Délmagyarország, 1954. március (10. évfolyam, 51-76. szám)

1954-03-11 / 59. szám

OCLMIGYIRORSZIG 4 CSÜTÖRTÖK, 1954. MÁRCIUS II. A SZEGEDI NAGYÁRVÍZ éldelted lédtleiek a d&emtanú Tíováld látván átegedi éfUiemeitei kétiiatód öné£etí>iÁdáiól Ma hetvenöt esztendeje söpörte el a régi Szegedet „o Víz". A várost elárasztó Tisza szennyes vize hullámsírba temette a régi város képét, kultúráját, s szomorú kényszerűséggel nyitott új korszakot Szeged történelmében. Az árvíz utáni újjáépülés, a híres, Mikszáth által is megörökített „rekonstrukció" a polgárosuló, kapitalizálódó Szeged beköszöntője volt. A vízelőtti patriarchális Szeged városképét, sajátos arculatát, népének jellegzetes életformáját és parasztkultúráját csupán a Somogyikönyvtár megfakult írásai, térképei, a múzeum féltve óvott tárgyai, képei, rajzai őrzik, s azok a csodálatosan szép népköltészeti alkotások, amelyeket különös, véletlen szerencse folytán az árvíz előtt éppen két hónappal, betegen hazakerült nagy szegedi tudósunk, a folklorista Kólmóny Lajos mentett meg az utókor számára az „összeged népköltése" címmel 1881ben megjelent népköltési gyűjteményében, Az árvíz életeket, anyagi Javakat elpusztító rettenetes napjait az elmúlt 75 esztendő alatt könyvtárra menő írás örökíti meg, köztük elsőnek Mikszáth németre is lefordított könyve, a „Szeged pusztulása", amely világszerte nagy részvétet keltett a város szomorú sorsa iránt. A turini remete, a száműzött Kossuth Lajos is levéllel vigasztalta hú szegedi népét, s pénzadományával is hozzájárult a szörnyű károk orvoslásához* Átélte a nagy napokat városunk immár elfelejtett, derék fia, Kováts István építőmester (1822—1902) ls, aki a Somonyl-könyvtárban G. e. 4519. katalógusszám alatt őrzött több mint 700 oldalas kéziratos önéletleírásában szintén megörökítette a Víz pusztító emlékét. Kováts István érdekes, jellegzetes típusa volt a víz-előtti szegedi életnek: „mint szegény pór fia a legnagyobb nyomor és ínség közepett" nevelkedett, inaskodott, megjárta a fővárost és külország több nagy városát, résztvett a szabadságharcban mint szegedi nemzetőr, majd a kapitalizmus-adta lehetőségek közt szorgalommal-szerencsével Jómódú építőmesterré emelkedett. Mint az ekkor haladó nemzeti kisburzsoázia jellegzetes szegedi típusa, a város gazdasági és kulturális fejlődésének sok tennivalójából kivette részét. Mi sem jellemzőbb, hogy már 1856-ban pályázatot akart kiírni városa történetének megírására. Barátai lebeszélik róla, mert nem látják lehetségesnek n Bach-korszak alatt a város igaz történetének, a szabadságharcban való részvételének megíratását. S az is példátlan, hogy 1859-ben az Akadémia útján pályázatot hirdettet ez az egyszerű szegedi kőműves olyan építészeti szakmunka megíratására, amely az építőművészet nyelvét magyarrá teszi. S hogy az elkészült pályamű, Feszt Vilmos munkája mégsem jelenhetett meg költségén, amint arra ígéretet tett, nem rajta, hanem a rosszindulatú, elfogult bírálókon múlott. Amikor az árvíz után lebontott várból egyre-másra kerültek ki a város középkori kultúrájának pótolhatatlan értékű dokumentumai, a faragott kövek, amelyet még mérnök-emberek is szemétszámba vettek, ez a lelkes iparosember kilencven nap strázsált ott a bontásnál, hogy saját pénzén megvehesse a munkásoktól a régi szegedi templomok, műemlékek értékes objektumait. Kováts István érdeme, hogy ma ezek a kövek a szegedi múzeum kőtárában tanúskodnak Szeged középkori kultúrájának