Szegedi Néplap, 1956. december (1. évfolyam, 11-35. szám)

1956-12-24 / 31. szám

Egy képről az utódoknak Ne higgyétek el drága véreim, kései utódok, hogy 1956-ban annyi történt "oina csupán: közel bolygott a Mars a Földhöz, magasraszéles.re szabták a férfinadrágok hajtókáját, s a nők hoszszű évek után újra megkedvelték a kalapot. Bizonyára az is a történelemhez tartozik, mikor jártat: a nők turbánban, mikor kendőben; a rövid szoknya és u hosszú szoknya apálya-dagálya, a lapossarkú cipő és a tűhegyű topán versenye stb. Mégis, boldoguló barátaim, akik az elmúlt korokból csettintve kaptok minden üds pletykán, mert a történészek évszámain túl a mindennapok aprócseprő dolgaiból érzitek meg az elmúlt idők véltkeringését, én mégis néktek az 1956-os esztendőből egy képet mutatok fel. Egy fényképet, amelynek technikája, fényárnyék élessége bizonyára elmarad a ti korotok fényképezése mögött, de mindez nem számít, a kép mégis hű hírhozója a szinte nevesincs embertelens égnek, a pőre bosszúnak, embertszennyező vérengzésnek. Ellenforradalmi banditák megöltek egy kommunistát, szuronnyal átszúrtál: a száját. Egy ember fekszik vérébe fagyva a padlón, egy ember, akire azért csapott rá az állati bosszú, mert kommunista volt. Vére felfrecsesent a falra, úgy fekszik saját vére alatt a padlón az ember, akit én nem ismerek. Nem tudom milyen volt: kedves, vagy keserű-e, szellemes vagy komoly, siratom ezt az ismeretlen . isimerőst, mert mégis csak tudom, hogy ki volt. Abból, hogy meggyilkolták, tudom. Csak abból tudom, hogy a vöröskereszttel álcázott fegyverekkel együtt becsempészett nyilasok és Ilorthy-tisztek előbújt, s tizenkét évig lapuló gyilkosok áldozata lett. Ez nekem elég és nektek is elég lehet, boldoguló barátaim. Ha visszalapozzátok majd az újságokat, a füst és pernye, a vér s a romok ízeszíne csap meg majd benneteket amikor 1956 októberének Magyarországáról olvastok. Történészek pontosan és tisztán felmutatják majd oz okokat, a történtek csomósodó ellentmondásaiból kibogozzák majd az igazságot. Én most nem erről akarok írni tinéktek, én most csak a vérébe fagyott emberről tudok írni. Akik megkínozták és megölték — mint akik jól végezték dolgukat — odafektették melléje Lenin képét. A halott ott fekszik az emberiség színe előtt, a történelem előtt: előttetek maradék társak egy Lenin-képpel a mellén. Ne higgyétek, hogy személyes bosszúról volt szó, ne higgyétek! A Lenin-kép mindent elmond. Ne higgyétek, hogy véletlenről van szó. Lenin-kép ... öt akarták meggyilkolni. igen, a holtan is élő halhatatlan Lenint, a leninizmust, a szocializmust. Elbújtak valahol Nyugaton, vagy Pesten, tizenkét évig bólogattak, buzgólkodtak, gyűlölködtek némán, s most kihasználták a nép jogos és indokolt, a haladó, a szocializmust megerősítendő mozgalmát: előugrottak, világra úgymint 1919ben . . De 1919 nem ismétlődhetett meg. Akkor a magyar kommün megbukott, eltiporta az ellenséges túlerő. Most hiába gyilkoltak, akasztottak a bosszú fehér izzásában égő terroristák, a szocializmust ma már legyőzni nem lehet. Eszterházy már Bécsben volt és dörzsölte a kezét, egy Horthy-sor már megindult Pest felé, ki tudja, milyen reményekkel. De 1919 nem ismétlődhetett meg. És nem is fog soha megismétlődni! Ezért mondom hát, csipcsup dolgokon túl keressétek majd elő ezt a "képet is, barátaim. A tragédia a gyász megmarkolja majd a szíveteket, de gondoljátok el: így tört előre az élet napjaitokig. Én nem áltatom magam azzal, hogy a ti világotok problémátlan lesz, a gond és fájdalmat addigra elűzetik az embertől. De abban bízom, hogy munkánk és harcunk valamiként hasznotokra lesz, hibáinkból tanultok, s az áldozatokra teljesebb emberségetek hevével emlékeztek vissza. Ez a kép is emlék lesz: dokumentum arról a korról, amelyben a szocializmusért meghalni is kellett, amikor a szocializmusnak gyilkos ellenségei voltak. Mert lesz úgy is, hogy a szocializmuséit csak élni kell majd, élni érte, élni, s ennek megmondhatói ti lesztek, barátaim. Szász János MM GtAtyON MHM át A 75 éves spanyol költőt