Délmagyarország, 1956. október (12. évfolyam, 232-254. szám)

1956-10-24 / 251. szám

OHMflGYJIRÖRSZÜG Szerda, 1956. október 24. Vita a szegedi munkásniozqalom kérdéseitől „A dogmatikus történetírás csődje" — Hozzászólás Gaál Endre könyvének vitájához — L? 'v éve múlolt, hogy a szegedi ellenforradalom lésének kérdésében e ha><>n szót emeltem a dogiialif'is törlónclcmferdítés elI í ikkemre írott válaszában Endre tovább csűrtc-csa1 ,11a n szektás történelemfel: - nevetséges, rabuliszlikus t. Nfost Végh Joacbim j íilatú — túlságosan is jóindulatú — bírálata alkalmat •i nt "olna neki őszinte önhe,ni a nemcsak könyve, de hl: dogmatikus-szektás, a ../o' 1 dali elhajlást", s az „anliih viita" jelzőt oly magabiztosan íztogató cikke miatt is. Ehelyett szemét dörgölheti az olv , ó — még, ha magamfajta, egyszeri történelemtanár is —, I XX. kongresszus után semmi mondanivalója nincs saját történetírói munkásságáról, j, térül. Még annyi sincs, nmrnnv it a magyar történelírás képvi 'öi általában kimondottak , r, annyi sincs, amennyit K .• • . .vi Béla, a tanárok törI z\ itáján elismert. Hogyha);: mindenki dogmatikus lett v na történészeink között, l Endre nem? Mert a 1>Í ilatol oly foghegyről visszautnsíló mago-mentségénnk mod<" ii erre kellene következok noha tudjuk, hogy •ál Iro es történészi mintaképé, Székely Tajos — még n <,r ziigoí történészi dogmatizmu ' i „túllihegto" nz elmúlt \e|,l í Azt várluk volna,hogy ön! ,,' ik — a történetírás Általion in dogmatikus légkürér való bivalkozáson túl — ••'(, ' h. egyénibb, konkrétabb ! lyelt Gaál válaszcikke i .1... izmus nlolsó hazai moh i.-.j nt védelmezi a levitt l szektás történelemszemléletei! A lmngyarország" szerk 's/l, cikke szerintem bát• , . íren a lényeget inonrl la, amikor megállapította, 1i Gaal Endre könyve ,,a é nnntikos történetírás esődj, i ja". A XX. kongresz- ' bironyám úgv értékrlt,v •! munkáját, bog>' ..bili re alapvető munka" — n a a dogmatikus történet•ml a; is talált volna benne k>, ól, túlzást, tárgyi té< ulasztást. Ám a XX. isnak a sztálini dogii I. >,t ibn dobó szelleme már lehelő letto a felismerést: ( ii 're könyve alapvetően h rt egész szemlélete, anv i /lh i a tényeket magyarázt mény dogmatizmus, szel:, i It -zitás. s i , ii nek a sztálinista szem' ' liiok nz. alapja? Éppen ai a fehér-fekete Abrázoelyct mosi oly sietve « ' I Gi l.dcamely egészmunI i is fonalként húzódik \ . V kommunisták minden, a ,'mmi. Teljesen törlénelictlcniil és a való tényeket meghamisítva néhány ember művének tünteti fel a forradalmi eseményeket, s velük szembeállítja u két forradalom többi erejét, a szociáldemokrata tömegeket, a polgári radikális értelmiséget, a haladó, s a forradalmi láz tüzében a proletariátussal tarló kispolgárságot. Ezek a dogmatizmus szemében (mint nz elmúlt években is tapasztalhattuk) lényegéhen ellenséges elemek voltak, akik — Gaál szemlélete szerint — csak azért tartottak a forradalommal, hogy „álnok módon elárulhassák", ..kifoghassák n szelet a vitorlásból", „leszerelhessék a munkásságot" stb., stb. (Ilyen frázisoktól csokrot lehetne külnj Gaál könyve alapján.) Mindebből az az abszurd következtetés a kézenfekvő — s ez a könyv lapjain következetesen végigvonul —, hogy az ellenforradalmároknál is veszedelmesebb ellenségei a munkásságnak a szociáldemokraták és a polgári