kiemelkedő jelentőségéről. Ez a közönséges nevű, de nem közönséges érdemű derék szegedi polgár nemcsak könyvtárának javát hagyta a Somogyi-könyvtárra (másik részét a Csillagbörtön könyvtárának adta, hogy a raboknak jó olvasmányuk legyen!), hanem vaskos könyvbe rótta föl tanulságos életpályáját, s a könyvtár útján az ls a köz tulajdonává vált. Könyve, amely megérdemelné, hogy egyszer teljes terjedelmében napvilágra kerüljön, a magyar népi írások páratlan értékű történelmi dokumentuma. Ebből Idézünk most érdekes részleteket — a szegedi nagy árvízről, Az 1879-ik évben nagyon korán kezdödött a tavasz, úgy, hogy március elsején már híre sem volt a hónak, negyedik-ötödikén rohamosan áradtak a folyók, de különösen a Tisza és a Maros Már )6 előre minden jel arra mutatott, hogy veszélynek nézünk elébe. Mindenki az élete és vagyona megnos, mégis sok emberélet és gyon esett áldozatul, vaMárcius 11-ike keddi napon volt, oly kritikus nap volt, hogy csakugyan nem tudta az ember, hogy mitévő legyen? Szemmel láttuk a veszélyt, még sem hittük, mert még e nap délután, sőt este felé is voltak vakmerő hitegetök, akik még esküvel is bizonygatták, hogy lehetetlen, hogy a víz bejöjjön. Az emberek egymást ámították, azért a nép még délután sem hitte, pedig eléggé lehetett látni, hogy a nyúlgát-töltéseket lehetetlen az akkori nagy szél okozta óriási hullámok ellen megvédelmezni. Hiszen az elöntött terület egy egész tenger volt, amelyen gőzhajó járhatott, s közönséges szélnél is két méter magosságra emelkedett fel a hullám, s a töltés-munkától elűzte az embereket, úgyhogy sokszor túl átcsapott a töltésen. Ezen az éjjelen pedig különösen orkánszerű szél fújt. Akármerre ment az ember, azt látta, hogy aggódó, lecsüggedett fejjel jártak, — ha ketten, hárman összejöttek, mindjárt a töltésekről beszéltek s egyik a másikat biztatta, hogy „ne féljünk, nem jön be a viz". Voltak többen, akik estve későn hozzám hurczolkodtak, élelmiszert, bútort és más egyebet, amit még megmenthettek. Egy szegény nő — már 9 óra volt — midőn nagy nehezen hozzám tolt talicskán két véka búzát* • A hidász katona (Kovétsékhoz beszállásolt, árvízvédelemre kiküldött pontonhajós utászok egyike — Sz. P.) 9 óra után bejött hozzám jelenteni, hogy mindenki készen legyen, mert jelentve van, hogy jön a víz a városba! Tíz lakosom (befogadott hózbeliek — Sz. P.) volt; valamennyien lefeküdtek és jó ízűt aludtak. Annyi félelmük volt, hogy felöltözve aludtak, némelyek pedig már el is menekültek biztos helyre rokonaikhoz. Éjfél után egy katona ismét bejött, hogy aki menekülni akar, szálljon be a hajóba. Erre a családombeliek sorra járták a lakosokat, hogy csakhamar keljenek föl, mert jön a vízi " Tóth János városi tisztviselő annyira elaludt, hogy már attól féltünk, hogy bennmarad; az cjlót, ablakot zörgettik rá. Éjfél után két óra elmúlt már, midőn családom a lakosokkal együtt beszállt a hajóba. Ekkor már felemelte a viz a hajót, úgy, hogy térdig érő vízben mentek a hajóig. Még ha Hz percet késnek, sokan bennfulladnak lakásaikban, míg igy üggyel-bajjal megmenekültek mindnyájan. Csoda látvány volt, midőn a hajó már megindult, egy szegény ember talicskán tolt egy nagycsomó ágyneműt, de már a víz kötözködésig ért neki, a talicskát már Inkább a víz vitte, mint 6. A pontonbeli katonák megkapták gallérjánál fogva és berántották a hajóba. A szegény ember nagyon könyörgött, hogy a podgyászát is vegyék be, de a katonák megtagadták