részesítették czidén Nobel-díjban. Sajnos mi keveset ismerünk a jeles költő műveiből. Franciául a napokban jelent meg első ízben válogatott verseinek gyűjteménye. Ebből közöl ízelítőt a Les Lettres Francaises, amelyet mi magyarul nyújtunk át olvasóinknak annak reményében, hogy a kétszeres tolmácsolás ellenére valami megőrződött az eredeti szépségéből, emberi melegségéből. ... Én elmegyek, de a madarak maradnak; Marad a kert, a lomb: a zöld, a kút kávája Is marad. Az ég esténként kéken ég és a harang, harang marad mindenkoron harang, harang. A halál elviszi szeretteimet és falum újjászületik minden évben. Csak a szívem bolyong továbbra itt e rejtek tiszta fái közt. Én elmegyek. Egyedül leszek. se lomb, se tűz, se kút, se ég... En elmegyek, de a madarak maradnak. Karácsonyi ünnepek Az idegekben méa ott vibrál a fegyverropogás zaja. a tétlenség romboló hatása, de a szabaduló, józanodó gondolatok megtisztultam meghitten a szeretet ünnepére fordulnak. Holnap este szaz- és százezer család otthonában kigyulladnak a karácsonyi gyertyák, fényre lobbannák a csillagszórók. Megbékélés, nyugvás költözik a szívekbe, s a meghitt családi körökben az élet legszebb öröme honol. Pici gyermekek állják körül a csillogó karácsonyfát. A boldogságtól fénylő arccal ölelik magákhoz a szeretet ajándékait, kedvesen, gyermeki ragaszkodással csókolják meg szüleiket. Mennyi szépség, milyen mély, őszinte emberi szeretet üli mea e napon a szenvedő, kínlódó sziveiket. A szülők a gyermékék boldogságának láttán észrevétlenül elmorzsolják sze, mük alján a megható, családi öröm könnyeit. Majd karácsony napján a nagyobbak köziil, ki új cipőben, új ruhában jelenik meg a pajtások Iközött, s önérzetesen mondogatja: „Édesanyám vette" — „Édesapám hozta". Tje hány és hány szülő mondja összeszorult szívvel: — Kicsi gyermekem, nem hozott a télapó ikarácsonyfát. mert elfogyott a fenyőfája, a rossz emberek keveset küldtek neki. Pedig te jó gyermek vagy, megérdemelnéd. Az új cipőben és új ruhában megjelenő pajtások között, de sökan lesznek kessedt ruhában, régi, ferdére gyalogolt cipőben. Egyik szomorúan mondja: — Az én édesanyám is akart venni, de már nem kapott nekem ruhát. Kifogyott a boltokból. A másik meg majd így szól: — Édesapám hozott volna új cipőt, de nem csináltak nekem való cipőt a gyárakban. Ami a gyermekeknek fáj. százszor jobban fáj a szillőknék. Sok családban a szenvedés karácsonya ez. Hiszen nem ritka hely, ahol a 'karácsonyfa alatt nincs egyéb, mint egy kedves fénykép, s a kép előtt az összetört szülők zökogását hallgatja a csillogó, szótlan fenyő. A serdülő gyerek nyugaton kószál valahol, családtól, hazától, s a szülői szeretettől távot Talán valamelyik osztrák. vagy belga falu lágerének szalmáján heverve ő is fényképet néz: a drága szülők képét, aikiket meggondolatlanul elhagyott. Milyen karácsonya van annak a serdülő fiúnak, vagy leánynak, ki alamizsnára támaszkodva tengeti életét valahol külhonban, mert még a munkára sem érett. Vajon ki nyújt ezeknék a szerencsétlc-n megtévesztetteknek jó szót, szülői gondoskodást a szeretet ünnepén? Ki vezérli útjukat, ki hárítja el fejiillc fölül a lesben álló veszélyt? Senki, senkii T? karácsonyon a díszelgő, meghitt családiasságot árasztó fenyők alatt, elárvult, ünneplő fiú, vagy lányruhu és cipő. A drága holmik közé roskadt szülők, a halott gyermek emlékét siratják, Milyen rettenetes karácsony ez. ezeknél a családoknál. A legszomorúbb a karácsony ott* ahol a „Vöröskereszt" fáin gyúlnak ki a gyertyócskák. Pici, kicsi gyermekek serege állja körül a karácsonyiát. az elhagyott gyermekek otthonaiban* A magyar anyák nagy szeretete veszi körül őket. Nemcsak az anyák, hanem az egész nép szeretete, segíteni akarása honol ezekben az otthonokban. Kis ruhácskákat, cipőcskéket kapnak, hajas babákat, meg kis vonatökat. autókat, társasjátékokat. örömre, nevetésre nyílik ajkuk, pillanatokra feledik az elvesztett otihont. Érdeklődve, figyelmesen próbálgatják az új holmikat. Játszanak a szép játékokkal, boldogok lesznék. Egyszerre azonban felötlik nyiladozó értelmükben a megszokott otthon —* a bármilyen igyekezettel történő segítés mellett — a szülök utáni vágy. A szülői szeretet lobbantja arcukra a sírást, mert azt a szeretet nem pótolja semmi. JJányszor hangzik fel ezen az estén az ünnepségek után: — Édes jó anyám, hol vagy? Miért hagytál el engem? Ügy szeretnélék látni, megölelném a nyakad, úgy megpuszilnám az arcodat. Gyere vissza hozzám, szeressél engemet édes jó anyám.