radikálisok, mert az ellenforradalnuírok nyíltan azok, míg emezek raffiruíll, sunyi módon árulók, elvetemült álnoksággal törekednek a munkások hátbatámadására. Ilyen ostobaságot szül a dogmatizmus! Ebből az nlnpvetően helytelen, szektás szemléleti módból következik Székely Eajos és Gaál Endre történeti munkáinak minden további hibája. Ebben gyökerezik a periodizációs melléfogás is. Az alapvető szektás nézőponthoz ugyanis hozzájárul a másik, szintén sztálinista dogma: a proletárdiktatúra merev, egysíkú elképzelése. Ám, ha ezzel szcmbcállíijuk a proletárhatalom megvalósításának változatos, sokszínű módszereiről szóló lenini tanítást, nyilvánvalóvá válik, hogy a .szegedi események specifikus, semmiféle szemináriumi füzetben nem található jellege is csak a dogmalizmuslól mentcsen érthető meg. Március 14-től 22-ig egyfajta különleges; március 22től 27-ig másfajta; végül március 28-tól április végéig ismét másfajta, sajátságos módon — de lényege szerint proletárhatalom volt Szegeden! A különbségek e periódusokon belül persze nem jelentéktelenek, de hiszen a franciák jelenléte miatt meglehetős nagy eltérés mutatkozott az országos helyzethez képest a hozzá leginkább hasonló március 22-től 27-ig tartó szakaszban is. Gaál Endre azt veti Végh szemére, hogy március 14 után csak formai változás következett he, hiszen „a hatplom szervezete teljes egészében a régi maradt". Megállapításából pont az ellenkezője következik: a forma ugyanaz maradt, de megváltozott a hatalom tartalma, amely a forradalmi erők nyomására március 14-ével — amint azt még Rákosi is elismerte — békés úton átvette a hatalmat, llékés úton — ismétlein — ami Gaál Endrének dogmatikus clőílélclei következtében nem telszelt, mert ennek illuzórius voltát emlegeti Wallisch Kálmánnal kapcsolatban (könyvének 90. lapján), noha pár lappal később (gondolom a XX. kongresszus friss „érvényesítésére") maga is elismeri, hogy március 21-én a hatolom békés ólon „siklott" a proletariátus kezébe (99. 1.) Március 21-én országosan lehet, (mert erről már ciliket Irt a Szabad Népben Nemes Dezső), de március 14-én Szegeden — ez szociáldemokrata illúzió (Waf'inchnát. akit még sem lehet árulónak bélyegezni, mert 1934-ben mint kommunisták végezték ki az osztrák fasiszták), vagy éppen gyalázatos opporlunizmus (annál, aki később is szociáldemokrata maradt, vesztére.) Ez aztán történetírói mérték! rt aál Endre ahelyett, hogy ^ gondosan mérlegciné a forradalmak egyes jelentősebb szereplőinek tetteit, cselekedeteik objektív-szubjektív rugóit, (mert ez a történetírás feladata, nem pedig eleve elkészített sémákba gyömöszölni a múlt tényeit, s ami kilóg belőlük, levagdosni, figyelmen kívül hagyni!), sommásan árulással vádol meg mindenkit, aki nem a szerinte való helyes lépéseket tette. Fekete-fehér ábrázolásában például ilyen aljas árulóvá lesz Hetire János, vagy Tabódy Zsolt, do még Hollós József is (róla ugyanis a szerző nem tudta, hogy később Pesten az egészségügyi népbiztosságon dolgozott, aztán emigrált, s a 30-as években az amerikai magyarok kommunista szervezeteinek egyik kimagasló vezetője volt!), ugyanolyan, mint mondjuk a valóban hitvány kaméleon Somogyi Szilveszter! Ez valójában megrágnlmnzása ezeknek a szubjektívo őszinte, becsületes polgári-demokratáknak, akik a franciák kényszere alatt, s a szegedi