Délmagyarország, 1956. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-16 / 219. szám

Vasárnap, 1958. ssept. 18. 5 délktgyqhorszíg Szülők hozzászólásai A ledorongolás, a hozzáköliés ellen A KOSZTÜM Mini szülő szeretnék hozzászólni a Délmagyarország •Vitafóruma* keretén belül szeptember 9-én megjelent gondolatokhoz; Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a magam részéről a szigorú nevelés híve vagyok. Véleményem szerint, ha a szülő mindent ráhagy gyermekére, majomszeretettel minden kívánságát teljesíti, a társadalom számára nem értékes embert, hanem Inkább koloncot nevel. Természetesen emellett feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a szülő a nevelés érdekébon tartson az iskolával rendszeres kapcsolatot, továbbá tartassa be gyermekével az iskola rendelkezéseit. Meg kell azonban mondanom. kedves Pálfi Gyula, elsősorban írásának hangjával nem értek egyet, ön elítélőleg azt állítja, hogy Bóday elvtárs sértegeti —i —c-t, ugyanakkor az ön írásának hangneme és egyes megállapításai mélyen sértőek —véleményem szerint — Bóday elvtársra. Egyáltalán az tűnt kl Írásából, hogy félre akarja magyarázni Bóday elvtárs cikkét, aki végeredményben amellett szállott síkra, hogy nem olyan nagy tragédia az, ha szülői felügyelet mellett egy gyermeket elvisznek a 8 órai esti mozielőadásra, különösen, ha egy olyan remek filmről van szó, mint a •Rumjancev-ügy* Itt meg szeretném említeni, velem is előfordult már, hogy elvittem gyermekemet az esti előadásra, de korántsem azért, mintha az iskolai szabályokat nem tisztelném —, hanem azért, mert gyermekemet nem volt kire hagynom. Más időpontban pedig nem értünk rá, mivel feleségem is dolgozik. Nem qoridoHa kedves Pálfi Gyula, hogy ennek az esti mozi-problémának itt lehet a gyökere — és esetleg Bóday elvtárs és több más szülő is, ha viszi — ezért viszi az esti előadásra gyermekét. írásának olvasásakor az a véleményem alakult ki, úgyszintén feleségemnek is, hogy az ön erőltetett, a valóság/ nak nem megfelelő következtetéseket van le. Igy szerintem az a megállapítása sem helyénvaló, mely szerint Bóday elvtárs cikkével »— a társadalmi nevelés megvalósulásának első lépéseit gáncsolja el*. Ezt azért nem merném mondani. Erősen erőltetett és nem lehet helytálló az a következtetés sem. mely szerint Bóday elvtársnak halvány fogalma sincs a pedagógiáról, mivel a növendék szó használatát kifogásolja. Megjegyzem, hogy ez esetben egyébként én sem értök teljesen egyet Bóday elvtárssal és nem találom szerencsésnek azt, amit a növendék azé használatáról írt, azonban mégsem merném ilyesmiből az ön által levont következtetést tenni. Határozottan ellenszenves volt előttem az a revolverezésnek is tekinthető kijelentése, mely szerint — remélhetőleg felelősségre vonja osztályfőnöke Bóday elvtárs kislányát. Nem gondolja, kedves Pálfi Gyula, hogy az ilyen megnyilatkozás azt a gondolatot keltheti egyes szülőkben, hogy ne merjenek a pedagógiai kérdésekbe beleszólni, mert ha esetleg ellentmondanak, úgy gyermeküket vonják felelősségre? Márpedig, ha ez történne, a legmerevebb dogmat izmus megvalósítását jelentené. Szeretném még azt a véleményemet ls kifejezésre juttatni, hogy az elfogulatlan olvasó semmi esetre sem következtetheti azt Bóday elvtárs cikkéről, hogy pártfogolja a mozik előcsarnokában cigarettázó, köpködő és kéregető gyermekeket. Ügyszintén azt sem, mintha Bóday elvtársnak kifogása lenne az ellen, hogy a szülők a pedagógusokkal vállvetve működjenek. ön pedig, kedves Pálfi Gyula, a fenti következtetéseket vonta le, Valahogy rosszindulatúnak, csaknem rágalmazónak kell tartanom az ön következő mondatát, még akkor is, ha kérdőjel van utána —: •önnek (Bódaynak) fáj, hogy több évi szívós harc után a nevelés kezd az egész társadalom ügyévé válni?