Délmagyarország, 1956. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-16 / 219. szám

dhm 0gywors70g Vasárnap, 1956. szept. 16. A magyar történettudomány időszerű kérdései Karácsonyi Béla előadása a Történelmi Társulat Délalföldi Csoportjának vitaülésén Történettudományunk fejlődéséről, eredményeiről és megoldandó feladatairól utoljára Molnár Erik elvtárs adott összefoglaló értékelést, elemzést a Századok 1955. évi 2. számában. Ennek az elemzésinek a legtöbb megállapítása helytálló ma is. Mégsem felesleges a kérdést iámét napirendre tűzni, hiszen a XX. kongresszus számos olyan elméleti — a gyakorlatot alapvetően módosító — problémát vetett fel, amely tudományágunk fejlődését is teljesein új utak, vssy legalább is: hosszú idő óta járatlan utak felé tereli. Ezt az új útkeresést mutatta a Petőfi-körben rendezett pezsgő történészvita is, melyről összefoglaló közlést olvashatunk a Századok most megjelent, 1956. évi 3. számában. Ma már le lehet mérni ennek a vitának nemcsak az eredményeit, de hiányosságait is. A vita időpontjában talán még érthető volt, ha a hangsúly inkább az elkövetett hibák feltárására, a felelősség kérdésére és a szervezeti problémákra esett. Ma már — úgy vélem — az szükséges, hogy egy lépéssel továbbhaladva elsősorban az elméleti kérdéseket, valamint a legfontosabb teendőket vegyük szemügyre, felmérjük azokat a legjobb eredményeket, amelyekre támaszkodva a gyors fejlődés biztosítható. Nyilvánvalóan nincs szükség arra, hogy az egyéni felelősséget elhomályosítva valamiféle egészen széles, általános és ködös kollektív felelősség kimondásával meg nem történteknek nyilvánítsuk a hibákat. Az sem engedhető meg. hogy a fehér megfeketedjék, hogy a fehér és fekete szürkeséggé olvadjon össze, de az sem. hogy holmi általános elvi és személyi rehabilitációs hullám a nyilvánvalóan feketét is fehérre mossa. Ugyanakkor a konkrét felelősséget és általában a történész-front hibáit csakis az országos politika hátterébe, sőt, ennél is szélesebb távlatokba beleágyazva lehet felmérni. Ez azonban korántsem menthet fel bennünket saját hibáink konkrét és önkritikus elemzésének kötelezettsége alól. Az elkövetett hibáknak — elsősorben mint tankönyvíró — magam ls aktív részese vagyok s amennyire szívesen gyakorolok önbírálatof eddigi tevékenységem felett, annyira képtelen vagyok arra, hogy egy könnyed szökeléssel felemelkedjem ama — mások által már meghódított —magaslatra, ahonnan a saját hibákat Idegenként lehet ostorozni, s ahonnan éppen a fáraók mutathatják meg Mózesekké átlényegülve az ígéret új földjét. Ezzel korántsem akarom kétségbevonni számos önkritika őszinteségét, és azt a képességét, hogy az emberek egy tisztultabb szemléletet alakítsanak ki a régebbi hibák leküzdésével* Tagadhatatlan, hogy valamennyi szaktudományág közül a történettudomány művelőit marasztalja el legjobban ma a közvélemény. S ha volt bennünk hajlandóság az elmúlt tíz esztendőben arra, hogy sütkérezzünk a Gugár-árdatban, mely a magyar marxista tudomány élvonalában haladni véltünkben reánk özönlött, elegendő erkölcsi bátorsággal kelj rendelkeznünk a számonkéréssel való szembenézéshez is. Kétségkívül a legsúlyosabban kompromittált tudományok művelői közé tartozunk. Emlékezzünk csak BiTa a gúnyos "jelszóra-, amely a XX. kongresszust követő napokban terjedt el: -Mától kezdve minden másképp volt*. Hitelünk megingott s még eredményeinket is a szkepszis, nemegyszer a cinizmus hullámai ostromolják. A felszabadulás után a társadalmi tudományok közül kétségkívül elsőnek a történettudomány állt lábra, hogy felszámolja a műit örökségének súlyos bűneit, az idealista-nacionalista irányzatok által népünk tudatában okozott torzításokat. Helyzeti előnyt jelentett, hogy olyan önálló alkotómunkára alkalmas vezotőkáderekkel rendelkeztünk (Révai, Molnár, Andics, Mód elvtársak és mások), akik már a Horthy-korszakban