a kérését azzal az indoklással, hogy csak ember-élet mentésére vannak rendelve. Így a szegény ember podgyásza a szeme láttára tova úszott a vízben. Az utczák annyira el voltak torlaszolva dűlt házakkal, és úszó háztetőkkel, hogy csak nagy kerülő utakon juthatott a hajó reggeli fél kilenc órára a főreáliskolához — jelenleg a kir, ítélőtáblai épület. (Most a központi egyetem épülete — Sz. P.) Minthogy lakóházam egészen téglából volt építve, bíztam benne, hogy talán nem dől el. Ennélfogva ottmaradtam Józsi fiammal, s a padlásra menekültem... Nagyon rémes volt az egész éjszaka. Minthogy tetőmnek mindenfelé ablaknyílásai voltak, a legkisebb zörejt, beszédet, sírást, jajgatást meg lehetett hallani, ennélfogva egész éjjel egy perczet sem tudtunk aludni. A szél észak-nyugotról fújt, s úgy elhozott minden hangot, hogy még Dorosmáról is hallottuk a jajkiáltásokat. De különösen nagy hatásúak voltak a ház-düledezések, amelyek oly nagy zajt idéztek elő, hogy a legbátrabb embert is megfélemlítették volna. Azok a sok sikoltozások, jajgatások, segítség-hívások, közbeközbe egy-egy épület zuhanásának • dörgő moraja, lövöldözések és a víznek locsogó hangja eltartott reggel hét óráig. Ekkor minden elcsöndesült, a szél is lassabban fújt, már világos volt. Lakásomban 2.20 méter magosra emelkedett a víz, úgy, hogy az ajtók kereteinek felső színéig ért s az ablakokból a két felső üvegtábla látszott csak ki. Be voltunk zárva és nehéz volt a menekülés! • Midőn kijutottam á szintetőre, (több ház padlásán átjutott, a tűzfalakat kibontva — Sz. P.), epészen új világ tárult elém. Messze elláttam, de a szél még mindég erősen fújt. Az is visszaemlékeztet a szélre, hogy láttam egy csoport embert, asszony- és gyermekkel vegyest lápon a Mars-térről a viharos szél által hajtatva felém úszni, Az erős északi szél minden Ingóságot odahajtott a színem tetejéhez; volt egy arató fa-gulibám (kaliba — Sz. P.), melynek minden része táblákból volt alkotva, — ezt is odasodorta a víz, melyből nagyon könnyű volt lápot csinálni, öt táblát egymásra raktam, ráugrottam, nagyon jól megbírt. Néhány percig tartott az egész láp készítése, egy szál kötéles léczczel betaszítottam magamat rajta a városba, de nagyon sok volt az akadály, mert az eldőlt házak és az úszó házfedélromok elzárták az utat. Három egész óra kellett, míg a főreáliskolához elértem, * A Mérei-utcza felől elkezdtek a házam falai düledezni, rogyadozni, de csakhamar észrevettem, s azonnal hozzáláttam.. . a tető feltámasztásához . •. i Mintegy tíz méter hosszant a kerítésemet kidöntötte a szél; e nyíláson annyi mindenféle fát és zúzott bútort behajtott a szél, hogy a víz után kénytelen voltam azokat az utczára kirakni, hogy akinek kell, vigye el. Volt vagy negyven darab, s két éjjel szépen mind elhordták. • A víz bejötte után az első napon gazdátlan volt a város, mindenki a nagy meglepetés mámorában szenvedett. Nem hiányzottak a hangos sóhajtások és kérdések, hogy hát még tegnap ilyenkor ki hitte volna, hogy ez fog történni! * Kovéts István naplója beszámol a rekonstrukció kezdeteiről ls, azokról a napokról, amikor a kiküldött kormánypárti politikusok még a nép pusztulásából ls hasznot próbáltak maguknak húzni, b nagy napidíjakkal, „áldozatos munkával" megkezdték a károk fölbecsülését. Eleinte Kováts István is résztvett ebben: „Néhány hétig — írta — o magunk ural voltunk, jól is ment minden, de midőn a budapesti urak eljöttek, minden