma­rékra is fogtam a bátorságom, és erős tá­madást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshal­mozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban új­ságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sü tött, s ehhez képest csakugyan elég ron­gyos is volt. — Ugyan kérem, — legyintett mérge­sen —, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy öt esz­tendős kölyköt? Mikor én ötesztendős vol­tam, örültem, ha a gazdám hajábafőtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a lét­minimumon kezdtem — kérem alássan. E zt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagy­tőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát ki­engesztelni a nagytőkét, ötszáz korona áru gesztenyét vettem tőle egyszerre — mert az még a koronás világban volt —, meg­kértem, hogy a íittyfirittynek szánt férge­seket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán pa­nasza a gyerek ellen? Jólelkű elné^ssel válaszolt. — ölég fürge a gyerök, úgy megsza­ladja az emeletöket is, mifjt a pocok, csak abbul van a baj, hogy írástudatlan, és né­ha mögcseréli az ujságlapokat. Tetszik tud­ni, a munkásujságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternek. Isten bocsássa bűnömet, én azt gon­dolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak ró la a másik parton, s majd aztán ahhoz ké­pest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároz­tam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban. Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor megnyikkant a csengő; amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöl­dellett valami kerek, arról ki lehetet! ta­lálni, hogy valamikor kalap volt. Nyá ától térdéig szürkéllett valami, ami cgykoo alighanem kabát gyanánt védett ' alakit. Hanem, hogy mi az, ami a térdétől iába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni. — Mi az a kék a lábad szárán, te esi­ripiszli? — A bűröm — mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriem­ber még ezt se éri föl ésszel! — Te mezítláb jársz, te gyerek? Eb­ben a sárban, latyakban, jegesedő hólében? — Csakis — hangzott a vúlusz, kérdés és panaszkodás nélkül. Annyi eszem már volt, hogy nem fir­tattam, miért. Inkább a feleségemet kér­deztem meg, nem volna-e egy pár rossz ci­pő a háznál? — Rossz mindig akad — mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillant­ván a tulajdon cipőjére. — Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „csissz­csossz", hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp-kopp". O lyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlelt vászonken-; dőkkel megbélelvc nem is volt túlságosaa nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Kopp­kopp", keményen és önérzetesen koppantak! a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi

Next

/
Thumbnails
Contents