megvetették a hazai történelem marxista művelésének alapjait, s akik részint személyesen, részint munkáikkal elősegítették a fiatal marxista történész-gárda viszonylag gyors felnövekedését. Elsőknek sajátítottuk el a marxista módszer elemelt, méginkább az aktuális politikai frazeológiát s ez nem csekély öntudattal, nemegyszer önhittséggel töltött el bennünket, amit az eredmények csak tovább növeltek. Ez az önhittség nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a kezdeti eredményeket nem tudtuk szervesen továbbfejleszteni, hogy a marxizmus— leninizmus elméletének alkotó alkalmazása helyett gyakran vulgarizálás, sematlzálás mocsarába fullnsztottuk, dogmává merevítettük a klasszikusok gazdag és mélységesen igaz gondolatkincsét. Eredményeink, kedvező helyzetünk előnyei így nemegyszer átcsaptak negatív ellentéteikbe. Legnagyobb pozitívumunk, a marxizmus—1 leninizmus ideológiájának hegemóniája, melyet az osztályharc elvi sikján vívtunk ki szakterületünk vonatkozásában is, nem szükségszerűen, nem immanens, nem ideológiánkban gyökerező okok folytán sematizmusba, dogmatlzmusba fulladt igen gyakran. Az elméleti önállótlanságból, az elvi szilárdság hiányából eredő eszmei gyá vaság, a koncepció-nélküliség, a gondolattá lanság nem egy munkánkra rányomta a maga bélyegét és hozzájárult nemcsak a történettudomány tömegbefolyásának, nevelőerejének hanyatlásához, de általában a marxista tudomány részleges diszkreditálásához is. A marxizmus-leninizmus megtermékenyítő, gazdagító hatása, mely ennek a mélységesen igaz tudománynak és módszernek a lényegéiből fakad, a ml kezünkben, nem egy munkánkban idézetekké szikkadt, mankóvá, még rosszabb esetben szemellenzővé silányult. A burzsoá tudomány helyes és szükséges kritikája üres deklarációkba, adatszerű cáfolat helyett semmivel alá nem támasztott kinyilatkoztatásokba fulladt. A műit haladó irányzatainak eredményei lassan kiselejtezésre kerültek, eltűntek szellemi kincseink leltárából* Sokan elmondhatjuk tehát, hogy rosszul gazdálkodtunk örökségünk értékeivel, hűtlenül sáfárkodtunk hozományunkkal és ráadásul eléggé gyengécske szellemigyermekeket hoztunk világra. Nyilvánvaló, hogy ebben nem mestereink a hibásak, akik csak rendszert, módszert és mintákat adhattak nekünk, de az önálló koncepció-alkotást, gondolkozást —• enyhén szólva — nem tették és nem ls tehették feleslegessé. Csak a mi hibánk, hogy anti-tntellektuális módon kiszolgáltuk az ideológia eltorzitását, hogy egy olyan szürke eplgonizmust alakítottunk kl, amely a mester-nélküli tanítványok iskolák-nélküli egyhangúságába, szín te len ségébe fakult. Az sem az elméletnek volt szükségszerű következménye, ha a marxizmus—leninizmus hegemóniája egy egészen szűk csoport kizárólagos Irányító szerepében imkarnálódott. Fő feladataink tehát: a marxi—lenini elmélet és gyakorlati történetírói munkásságunk valóságos összhangba hozatala, valamiint tudományfrontunk demokratizálása. Az elmúlt évek során újjáalakítottuk Intézményeinket, szervezeteinket. Létrejött a Történettudományi Intézet, a Munkásmozgalmi Intézet, újjászerveződött az Akadémia II. osztálya, a Történelmi , Társulat. Komoly munka indult meg az egyetemi, főiskolai tanszékeiken és a Pártfőiskolán. Pártunk és kormányzatunk biztosította munkánk anyagi fettételeit és , megbecsülését, gondolok itt a társadalomtudományi Kossuth-díjakra, az aspirantűra intézményéne, a tudományos fokozatokra, a tudományos dolgozók legutóbbi jelentós státus-rendezésére. Számos kitűnő munka, monográfia látott napvilágot, előrehaladott stádiumban van az egyetemi tankönyvek elkészítése. Méltó és fontosságát megillető mértékben előtérbe került az új- és legújabb-kori történet kutatása. (Más kérdés. hogy ennek ára a régebbi korszakok feltárásának bizonyos háttérbe .szorulása volt s nem egy káderünk tudományos fejlődését gátolta az Időleges "átirányítás* káros