Délmagyarország, 1954. október (10. évfolyam, 232-258. szám)

1954-10-10 / 240. szám

2 SZEGEDI SZÉP SZÖ ÖREG SZÖGI FÖLSZABADUL Folytatás az első oldalról nincs érv, nincs magyarázat. Itt csak egy új, másfajta élet tapasztalatai segíthetnek. Délben aztán fölforrósodott minden. Először egy trénkocsi vágtatott végig az úton habzó lovakkal, aztán komor, elfáradt katonák gyalog, fegyverek nélkül, csak egy szorongatott egy kis céllövő puskát, olyant, mint amilyeneukel a céllövést tanították a leventében. A katonák csak dühösen morogtak, ha kérdeztek tőlük valamit, néhányan bekerültek a csordakúfhoz, csellengtek a majorban, aztán tovább ballagtak. Egyik-másik behúzódott egyegy tanyába, legtöbbje azonban tovább ment. Ekkorra az intéző is elhatározta magát az indulásra. Az első telefonhívásra az őrmester megígérte, hogy kijön, de múltak a félórák és nem jött se az őrmester úr, se a járőr. Az asszony meg tébolyultan járta a lakást. Ignác, sivitozott, hívasd már a kocsikat! — Csakhogy Ignác már nem tudta mit csináljon. A reggel még szépen megálmodott terv úgy dőlt össze, hogy Ignác ki sem mozdult az irodából. Minél többször hívta kétségbeesetten a csendőrörsöt, ahonnan előbb ideges választ, később csak konok és idegtépő visszacsengetést kapott, annál kevesebb volt a reménye a nagyszerűnek látszó vggyonszaporító átköltözésre. A visszafelé ődöngő katonák aztán megértették vele, hogy ez az utolsó -pillanat. AHOGY KILÉPETT az ajtón és megállt a lépcsőn, megütötte a némaság, ami fogadta. Ha tegnap még kiállt az irodaajtóba, kasznár, botosispán leste, hogy mit akar. Mindig volt olyan kézhezközei ember, akit üzenettel szalajthatott, befogathatott. Most senki az egész majoriudvarban. Elindult, hogy ber fogasson. . t — A nagy társzekeret gondolta, a gumikerekűt! Az embereket az ököristállóban lelte. Azok rossz sejtéssel, lapulva álltak az intéző előtt. Az öreg Szögit, meg egy kis vágottbajszú emberkét választott ki, akikről úgy tudta, hogy sokáig volt szibériai fogságban. Hátha tud oroszul? — merült föl agyában a gondolat. — Mindenesetre jó fölkészülni. — A nagykocsit fogják be. Négy lóval. A tenyészkancákból — mondta hirtelen, mielőtt viszszafordult volna. — Ha befogtak, álljanak az iroda elé. Sura egykedvűen intett az öreg Szögi felé. — Na, Szögi bácsi, meggyűlt a parancs! Indulhat maga is! Az öreg Szögiben nem termett szó a feleletre. Elindult a lóistállóba, vezette kifelé a szép, jólfejlett, erőslábú Nonius kancákat. Fejében egyre nagyobb indulatokat kavart, amit a mai nap látott. A fiam hazajött. Az emberek is visszafordultak. Most meg engem vinnének, mint a jószágot, mint a barmot! Akár a lovat. Elódom a jászol mellől, befogom a kocsiba, aztán hajtsd! — Hát ez vóna csupán az emböri élet? — De a fiam is hazagyütt. Parancs ellen! Ha nem gyütt vóna, úgylehet elesik. — Möghal. Vót, nincs! — De hazagyütt, hát él! — Kinek vót igaza? A parancsnak-e, vagy a fiamnak-e? — Osztán ki adta a parancsot? A százados úr! Neköm mög az intéző úr! — Merhogy ü el akar mönni. Ür vót. Hagy mönjön! A százados is úr vót, hát parancsolt, csakhogy a bőre maradjon! A vastag láncon nem billent jól a kisefa, oldalba bökte a lovat! — Curukk hé! A ló engedelmesen lépett hátra. — Hát csak ennyit érő volna az embör, mint ez az oktalan állat? Újra látta hazatérő fiát, a szétszórva ballagó vertántelepi embereket, a tanyákba szétcsellengő katonákat. — Hát ha én egyször parancsolnék ennek az intézőnek, megfogadná-e. Or! — Az öreg Szögi fejében a gondolatok hirtelen rendbe jöttek, de annál magasabbra •sapott1 benne az indulat. Mikor a nagy kocsi