megváltozott, úgy annyira, hogy azt gondoltam, hogy a hlret Bach-kormánnyal van dolgom." „Az eldőlt házak számát 6300ban állapítottuk meg" — írja Kováts István. S tudjuk, a 12 millióra becsült anyagi káron kívül több mint 150 életet is elpusztított a katasztrófa. De úgy lett, amint Kossuth kívánta: „Bármit s menynyit tegyen is a király hatalom által támogatott nemzet Szeged javára, ez csak segítség lehet az alkotásnál, de nem maga az alkotás^ Ennek nagy munkájában az oroszlánrész mindenesetre Szeged népének csüggedetlen erélyére vár." Ma már csak régi, megborzongató emlék a szegedi árvíz, tanulságos dokumentuma a feudális korlátok közt polgárosodó nagy magyar város ma már alig érthető kiszolgáltatottságának, a természet elemeivel szembeni védtelenségének. Szegedi Péter ItiAÁoJlmi 1 Nagy költőink a szülőföld szeretetéről A szülőföld, a szűkebb haza szoretete az egyik legmagasztosabb emberi érzés. Nagy költőink gyakran írtak erről. Elmondták a maguk érzéseit szülőföldjükkel kapcsolatban és a költészet nevelő erejével másokban is továbbnevelték azt. Olvasóink írják meg, kik az alábbi verssorok szerzői, ml a versek kezdősora és clmo, A megfejtőket szerkesztőségünk jutalmazza. Ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, ez, melyhez minden szent nevet egy ezred év csatolt. • Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk. Könnyek vizét és a Tisza vizét. Költők dalát és esték bánatát; Szeretnék néha visszajönni még, • Szigorú Szeme meg se rebben. Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra, Titkos hálóit 'értem szőtte. S hogyha leborulok előtte Bűneim elfelejti * Lenn az 'Alföld tengereik vidékén. Ott vagyok honn, ott az én világom börtönéböl szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom, - • Kezdődik o hon a csendes tanyának, ' Küszöbjén, melyhez emlékezete Köté legelső végét fonalának, Midőn először útnak ercde; Hová e gondolatvezér Mulatni vissza-visszatér — És egy szerény, zöld ággal megpihen Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen. • 'Anyjához tér úgy az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sirhalsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélekl Ez a hazám. Béke-mesedéluíán Sándorfalván Vasárnap délután a MagyarSzovjet Barátság Hónapjának ünnepségei keretében Sándorfalva község békebizottsága az „Új élet" kultúrházban a gyermekek részére béke-mesedélutánt rendezett. Több mint négyszáz iskolás tanuló és kis óvodás Jött el a kultúrházba, nem törődve az esővel, a nagy sárral. Deák István nyolcadik osztályos tanuló, a fiúcsapattanács elnöke köszöntötte a gyermekeket* majd a hetedik és nyolcadik osztályos fiúk és leányok magyar népmeséket és baráti államok legszebb meséiből olvastak fel. Ezenkívül vidám, tréfás találós kérdéseket fejtettek meg a gyermekek* A jólsikerült béke-mesedélután kultúrműsorral zárult. 40. Az ablak szürke foltja azt mutatta: messze van még a reggel. Fejét Zsófi belefúrta a párnába és lemerült a hajnali álom tiszta mélységeibe. A szürke ablak egyre fehérebbé, fényesebbé változott. Mikor a nap felugrott a szomszédék kerítésére, a homályos üveg égni kezdett, milliónyi piros és sárga, zöld és fehér, lila és kék lángocska hullámzott nz üvegen. A hullámokat fújta a szél jobbról balra és felülről lefelé. Lilás rózsaszínben vibráltak a hófehérre meszelt falak, s a mély álom rózsaszínűre pirította az asszonyka göm. bölyű arcát is. Odakint az udvaron már felébredtek a