gyakorlata.) Msgketdtütc nemzetközi elszigeteltségünk felszámolását. A szovjet történettudomány segítségének fokozottabb igénybevétele mellett szorosabbra fűztük kapcsolatainkat a népi demokráciák tudósaival. Hosszú évtizedek után ismét megrendeztük a magyar történészkongresszust, rész vállaltunk a nemzetközi kooperációkban, küldötteink elmentek a római kongresszusra. Az Intézmények és kapcsolatok e menynyiségl gyarapodása azonban nem mindig takar magasabb minőséget, vagy akárcsak nagyobb tudományos produkciót. Az a kezdetben helyes centralizáció, intézményeink egységes, központi irányítása és területi tömörítése, amelyet az ideológiai küzdelem sikere, győzelme érdekében hoztunk létre, ma már — éppen merevségével — a további fejlődés gátja lett. A túlzott centralizáció visszafejlesztette „ tudományunk művelésének tömegbázisát, Szinte teljesen kihalt a tudományos gyűjtést, feldolgozást végző, publikáló, a helytörténetet ápoló középiskolai tanárok típusa, eltűntek a nem-hivatásos szakIcáderek (ebből a szempontból nagyim sajnálom a magántanári intézmény felszámolását); tudományunk olyan piramishoz lett hasonlatossá, amelynek csak csúcsa van, de nincs szilárd kutatási alapja, éppen ezért magassága is mérsékelt. Hiányzik egyszerűen az a mennyiség, amely minőségbe csaphatna át. De valljuk meg őszintén, egyelőre valósággal örülnünk kell ennek, hiszen egyszerűen nem is tudnánk mit kezdeni, ha véletlenül megnövekednék az elkészülő munkák száma. Igen kevés könyvet, cikket jelentethetünk meg. Az írókhoz képest, akiknek számos helyi folyóirat áll rendelkezésükre, siralmasan elmaradtunk, de hasonló eredményre jutunk, ha a külföldhöz (pl. Jugoszláviához) viszonyítjuk publikációs lehetőségeinket. Különösen nehéz a vidéki kutatók helyzete: ritkább könyvékhez, országos levéltéri anyaghoz munkahelyükön szinte alig férhetnek hozzá. Még a múlthoz viszonyítva is valósággal büntetéssé vált vidéken dolgozni. A vidéki történeti tanszekek, egyetemi könyvtárak, levéltárak a fővárosiakhoz mérten sokkal gyengébb dotációban részesültek. A vidéki bölcsészkarokon elsorvasztották azokat a tanszékeket, amelyek a történésziképzéshez elengedhetetlenül szükségesek (régészet, néprajz, művészettörténet, általában az ún. segédtudományok). Rusznyák elvtárs egy alkalommal elmondotta, hogy az Oktatásügyi Minisztérium a tudományos kutatómunkára szánt költségvetési összeget nem a tanszékeknek juttatja, hanem az Akadémiának adja. Az Akadémia ebből a pénzből csak azokat a tanszékeket dotálja, amelyek akadémiai kutatóintézettel nem rendelkező tudományágakat művelnek. Minthogy nekünk van egy akadémiai Történettudományi Intézetünk, ez tárcaszinten elszívja a tudományos dotáció nagy részét, tehát az a képtelen helyzet állt elő, hogy a tanszékek anyagi érdeke volna az akadémiai intézet megszüntetése. Aránytalanságokat kell tapasztalnunk általában a természeti és társadalmi tudományok megbecsülése, dotálása tekintetében is. Holott viszonylag csekély összegekről volna szó, hiszen nekünk nincs szükségünk drága laboratóriumokra, műszerekre, csupán csak könyvekre, folyóiratokra, némi papírra és adminisztratív segéderőre (gépíróra). E viszonylag csekély befektetések árán a társadalmi tudományok olyan eredményeket tudnának produkálni, amelyek — éppen elmélet alapjuk magasabbrendűsége folytán — a burzsoá tudománnyal versenyképesele volnának. Ismeretes, hogy a természeti tudományok területén még a technikai eredményekkel való egyszerű lépéstartás is hatalmas — kétségkívül igen szükséges és hasznos — anyagi befektetéseiket igényel. Sajnos, gyakran a legegyszerűbb külföldi kanyvés folyóiratigényeket sem tudjuk kielégíteni. Bennünket nem a vasfüggöny, hanem a valutafüggöny választ el a külföldi tudomány eredményeitől: ennék feltétlenül elzárkózás, nemzetközi lemaradás, provincializmus lesz a következménye még a magyar