Délmagyarország, 1953. október (9. évfolyam, 230-256. szám)

1953-10-11 / 239. szám

DELIPGYÜRORSZAG VASÁRNAP. 1953. OKTÓBER 11. c FIATALOK HANGJA A SZEGEDI FIATAL ÍRÓK MÜVEIBŐL J PARTOMNAK VwWAAMAAAAV^AAAWAAMAWAAAAAM Bejártam szép hazám vidékit s időztem hosszan mindenütt, bolyongtam, hol egész az égig kapaszkodik a hetyke Bükk, hol vén Dunánk hullámzik kéken, a csalfa délibáb alatt, a sík Kőrös-Maros vidéken, — s mindenhol ott találtalak. Te ékesíted fel mezőnket arany kalászokkal, vidám munkáslányok Terólad szőnek éneket Kazincbarcikán. S ml néhány éve még csak álom. csak vágy volt, most Téged dicsér a tikkadt, lusta Hortobágyon zöldet fakasztó sok-sok ér. Izmoddal épül Sztálinváros... Ifjú kohói s házai felett a béke füstje szálldos, mint szép jővőnknek zászlai. A diósgyőri Nagyolvasztó, az új miskolci egyetem Nevedtől hangos. Terólad szól a Rákosi-híd Szegeden. Neked pompáznak Szatymaz, [Dombhát gyümölcsei, s a megyeri kertészetben a nyíló rózsák, S ha pásztor nyáját tereli, Terólad mond dalt. Hőseidnek a művész emléket kemény márványból formál. Téged Illet a legszebb költemény! Petrovácz István tTRABOCSATAS ii. Mint középkori aranycsinálók, smaragdszín gőzök között, őrizték féltőn a kegyes csalást — a sokarcú tudományt úgy takargatta a királyi trón s a papi palást. Mert sorsuk és életük volt az nekik... Azzal emeltek fellegekig esudáktól-fénylő várat, hogy bizton vághassanak a nép nyaka közé százféle Istennyilákat. És félő volt, ha megszerezzük a bűvös "tkokat rakunk a fellegekig lépcsőt... Mert mi is örülünk a napsugárnak. Zúgtak a tavaszok százszor, ezerszer s virágbaborult a világ, csak az ember feketéit komoran, furcsán, mint fagycsapott, dér-teli ág. Zúgtak a tavaszok százszor, ezerszer, de hiába szülte virágzani az ember ifjún is vén fiát. A hajdani várat földünkre lehoztuk, bástyája is itt van: az egyetem. S hol kriptaszagú termek temettek bamba csendet,£ most már dalosszívű hadaink seregeinek tudásra-hevesen. < Az örök vágy általunk teljesedik be végre... Nem volt még nálunk dicsőbb hadsereg! Olyan hazát kell emelnünk a fényre, hol boldogság fakad mindenkinek. — ,* Van hozzá erőnk: szívünkben lüktet a fiatal élet minden akarása... Mindent-befutó, szép szerelmünknek csak lobogó lángja van, nincs parány parázsa. Zúgnak a tavaszok, most is, mint régen: rügyekre hívják az életet; de a rügyekkel együtt — már ő is felserkent — i az ember ls dalolja a legszebb éneket. Zúgnak a tavaszok, kiteljesednek s virágbaborul a világ; így bocsát alkotó útunkra az élet, minket, legkedvesebb fiát. András Sándor BETUORSZAG TITKAI Nagy, fénylő, könyves kirakat, előtte szótlan kisdiákok, kíváncsi szemük tágult tükrén új, szép csodákat sejtve látok. ( Mert ők az újak, a jövő napfényes ifjú nemzedéke, mi nékünk sarjadó rügy, remény, ök tépik majd a gyümölcsét le. Hajdan útvesztős rengeteg, csodás vadon volt betüország, gyógyfüvek s mérgek éjjele s távol derengő világosság. Ma már sok friss dolgos csapat betört és utat $ fényt teremtet' * az út szabad t messze vezet, ha titkot-üző kedvvel mentek. Előre fiúk bízón, kíváncsian és ha merész kedvetek bejárta ezt a titkokhoz vivő ösvényt még száz új titka vár a világnak. Reátok vár a messze földrész: minden, mi titkos, ismeretien. Induljatok hét betüország hóditatlan világa ellen. Németh Ferenc ÁMM^^miMwwMmwwWWWVWWW.WWWVWVW \ • n%vwww\v/ WVW.WMV.' Bizony izzadtan jöttünk meg azon a nyári délutánon, mikor