munkástanács beleegyezésével vállalták a nehéz feladatot: két tűz között vezetni a város robbanóanyaggal telt hajóját. Dcttre is, Tabódy is bátor, a maguk polgári-radikális módján haladó gondolkodású emberek voltak (Tabódyhoz, mint a magyar katona példaképéhez verset is írt Juhász Gyula, s arra is van adatunk, hogy Tabódyt katonai parancsnoknak Kun Béla és Rákosi Mátyás javasolták!), akik tragikusan felőrlődtek a franciák és az ellenforradalmárok, valamint a munkásság között, (Amit később az ellenforradalmi bíróság előtt kényszerűen vallottak, tarthaljuk megalkuvásnak, de semmiképpen sem — igazságnak!) Mi sem bizonyítja jobban Gaál Endre merev skatulyázásának hamisságát, mint nz. hogy Juliász Gyula és Móra Ferenc, Szeged legnagyobb fiai, a szegedi forradalmi eseményeknek is legkimagaslóbb képviselői (akiknek szerepéről a könyv csalt nagyon halvány képet ad!) éppen ezekkel nz emberekkel voltak egy politikai platformon, sőt barátaik voltak (Juhász Gyula Del Irének gyerekkori, utcabeli barátja, s később is az!). Őket azonban mégsem merte Gaál Endre hitvány árulóknak bélyegezni. inkább tehát hallgatóit róluk. Pedig az ő forradalmi fellángolásuk (amely csodák csodája, szintén nem Gaál szerint való szegcdi prolclárliatalom időszaka alatt, március 22—27 között, hanem a szerinte már ellenforradalmi szakasznak számító április folyamán volt a legprogresszívebb!) és csalódott visszahanyallásuk (az igazi fordulópont: május 7-e után!) a leghitelesebben, legemberibben mutatja a baladó polgári értelmiség útját a forradalom és ellenforradalom iitvesztőiben. Persze ezt meglátni, s árnyaltan, humánusan megmutatni, ingadozásaikat, megtorpanásaikat megmagyarázni — s nem mindjárt az „áruló" cimkét rájuk ragasztani — csak a nem dogmatikus történetírás lesz majd képes! | smétlem, az alapvetően helytelen dogmatikus szemléletből fakad a könyv minden — Végh Joacbim, Gilday Kálmán által és most szóvátett, s számtalan még említetlenül maradt — hibája, tuentnvi rabulisztikus csűrő-csavaró kimagyarázkodása, hamis, a szegedi helyzet sajátosságával nem számoló periodizációja, a forrásanyag önkényes szelektálása, stb. A hibák sorba való kiigazítása ugyanilyen terjedelmű külön könyvet igényel. Ezért nem túlzás a ..Délmagyarország" szerkesztőségi Cilikének summázó megállapítása: a könyv teljesen hibás, alkalmatlan arra, hogy helyesen mutassa meg a forradalmak szegedi törtenetét, a munkásosztály különféle forradalmi erőinek igazi szerepét. Nem arról van tehát s-ó, hogy kisebb-nagyobb hibáit loldozva-fohlnzva kijavítva jó a könyv; nem, teljesen újat kell írni, minden dogmaiizmustól menteset! Márta Mihály tanár, Makó NAPKÖZBEN Mellékzöngék A szegedi egyetemi fiata" lok diákparlamentjében, a József Attila Kör vitáján, ©gyes szabadpártnapokon előfordultak túlzások. Voltak, akik a részvevők forró hangulatát demagóg hangon próbálták a lényeges dolgokról személyi uszításra felhasználni, acsarkodó nacionalista jelszavak felé fordítani. Pesszimista emberek, jóindulatú, de begyepesedett kommunisták, a szűklátókörüök, a beskatulyázott szektás funkcionáriusok, a gyávák, az érvelni nem tudók megütődve jegyezték meg: -Micsoda hangok?! Nahát! Mi lesz ebből?!