Délmagyarország, 1956. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-11 / 9. szám

DELMIGYHRORSZIG Szerda. 1956. január 11. Családi per Újságíró—író bál lesz Szegeden IRODALMI MELLEKLET ***************************** DCaiiek ^ipula ídejiang,^a Gyuszinak sok, fiataloknak való könyve volt. Azért is látogattam meg az egyik telet-jelző, borúra hajló vasárnap délutánon, hogy kedvemre válogathassak az olvasnivalóban. Gyusziék a város szélén lak/tak, a nádas-szittyóa, bűzhödt tavú körgátrész mögött, a Bakucz-telepen. Néhányéves, friss település volt ez, jóval alatta feküdt a város amúgy se magas átlagos terepszíntjének, s csak valami úri huncutság folytán egyezett bele a városi főmérnöki hivatal, hogy itt lakóházakat építsenek. Kisemberek, félproletárok és gyári munkások vettek itt — összetouporgatott pénzecskén — parcellát, s akkoriban már 3—1 foghíjjas utcára való ház állt a zsombékos, latyakos síkságon. Ki-ki erejéhez mérten ragasztott házikót vagy épített házat magának. A kisiparosok megemelt téglaépületeket, a szegényebbje vályogfalú kunyhót sikjerített. Egy ilyen vályogfalú házikóban laktak Gyusziék házigazdástóL A házacska közepetáján emelték a közös konyhát, ebből nyílt egy-egy ajtó az utca felöli szobába — s az udvariba, melyben Gyusziék húzódtak meg. Rángató* csengőt találtam az ajtófélfán, s amint ezt megcibáltam, mogorva nézésű, karikalábú mamóka döcögött elő kaput nyitni. Csomós fehér szemöldöke alól szúrós, barna szem szúrt rám, s keserű vágású, ráncövezett száját bajuszforma, ősz pihe nőtte be. Nem fogadta köszönésem, mint aki nagyot hall. — Kit keres? — kérdezte tompa, mély hangon. — Kulichékat — siettem a válasszal s büszkén tettem hozzá: — A Gyuszi barátja vagyak. Ettől sem hatódott meg nagyon az öreg néni. Szótlanul fordított a kulcson, megfordult maga is, s a kikopott földű, homokkal szórt tornácon át a konyháig vezetett. Földes, kisablakú kanyhácska volt, hamuval hintették tele az alját. Ezzel iparkodtak felszívatni a talajnedvességet, mely telenktnt tócsákká nőtt a szobákban is. A néni szótlanul mutatott Kulichék ajtajára, s behúzódott az első szobába. Kopogtam s izgatottan nyitottam be a homályos, enyhén orvosság-szagú, parányi ablakú szobácskába. Mintha csak nagyanyámhoz nyitottam volna be. Két bordóra festett kopott ágy, fölötte dióbarna pácolt rámáiból katonaforma, bajuszos ember nézett szembe — bizonyosan Gyuszi elhunyt édesapjának képe —, jobbszélen, a kis dobkályha mellett pokróccal betakart prlccs sötétlett. Baloldalt, a félig-vak fali tükörnél a többi bútortól elütő, új könyvespolc, rendezett tömörségben telerakva könyvekkel. Nem nézhettem meg, milyen könyvek voltak, mert az ágy lábához tolt, őszirózsa-csokorral csinosított asztalka alól mocorgást hallottam. Nagyranyílt, ijedt szemmel 8—10 éves forma kislány kászálódott elő onnan, feketepettyes cicát szorítva magához. — Hol a bátyád, Jolika — mosolyogtam rá barátságosan —vagy édesanyád?. Még jobban meglepődött, hogy a nevét is tudom. Elnyitotta kicsit szájacskáját s le nem véve rólam a, szemét, vezetett az anyjához. Hátul, a vasdarabokkal bőven