* Ezt a mondatot maga az a tény cáfolja meg, hogy Bóday elvtárs megírta a szóbanforgó cikket, amelyben a nyilvánosság elé tárja véleményét, Véaezetűl, kedves Pálfi Gyula azt a megállapítást teszem, hogy említett írásával, ledorongoló tendenciája és félremagyarázó, nem egészen jóindulatú állításai és következtetései miatt nem érthetek egyet. Valahogy olyan rossz emlékezetű előttem az a dolgokba erősen mást belemagyarázó stílus, amit ön használ. Rossz emlékezetű azért, mert a XX. kongresszus előtti helytelen módszerekre emlékeztet. A ledorongolás, a dolgokhoz való rosszindulatú, vagy bármilyen hozzáköltés sohasem lehet igazán meggyőző. Ezt azt hiszem önnek is be kell látnia, kedves Pálfi Gyula. Érces Ferenc FARADTAN A pedagógusokkal együtt... lépegető idős néni nyitja ki az utcaajtót Petőfitelepen az egyik utcában: idős Nagy Andrásné. Május elején töltötte be a 83. évét. Majd fél évszázadot dolgozott régi úri házaknál, mint mosónő. Nyolc gyermeket nevelt emberré saját erejéből, meg a férje félig-meddigi támogatásából. Most hogy esztendeje láttam utóljára, meglepően törődöttnek nézem széles-ráncú alázatos arcát. A sokrétű szarkaláb mögül bágyadtan tekint rám picii súlyos nézésű szeme. Kedvesen viszonozza köszöntésem, s majd csak bocsánatkérően mondja: — Ne haragudj kedves fiam, hogy ilyen rendetlenségbe fogadlak, de a múlt héten végeztem a ház külsőbelső meszelésével, most meg az ólat tapasztom. — Hát, nem András bátyám végzi ezt a munkát? — kérdezem. — A' biz' nem ér rá, dolgozik, meg a sok párt és egyéb munkája. Meg aztán megissza a maga két, három fröccsét, legtöbbször a késő este veti haza. Meg az őszintét mondva, nem is fűlik a foga az ilyesfajta házimunkához. — Hát a keresetét... még mindig felezi — szakítom meg a tényállás vázolása közben Nagy nénit. merre változik, a szegénység csak Itt marad. Az igazat megvallva Nagy András bátyámat soha se szerettem. Nem volt jó családapa, meg nem ls volt jó férj. Jó kommunistának, becsületes elvtársnak tartottam, és ma is az, de bizony furcsa egy ember a családjában. A gyerekei iskolapajtásaim voltak, később barátaim. Azután eszem érésével ennek a hihetetlenül önfeláldozó anyának csodálója lettem. — Na fiam, kenjek egy kis zsírost? — — Egy szeletet, Nagy néni, eredt AMINT UTÁNA Bóday Pál cikke óta nagy figyelemmel kísérem a »Délmagyarország*-ban zajló vitát. Hiányolom, hogy a szülőktől nem érkezik hozzászólás. Az én érzéseimet a vitával kapcsolatban legjobban Pálfi Gyula főiskolai tanársegéd megjelent cikke fejezi ki. Ugyanakkor nem helyeslem Fejér Dénes cikkének hangját és nagy elragadtatását Bóday Pál cikke iránt, valamint ö. Csontos Magdára yonatkozó kifejezéseit, mint a •nevetséges*, •értéktelen* stb. kitéte'éket. Nem helyes, hogy a pedagógusok cikkeikre ilyen válaszokat kapjanak az újságban. Vajon mit szólnak ehhez a gyerekek? Mi, szülők a tanítók és a tanárok iránti szeretetre neveljük gyermekeinket és hálásak vagyunk a szigorúbb rendszabályokért. Szeretnénk rendes, becsületes embereket nevelni gyermekeinkből. Ezt pedig csak a pedagógusokkal közösen érhetjük el. Bóday Pál szerint a tiltott dolog vonzó a gyerek ©lőtt. Nos, az elmúlt években Igen sok tiltott dolgot megengedtek a gyerekeknek. S ha ma már intézkedés kellett ezek eltörlésére, semmi sem igazolja a nagy engedményeket. Sajná'om, hogy a szülők | nem szólnak hozzá ehhez a vitához. Pedig én a szülői értekezleteken sokszor hallottam, amint kér'ék a tanítót, vagy a tanárt, hogy legyenek szigorúbbak. A mai napig is sok szülőnek az a véleménye, hogy a feleslegesen sok engedmény csak romlására volt a gyerekeknek. Siska Antainé Sándorfalva. Árpád u. 18, I TUPOD FIAM I vényige korában szokták hajlítani, mert idős korában eltörik... Megértem