szárnyasok. A két gyöngytyúk pittyegett és rikoltozott, a kacsák a kis gödörhöz totyogtak, s karattyoltak egymáshoz — hápháp-háp-háp. A puli kutya nyargalászott az udvarban, igyekezvén rendet csinálni az alávaló, buta szárnyasok közt. Hol a gyöngyöst, hogy egy tyúkot ijesztett meg duhaj csaholással. A hombár előtt megnyikordult a moslékos vödör füle. Az öreggazda készült az etetéshez. Ettől aztán felébredt a két disznó is. Nyáluk összefutott a szájukban, ki is folyt a pofájukon. A vödör nyikorgása rettenetes éhséget ébresztett a gyomrukban. Ugráltak az óinjtóra, s ríttak, ordítottak, mintha drótoznák őket.'Hangjuk elnyomta a szárnyasok lármáját, még a puli csaholása se hallatszott, esak a kakas kodált közben dölyfösen, kényesen, mintha ő volna a legmentéipcőí gondoskodott, de soj-pagyobb út ebben az udvar:ban, KOVÁCS MIHÁLY REGÉNYE 'A két disznó ordítása felriasztotta Zsófit. Rögtön látta az ablakról: jócskán elmúlt az idő. A homályos üveg vakítóan fehérlett a rázúduló napsugártól. Tamás azóta már kiért a földre ée kapálja a kukoricát. Zsófi sietve ugrott fel, do kettőt so léphetett, megszédült ée megtorpant. Odakapott a torkához, azután a szívéhez, ott állt egy pillanatig. Hirtelen rosszullét fogta cl. Ijedten tűnődött, visszaüljön-e a fekvésre, vagy menjen a sublótlgl Uramisten, vájjon mitől lett rosszul! Csak nem az a szörnyű álom rontotta meg! De nem, nz csak babonaság, nem igaz semmiféle babona, Tamás so hisz benne ... A sublóthoz támolygott és megfogódzott a szélében. Rettentően gyenge volt. Ugy érezte, összeostk. gyomra lökdöste a nyeldöklőjét. Azt gondolta, hányni fog, bepiszkolja a földet. Nem volt képes odamenni a lavórhoz, elszállt minden ereje, kiverte az izzadtság. Leereszkedett a székre. Zsófi életében nem volt még ilyen beteg. Feje hol előre, hol meg oldalt kókkadt le, haja belehullt a szemébe, kezét a szívén tartotta. A disznók odakint abbahagyták hirtelen az acsarkodágt, az öreggazda beöntötte nekik a mosogatólóvel, korpával kevert darát. A két disznó hangtalanul zabált ós habzsolt, annál jobban lármáztak a gyöngyösök. A puli sort fogott a dlszi nók mellett, a vályúnál, lefetyelte befelé a moslékot, fogát irigyen vicsorgatva a szárnyasokra. Zsófi hallgatta a jószágudvar reggeli hangjait, g arra gondolt, kapálni kell a kertben a hagymát, meg a borsót. Egész estig kapálni kell, estéro meg vacsorát kell főzni az embernek, do ő betegen gunnyaszt ezen a székem, ó bárcsak már elmúlna. A hányinger lassan-lassan elcsitult, Zsófi megpróbált felállni. A fejő még kóválygott, újra leült és nagyokat lélekzett. Negyedóra, félóra, vagy egy óra is eltelt, mire jobban lett. „Elmegyek a sógornsszonyomhoz. Tapasztaltabb, megkérdezem, mire véli!" — Határozott, s már indult ls. Egész úton attól tartott, ismét rútör a rosszullét, do nem érzett semmit se. A szédülés, a gyengeség elmúlt, mintha nem is kínozta volna. ' Julcsa, a sógorasszony, etette a kisbabáját és gagyogva kedveskedett neki. Zsófi szégyellte szóbahozni Jövetele valódi okát, hátha Julcsa kineveti, de aztán a hajnali álomlói kezdve mégis mindent elmesélt. Julcsa figyelt a csecsemőre is, aki jó étvággyal nyelte a tejes pépet, de hallgatta Zsófit is. A baba nagyokat tátogott, csöpp kezével belekapott a kanálba, a bögrébe, majd megragadta az édesanyja balflllét. megcibálta, s győzelmesen felkiáltott egymás után háromszor. Julcsa nagyot kacagott ós végtelenül büszke volt a magzatára. / íFolytatjuk.!