Délmagyarország, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1954-02-25 / 47. szám

CSÜTÖRTÖK, 1954. FEBRUÁR 25. DELMBGYRR0RSZI6 Levelezőink írják »Teljesítem ax állam iránti kötelezettségemu Levél Dorozsmáról —* Országunk, népi demokráciánk törvényeinek betartása legelső leiadatom. Ettől soha nem térítem el magam. Adómat rendesen fizetem, beadásomnak eleget teszek. Hazámnak egyetlen fillérrel, egyetlen szem gabonával nem maradok adósa. A beadás, az adófizetés is törvény ugyanúgy, mint az, hogy például mezőgazdasági kisgépeket és más egyebeket kapjanak a dolgozó parasztok; Az állam iránti kötelezettségek teljesítése —adónál és beadásnál — segíti, hogy még jobb legyen az élet, könnyebbé váljék a munka. A haza is csak úgy tud többet adni, ha mi is adunk neki. Felhívom erre dolgozó paraszttársaim figyelmét. A többtermelés érdekében én, mint egyéni gazda mindent megteszek. Tudom, ez elsősorban az én érdekem, az én javamat szolgálja. A pártkongresszus tiszteletére negyedévi tojás- és baromfibeadásom már most teljesítem. Az őszibúzát fejtrágyázom, de aztán a növényápolást is jól és időben elvégzem feleségemmel. Nagy Ferenc A hasznos madarakat védeni és nem pusztítani kell Városunk terein, utcáin, de főleg a Kossuth Lajos-sugárúton nem egyszer láthatjuk, hogy egyre többen — főleg fiatalok. — az újonnan vásárolt vagy még régi légpuskájukkal egymásután lövöldözik le a hasznos madarakat, csillogtatva kiváló célzóképességüket. Okosabb dolog lenne, ha a légpuskák tulajdonosai más formában gyakorolnák a lövészetet. No pusztítsák felelőtlenül a hasznos madarakat, melyek a kártevő rovarok irtásával védik gyümölcsöseinket, erdeinket. Helyes lenne, ha ezeket a „madár vadászokat" az őket megillető büntetésben részesítenék, hogy végre rájöjjenek arra: a hasznos madarakat védeni és nem pusztítani kell! Szommer Pál a DÁV dolgozója Verseny az iskolában As ankét és a hozzászólások összefoglalása A tápéi gyékényfeldolgozó háziipari szövetkezel segíti az építkezéseket Amikor a fiatal tápéi édesanyát gyékényszövés közben zavarja gyermeke sírása, csörgő helyett puha gyékényszálat nyújt kicsinyének. Ez is jelképezi, hogy Tápén a gyékényszövés évszázadok óta apáról fiúra szálló mesterség. A Tisza szabályozása előtt a környék lápjain, mocsarain nagy törhegben volt található a gyékény. Azonban ma már csak nagyon kevés nyersanyag található Tápé közelében. Ezért a szövetkezet tagjai felkeresik messzi az ország számos vidékét, a Duna és a Tisza holt ágait, a halastavak környékét, s maguk vágják le, szárítják, kötik kévébe és szállítják haza a gyékényt: A felszabadulás előtt öt nagygazda értékesítette a tápéiak fáradtságos munkájával készült országos hírű gyékényszatyrokat, szőnyegeket. A haszon legnagyobb részét ők vágták zsebre, alig egyharmadát fizették azoknak, akik az árut készítették. A felszabadulás után egy ideig továbbra is ők értékesítették a községben készült gyékényárukat. Aki nem nekik dolgozott, napokig fagyoskodhatott a szegedi piacon, amíg eladhatta áruját. Ezen a helyzeten változtatott az 1951 augusztusában kilenc fővel megalakult gyékényfeldolgozó háziipari szövetkezet. Azóta a szövetkezet irányítja a gyékény feldolgozását. Ma már az 5000 lakosú községben 1780 állandó tagja van a szövetkezetnek, de télen, amikor hó borítja a földeket, a házak aprajanagyja gyékényt sző. Az idei télen 3500-an dolgoztak a szövetkezetben. Első negyedévi tervük szerint 1,500,000 forint értékű gyékényszőnyegeket, lábtörlőket, hentesszatyrokat készítenek. Közgyűlésükön vállalták, hogy a közelgő pártkongresszus tiszteletére az építkezéseknél hőszigetelésre használt építőipari gyékényszőnyegből 5000 