a találó közmondást. Aki fiatalon nem hajlott, vénségére már nem sokat lehet kívánni tőle. Újra csak megszólal, hangjában bánat bujkál: — Már nem ls törődöm az ilyenféle dolgokkal. Belefáradtam a hasztalan prédikációba. A sok-sok évek egymásutánja egyformává tett előttem jót is, meg rossza* ij. Tudod fiam, a gyerekeim boldogsága meg az unokáim szép élete kárpótol mindenért. Kis időre elhallgat a beszédben, azután kellemesebb, vidámabb hangon folytatja: — Gyere be fiam. Igaz nem tudlak kínálni, legfeljebb zsíroskenyérrel, ha szereted, de azt szívesen adom. Így volt ez tavaly is, meg azelőtt is, meg mindig. Ebben a házban a szegénység ütött tanyát, és a világ bárfl fák védelmében Szeged lakói fájdalommal látják az amerikai szövőlepke hernyójának pusztításait. Különösen nagy a kár az államosított házak udvaraiban, most az ott lévő fákkal senki nem törődik ós így azok lassan a szövőlepke martalékai lesznek. Többen panaszkodtak már ezért, s ennek ellenére a KIK illetékes házlcezclőségei félvállról kezelik a lakók bejelentéseit, s még nem keresték fel a Növényvédő Állomást. Ezúton is felhívjuk az illetékesek figyelmét a jogos panaszokra, s reméljük, ha a KIK nem is, de a mezőgazdasági osztály intézkedik majd, s a fák megmenekülnek a szövőlepke további pusztításától. A magyar történettudomány időszerű kérdései Folytatás a 4. oldalról kevés szó esett progresszív vonásaikról, arról, hogy milyen óriási haladást hoztatt az idejétmúlt, megmerevedett feudalizmussal szemben, annál több a korlátaikról a szocialista forradalomhoz viszonyítva: valósággal számonkérték a proletárforradalom feladatait a XVIII. századtól. Roppant jellemző volt a Marx és Engels által is használt „nagy francia forradalom" terminus gondos kerülése, sőt, gyomlálása, jóllehet aligha hihető, hogy az Októberi Szocialista Forradalom nagyságának elismerése ezen fordulna meg. A káros, torz aktualizálás eredményezte azt a képet, mely szerint az észak-amerikai függetlenségi háborút csupa korlátolság jellemezte, vezetői — Washington, Franklin és a többiek — rendre tucatliberálisok lettek volna, amely Lincoln pályájának pozitívumait nem ábrázolva csak nagyburzsoa korlátait emeli ki. A haladó hagyományoknak ez a tagadása, hallgatással mellőzése nyilván aktuális politikai tekintetben is káros, taszító, zavaró hatású (gondoljunk pl. az amerikai marxistákra, akik szintén olvassák ezeket a munkákat). Jellemző ebből a szempontból Bobrova Mark Twain-tanulmánya. A Huckleberry Fynn szempontjából mérlegelve a XIX. század közepének amerikai viszonyait, elemzi azt az epizódot, amikor a tutaj utasai lefelé csurognak a Missisippin azzal a szándékkal, hogy Cairo-nál az Ohioba fordulva egy szabad államba menjenek. De véletlenül elvétik az Ohio torkolatát s így néger útitársukkal a legsötétebb, rabszolgatartó Délre tévednek. Bobrova szerint ezzel Mark Twain azt akarta volna szimbolizálni, hogy teljességgel mindegy volt, merre mentek, hiszen Amerika földjén sehol sincs szabadság. Az ilyen és ehhez hasonló durva módszerek alkalmazásával a történetírás aligha tudja feltárni és ábrázolni az élet gazdagságát, sokrétű bonyolultságát, árnyalatait, a végletes pólusok közti átmenetek széles skáláját, a társadalmi valóság egészét. Az utolsó kérdés, melyet röviden érinteni szeretnék, a forma problémája, mely éppúgy objektív jelenség, mint a tartalom, melytől elválaszthatatlan. Korántsem tekinthető véletlennek, hogy mind a fantáziátlan, értékelésnélküli adathalmaz, mind a bizonyításnélküli fráziszuhatag, mind pedig a kiollózott idézetek végtelen egymásutánja egyaránt reménytelenül lapos, unalmas stílussal, nyers és primitív formával szokott párosulni. Az ilyen munkának nincs sava-borsa, szürke, aszott tudományos-bürokratikus