« Csak jó születhet ezekből a vitákból — a mellékzöngékkel együtt. Az volt a baj, hogy évekig nem fejthettük ki véleményeinket, meglátásainkat. Most aztán a XX. kongresszus után ömlik az évekig elfojtott szó. Rengeteg a probléma és rendkívül szerteágazóak, éppen ezért óhatatlan a melléfogás, a túlzott hang. Ennek á nagyszerű forrongásnak másik mellékzoreje — a féltése a régi rossznak! A szegedi emberek sein a szocializmus ellen —, hanem éppen annak érdekében tiltakoznak a dogmatizmus, a súlyos gazdasági hilbák, a megnyilvánuló embertelenség ellen. A burzsoá és a restaurációs hangok nem válhatnak uralkodóvá — meggyőzően kell fellépni ellenük —, mert a józan, az országot, a népet féltők elválasztják a helyes megoldást kutató hangokat a túlzott, téves nézetektől. Nem a mellékzöngéktől kell félni — azon múlik most minden, hogy az alsó és felső párt-, állami és gazdaságvezetők hogyan válaszolnak a nép valódi hangjára, mát tesznek a jövőben ... Érthetetlen megokolás kJ ég szeptember 8-án ' ' Kreiner Péter szegedi órás kisiparos feladott — 2000 forint értékű biztosítással — egy kis csomagot Nagykátára, amelyben alkatrészekkel 6 darab karóra tokot helyezett el. Az óraalkatrészeket Kreiner egy műszerés óraalkatrész készítő kollégájának küldte javítás végett. A szállítólevélre helyszűke miatt csak azt írta: "•műszer-", a csomagra pedig az "időmérőműszer, alkatrész* szók kerültek tartalomként. A csomag elveszett. Szerencsére a 341.606 számú feladóvevény meg volt. Ennek felmutatásával a feladó reklamálta a csomagot és kérte a kártérítést. Az olvasó most azt gondolhatja, hogy a posta megfelelően intézkedett: elveszett a csomag, megfizeti a biztosított összeget. Ez tévedés. — A bejelentett kórigényt az l-es számú Postahivatal teljes egészében elutasította, mert a fefladó a szállítólevélben "műszer* tartalcmnyilvánítást eszközöl! 1 Nem hiszik el ezt az indakot? Idézzük a hivatalos megokolást: "A tartalomnak a valósággal ellenkező nyilvántartásával a feladó kizárta azt a lehetőséget, hogy a posta a csomagot megfelelően kezelje. Ez a megfelelő kezelés a csomagnak szál 1 í tásközbeni tételes nyilvántartásából állott volna. Ez a tételes nyilvántartás szinte kizárta volna n csomag elvesztését, illetőleg elveszés esetén az elveszés helyét pontosan behatárolta volna*. Furcsa megokolás. Eszerint a "műszer* feliratú csomagra a posta nem köteles vigyázni? Vagy látnoki szemmel észrevette, hogy óraalkatrész van a csomagban — amit az elvesztés után közölt a feladó, s emiatt nem tudta "behatárolni* az elveszés helyét? Egyenesen érthetetlen* Per. sze hivatkozik a posta különböző paragrafusokra. A szabály meg nem tartását okolja a csomag elvesztésének — vagyis nem felel érte, mert nem pontosan tüntette fel a feladó a csomag tartalmát. Hát a postának nem a kifizetett biztosítási és kézbesítési díjnak megfelelően keli kezelni minden csomagot, bármi is legyen a tartalma? M. T. fl „Dílmasvarország" szerkesztőségének üdvözlő távirata lengyel újságokhoz A „Délmagyarország" szerkesztősége másfél éve kapcsolatot tart fenn a „Lodzki Express" és a „Glos Robotniczy" lodzi napilapokkal. A lengyelországi események alkalmával a „Délmagyarország" kollektívája az alábbi táviratot küldte Lodzba: „Együltérző érdeklődéssel figyeljük a lengyel nép országújító harcát, amelyből ti, újságírók is jelentékeny részt vállaltatok. Szolidaritásunkat példátok követésével fejezzük ki. A .DÉLMAGYARORSZAG