megrakott fészerben mosott Terus néni, Gyuszi édesanyja. Hétköznapokon úriházaknál csinálta ugyanezt, a családra csak a vasárnap délután juthatott. Elnéztem fóradféinyű barna szemét, mosolygó arcát, s lúgmarta vörös kezefejét, mely oly különös módon ütött el a könyéktáj fehér bőrétől, akár az édesanyám kezén.., Csak egyszer találkoztunk az utcán, de azért megismert. — Mindjárt itt lesz Gyuszi, addig ülj a sámlira, kisfiam. Messze lakunk tőletek, biztosan jólesik a pihenés. Nem pihentem sokáig, hamarosan kivágódott az ajtó s kipirult arccal dobbant be rajta Gyuszi, teli vödrökkel, nyoméban két 18 év körüli lány s egy vöröshajú fiatalember szorongott. Gyuszi a parányi szobába húzódott velük. Negyedóráig tárgyalhattak, akkor gondterhelten, szótlanul bújtak elő mindhárman, kivéve Gyuszit, ö jókedvűen búcsúzott. —. Andriskám, két érán belül itthon vagyok, addig válogass a könyveimből a polcról. — A szaktársat nem viszszük? — kérdezte Gyuszitól a feketehajú lány. — Ezt a tökmagot? — dalárdába? — fitymálkodott a vöröshajú —. Hisz ennek mutál a hangja! — Nem a hang a fontos — mondta nyugodt derűvel Gyuszi —, hanem a szív —, És biztatóan intett felém fejével. — Legközelebb, ha érdekesebb dalt tanulunk, elviszlek, Andris, jó? — Jó — feleltem, bér kicsit fájt a szívem, hogy nem mehetek mindjárt velük. Ahogy a polcon matattam pár percig, valami eszembe villant. Kifutottam a színhez. Terus néni a ruhásüst mellől két hatalmas vödröt csörgetett, hogy viaet hozzon bennük. Miután a vödröket nagy szabadkozása ellenére kivettem a kezéből s megfordultam velük a kútról, a vénasszony is kitotyogott az első szobából. — Te Terus, te Terus — csóválgatta a fejét —. Hát már megint itthagyott a fiad? Eltűri, hogy te cipeld még a vizet is? — Itt az adjutánsa — nézett rém mosolygó szemmel Terus néni. — Hát a fiatalúr hova lett? — Dolga van. Az öregasszony körülsepert jobbjával a levegőben, fordult is egy felet, mint valami berzenkedő vén kotlós és bosszúsan kotyogott: — A lányokkal? A fene se látott ilyet, hogy egy fiatalemberért a lányok a lakására jöjjenek. Jó firmák lehetnek. Terus néninek megállott a keze a mosásban, kicsit maga elé tűnődött, aztán felemelte fejét s csendesen mondta: — Rendes lányok ezek, Vozári néni. ~ Ezek? Mér a szemük, se áll rendesen, Terus. Valamikor nem voltak ilyen szemérmetlenek az eladólányok. Dehát az más világ volt. Most megszaporodott az emberek bűne s az égre kiált. Sodorna és Gomora ez a város is, meg az egész föld. — Az lehet — mosolygott Terus néni —, de nem ezek a fiatalak tették azzá. De talán ők fogják megváltoztatni. •— Ezek? Nohiszen.,, még csak az kéne! Attól kódulna a világ —, s dünnyögve sántikált vissza az első szobába. Terus néni rámnézett derűsen s csendes bizakodással mondta: •— Nem azon vagytok ti, hogy kóduljon a világ, hanem, hogy meggazdagodjon. Aztán vörösreázott ujjaival újabb foltos ingnek állt neki. Én is hozzáfogtam volna az olvasáshoz, ha Gyuszi haza nem érkezett volna váratlanul. — Mifélék voltak a vendégek? — kérdeztem tőle —, Inasok? —• A vöröshajú igen — felelte Gyuszi. A szoba félhomályába meredt, majd ismét megszólalt. *• PWWII myáiichAz üzem sokszor tizenkét óráig foglalkoztatja őket. Kapupénzt se kapnak, de a főnök nagykegyesen megengedi, hogy másnap reggel 7 óra helyett fél nyolckor mehessenek be. Ez a félóra a jutatom... Egyötven a kezdő fizetés. Egy öltözőinek kinevezett szűk odúban negyven-ötven tanonc öltözik, vetkőzik. A ruhák falbavert szegen rongyolódnak. Hát bele lehet ebbe nyugodni? Vagy egy gyerekét igazán szerető szülőnek?.., Hát nem kell azon harcolnunk, hogy emberséges tanulóotthonokat kapjanak a gyerekek, gondos ellenőrzéssel? Elhallgatott, kicsit a fejét is lehajtotta tűnődve. Am én vidáman s ragyogó szemmel vetettem fel a fejem: i— Hanem a te édesanyád .., Beszélgettünk .., Akárcsak az én anyámat hallottam volna. — Anyám? ö tejjel magasabb mindnyájunknál. S mintha a homályba burkolózó kicsi szobát sziporkázó világosság árasztotta volna el, amikor Gyuszi rövid csend utón megszólalt: — Az anyák a legnagyobb hősei ennek a kornak. Eljön az idő, amikor az emberek könyvekkel, szobrokkal és gyönyörű festményekkel emlékeznek meg a hős anyákról, akik olyan fiúkat neveltek, akák tudják, mit kell csinálni, hogy szebb legyen az élet.., egyre kevesebb legyen a könny és egyre több a mosoly az emberek arcán.., — Én úgy érzem — mondtam alig hallhatóan, elszorult torokkal —, hogy ezt soha nem hálálhatjuk meg a mi szüteintonek. — Kétfélekép is meghálálhatjuk — válaszolta Gyuszi —. Ügy, hogy a munkájukon, küszködésükön segítünk, amennyire csak telik az erőnkből, meg az időnkből. Meg úgy, hogy azon dolgozunk, hogy az ő unokáik minél előbb megkóstolhassák a szabad élet jóízét. Dér Endre Gyere csak, Éva, csöppnyi lányom, édes. Védj meg, a bátyád ellenem pöröl, s anyád, a drága sem kiméi, ha kérdez naponta: hol a vers, mely tündököl lányoddal? Milyen gondos apa vagy! Minden más fogja lelked, s oltja lázad, az olthatatlant, s lányodért szakadt sóhaj kél csak, melv verssé sose lázad. t Védj meg fekete gyémánt két szemeddel, hogy értjük egymást, mint a májusaik a szerelmesen bennük érkezettel, hisz mindkettőnket május-éj hozott, s nem tudja senki, hogy a verseket hangos jöttöddel sokáig te írtad, s én csitítgatva becézgettelek, <mig megálmodtam legszebb álmainkat. Látod, pörölnek. Szólj nevetve rájuk, hogy megírtam a lélek lapjain a teérted is boldog szárnyalásuk és féltésük, mely zsongó, mint a fém. Védj meg, kis Éva. Hangos jöttödön érlelt a tegnap termékeny nyugalmat. Mondd meg, hogy minde n vermét több öröm, amíg szivenemei én is botakarlak. LŐDI FERENC A Magyar Sajtó Napja alkalmából a szegedi újságírók és írók február 4-én, szombaton este bálát rendeznek a Hungária összes termeiben. A bál teljes bevételét a szegedi ifjúsági üdülő- és vízisport-telep felépítésére fordítják. A szegedi Nemzeti Színház több művésze már felajánlotta a bálon való közreműködését, szereplésükkel járulnak hozzá az ifjúsági strand sikeres megvalósításához. Szegeden máris óriási érdeklődés előzi meg a rendkívül színesnek, érdekesnek ígérkező újságíró—író bálát. ÍGY ÍRTOK TI! Részlet Dér Endre regényéből „így irtok ti" — Karinthy Frigyes nyomán mostantól keid( ve a Szegedi Szép Szó minden száma egy-egy szegedi Iró arcképét mutatja be eleven csipkelődéssel és őszinte szeretettel. Meghatóan szelíd, kékes csillogású, ezüstrezgésű reggeli fény merengett kerékpárcsengőink nikkelén. Hajnaltündér már levonult az égbolt aranyhullám-mosta színpadáról, s a zümmögés, amely a lombok visszájának vakabb felületén remegett, özön erő titkos zárát pattantotta le harmatszikikadáskor. Ott berzetélt már a nyáj a gingalló-bokrok árnyas felében s a kis feketegubancos jószág, a sónya puli jól vigyázta nyomukat. Sudármagas. sudármagas [a nyárfa teteje, halványsárga, halványsárga fonnak a levele. Jani kilépett a ház elé, megmosdott csak úgy a szájából, ahogy otthon szokás, egyik kapcájával megtörölte barnapiros, egészségtől majd kicsattanó képét s elkurjantotta magát: — Hé, Bazsa! Hangja ellágyult, mikor a zsó-t mondta s még sokáig ott remegett Kertaljaiék harmatmosta kertaljának kukoricáé su mái és tökgerezdjei között. A toronyban delet harangoznak, a felem tetejére süt a nap. Bárcsak olyan közel volna Isirom, mint amilyen rövid az árnyéfkom. Jani ócska kerékpárját íeltaszajtotta a gátra. Bezzeg nem ilyen kerékpárja volt a Téli dal A tél fűrésze megcsikordult reggel es belehalt az ősz. Nekünk esett aztán jeges szelekkel, azt hitte, hogy legyőz, Mi szívünket emeltük fel elébe, hogy védőpajzs legyen, s az emberi szív élő melegére könny csillant a jegén. Előbb esák egy könny, aztán könnyé olvadt az egész téli jég, és behúzta a fagy-szörny összeborzadt, bozontos, vad fejét. Mi nevettünk és mint suttyó-korunkban csúfolni kezdtük őt: -Ne ijesztgess, vén bohóc, hasra csusszansz a mi erőnk előtt! Szél paripánkan most hiába hoztad reánk a zord jeget — ha hozzánk ér, úgyis semmivé olvad, a szívünk jó meleg!Gurszky István főispánnak, szolgabírónak, jegyzőnek, papnak, kuláknak, csendőrnek. Azok nikkeles, fényeskerekű, ezüstküllőjű, rézhuzalú, svéd golyóscsapágyú, vulkán-dinamós, BZÍvacsülésű kerekeken nyargaltak, míg az enyéim, akik dolgoztak, üyen nevetséges, rozoga, összetákolt, minden pillanatban szétesni készülő, porkavaró, zörgő-morgó, folytontaposó, láncledobó, nyolcasbabillegő, kerítésmagas szerencsétlen alkalmatosságokon. Amidőn hátranéztem a marhacsapástól rücskös, zötyögő gáti úton, megláttam Janit, amint ifjúi erejének sziklagörgetővé csomósodott féktelen energiájával úgy taposta a pedált, ahogyan soha még. Megrendítő volt, ahogyan ez a fiatal munkanélküli óriás szerelemmart szívvel rozoga pedált tapos, ahelyett, hogy felhőkarcolókat rántana fel a Kórhány partjára, hogy a tetejébe emelje szíve trónusát és ráültesse Bazsát. Kiapadt a rftbtil mtnd a sir. Imlnd a vfc, a szögén barom Is mind |a gullsra n|z. Fátyolosan hullámzó kőnynyű remegésbe olvadt a sívó táj minden vonala, távoli tornyok, közeli kútágasok, nyárégette nyárfák, a körösparti kőrisek. Alig téblábolt a pihegő pusztaságban pásztor, vagy pákász. Csak egy távoli tilinkó lopta be merengő mélabúját, de oly halkan, mintha nem is kívülről szólna, hanem bévülről, a lélek legelrekkentettebb sajemgó zugából. A szülőföld — rebegtem. — Mi az isten keserves izéjének hajtanak úgy, apám! — mordult fel Jani hátul. Alig tudtam utolérni magukat, pedig tudják, hogy se fejreesett nem vagyok, se az erőmet nem hagytam a szomszédba az éccaka ... Heh, Bazsa, Bazsa, bazsalikom. — Jani fiam! Hogy pofázol te apáddal? — szólt Pali bácsi higgadtan, a próbált ember bölcseségével. Iszen te még hol voltál, amikor ű már a Drinánál rohamozott! Doberdóban van egy szomorú (fűzfa. Barna kislány vizet merít alóla. Ali] meg kislány, barna kislány, [de csak ha lehet. Adjál a bakának egy Ital vizet. (—y —•) Az én tanítóm Magas, csontos, sovány s már görbehátú öreg legény volt. Morc és hallgatag. Duhaj szeptember elsejék deresre csipkedték ritkás bajszát és haját. S hiába is kukucskált be tavasszal incsetkedően az ablakán a nap, sosem mosolygott. Csak ritkán mesélt, és ilyenkor — mintha fájna valami lelkének, — bágyadt tűz lángolt szemében, a hangja tiszta ércharangként csengett, majd mint az őszi pusztán a szél, elhalkult, elhalt. Réveteg szemekkel ott ült, csak ült, magábaroskadottan. Mi nem féltünk tőle soha. — s ilyenkor nem mertük mégse háborítani. Az óra rég letelt... A szürke alkony belepte már a terem négy falát, s mint megszelídült vadak, kuporogtunk a padokban, harminc vásott kölyök ... Már rég lecsókolta a jégvirágot az ablakról a tavaszthozó nap. Langy áprilisi este volt. Sokáig mesélt, a többieket hazaküldte, engem meg elszalajtott a sarokra a rokkant Cége boltjába, — hat és fél cigarettát hozatott tíz fillérért... Megvittem néki. Mind kettőbe törte, aztán barackot nyomott a fejemre, és megkérdezte; mi leszel, ha megnősz? Tanító! —• vágtam rá ujjongva, nyomban. Megrezzent, mint kit mély ábrándozásban zavarnak, s mintha a szemem mögé, a hártyás idegekbe akarna látni, úgy nézett rám hitetlenül, kutatva, • az ajka, mint hideglelősé rángott s szétmorzsolta ujjával az utolsó félcigarettát, és mint a dohánypor, úgy hullott ki belőlem is a legszebb remények hirtelen elhalt sok szirma. Majd hozzámlépett, két csontos kezébe fogta az arcom, g mintha messze, messze az erdők zúgnának, hallottam hangját: Tudod, sokat kell addig még tanulnod, s nemcsak természetrajzot, számtant, verset, de az életnek célját, s értelmét is. Botor, konok sötétben él az ember és fényre vágyik, hasztalan. Tanítsd meg a fényre jutni, s fényességben élni! Ezekre nem oktat ki téged senki, az életből tanuld meg hát a leckét. De mit beszélek, hisz te úgyse érted ... Tizenkét szárnyas év szállt el azóta. Os_z van, szeptember elseje. Szorongva idéztelek incg görnyedt, vén tanítóm. Hisz holnap már kis buksi koponyáknak tanítom én is a derős, meleg fényt hozzánk is elhozó hősöknek nyelvét. Ülök a parkban. Megrakott szekérrel messzi vidékről jött ijedt legénykék bámészkodnak. A megroggyant vállú fák alatt kis lányok kergetik a nyárnak utolsó pillangóit. Kisdiákok. Tafán az én diákjaim ... Es várom, hogy feltűnj most, tanítóm, görnyedt háttal, és összegyűjtsd a sok kicsi diákot, úgy gyere köztük, mint az édesapjuk, és szólj: „A leckét, látom, megtanultad. Im, elhoztam, tanítsd tovább te őket!" „ PETROVACZ ISTVÁN