nyelvezetén eltikkad az olvasó. Ma sem tudom pontosabban megfogalmazni, mint egy régebbi megemlékezésemben írtam: »a mi hivatásunk egyik nélkülözhetetlenül fontos és tiszteletreméltó ágazata... (a) tények gondos összegyűjtése. De nem kevésbé lényeges a tények feldolgozása, megelevenítő és értékelő összesítése, ami tudományos és művészeti feladat egyszerre: nyelvünk ismeri a .történész', ,történet-tudós' mellett a .történetíró' kifejezést is, jóllehet ml, történészek, gyakran megfeledkezünk róla s nem kis részben ez az oka annak, hogy müveink és tankönyveink az ifjúság és a nagyközönség szívéhez oly nehezen találnak utat. Az igazi történetírói alkotás a gazdag tudományos tartalom és maradandó értékű művészi forma szintézise s épp ez utóbbiról mondtunk le lusta nemtörődömséggel az elmúlt esztendőkben. Ideje, hogy csiszoló műgonddal, a tudományos alkotóerőhöz járuló művészi készséggel pótoljuk mulasztásainkat*. Ezzel be is fejezem mondanivalómat. Meg vagyok győződve arról s ennek nemegyszer hangot is adtam, hogy elkövetett hibáink alapvetően nem fejlődésünk objektív szükségszerűségeiből fakadtak és nekünk sem volt szükségünk elkövetésükre, hiszen igazságunk objektív jellege lehetővé teszi s egyben meg is követeli a torzításmentes, gazdag valósággal adekvátan gazdag ábrázolást, elemzést. Meggyőződésem, hogy minden objektív és szubjektív előfeltétel rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy az alkotó marxista történetírást jogaiba visszaállítsuk és visszaszerezzük tudományunk csorbítatlan hitelét. a foglalatosságnak, apró, eres, bütykös kezével, elébem villant érgörcsös, dagadt lába. Azon tűnődtem, hogyan tud ja ez az idős asszony ilyen fáradt, beteg lábakkal elvégezni ezt a nehéz munkát. — Egyél fiam, igazán örülök, hogy meglátogattál — nyújtja a tányéron a szelet zsíroskenyeret. — Hát a gyerekek, hogyan, s mint vannak — kérdezem az örök kérdést, hiszen tudtam, ez az egyedüli téma, amely kedves, vidító ebben az otthonban. — Jól vannak. A tavaszon született a kilencedik unokám. Igaz sok gondjuk, bajuk van azoknak is. Hiába, ha az ember szegényes, akkor a „nincs", üldözi, ha meg jól megy a sora a sok gond emészti. — — Hazajárnak-e néha-néha •— vetem közbe. — Nemigen. Jóskám tábornoki iskolán van külföldön, Pistám vezérigazgató Győrben, Panni az országos pártnál van, Jani főmérnök Csepelen. A többiek is mind vezető emberek, Zsuzsikám még tanul. De hiszen ezt te is tudod. Persze, hogy tudtam én, da azt még jobban tudtam, milyen jól esik, ha elmondhatja az ő büszkeségeit. Különösen olyan valakinek, aki nem irigykedve hallgatja végig, mint ahogyan egyikmásik szomszédnál könnyen megesik az ilyesmi. — Nemigen járnak haza — folytatja. — Nem érkeznek ilyesmire. Meg ahogyan én látom, nemigen érzik jól magukat ebben a kis városvégi szoba-konyhás viskóban, öl: már más emberek. Szép parkettás lakásban, fürdőszobásban laknak. Jóskám meg Budán. Tudod fiam, amikor mosni jártam és láttam a szép úri lakásókat, mindig olyat kívántam magamnak. Hát ha én nem is értem el, de az én drága gyerekeimnek megadta a demokrácia. Én már öreg vagyok, ők meg fiatalok, okos, tanult emberek, nagyon sokat dolgoznak. Megérdemlik. De azért még most is irigykedve nézegetem a belvárosi lakásokat, ahová takarítani járok. — Hát még most ls dolgozik Nagy néni? — Mit csinálnék, miből élnék meg? — A gyerekek... nem ... — Ajh, nem úgy van az fiam. Van azoknak épp elég gondjuk. Nagyon sok kiadásba kerül ám a lakás, a ruházkodás, meg az a módi, amilyen magas helyeken szükséges. Nem kívánhatom, hogy engem is támogassanak. Bár egyszer mondogatták, bogy „mama magának rendszeresen adunk pénzt". Tudtam én, hogy akármilyen jószívűek is, nem tehetik a sok kiadás miatt. — Valamit csak adhatnának — próbálom elősegíteni a helyes gondolkodást. NEM NAGYON I f?" ! gadnám én el. Szégyelném a menyeim előtt, meg a vők előtt is. Nem akarom én, drága gyerekeimet olyan szégyenkezésbe hozni. — Mennyi jár a takarításért egy hónapra Nagy néni? — — Kétszáz az egyiktől u meg a másiktól is. Csak az a város ne volna olyan messze. Az nagyon fárasztó már nekem, hiszen a villamos is fél óra járás ide. Meg aztán a parketta kefélése nagyon nehezen megy. Azért mégis könnyebb ez a munka, mint a mosás. Próbálkoztam azzal is, de hiába, nem birom már. Észrevettem, hogy kedvet/ len lesz. Közbeszóltam hét. Megkérdeztem, milyen tervei vannak, mit szeretne elérni életében. Hamiskáson rámkacsint,, valósággal örül. — Tudod fiam, neked elárulom,- mert senkinek se merem elmondani. András összeszidna az ő cifra, csúnya káromkodásával. Másoknak meg azért nem mondom, mert hátha nem sikerül. Szóval szeretnék én egy sötétszürke kosztümöt, mert még soha életemben nem volt. Ügy gondoltam, legyen ez az első meg az utolsó. Már 410 forint összegyűlt. Minden hónapban 40 forintot teszek félre. Valahogyan szégyenlem magam a menyeim, meg a vőim előtt, ha évente, két évente belátogatnak hozzám. Nincs nekem egy valamirevaló ruhám. Nem szóltak ők azért, mert kopott vagyok, hiszen áldott emberek, csak hát az ő finom ruháik mellett én olyan elesettnek érzem magam, mint egy koldus. Alig tudtam visszafojtani megindultságomat. Gyorsan meg is kérdeztem, hogy beszéljek valamit: — Mikorra gondolja, hogy meglesz a kosztümrevaló? Hosszas hallgatás következik. Közben már alig látunk az alacsony pallatú konyhában, egészen beszürkül. As újságnyi kis ablakon nézegetem a kertet, figyelem a barackfák sárga, hulldogáló levelét. — Hát tudod fiam, a jövő év decemberére lenne meg a rávaló. Mert még 560 forint hiányzik. Ez bizony még hosszú idő. Addig sok minden történhet. — Ha közben elhalnék, akkor meg úgyse kell már a kosztüm — válaszolja csüggedt, szomorú hangon. Azon tűnődök, hogyan segíthetnék én ezen a nagyszerű munkásasszonyon. Végül kisütöm, hogy kölcsönt kínálok, majd megadja. — Azt gondoltam Nagy néni, adnék én magának 560 forintot és megcsináltatjuk most ezt a kosztümöt... | CSODÁLKOZÓ / tekinnéz rám. Már-már bocsánatot akarok kérni kijelentésemért, amikor lemondóan megszólal. — Dehogy kell a te pénzed fiam. Ha megtudnák a gyerekeim, hogy ennyire megaláztam őket, talán le is tagadnák az anyjukat. Igazuk is lenne. Látom nagyon küszködik magában. Felcsillant előtte egy lehetőség és a távoli reménység egyszeribe egészen közeli valóság lett. De a gyerekeit féltő anya azon töpreng, vajon milyen bajt jelenthet ez az ő gyermekeire nézve. Kisegítettem nehéz helyzetéből. — Nem mondom én el soha senkinek. Ez mindig a kettőnk titka marad Jövő decemberben majd eljövök meglátogatni és megadja nekem a pénzt. Azzal leszámolok 560 forintot, elhárítok minden tiltakozást és elköszönök. Két sarokkal odébb András bátyámmal találkozom. Üdvözöljük egymást. Viccesen azt mondom neki: — Megérdemelne egy szép kosztümöt Nagy néném. Miért nem lepi meg egyszer, had örüljön ő is. — Kosztüüüm, még mi a Jézus Mária nem. Jó annak a daróc is — válaszolja borízű bölcsességével. Tegnap találkoztam Nagy nénivel a Lenin utca sarkán, a csemege üzlet előtt: gyönyörű, sötétszürke kosztüm volt rajta, meg szép barna cipő a lábán. | AKARATLANUlT| a keserűség és szégyen ide, szégyen oda, fényes nappa' könnyezve borultam az idős néni vállára. Aztán meg őt igyekeztem a sírásban csitítgatni. Megdicsértem a szép kosztümöt és megigértem ismét, soha nem beszélek erről senkinek. Nem akarom, hogy megtudják a gyerekek a kosztüm történetét, mert talán megsértődnének és sértődöttségükben — András bátyám helyeslése közben — elvennék tőle a kosztümöt. Siklós János