Szerkesztősége" (2.) téri s (18761 majd bóllk möfk lésre vei a Neru i-fta V, Ut odakei Radnó persze nincs Iának, tén a mű (I .SZOBRAINK. Az első modern közgodl szobor Dugonics Andrásé volt követte Kossuth Lajosé (1902). aa egymás után — elsősorban Lá;y polgármester, az Adytól „légre méltóbb llterary gcntleman"-nek ambíciós podcszta buzgólkodása .eként — a Széchenyi téri szobItek meg néhány másutt elhelye(R kóczi, Dankó stb.) együtt — úgyiii valamennyi az első világháború vekben. A Horthy-rendszer e téren sóst jelentett. Pásztor János szirnzobrai a tanácsháza előtt és Töny, meg Móra lassan már kicseréuló kőalakjai — ez minden, anümincas években a város gazdagocm számítva az 1931-ben létesített Emlékcsarnokot, mely nem a vaszükségleteinek nyomán, hanem : berg-féle, drága pénzt elemésztő politika következtében jutott Szemegvan, illő lenne törődni vele. Nemzeti Emlékcsarnok mégisízeti nagyjaink panteonja, s ha •• r illekció hibájáról beszélünk, nem n az a baj, ami ott van, hanem n imáig hiányzik. A fölszabadulás • kissé toldozó-foldozó módra — el lölt a régi mulasztások pótlása, s ilt Móra Ferenc, József Attila és Miklós szobra, domborműve, de nem elég. Nem lehet elég. hiszen léke Ady Endrének, Juhász Gyumég másoknak, kiknek helye színmagyar nagyok csarnokában van. kellene venni néhány gyöngébb ölen Gábor, Arany János, Eötvös Vörösmarty Mihály, Brassai Sát József Attila másainak kicseréDe ami máris, sürgetően kötele? gondoskodni kell — akár a vankár az egyetemnek; ha ez eddig ;tázódott, tessék eldönteni — a tisztántartásáról, hogy ne kelljen .eznünk vendégeink előtt. Néni A szegedi örökség ápolása kell más hozzá, csak annyi, hogy megfelelő oldattal rendszeresen lemossák a szobrokat, emléktáblákat, domborműveket. Ez egyébként a köztéri emlékmüvekre is vonatkozik, mert olykor siralmas, némelyik szobrunk hogyan fest. A madaraknak nem tudunk parancsolni, de rendszeres takarítással meg lehet óvni szobraink tisztaságát. Egyes szobraink, így például a Vásárhelyi Pál- és a Tisza Lajos-szobrok mellékalakjai, sajnálatosan pusztulnak. Ezeknek szakértő restaurálása és állandó karbantartása elengedhetetlen, hacsak nern akarjuk az utókor vádját ránkvonni, amiért nemcsak hogy nem gazdagítottuk szobrokkal városunkat, de még a meglévőket i? hagytuk pusztulni. Természetesen szükséges, hogy amint már többször és többen is szóvátettünk, az eltűnt szobrok visszakerüljenek helyükre Nem csupán a Szent György-szobor, amely kitűnően ékesítheti az egyetemi Béke-épület előtti kis teret a régi helyén, vagy a Klauzál-szobor, amelynek új helyéül a róla elnevezett térnek a Kossuth-szoborral szemben lévő sarka kínálkoznék, dc a neves folyamszabályozó mérnöknek, Rapaics Radónak és a gyorsírás jeles tnagy.ar úttörőjének, Markovics Ivánnak mellszobrai is újra szolgálják a közművelődést. A színház. előcsarnokában állott fél évszázadig a nagy színész és érdemes színigazgató. Makó Lajos mellszobra; a belső tatarozáskor ismeretlen helyre került. Annak is vagv régi helyén, vagy valahol a színház tövében kellene újra helyet kapnia. Túlbuzgóságból eltávolították a panteonból Hensz.lmann Imrének, a műemlékvédelem nagy magyar apostolának mellszobrát. Azt hisszük, miután a fővárosban éppen a közelmúltban neveztek el róla utcát, talán megkívánhatjuk, hogy az ő szobra is napfényre kerüljön újból