megállt az iroda előtt, s az intéző kiszólt — Na, Szögi, vigye csak ki a kocsira ezt a koffert, — Szögi a bútorokat már cipelő néhány ember előtt bökte vissza az intézőnek: — Nincs rá érközésöm — és keményen, indulatosan indult hazafelé. Erre aztán a többiek is elszéledtek. Ki morogva, ki szónélkül, csöndesen somfordálva, s mire az Intéző észbekapott, magára maradt. A bútorok a kocsi előtt, szanaszét, bőröndök egymás hegyin-hátán, egyiken a sivító asszony, Hermina, égő vörös hajával, szeplőivel, mellette, mint az ugyanarról a matricáról nyomott kép, a lánya. Az intéző rakta a bőröndöket a kocsira, fölerőlködött egy díványt is, hátfája nélkül. Messzebbről csoportba verődve bámulták őket az asszonyok. Egyszer csak éleset dördült egy fegyver a major alján. — Az oroszok — sikoltott az asszony, és fölhajítva bőröndjét, maga is fölugrott a kocsira. Kezébe kapta a gyeplőt, és az ostorral végigvágott a lovakon. Az intéző tántorogva állt a kocsin, Stefike hintázva billegett a csomagok tetején. Rázkódott, csúszott szét az egész. rakomány, s még ki sem értek a majorból, mikor csattanva esett le az első bőrönd, szétesett, s hullott belőle a sok drága, koronával hímzett holmi. AZ OROSZOK CSAK ESTEFELÉ értek a majorba. Tolmácsot kerestek. A kis vágottbajuszú Miszticki jelentkezett. Az oroszok apróra kikérdeztek mindent, kié a major, hol a vezető, jártak-e erre katonák, szóval mindent, amit hadi világban tudni kell a katonának. Aztán egyszer csak az öreg Szögi odaszólt Misztickinek. — Kérdezd meg csak komám tőle, igaz-e, hogy náluk nincsen a püspöknek ilyen földje? — Nincs! — felelte az orosz, — Miért kérdi? — tolmácsolta Miszticki a katona kíváncsiságát. — Merthogy járt ott a fiam, aztán azt meséli, hogy, nincs. Hogy ottan csak a népnek van földje! — Ügyis az igaz! — felelte az orosz Miszticki szájával. — Aztán nem lehetne azt itt is megcsinálni? Értetlenül nézett Szögire a kérdés után az orosz, majd szélesen mutatott az emberekre. — Itt vagytok, csináljátok meg! — Mit szól hozzá a püspök? A katona előbb csodálkozott, majd áradó kacagásba kezdett. A püspök — hahótázta — a püspök? ELŐBB MISZTICKI neveJ tett fel, aztán sorban a többiek is! Hát hogyne! Hogy is lehet arra, amit mind akar! nak, azt kérdezni, hogy mii szól hozzá a csanádi püspöki Szabolcsi Gábor thegii&idadteli <u, ttöaddeoJi a tftovjet 7tádtópeidig. {eldófakw Uodatmi UtufatyanuUn Megkezdődtek az előadások Szovjet írószövetség felsőfokú irodalmi tanfolyamain, amelyeket az idén a Gorkij Irodalmi Intézetben tartanak. A tanfolyamokra a szövetséges köztársaságokból 40 írót vettek fel.; A tanfolyamok hallgatói köt van O. Malcev, L. Kabo, H. Tyeunov és V. Ocseretyin prózaíró, N. Dorizó, J. Gorgyijenko, G. Emin, O. Siraz, G. Borján költő, D. Gyevjatev és A. Szalinszkij színműíró és sok más szovjet író és költő. A tanfolyamok hallgatóinak előadásokat tartanak a dialektikus és történelmi materializmusról, esztétikáról, pontikai gazdaságtanról, az orosz irodalom történetéről, a Szovjetunió népeinek irodalmáról és a művészetek történetéről. Külön előadássorozat foglalkozik Puskin, Lev Tolsztoj, Szaltikov-Scsedrin^ Nyekraszov, Gorkij, Majakovszkij-művészetének elemzésével. Előadók: B. Ribakov, M, Nyecskina 1 és D. Blagoj, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagjai, N, Gudzij, G. Poszpelov, V, Szigyelnyikov, A. Ivascsenko, B. Bjalik, J. Elszberg, L, Tyimofejev, M. Grigorjev, V, Dinnyik és más professzorok, A műfajonkint szervezett szemináriumokat Moszkva legnevesebb írói vezetik. A tanfolyamok hallgatói az ő vezetésükkel, segítségükkel dolgoznak