történeti stúdiumokban is. Elsősorban azonban az egyetemes történet művelése fog méginkább elsekélyesedni, tehát tudományunknak éppen az az ága, amelyben már eddig is szinte bűnös elmaradottság tapasztalható. Feladataink közé tartozik tejjiát a történettudomány tömegbázisának és nemzetközi kapcsolatainknak fokozottabb • kiszélesítése, elhanyagolt szakágaink egyenletes felfejlesztése (beleértve az ún. segédtudományokat is), a publikációs lehetőségek növelés (mindenekelőtt a vidék számára), valamint az anyagi dotációk arányosabb elosztása. Tudományunk általános színvonalának emeléséhez feltétlenül szükség van a középiskolai, főiskolai és egyetemi történelemoktatás szervezeti formáinak és tartalmának stabilizálására. Az évenként újra beköszöntő, „hosszú időre szóló reformok", a tantervek szenvedélyes változtatgatja, módosítása, a vizsgavend állandó fluktuációja szinte lehetetlenné teszi, hogy pedagógusainkban és hallgatóinkban, végső fokon tehát majd egész népünkben legalább fő vonásaiban kiala kult kép formálódjék történelmünk fejlődésmenetéről. A kritika és önkritika fellendítését aligha fogjuk elérni a vitaszellem támogatása, kibontakoztatása nélkül. A Petőfi-körben lezajlott viták azt bizonyították, hogy a Központi Előadói Iroda megszűnése óta még a zártkörű vitalehetőségeknek is az elsorvasztása miatt igen sok probléma, energia gyülemlett össze, feszíti az elméket. Említeni szeretném a Századok ún. vitarovatát, mely egyáltalán nem tölti be hivatását. Azokat a cikkeket, amelyek valóban polemizáltak, bíráltak, különvéleményt kockáztattak meg, vagy szemé lyi élezettségűek voltak, a múltban sorra viszautasították különböző ürügyekre, főként a proftlirozásra hivatkozva. Irodalomtörténészeink sokkal mozgékonyabbnak, rugalmasabbnak bizonyultak ezen a téren. Át kell törni ezt a rosz értelemben vett akadémizmust, poros légkört, a sajtóvitának olyan értelmezését, hogy csak az elbmerés szuperlatívuszai jelenthetik a bírálatot, helyesebben — minthogy a Petőfi-kör az áttörést már elvégezte — nem szabad megengedni, hogy ismét kemény kéreg rakódjék a kritika éltető ereire. Ezeket kívántam általánosságban elmondani. A továbbiakban anélkül, hogy elébe vágnék a vitának, szeretnék néhány szorosabban vett szakkérdést érinteni. A személyi kultusz káros maradványai, a személyiség történeti szerepének túlbecsülése elleni harc során nemegyszer túlzásokba esnek egyesek. Olvashattunk pl. a Századokban olyan bírálatot, amely a „Hunyadi János hadjáratai" kifejezést ostorozta jobb ügyhöz mél tó hévvel, mert az inkriminált megfogalmazás egyeseket állítólag arra a téves felfogásra vezethetne, miszerint Hunyadi egyszemélyi vállalkozásairól, magányos hadituráiról volna szó és inkább a Hunyadivezette néptömegek hadjáratainak említését iavallotta. Nyilvánvaló, hogy a szemé lyiség szerepének túlbecsülése a jelen példa esetében nem ilyen stirális elemek analizálásával deríthető fel, hanem sokkal inkább annak a kérdésnek tudományos mérlegelésével, hogy nem értékelték-e érdemén felül egyes szerzők Hunyadi történeti tudatosságát, humanizmusát, politikájának köznemesi-demokratikus vonásait stb. Az ellentétes irányú túlzásokra ls találhatunk nem egy példát. A Deák-kérdés forró kályhaként való kerülése pl. azt eredményezte* hogy teljességgel figyelmen kívül maradtak azok a jelentős tömegek, amelyeknek törekvései, célkitűzései Deák politikai irányvonalában nyertek megfogalmazást. Amennyire elítéljük a személyi kultusza és a legendagyártást, amely a személyiségeket elszakítja a tömegektől és azok fölé helyezi őket, épp annyira hangsúlyoznunk kell, hogy a személyiségeket a tömegekkel való kapcsolatukban, azoktól függően kell vizsgálni és a néptömegeknek a történelmi feladatok megoldásához nyújtott segítségük alapján kell értékelni. A nagy egyéniségek mérik fel az ösztönös folyamatokat, a spöntán változásokat és bennük tudatosul először a történelmi szükségszerűség. Egy másik igen aktuális feladat dolgozóink és értelmiségünk igaz hazafiságára való nevelése a történelem eszközeivel. Az elmült esztendőkben, éppen visszahatásként a sok évtizedes "reakciós felfogásra, fó feladatunknak, igen helyesen, a proletárinternacionalizmus hangsúlyozását tartottuk ós ezt állítottuk szembe a burzsoá nacionalizmussal. Ma már látnunk kell, hogy negatívumok ellenpólusain keresztül roppant nehéz a szocialista hpzafiság konkrét tartalmát tudatosítani. Történetírásunkat és oktatásunkat joggal érhette az a vád, hogy mostohán bánik bizonyos nemzeti hagyományainkkal, sajátosságainkkal. Kétségkívül rengeteget tettünk haladó, főleg osztályharcos hagyomúnVaink feltárásáért, ugyanakkor számos mozzanatot figyelmen kívül hagytunk. Ne értsenek félre: távol éli tőlem a gondolat, hogy pl. Werbőczy rehabilitálását felvessem. Ady kétségkívül helyesen járt el, amikor — évszázadok távlatából — Werbőczy nevét írta publicisztikai haragjában a reakció fekete lobogójára. (Bár meggyőződésem, hogy a maga korában talán s a feudalizmus egész történetében kétségkívül nem ő volt a legfeketébb szereplő. Ugyanígy korrekcióra szorul bizonyos vonatkozásban a Pázmányportré is, melynek kiigazítását irodalomtörténészeink már bátran megkezdték.) Ellenben gondolok pl. a Széchenyi- és Deákkérdésre, bizonyos mértékben a Görgeyproblémára, a szociáldemokrata munkásmozgalom, továbbá a polgári radikális és demokrata irányzatok értékelésére. (Ez utóbbi esetekben nem csupán posthumus elismeréséről van szó, hanem gyakran exisztenciális kérdésről is, hiszen tudju'q hogy pl. Rupert Rezsőt és Rassay Károlyt kitelepítették.) Amíg mi bizonyos tekintetben lebecsültük multunkat, addig mások az ellenkező, éppúgy elítélendő végletbe estek. Külföldről kritikát kaptam pl., hogy nem értékelem eléggé a szlávok szerepét a honfoglalás utáni századokban. Ma is az a megyőzödésem, hogy a feltételezhető igazság határain belül maximálisan értékeltem ezt a szerepet. De amennyire helytelen volt régebben a germán kultúrkör kizárólagos hatására visszavezetni a magyar fejlődést, épp annyira helytelen volna — nézetem szerint — ugyanazt a nézetet szláv vonatkozásban reprodukálni. Az igazság nem is egyszerűen középen van, hiszen egy harmadik, igen lényeges tényezőről semmiképp sem feledkezhetünk meg: fejlődésünk nyilvánvalóan a szláv és germán hatások, valamint a sajátosan magyarnak nevezhető komponensek szintézisével. összeolvasztásával magyarázható csupán. Miközben helyesen harc folyt az ökonomista megnyilvánulások ellen, a mi történetírásunk, de még inkább a szovjet történetírás beleesett a Pokrovszky-iskola másik csapdájába: a mai politika múltba vetitése mint hamis és túlzó aktualizálás támadt fel újra, nemegyszer nacionalista-ízű torzításokkal keverten. A középkori egyetemes történeti tankönyv . (egyetemi tankönyvről van szó) pl. a Vatikánról mint kémközpontról emlékezik meg, továbbá azt állítja, hogy a kora-középkori szlávok haditechnikája fejlettebb volt, mint a bizanciaké. Szerinte Mohácsnál egy cseh—magyar hadsereg szenvedett vereséget. Már a XVI. század második felében a balkáni népek egyesítésüket és felszabadításukat a török iga alól Moszkvától várták sth. Ugyanez a tankönyv — a Pankrátova-félét nem ls említve — az orosz cárok minden háborúját igazságos és felszabadító vállalkozásnak tünteti fel, sohasem hódítónak. Ez a vonal az újkorban is folytatódik. Nemcsak Szibéria gyarmatosítása volt egyedülálló módon békés és humánus vállalkozás, de a cérizmus hódító vetélkedése az angol gyarmatosítókkal a Közép-Keletért is egyoldalúan mint haladó, igazságos politika, az angolok ugyanilyen jellegű törekvése pedig mint jogtalan agresszió nyert értékelést. Vagy említhetnénk a polgári forradalmak végletesen leszűkített szemléletét. Nagyon (Folytatás ŰZ 5. oldatonJ