négyzetmétert készítenek terven felül. Február 19-ig azonban már 12.500 négyzetmétert elkészítettek. Ezzel 37 építőipari és szállító vállalatnak könnyítették meg téli munkáját. A szövetkezet dolgozóinak munkájával cukorgyáraink jelentős mennyiségű ponyvát takarítanak meg, mert a cukorrépaprizmák takarására eddig használt ponyvák helyett az erre a célra kiválóan alkalmas gyékénytakarót használják fel. Ebből a szövetkezet dolgozói az elmúlt évihez hasonlóan az idén is 100 ezer négyzetmétert készítenek. A szövetkezeti közös munka jelentős jövedelmet: az elmúlt hónapban közel 300 ezer forintot biztosított a tagoknak. Csaknem valamennyi házban saját készítésű egyszerű gyékényszövőgépen dolgoznak. özvegy Tóth Józsefné hétholdas dolgozó parasztasszony, akinek a gyékényszövésben gyermekei is segédkeznek, januárban 1416 forintot keresett. A helyi Ady Endre tsz tagjai télen, amikor más munka nincs, szintén gyékényt szőnek. Terhes Jánosné tsz-tag így a téli hónaDokban átlagosan több mint 800 forint többletjövedelemhez jutott. A „Délmagyarország" január 6-i számában röviden beszámolt a Városi Tanács Oktatási Osztálya és a „Délmagyarország" szerkesztősége rendezésében tartott ankétról. Az ankét pedagógusok bevonásával zajlott le és tárgya az iskolai versenyek kérdésének a megvitatása volt. Az ankét felvetette a problémát és a megoldáshoz a pedagógusok hozzászólásait és segítségét kérte. Az ankéttal kapcsolatban három hozzászólás jelent meg. Ezekben a pedagógusok elmondták tapasztalataikat, értékes példákat hoztak és próbálták — ebből kiindulva — elvileg indokolni a versenyek előnyét, illetve hátrányát. A határozott és szilárd állásfoglalás azonban hiányzott. Ezt a téma kényes és szerteágazó volta is magyarázza. A pedagógia, — mint felépítmény-jellegú tudomány — bár szép eredményt ért el, de mégis bizonyos értelemben elmarad fejlődésünk általános arcvonala mögött. Ezt. a tényt a pedagógia sajátos helyzete és a felszabadulás után még sokáig kártékonykodó pedológia befolyása magyarázza. Ez is igazolja, hogy a pedagógia területén még sok tennivalónk van és ezért igen helyes az élenjáró tapasztalatokat összehasonlító, megbíráló és általánosító viták rendezése. melyek feltétlenül előbbre viszik a munkát. A vita tárgya érdekes és bonyolult. A verseny, illetve versengés ugyanis mint aktivizáló módszer és szelektáló lehetőség már régen jelentős szerepet játszik az oktatásban. így például a kínai köznevelési rend célja sokáig a versenyek eredményeitől függő állami funkcióba való előkészítés. A versenyek aktivizáló jellegét helyesen látta Quintillianus is. aki ezt a buzdítások helyett is ajánlotta. Tehát nem érthetünk egyet Jármai kartársnővel, aki a versenyt „új módszer"-ként említi. Állításához feltétlenül hozzá kell tenni, hogy tartalmában és céljában új! Altalános hiba egyébként, hogy sok helyen mesterkélten nagyszerű új- létrehozására törekszünk, és nem merjük kellő súllyal kritikai értékelés után felhasználni a mult haladó, jól bevált tapasztalatát. A kapitalizálódás időszakától kezdve a versenyek igen alkalmasnak bizonyultak az invidualis, törtető, agresszív egyéniségek kialakítására és sokszor ezt a célt is szolgálták. Viszont a közösségi nevelésnek éppen az a feladata, hogy az egész közösséget aktivizálja és előbbre vigye. Ezt már a középkor nagy pedagógusa, Komensky is jól látta:... „az ifjúság nagyobb közösségben nevelkedjék, mivel kétségtelenül sikeresebb munka és kedv jár vele, ha egymástól kapnak példát és ösztönzést. A legter mészetesebb dolog azt csinálni, amit a többiek csinálnak, menni, ahová a többiek mennek, követni az élenjárókat és vezetni a következőket". Persze ez a