-., Az „édesanya" pedig valahol nyugaton talán most döbben rá. hogy az ellenforradalmi téboly hatására mit tett. Talán úgy gyötrődik szenved, mint senki más. Ha van benne emberi érzés, gyermeke Iránti ragaszkodás. a szeretet ünnepén leszámol az elvakult elme ostoba tébolyával, s hazajön a rút módon elhagyott gyermekéhez. Gyertek haza magyar anyák, kik felelőtlenül elhagytátok családjaitokat, otthonaitokat, drága szent hazátokat! Várunk benneteket várnak az itt hagyott gyermekeitekt Hozzátok a férjeitéket, hiszen ez az ország a ti hazátok: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned és halnod kell". Nem egy családot találunk hideg szobában, rideg komorságban, gyertyák és lámpák sárga fénye mellett. Az ő karácsonyukból a békés meleg otthon hiányzik, hiszen nincs tűzreváló. Nincs szén, s ha nincs szén. nincs semmi. Ezeknek az ünnepét megkeserítette a bányászok munkabeszüntetése. Lelkiismeretlen felbujtók! Nem gondoltatok arra. hogy hány ezer családnak okoztok szomorú karácsonyt? Vagy ezt akarjátok? Részben elértéték, de a szeretet ünnepének estéjén mondom: nem büntetlenül! Ellenetek szólnak azolíc ts. akifcnél most üres az asztal, hiányzik a karácsonyi ünnep kalácsa, bora. A gyermekek ajánkéka és a megbékélést árasztó fenyőfa. Hiányzik, mert nem volt kereset, nem volt pénz. Ez a bánat is a ti telketeken szárad, bujtogatok! Ti a munka ellen beszéltetek, az élet ellen, a szeretet ünnepét a szomorúság és a bánat ünnepévé tettétek a rátok akkor méa hallgató családoknál. Az ellenforradalom okozta magyar sorstragédia lezárult. A nemzet nem pusztult bele. Kiheveri ?zt a csapást is, mint annyiszor évezredes története folyamán. A békesség és a nyugalom honol most a családok millióin. Hiszen erre vágyunk mi mindannyian. Békében, nyugodtságban akarunk élnL Az ünnep után újult erővel alkarunk dolgozni. Ami áldást, boldogságot fakasztó munkáskezeinkkel letöröljük a bánat könnyeit a szenvedő arcokról. Begyógyítjuk a még fájó sebeket. Ezt fogadjuk mea a megbékélés é.* a szeretet ünnepén. SIKLÓS JÁNOS „A mi kis árváink" Szeretet, meleg gondoskodás* emberség — ezek foglalják most le a gyermekörömön felviduló anyát, a szigorú édesapát, a nagyszülőt, a testvért. Szeretet van az illatos fenyőágban, a gyertyafényben, az ajándékozott könyvben, édességben, kard* csonyi lapon. Es szerelet van a karácsonyi ajándékokat díszes csomagokba összeillesztő anyai kezek* ben, még akkor is, ha más szü• lő gyermekének készül a kedves meglepetésnek szánt csomag. A Szalámigyárban kedves, derűs arcú asszonyok rakják as üzem háromszáz gyermekének ajándékcsomagjaiba a kis gyermekruhákat, ifjúsági- és mesekönyveket, édességeket, játékokat. S néhány csomagot különös szere* lettel készítenek össze, és kőz* ben így nevezik azokat a bájos apróságokat, akiknek ezeket szánják: „A mi kis árváink". Egy pillanatra elszorul az ember szíve, s azután mégis felderül. Ezeknek a gyerekeknek az édesapjuk itt dolgozott a gyár* ban, és innen ment el — hátrahagyva azokat, akik ma így szó* lítanák: — Mit hoztál karácsonyra, apukám? De a gyerekeknek el kellett szokniok ettől a megszólítástól, A szerető édesapa már nem hozhat nekik semmit, és mégis boldoggá kell tenni a félig árva kis gyermekek karácsonyát! S ez így van itt, a Szalámigyárban évről évre, — mióta az apa, a munkatárs elment az életből. A hentesüzemieknek két szép árvájuk van, s az üzem ajándékán kívül 380 forintot gyűjtöttek össze, „gyermekeiknek", hogy azon a gondos édesanya harisnyát, cipőt, pulóvert vegyen nekik. Es minden kis árva együtt őrül ma a Szalámigyárban az üzem mostani dolgozóinak gyermekeivel. ök is ott tapsolnak majd délután a karácsonyfa körűi'* nagy gyermeki szemükkel megcsodálják a betlehemi játékot — és érzik az apa munkatársainak szeretetét, gondoskodását. Később majd azt is megtanulják, hogy a munkáserkölcs nevében, nagyra nőve, hasonlóan cselekedjenek. gazdójuk nem jobban örült-e nekik, mint az új. Egy hétig nem láttam Palkót, dc a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment. Egy hét múlva azonban éppen akkor álltam az ablakhoz, mikor a fittyfiritty a mi kapunkon kilódulva, átvágódott az utca másik oldalára. Palkó ez.' Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta liU-eg. De nem Palkó az mégse, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Ilívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, mikor bejön a kávéját meginni. — És ma? , Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgott. Ő bizony nem szokta nézegetni azt a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott. hol ő született. de öt év nagy idő, s Mári mo«t már olyan fönt hordia az orrát, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét. M

ásnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt. — Hol a cipő. Palkó? — A Lajcsi lábán — rebbent egyet a szeme. rá Ki az a Lajcsi? 5 •— A bátyám. " f X- Elvette tőled? — Nem. Odaadtam neki. —- Mért adtad oda? »— Neki jobban köll. — Mért kell jobban? — Az ű lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyém. No ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a feleségem a lábát, öltöztette a kis emberízinknek, én megráztam a vállát. — Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdának, hog* csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e? Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semm bet A'<-kor se azért, mint«aUró lábán nem lett volna cipő Rajta volt, mégpedig szép ünneplősre kifényesítve ; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld. — Fázol-e, Palkó? •— Nem fázok én. — Hát az angyal járt-e felétek? — Nem járt az, — vigyorodott el —, de azért neköm van. Kaptam a Mitetszik botos úrtól. Egy kis csokoládéangyalt húzott elő az inge derekából, szétlibbentvén magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmászott a meleg bőrön, s több ragadt belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira. — No, ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed? V

olt, hála istennek, volt, belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a karácsonyfán. — No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még? Már csak egy volt, de az kétemeletes, soknépű, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel. — No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt. Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetetlen pusztulása lesz vagy egy gipsznyuszinak, vagy a posztómackónak, dc Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is. Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet ő már vissza. — Miért te? — Csak. Ha egy kis gyerek azt mondja, hogy „csak", az majd olyan, mintha egv asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs. — Hát akkor eredj dolgodra — nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt röpüli be Palkó angyal azt a nagy házat? Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi ka punk alól kivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kezivel odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra. — Palkó, hová lett a cipőd? •— Lévetöttem. •— Minek vetetted le? Hol vetetted le? — Ott a — mutatott át a kapunkra. —• Imre meg fölhúzta. — Ki az az Imre? — A bátyám. Ministrálni mönt a kápolnába, oszt a harangozó megmondta ne ki. hogy meztéláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti. Hát igen, hogyne, a harangozónak Is igaza van. Karácsony napján nem lehet meztéláb állni Isten ő szent felsége elé. — Hány bátyád van neked, kis Törőesik? — Csak négy. De húgom is van kettő. I izomy, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz c'pőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk,