Délmagyarország, 1954. december (10. évfolyam, 284-309. szám)

1954-12-25 / 305. szám

SZOMBAT, 1954. DECEMBER 25. 5 0ELM3GY3R0RSZAG Hamapá levele KARÁCSONYI ALOM >» —zíz> <ta a-Már hetek óta a karácsonyt várta a négy esztendős, szüszke Petike, édesanyjával lázasan számlálta, hányszor jön álom addig szemire; az álmait játékok, cukrok festik, csillogó szemű, pöttöm kis gyerek — atombombáról nem tud, nem sejt semmit, az ő világa — tiszta szeretet. Most végre eljött, — áll tágranyílt szemmel a feldíszített fenyőfa alatt, csillagszórók, gyertyafény, játéktenger fogadja öt és az angyalhajat dajkáló fenyő zöld tűlevelére ráképzeli az egész földgolyót s öröm suhan be kis gyerekszívébe, míg ropogtat diót és mogyorót. A játékok közt elterül a földön, körüljártatja nagy bogárszemét s már kész, hogy a mackóba cukrot tömjön s a kis autót százfelé szedje szét. Szülei csendben háta mögött állnak, nézik, nézik a játszó aranyost és közben ök is gyermekekiké válnak — nem szégyellik a könnyüket se most. A karácsonyfán végigég a gyertya, a csillagszóró szikrája kihuny, a holdfény megpihen egy pillanatra a játszadozó, szöszke kisfiún. S még aztán is, mikor a pici ágyon szelíd mosollyal ajkán szendereg — szív-szárnyon suhan végig a világon a békességes, tiszta szeretet. Édesanyja csókot lop homlokára és gondolata messze, messze száll, fiára néz s a szíve azt kívánja: Legyen a földön végre béke már! Legyen a földön mindenegyes ember oly tiszta, mint e pöttöm gyermek itt s őrizze féltő, gondos szerelemmel a karácsonyéj boldog álmait, GURSZKY ISTVÁN Ú|abb szegedi üzemek jelentik „Teljesítettük az évi terveíi( 1954 december 22. A Szegedi Jutaáru gyár dolgozói igen lelkesen végzik munkájukat. Peregnek az orsók, csattognak a szövőgépek vetélői, zúgnak a varrógépek. Nagy napra virradt az üzem. A délutáni műszakban hamar hírt szereztek a dolgozók arról, hogy az évi tervet befejezik. Este 8 óra után a szövődé az utolsó métereket gyártja és 8 óra 30 perckor már jelentik, hogy az üzem befejezte az évi készáru tervét. A Jutaárugyár dolgozói most már terven felül termelnek. Az év végéig hátralévő hét alatt 80 ezer méter anyagot akarnak szőni terven felül, ' Nagygyörgy Imre • A Csongrád megyei Seprőgyár| ban az év elején rajtuk kívülálló | okok miatt nem tudták teljesíteni a ! tervet. A negyedik negyedévben ' azonban minden feltétel megvolt ahhoz, hogy tervkötelezettségüket teljesíthessék, örömmel jelentik, hogy 1954 negyedik negyedévi tervüket december 23-án délben 12 órakor értékben befejezték. • Az Újszegedi Kender-Lenszövőből Szűcs Tibor levelezőnk jelenti, hogy az üzemrészek közötti versenyben az éves tervet a stoppoló, cérnázó, felvető és szövő üzemrész után december 22-én este 10 órakor a festő és a szárazkikészítő rész is befejezte. Hátra van még a kopszoló üzemrész, amely előreláthatólag 3 nappal a határidő előtt tudja teljesíteni az 1954 éves tervét, I>éter már harmadik osztályba járt és értett a betűvetés tudományához. Sokszor esténként a nagyapót is tanítgatta, vezette nagyapó öreg kezét a fehér papírlapon és nevetett, amikor nagyapja rokkant, sánta betűket csinált. Egyszer, mikor az iskolából hazaért, így köszöntötte nagyapót: — Ugy-e te is békét akarsz? — Bekét?? — nézett az öreg csodálkozón. — Hát ezt miért kérdezed fiacskám? Persze, hogy azt akarok. — A tanító bácsi mondotta, hogy mindenki békét akar, és hogy sokan levelet írnak a, a... na minek is? — Ejnye fiacskám; elfelejtetted? Hát milyen diák vagy te? Gondolkozz csak! — Várj csak nagyapó — intett Péter. Kitalálom! — Es erősen törni kezdte a fejét. De bizony sehogyan sem akart eszébejutni, pedig a ceruza végét már alaposan elrágta. ' - 1 ;4!«tfl Ah! Megvan! —kiáltotta hirtelen. — Országos Béke tanács!.. s — Jól van fiacskám. Dehát miért írnak oda levelet? — Azért, mert az imperialisták háborút akarnak. — Kicsodák? Nem értem. Mondd! Mondd csak mégegyszer! — Az imperialisták... — Impéristák?! Kicsodák ezek? — Nemi impéristák nagyapó, hanem imperialisták. Ugy bizony.,, — Na jól van, jól van., Nem tud már az én nyelvem olyan cifrán járni. Dehát kik ezek a... ezek a..# — Imperialisták? — segítette ki Péter. — Azok a németek, tudod... — Németek?! Értem. Megint háborút akarnak? Mit akarnak már megint? Nem volt elég ennyi nekik?! Péter egy darabig hallgatott, majd így szólt. — Tudod mit nagyapó? írj te is levelet! — Levelet írjak? — nézett csodálkozón nagyapó. — Hát ezt, hogy gondolod fiam? Nem értek én ehhez. Meg minek is írjak én lei-elet? — Dehát békét akarsz! — erősködött Péter. — Hát ha így van — motyogta nagyapó — altkor én is írok. Hadd lássa az a fránya német, hogy él még nagyapó. — Altkor szaladok tintáért. — No várj csak fiam! Ki írja le azt a levelet? — Én! — vágta ki büszkén Péter. — Ügyes vagy, eredj, — intett nagyapó és mosolyogva nézett unokája után, aki most Pestre ír levelet. Méghozzá nagy embereknek. Oéter nem sokáig' keresgélt. A Csakhamar visszatért, tintát, tollat és egy üres fehér papírlapot szorongatott. Komoly szemekkel nézett nagyapjára, mint aki igen | nagy dologra készül, levelet ír az , Országos Béketanácsnak. Mert hát j a nagyapó is békét akar, mint az a J bácsi, akiről a könyvükben nemregen olvastak, akiről a tanító bácsi oly sok szép dolgot mesólt. Talán nagyapót is beleírják majd a könyvbe, és nagyapónak is lesz olyan szép csillag a mellén. — No nagyapó, mondd, mit írjak? — türelmetlenkedett Péter. — Nem is tudom, hogy kezdjem! — sóhajtott egy mélyet nagyapó. Na azért írjad csak, hogy én békét akarok, mi mást akarnék. Leírtad fiam? — Le — felelt kisidő multán Péter. — No mutasd csak! — Tessék! — adta át a papírt Péter. Nagyapó sokáig nézegette a kerek betűket, melyek egymásbaölelkezve álltak a papírlapon. — No, jól van!... — De nagyapó — szólt türelmetlenül Péter — Csak ennyit írjak? Ez kevés. — Miért lenne kevés? — Ugyan nagyapó. Azt is meg kell írni, miért akarsz békét! — Nem kell az fiam. Minek?!... — De nagyapa, értse meg, hogy kell! — No jó, hát akkor majd elmesélek valamit. De először rágyújtok, mert anélkül nem , tudok ám gondolkodni. Az öreg megtömködte a pipát s hozzákezdett. 4 z én kisunokám mesélte, hogy a németek megint háborút akarnak. Pucolják már a puskát, fenik már a szuronyt. Azért írunk most maguknak, hogy ne engedjék ezt. Ne legyen megint életünk szenvedés, ne áztassa ismét vér földünket. Hiszen már olyan sokat, de olyan sokat szenvedtünk. Talán csillag sincs annyi az égen, amenynyi könnyet mi már hullajtottunk. Nehéz volt régen az életünk. Talán ha az egész világ földjét egymásba raknák, az se lenne olyan hosszú, mint amennyit én már életemben végig szántottam. A hajnal ébresztett és mindég a sötétség dalolt nekem altatót, öreg ember lettem és sokáig nem fizetett meg az élet a munkámért. Volt egy szép derék fiam. Erős, akár az oroszlán. Sokszor túljárt még az urak eszén is. Egyedül ő adott nekem egy kevés örömet a sok vigasztalanságban. Milyen jó is visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még cirógattam szép göndörfürtös haját, és olyan csigát faragtam, olyan ostort, hogy megbámulta az egész falu. Hej istenem, de szerettem... de szerettem ezt a gyereket. De helyre legény is volt! Bolondultak utána a lányok, ö meg csak úgy játszott velük, és most.., most... elcsuklott nagyapó hangja. — Nagyapám! mi történt? Miért sírsz? — nézett Péter ijedten nagyapóra. Lökdöste, biztatta, de az öreg csak hallgatott és valahova messze nézett mereven az ablakon keresztül. — Mi történt nagyapám, beszéljen már! Nagyapó mintha csak álmából ébredt volna, felriadt mély hallgatásából. — Semmi, semmi fiam. Csak ez a fránya füst marta a szemem, — szólt, és kedvesen megsimogatta unokája fejét, s erősen megához1 ölelte. — Hol is hagytam abba? — kérdezte. — Ott, hogy volt egy szép fia nagyapónak. jgen, édesanyád testvére.., Innen nagyon messze, valahol ott a Don kanyarban pihen. Meghalt... Pedig higyjék el, nem vétett ő senkinek és mégis megölték. Nem akart ő háborúzni, mégis elvitték. Hej istenem, gonosz volt a világ! Mindig a szegény embert bántották... De ebből most elég volt! Az én kis unokám élete minden reménységem. Esztendők ragasztanak ehhez a földhöz, itt van életem, boldogságom. Tíz évvel ezelőtt közénk jött végre a boldogság. Láttam, hogyan boldogulnak a magamfajta, -Szegény Jánosok" ezen a földön. Mennyit dolgoztak, küzködtek! Nem vállhat a munkájuk semmivé! Nem! Egy unokám van és egy hazám. Értük harcolni kell! Elhallgattak mind a ketten. Nagyapó elgondolkozva nézett kis unokájára. Talán a fiára gondolt. Péter sokmindent nem értett. De egyet azért csak megértett: a háború nagyapónak ls, meg sok más bácsinak is szenvedést jelent. — No fiam, — szólalt meg ismét nagyapó — eredj, vidd a postára azt a levelet. De jól dobd ám a ládába! Hadd jusson el Pestre. V/hszem nagyapó, viszem! És azzal elindult Péter. Ballagott a kertek alatt. Ment, vitte nagyapó levelét. Vitte: hadd hallja meg a világ, hogy békét akar nagyapó. BORBÁS LÁSZLÓ Tápéi A szegedi MSZT titkársága szeptember óta havonta 2—2 mozielőadást tart kint Tápén. A község lakói részéről nagy érdeklődés nyilvánul meg az előadások iránt. A Kossuth-utcában lévő Révész-féle vendéglőhelyiség minden alkalommal megtelik nézőközönséggel. hírek A pitvarosi népművészeti találkozón nagy sikerrel szerepelt Ács György és felesége, a tápéi népi együttes idős szólótáncos párja. Művészi táncuk elismeréséül díszoklevelet és könyvjutalmat kaptak, Csendes Pálné dent el kell mondania, hiszen már úgyis tudnak róla. Hirtelen kijózanodott: eszébe jutott minden. Csendesen megeredt a szava, nyugodtan beszélt: — A nyárvégi és az őszi hónapok mégcsak teltek valahogy a fronton. November derekán már lehullt az első hó, kimondhatatlanul sokat fáztunk, dideregtünk. Nemcsak az ellenség, hanem a döghalál is erősen tizedelt bennünket. Én akkor ott a havas lövészárokban csak egyet szerettem volna. Megérni a karácsonyt, mert karácsonyra levelet, meg csomagot is vártam hazulról. Szerettem volna mégegyszer kicsit boldog lenni, örülni, s azt mondani: mégis csak van egy kis emberség a földön ... — Jó, jó. Ilyeneket már hallottunk. Ne erről csicseregj. Most térj rá — mondta a bíró — mi lett a lánnyal? Menyhért mintha nem is hallotta volna a közbeszólást, tovább beszélt. — A karácsony előtti napokban még csak posta se jött. Talán a kóvihar miatt, de az is lehet, hogy a partizánok kezére jutott. A Szent este következett. A legtöbben haza gondoltunk. Jó lett volna egy kis meleg az otthoniból. A hosszú menetelés is teljesen kimerített bennünket. A tisztek vigasztaltak: „Nincs ok a búsulásra, lesz még itt jó kedv ma, egy nagy-nagy pásztortüzet rakunk majd, olyant, hogy a lángját még akár otthon is megláthatják, de ha azt nem is, a hírét biztosan halljak majd, sokáig beszélnek róla." A két vigécet ez sem érdekelte nagyon. Űjra csak a lány után érdeklődtek. — Szólj már a kicsiről. Tulajdonképen arra vagyunk mi kíváncsiak. Menyhért rémülten pillantott kék szemével, ijedten szólt: — Nem, arról az egyről nem beszélhetek. Elfordította fejét és értetlenül né. zett a kocsmai félhomályba. De hiá" bíi r-i.i ak-.ita, még'S n.eg ke!,itt szólalnia. Csendes réveteg hangon beszélt: — Így ahogy most visszaemlékszem, aranyszőke hajacskája, eleven égő kék szemei voltak. Megsoványodott teste még a sok éhezés és fázás után is olyan szép volt. — Nos, ez már érdekes — kacsintottak össze az urak. — Mit csináltál vele? Magaddal vitted persze a szállásra. Biztosan vacsorát is adtatok neki, hiszen egy kis katona kenyér, szalonna megér egy jó éjszakát, úgyebár? — Először nem értettük, mi is lesz ebből a pásztortűzből, csak úgy sejtettük, hogy valami kegyetlen nagy muri készül itt. Mikor besötétedett, a kis fenyőerdő szelére, ahol megpihentünk, öt vagy hat „tigris", meg „Ferdinánd" érkezett. Rajtuk géppisztolyos golyószórós SS-ek, néjnet csapatcsendőrök jöttek. Sorakoztunk. Egy német százados, az SS különítmény vezetője az egyik páncélos tornyából adta ki a parancsot. Először németül, valami felhívás félét olvasott fel. Biztosan maga Hitler adhatta ki, mert az SS-ek harsány „Heil Hitler"-el üdvözölték. A mi parancsnokunk fordította magyarra: „A háborúba szívre, idegre nincs szükség. Nincs sajnálkozás, ölj meg minden oroszt, az se tartson vissza, hogy agg, vagy asszony, lány, vagy fiú áll előtted, őlj." Emlékszem még azt is mondta: „Csak ezzel menekülhetünk meg a pusztulástól és dicsőséget szerezhetünk magunknak." — Kiléptették az alparancsnokokat, melléjük egy-egy SS csapatcsendőr tisztet. Elosztották az embereket, bennünket és németeket is. ördögien kieszelték: előttünk német tiszttel, mögöttünk SS géppisztolyosckkal megkerültük a falut. A részletes parancs úgy szólt, hogy a faluból sokan vannak partizánok, megfigyelők jelentették, hogy ma a legtöbben hazajöttek az erdőből, s mivel nem lehet tudni, hogy ki a partizán és ki nem az, minden házat fel kell égetni, meg kell mindenkit ölni, aki nem német és nem magyar. Egy rakétajelre megkezdődött az őrületes tánc. A rohamcsoportok a tankok nyomában egyszerre vetették magukat minden irányból a falura. A lángszórók, gyújtógránátok, lövedékek nyomában iszonyatos tűz keletkezett. Valóban: egy nagynagy „pásztortüzetJ" csaptunk, lángban álló házak, kertek jelezték, hogy pár óra múlva egy falu eltűnik a térképről. Én is ott voltam, ott rohantam előre a félelmetesen ropogó máglyák között. Mit tehettem, gondolkodás nélkül teljesítettem a parancsot... — Az égő háztető és a deszkakerítés fénye megvilágította rémült kis arcát. Egy szál ingben, mezítláb vergődött a hóban. — Nyögd már ki, mit csináltál vele? Ugye, hogy magaddal vitted ezt a pacsirtát? Reggel aztán persze kodobták a partizán fattyút, csak nem melengettek farkast a házatokban? Jó kis éjszaka volt, mi? Jól végzett munka után kellemes a pihenés egy csinos lány mellett. Nem rossz, szép, hogy kibírtátok — csevegtek felváltva a kíváncsiskodók. — Menyhért idegesen, akadozva beszélt: — Megsajnáltam, ki akartam segíteni a hóból, Mögöttem vad német ordítást hallottam, hátamon nagy ütést éreztem, kábultan bukdácsoltam előre a térdig érő hóban. A második ütés csípőn ért, saját fegyveremtől kaptam, eldördült kezemben. — Hagyd már ezt, azt mond, ami ezután történt. A lány ... Menyhért agyában most villant át először a csúfos félreértés. Most mintha visszazökkent volna a borzalmas éjszaka eseményeibe, s szinte őrülten, fájdalmasan felordított. — Nem, nem! Én ezt a lányt nem vittem sehova. Talán még három éves lehetett. Én nem akartam. de mégis ezt a kis lányt ott a hóban ... Szóval már nem él régen. Nem merte kimondani a rettenetes szót: agyonlőttem. Mint akkor, arcára most is a téboly és a félelem maszkja szökött. Felugrott helyéről, szédületes erővel markolta meg az asztalt, hangjából vad gyűlölet lobogott. — Mindez miattatok történt, miattatok lettem én ilyen — gyalázatos kutyák. Most ped'g rajtatok a sor! Nem kerülitek el, meg kell hogy dögöljetek! A két úr arcán megfagyott a rémület. Mindent feldöntve menekültek az ajtó felé. A megvadult, eszét vesztett ember kezében pillanatok alatt ösz. szehúzódtak a poharak, a székek, a boros üvegek. Percekig tartó rombolás után ájultan rogyott össze. — Most elszaladtatok, de úgy is megtalállak benneteket — efféléket motyogott, miközben elterült a padlón. A két gazember már ki tudja hol futhatott. Menekültek. Ügy érezték, maga a végzet jár nyomukban. Menyhért még mindig eszméletlenül feküdt. Húga és anyja jött érte. A kocsmáros dadogott a rémülettől, elmondta a történteket. Az öregasszony sírt, zokogva mondta: — Imádkoztam érted fiam, kértem az Istent, gyere haza. De én nem így gondoltam. Egy ember haza is jött, de ez már nem az én kedves jó Menyhért fiam. Az odakinn maradt. Keservesen zokogott az anya tördelte kezét: — Nem igaz, én nem ilyen gyerekel szültem. Felemelték a piszkos padlóról Menyhértet és haza indultak. Ezek a sci'cni füzek, melyekben ártatlan lelkek millió égtek el, már régen kialudtak. A hamut szétszórta a szél. A Don-menti kis falucska is már úira szép. Lakói boldog emberek, de nem fe'ejtették el a történt-két. A harckocsikat is átfestették már, a ,.T'gris" helyett, most ..Serman" és efféle divatos neveket vise'n^k. de ez már nem téveszt mee sp"k>t Csépi József