új műveiken. A felsőfokú irodalmi tanfolyamokon két év a tanulmányi idő. Üj fordíiásban jelenik meg , Svejk" a Jaroslav Hasek világhírű „Svejk"-je 1955. novemberére új kiadásban — és új illusztrációkkal — jelenik meg. Josef Lada nemzeti művész, „Svejk" illusztrátora három éve dolgozik már az új illusztrációkon, s ez évben 167 új színes képpel készült el. Az új „Svejk"-kiadások világszerte az új Lada-illusztrációkkal látnak ezután napvilágot. (Nálunk is új fordításban jelenik meg a „Svejk".) SZEGEDI SZÉP SZÓ 3 Új Móra-relikviákkal gazdagodott az Egyetemi Könyvtár kézirattára öt éve, 1949. november 1-én a Magyar Nemzet érdekes irodalmi eseményről számolt be olvasóink. Előkerült Móra Ferencnek az ellenforradalom idején írott Hannibál feltámasztása című elveszettnek hitt kisregénye. Az értékes, Móra írói arcképéhez nagyszerű új vonást illesztő antifasiszta szatíra megmentése a Magyar Hírlap egykori szerkesztőjének, Roóz Rezsőnek érdeme volt. Móra Ferenc barátja, munkatársa, — aki Mórával egyidős lévén, az idén éppen 75 esztendős — gondosan megőrizte az annak idején kiadhatatlan regényt a nyilasidők, az ostrom nehéz napjaiban is, s így vált lehetségessé, hogy a Magyar Nemzet 1949. őszén folytatásokban leközölhette Mórának ez ismeretlen, pompás művét. Roóz Rezső most újabb adománnyal gazdagította irodalomtudományunkat, újabb forrásanyaggal ajándékozta meg a Móra-kutatást, amikor az Egyetemi Könyvtár kézirattárának átengedte eddig őrzött Móra-relikviáit. Móra Ferenc, aki mint a Magyar Hirlap főmunkatársa állandó baráti kapcsolatban volt a szerkesztő Roóz Rezsővel, számos levelet intézett hozzá, dedikált könyveket, fényképeket küldött neki. Az ezekben megmutatkozó nyilatkozatai, beszámolói nélkülözhetetlen forKedves Rudim, a bronzkor kellős közepén ö.el Móra Ferid. Szabadszállás, 1931. szept. 11. rásai lesznek az író életrajzát, munkásságát földolgozó kutatóknak. A Roóz-gyűjteményben több levélkéziraton kívül néhány Móra-cikk és a Csőszfogadás című jelenetének más kézzel írott, de Móra kezével javítgatott példánya is látható. Itt van a Dióbél királyfi, a harmadik kiadású Könnyes Könyv dedikált példánya, és Az utolsó suba című elbeszélésnek kevés példányszámban, bibliofil kiadásban 1931 áprilisában Gyomán, Kner Imre nyomdájában Móra Ferenc tiszteletére előállított példánya. Több fénykép is van a gyűjteményben, köztük Móra utolsó fényképe, amely néhány héttel a halála előtt készült. Az egyik fölvétel Mórát ásatás közben ábrázolja. Van több amatőr-fölvétel, amelyek egy szatymszi kirándulást örökítenek meg. Az egyik fényképen Mórán, s unokáján, a „Vademberen" kívül többek között Karinthy Frigyes, Hatvany Lajos, Sós Endre látható. Több családi fénykép van, unokáiról, Móra sajátkezű dedikációival, üdvözlő soraival. Szeged hálás lehet Roós Rezsőnek, Móra hű barátjának, hogy annyi viszontagságon át megőrizte és most nekünk ajándékozta ez az értékes relikviagyűjteményt. Az Egyetemi Könyvtár, amelynek kézirattárában számos Móra-, Juhász Gyula- és József AttiDkézirat van, gondosan megőrzi és a közeljövőben teljes egészében publikálja is ezt az anyagot, s majdan, ha a Szegedi Irodalmi Múzeum végre megvalósul, szívesen bocsátja a szegedi irodalmi hagyományokat bemutató kiállítás rendezőinek rendelkezésére. Addig is az Egyetemi Könyvtár a szegedi irodalmi múlt emlékeinek megmentésével, megőrzésével régi mulasztást pótol. Péter László Csengeri tábornok Szovjet tábornok volt Szcmjon Csengeri. Elküldte hazája Értünk küzdeni. Dédje még magyar volt, Alföldi legény, Kossuth mellett küzdött A harc mezején. S mikor a csatának