közösségi elgondolás más, mint a szocialista közösség, viszont a mozgósító hatást szépen felismerte Komensky. A szocialista építés felhasználja, sőt igényli is a versenyeket, megadva ezek igazi és reális feltételeit. „A szocializmus nemcsak nem fojtja el a versenyt, — mondotta Lenin elvtárs —, ellenkezőleg, először teremti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban széles, valóban tömegméretekben alkalmazzák, hogy valóban a dolgozók többségét vonják be az olyan munkába, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejleszthetik képességeiket, ahol megnyilvánulhatnak azok a tehetségek, amelyek a népben, e frissen buzgó forrásban megvannak, és amelyeket. a kapitalizmus ezer és ezer, millió és millió esetben eltiport, elnyomott és elfojtott." Tehát a segítés és nem a szelekció a versenyek lényege. E/t a hozzászólók egyértelműen látták és kifejtették, viszont arra nem mutattak rá, hogy tegyük érdekeltté a verseny részt vevőit a bajtársi segítésben, ezt követelje meg tőlük a verseny-feltétel. A továbbiakban többen hivatkoztak a dolgozók munka versenyeire, sőt Bőri elvtárs egyenesen hasznosnak tartja a hasonlóságot. Ez helyes is, de esak akkor, ha a verseny üzemi gyakorlatra, konkrét termelő munkára vonatkozik. Egyébként mechanikus utánzás. Itt világosan kell látni, hogy a munkaverseny főleg az alaphoz tartozik, ezt szilárdítja és a dolgozók ezen tevékenysége elvileg megalapozott. A tanítási folyamat pedig inkább a felépítményhez tartozik, tehát tükrözi az alapot és visszahat annak fejlődésére is. Viszont a tanulók, akik most sajátítják el az ismeretek és az alkalmazásra kerülő készségek rendszerét, valamint jellemük és világnézetük sem eléggé határozott még, nem látják át mindig munkájuk társadalmi értékét, jelentőségét, tehát a versenyek ilyen színvonala számukra magas. Másrészt így nem tudjuk méltányolni a növendékek helyzetéből adódó specifikus vonásokat. Ez lényeges kérdés, ugyanis értelmiségünk munkaversenyei és felajánlásai sokszor éppen azért helytelenek, mert egyszerűen lemásolják — a különbségek figyelembevétele nélkül — a termelési munkaversenyeket. Ez a tanulók esetében még súlyosabb. Itt ugyanis az utánzáshoz még az is hozzájárul, hogy sokszor a versenyeket bürokratikusán, kívülről viszik bele, kényszerítik rá a tanulókra. Ezért érdektelen és passzív a tanuló. Ehhez járul még az eredmények százalékos értékelése is, ami a kisebb tanulóknál szintén helytelen. A tanulóknak érezni és látni kell az eredményt, egyszerűen és közvetlenül. Ezért igazuk volt az egyszerű értékelés mellett szót emelt kartársaknak. Ezentúl a verseny az aktivizálás módszere, tehát akkor a legjobb és legeredményesebb, ha a tanulók önálló kezdeményezése. Ezen a területen viszont fontos a helyes versenyszellem és a jó közösség kialakítása. 28. — Azt akarom én mondani, Tamás komám, hogy estére elgyere a felolvasásunkra. Gycvi Balogh bácsiéknál tartjuk. — István letette a » két kantát, s feszülten várt a válaszra. Sok szegény embert hivott már be az Egyletbe és be akarta vinni ezt is. Tamás legyintett: — Énbelőlem úgyse lesz pap, Pista komám. Szegény embernek nem való az a nagyTene tudomány. — Rosszul beszélsz, hallod. A munkásnak ezntán okosabbnak kell lenni a papnál is, ha élni akar. — István keményen beszélt. Sapkáját a tarkójára lökte, homlokára lehullott egy hajcsomó. — Te már okosabb vagy? Nem nézem ki belőled — kötekedett Tamás. — A pap jobb gúnyában jár, a képe is simább a tiednél. — Annyival okosabb, — mondta István mosolyogva, mert értette a tréfát —, hogy a pap a túlvilágot magasztalja és azt hiszi, bevesszük a maszlagot. Én meg tudom, hogy hazudik. — Keményen