a múzeum alagsorából — vissza eredeti helyére! S ne tartson senki Habsburg-pártinak, royalistának, ha azt is fölvetem: Erzsébet királyné szép márványszobra is megférne valahol az újszegedi liget egy intim szögletében. Hiszen elsősorban is a szobor sikerült műalkotá? (Ligeti Miklós, 1907), másrészt pedig Erzsébet maga nem volt a gyűlölt Habsburgok fajtájából való, sőt. a magyarság iránti őszinte vonzódása (Eötvös József volt nevelője, ő tanította magyar nyelvre; tanítómesteréhez írott magyar nyelvű leveleit az. Eötvös-unokák, Návayék hagyatékából óppen a szegedi levéltár őrzi) bizonyos fokig a magyarok szemében is rokonszenvessé tette alakját. De ismétlem, nem királynő-kultuszt kívánunk, csupán egy hangulatos, szép műalkotás jussát az emberek gyönyörködtetésére. Márpedig ha ezt meg csinálhatjuk egyházi jellegű alkotások esetében, megtehetjük itt is, aminthogy nem látnak ebben veszedelmet sehol a világon, még a Szovjetunióban sem. Csehszlovákiában például, a nyáron volt alkalmam látni, gondosan őrzik a gyűlölt Metternich kancellár ki'ngswarti kastélyát minden bennevalóval, a kancellár számos arcképével, szobrával együtt, s múzeumként mutogatják. Alapelvként kellene végre már leszögezni, hogy Szeged minden évben egy új szoborral gazdagodjék! A városnak is nyilván elkészült az ötéves terve, do fogadom, kultúrpolitikusaink eszébe sem jutott, hogy szoborfejlesztési tervet is kellene készítenünk. Nem várhatunk mindent sültgalambként az államtól, mint ahogyan a Juhász Gyula-szobrot kapjuk. A főváros évente tucatnyi alkotással gyarapszik, a vidéknejk csak ötletszerűen jut, szobrászművészeink foglalkoztatásának mintegy melléktermékeként. A helyi kezdeményezések hiánya vezetett arra i3, hogy nem Szeged kapta Pátzay Pál Hunyadi-szobrát is, pedig, mint annak idején rámutattam, sehol az országban több joggal nem állhatott volna, mint éppen Szegeden. Tekintsük úgy, hogy a Juhász Gyulaszobor, melyet jövő áprilisban avatunk föl, az idei év eredménye, aminthogy valóban a szobor készen is van. (A Tiszatáj új szama címlapján közli fényképét, már csak azért is, hogy vita induljon: jó-e a szobor, s hol álljon?). 1957 decemberére József Attila szobrát kell megszereznie a városnak, s ugyancsak a költő halála huszadik évfordulóján lelepleznie. 1958-ban elkészülhet a javasolt Dózsa—Petőfi-emlékmű az újszegedi liget bejáratánál; 1959-ben, halála 4J. évfordulójára állhatna a Szeged vidéki népköltészet klasszikus gyűjtőjének. Kálmány Lajosnak már Móra Ferenctől kívánt, azóta is többször tervezett szobra, s 1960-ban méltó emléket kaphatna városunk „Széchenyije", a híres polihisztor mérnökzseni: Vedres István is. Ügy tudjuk, készül a szegedi munkásmozgalom mártírjainak hősi emlékműve is. Azt hisszük, méltóbb helyen, mint a szegedi munkásság május elsejei hagyományos találkozóhelyén, az újszegedi liget egy 1ágas, s/.ép terén, nem is állhatna. De általában fölvethetjük a kérdést: az újszegedi ligetet, vagy legalábbis egy részét nem tehetnénk olyan jellegűvé, mint a budapesti Művész-sétány? Balázs Béla elképzelése egy szabadtéri szoborkiállítás megrendezésére az újszegedi ligetben — állandósítható lenne: szép szobrokkal lehetne kultúrálttá, a természeti szépet a művészivel párosítóvá tenni a szegediek és az idegenek által egyaránt kedvelt ligetet. Péter László h