Gyászos vége lett. Ilonát Szibéria Földjén lelte meg. Szemjon már orosz lett S magyar földeken Lába nyomán nyílt a Régvárt győzelem. Idegen volt néki A magyar beszéd, De keblében hordta Dédapja szívét. Míg Bem harcmezőin Végig lovagolt, Régi negyvennyolcas Nótákat dalolt S büszke arccal mondta * Mosoly ült szemén — : > „Dédapám magyar volt, > Alföldi legény!" Gurszky István ' A ,,Kispolgárok" első felvonásában, amikor a Beszszemenov-család éppen vacsorához készülődik, egy zömök, szakállas ember l/.p a szobába. Madárkalitka van vállán, széles, nyugodt mozdulattal nyitja ki az ajtót, s orosz szokás szerint mélyen meghajol Ahogyan mondani szokták: levegőt hoz a színpadra. A nézőtéren összenéznek az emberek, ahg hallható halk moraj fut végig a széksorok között: az elmúlt évad nagy alakításéi jutnak az emberek eszébe: Miklósy György lép a színpadra. Most sem nagy szerepet játszik, mindössze háromszor jelenik meg a színpadon. Mégis: ez az alakítás az előadás egyik felejthetetlen élménye. Miklósy úgy játssza szerepet, ahogyan Gorkij értelmezte. Ki ez a Percsihin, akit Miklósy György annyira belopott szívünkbe? A forradalom előtti Oroszország tipikus alakja, akit megtépázott, összetört az élet. De nem ijed meg az élettől, tudomásul veszi, hogy az élet felszívja őt a maga melyebe. Vgy harcol hát az élet ellen, hogy egyszerűen nem vesz rola tudomást, és öntelten mosolyogva azt hiszi, ő csapta be az életet. A hófajdfogásban és a madárfüttyben leli örömét, beveszi magát az erdőbe, — ott van azután igazi szabadság. Tanulatlan, de magával született bölcseséggel megérti ez élet összefüggéseit. A ház gazdáját, Beszemenóvot, sainkLmegveti, gazdaságának, hiúságának, Bnfeif « ° n nak tartja. Angyalian tiszta, ür^es és tww lélek az a Percsihin, fyy. fetcitUclctte* szinUázi ílmény. Miklósy György alakítása a ,rKispolgárok"-baa ezen ó. a legjobban. s;r,.%<*segevél komoly háborúságot okoz, s Miklósy a gorkiji értelmezés szerint formálja meg szerepét. Már az első pillanatban megmutatja, hogy ő idegen a Beszemenov féle világtól. Egyszerűségével, kedves mosolyával az ember természetei érzéseinek, az emberi mél* tóságnak a kispolgári társa* dalommal való ellentéten M- -mutatja be. Felejthetetlen az a jelenete, amikor Beszemenov — azért, mert nevelt fia Nyil' engedélye nélkül megkérte Percsihin lánya kezét — őt is kidobja a házából. Miklósy ránéz a düh* tői fulladozó Beszemenovra és mély emberi, de ítéletet ki* mondó hangon mondja: „Ej, ej, öreg, de sajnállak." Ebben a jelenetben Miklósy félig Beszemenov felé fodul, kicsit moso* lyogva, — a bölcs ember nyugalmával néz rá, s tekintete is a gorkiji ítéletet fejezi ki: „Te már ilyen vagy, nem vagy ké* pes az életre." Percsihin nem érti, miért dobja ki Beszemenov, ezért visszajön magyarázatot ként. Űjra szóváltás keletkezik közöt* tük. — „Másodszor nem dobsz ki Vaszili) Vasziljevics" —i mondja nyugodt természetességgel Miklósy, s Beszemenov követelő kérdésére — „ki itt a gazda, ki ítél?" — nyugodtan azt válaszolja, hogy én, s egyszerűén leül az asztal melletti karosszékbe. Nem vesz elő Miklósy egyetlen eszközt sem a színészi hatáskeltés ócska kelléktárából, méai* netben is a gorkiji mondám^" — meg vetően a Beverne* nov, Pjotr TnJ"*-- emberek, az elettel szemben tehelet-t '^^poigárok bírájévá magasodik. De Percsihin bírálata mégis kevés. A végső ítéletet — az apák Oroszországának, a kispolgári Oroszországnak halálos ítéletét, tehát a történelmi, társadalmi igazságot a dráma köz* ponti hőse, a jobb életért lelkesedő, a proletariátust képvi* selő Nyil fogalmazza meg. ) Osváth Béla