legyintett, felmutatott az égre, aztán le a talajra, s barna szeme parázslott. — Ne félj, nem a mennyországról beszél a mi tanításunk, hanem erről a mi földünkről, amit a vagyonos osztályok, meg a papok bitorolnak. A szegény ember életéről és az igazságról. — Meghalt Mátyás, oda az igazság. — Tamás a talicskát nézte. „Különös legény vált ebből a Pistából" gondolta. „Együtt . gyerekeskedtünk, de akkor egész másmilyen Volt. Nincs más dolga, hát politizál". István várakozott, majd vállat vont. — Nem erőszak a disznótor — mondta és a kantáiért hajolt. — Azért szólok, mivel most ^iár te is városi ember akarsz lenni. Itt pedig, a környékben, nemigen van olyan ezaKOVACS MIHÁLY REGENYE ber. aki ne húzna a szocialistákhoz. Ezért szóltam. — Na hiszen jól is tetted. Alighanem át ls megyek. Meghallgatom, miféle írásokat olvastok. — Tamás gyorsan válaszolt, s a szava is megenyhült. — Kitelik ezekből a hosszú éjszakákból. Most meg gyerünk hazafelé, mert a tészta elázik a levesben. István keményen szoritotta meg a vörös legény reszelős kezét. S ez a kézfogás felolvasztotta Tamásban azt a hideg idegenkedést, amit az imént érzett Kis Istvánnal szemben. Sötétedés után Tamás fejébe nyomta a sapkáját, vállára vetette virágos hímzésű fehér szürkankóját és átballagott Gyeviékhez. Kopogtatott, s belépett a szobába. Mint Gyeviéknél minden idegennek, először is a két ablak közti falra felakasztott, bozontos szakállú férfiarckép: Marx Károly képe tünt a szemébe. Az asztal mögül, a rőt fénnyel világító lámpa, meg a vizes kancsó mellől egy ismerős, szőke fiú nevetett rá: Vincze Jancsi. A ház zúgott, de amíg az emberek végignézték az új vendéget, elcsendesült. A sok „jó estét"-ből kihallatszott Jancsi örvendező, dallamos beszéde: — Jó estét, Tamás bátyám! Hát még maga is eljött? — Látod — mondta kurtán, kis zavarral Tamás. Az villant az eszébe, hogy tán nem mind ilyen fiatal gyerekek a szocialisták? Jancsi mellett, bent a padon Gycvi Balog bácsi ült. Az asztal végén, fonott ülésű széken egy fakófejü, sárgakabátos ember. akit Tamás nem ismert: Énekes Bálint, az Egylet elnöke. Negyediknek Kis István ült az asztalnál. A padokon, székeken és lócákon, meg az ágyak szélén, vegyesen ültek idősebb és fiatalabb emberek. Néhány asszony is volt köztük. Tamás kezelt mindenkivel. A szűrt rádobta a vaeok belső részén felhalmozott ködmönökre. kabátokra, s loült a vacokra. Az emberek folytatták a beszélgetést. Vincze Jancsit, ezt a szőkehajú, huncutképű, kedves fiút. Tamás Szilveszterkor látta utoljára. Ugyanaz volt, mint odakint a tanyán, mégis valamiféle varázslatos, érthetetlen változás volt a képén, valamilyen vonás, és ezt Tamás csodálta, kereste az eredőjét. Mi lehet az? Szeme rátapadt az ismert fiúarcra, az emberek beszédét se figyelte. Jancsi, Vak Hegedűs fiatalabb bérese, a városi kubikosok között belekóstolt az új hitvallás, a szocialista eszme és a politika ízébe. Januártól rendszeresen járt a szocialisták közé. Tiszta és mély lélekkel, türelmetlen szívvel kereste az elnyomottak igazságát és a szocialista újságokban, a könyvekben, a felolvasó estéken megtalálta azt. A mozgalom és a könyvek betöltötték az életét. Higgadtabb, komolyabb lett a mozgása, a járása, belül pedig, a lelkében, a vérében, forrongott a tetterő. És most, a lámpa meleg világánál, arcát g'óriaként övezte a felfedezett igazság láthatatlan fénye, puha száját keményebbre rajzolta az értelem és akarat, kék szemében lángolt a hit. „Egészen megemberesedett" — gondolta róla Tamás. — „Ugy látom, a város megszívta egy kicsit. Nagyon fehér a képe". ífoiatatiuk! Ugyanis ha a tanulók kezdeménye® zik a versenyt, az feltétlenül érdekeltté válik számukra, és ő maguk gondoskodnak annak egyszerű és számukra legmegfelelőbb megszervezéséről. Természetesen itt a nevelő irányító és ellenőrző szerepe rendkívül fontos, ez semmiféle spontaneitásra nem lehet alkalomnyújtás. Többen felvetették a kérdést, szükséges-e egyáltalán a verseny? Egy hozzászóló szerint, a szakmailag jól felkészült nevelőnek a zavartalan órához „nincs szüksége formai segédeszközökre". Ez igaz, de csak a tanár szempontjából) Vájjon a tanulónak szüksége van-e az érdeklődésre, a megértésre? Kétségtelen. Viszont a formalizmustól valóban óvakodnunk kelti Ez mesterkélt, erőltetett és sokszor többet árt, mint használ, mert érdektelenné, sőt unottá teszi az egész versenyt. Viszont helytelen lenne a verseny jelentőségének túlértékelése is. Ugyanis ez csak egy módszere az aktivizálásnak, illetve az eredmény fokozásán alapuló nevelésnek, tehát nem lehet egyetemleges és mindenható. A Nevelj Jobban-mozgalomban például sok jól megszervezett, „kiértékelt", grafikonnan lemért fegyelmi versenynek rossz, széteső és fegyelmezetlen osztály volt az eredménye, mert csak a szervezésre, de nem a tartalomra, és nem a lényegre irányult. Igen jelentős még a versenyeknél a perspektivitás elvének a megvalósítása is. A verseny ne elszigetelt és mozaikszerű kampány legyen, — bár alsóbb fokon a túl hosszúak sem jók —, hanem mintegy előkészítője a következő, nehezebb feladat megoldásának és a tanuló érezze is, alkalmassá vált erre. Lehal ne még foglalkozni a versenyek fajtáival, jellemző vonásaival, feltételeivel, és az értékelés módjával stb. is, de ezek mindig a körülményekhez alkalmazkodnak, ezért ezekből általános szabályt mesterkélt lenne levonni. A versenyek fajtái közül talán a készségkialakítók (számtani, helyesírási) a legjobbak, ugyanis a feltételek általában azonosak és az eredményt is jól le lehet ' mérni. Ezekre szükség van és hasznosak is. A jellemző vonásaikkal többen foglalkoztak, — ezekhez csak annyit, hogy a tanulóktól erőfeszítést igényeljenek és követeljék meg a bajtársi segítségnyújtást. A feltételeknél és értékelésnél az egyszerű, áttekinthető és az eredményeket folyamatosan lemérő módszer a legjobb, amely a tanulók életkorának és érdeklődési körének általában megfelel. összegezve: az ankét és a vita igen értékes anyagot vetett fel és összefoglalóan — a hozzászólókkal egyetértve — megállapíthatjuk, hogy a versenyek általában helyesek, viszont alkalmazásuk nagy körültekintést és megfontolást igényel. Megszervezésük nem történhet az üzemi munkaversenyek egyszerű analógiájára, feltétlenül figyelembe kell venni o speciális különbségeket. A verseny természetes és egyszerű legyen, éppen ezért merev szabályokkal nem korlátozhatók. Küzdeni kell minden formalizmus és mesterkéltség ellen. Tisztán kell látnunk, hogy a verseny csak egy módszer és nem, cél, tehát nem lehet általános, hanem az egyéb módszerekkel mindig szerves összefüggésben alkalmazzuk az anyag, illetve a feladat konkrét tartalmának megfelelőenA cél világos és egyértelmű legyen, az értékelés pedig a lehetőség határáig reális. Vegyük figyelembe a tanulók egyéniségének formálását is, de a döntő szempont a közösség munkájának javítása és eredményeinek fokozása legyen. így a versenyek kialakítják azokat a jellemvonásokat és elősegítik azon ismeretanyag átvételét, melynek segítségével az iskolából kikerülve bátran és határozottan megállják tanulóink a társadalomban helyüket és meg tudják valósítani az üzemi munkaversenyek módszerének felhasználásával a szocializmus építésének felelősségteljes munkát igénylő feladatait. Kiss Ferenc, a Pedagógiai Főiskola Neveléstudományi T-nszékének tanársegéde nélkülözhetetlen az agitációs