a sürgönyt kaptam. Akkor egész nap kint gyakorlatoztunk a dombos vidéken tűző nyári nap alatt. Alighogy beértünk, hivattak az irodába. A sürgönyön mindössze az állt, hogy: fiúnk született, A század parancsnokunk jól megrázta a kezem, s ügy kívánt jó egészséget a gyereknek. Aztán útbaigazított. Siettem az iratok után. Közben erősen izgatott a dolog. Későbbre vártuk a gyereket: nincs-e valami baji * Meg is mondtam az őrnagyunknak, aki az ezred parancsnoka volt. Mert az, szokása szerint engem is tövirőlhegyire kikérdezett. így szokta ezt csinálni minden emberével. Mindenkit ismerni akart, ahogy mondani szokás: mint apa a fiát. Mellesleg bizony szigorú apa volt. Végighallgatott s azt mondta: — No, föl a fejjel! Fontos az, hogy jó kezekben legyen, s az asszonyra nagyon vigyázzanak. Siessen csak, s intézkedjen. Hát jó egészséget az asszonykának. meg a kis gyereknek is! Egész éjjel utaztam, s közben nem igen aludtam, Kora hajnal volt, hogy megérkeztem. Begyalogoltam az állomásSzabadságon ról, még a buszt sem vártam meg. Éppen pirkadt, amin' elémtünt a dombok mögül a kis falucska. Hűvös volt, de én göiöiSgtem a sietségtől. Egyre jobban szorongtam, amint a házhoz közeledtem. Beléptem a kapun. Kora volt még. Hallgatóztam: semmi nesz. Aztán bekocogtam. A feleségem kishúga nyitott ajtót. Almosán pislogott felém. Amint megismert, fölkiáltott, s szaladt be a házba: anyi, anyi... Körülvettek. Az öcskös is felébredt a zajra. Egyszerre mindnyájan beszélni kezdtek. Alig tudtam kivenni a hirtelen szavakból a történetet. A feleségem még bent van a városban, a klinikán a kisgyerekkel együtt. De ma hazahozzák őket. Az apósom éjjel van munkában, nem is jön haza most reggel, hanem egyenesen értük megy. Déltájban már itthon is lesznek, dörmögi álmos hangon az öcskös. Lemostam hát az út porát, s utána jól megreggeliztünk. Aztán lepihentem. Ekkor tört ki rajtam a fáradtság. Közben ki-ki munkához látott. Délfelé már nagyon izgatottan vártunk, mikor végre meghozta az autó őket. Mindjárt lett nagy öröm, s nagy sietség. A feleségem lefektették az ágyba. Mellé a másik ágyra a kis pályást. Rólam bizony meg is feledkeztek most, de nem bántam. Mikor aztán már nagyjából minden elrendeződött, magam is odaültem az ágy mellé, néztem a mosolygó arcot. Aztán meg ölbekaptam a pólyát, amelyből feketén csillogott, ki két kis szemecske és kapkodott a levegőben a két pirinyó kéz. Később aztán rendbeszedtem magam, hogy bemenjek a tanácsba az iratokat elintézni. Az apósom végigmustrált és megszólalt: — No gyerek, mulasd a csizmád, milyen katona vagyt — Megnézte, hogy szépen tény lik-e, s nem hibázik-e néhány jancsiszcg a talpán, — Mert azért laktanyafogság járt ám mivekünk. Hát még jobban meg köti becsülni mostan a holmit... Mert hát katonáskodott az öreg eleget. Igaz, hogy ö tüzér volt, én meg lövész. Este aztán még sokáig elbeszélgettünk a katonaélményeinkről is. Harmadnap reggel pedig megnyugodva ültem vonatra a városba, ahol még egy és más elintéznivaló akadt a klinikán. Mentein vissza a csapathoz. Útközben összeverődtünk néhányan katonák, hi erre, ki arra utazott, szabadságra vagy viszsza, mint jó magam is. Vidáman kínálgattuk <i szabadságramenőket egy kis hazaival. Amint megérkeztem, jelentkeztem a seázadparancsnoknál. Mikor észrevett, már messziről rámkidltoit: — No, sokat sír-e otthon a kis katonai (- h — cl BOLDOGSÁG A városháza tornya, melyről a légnyomás eltüntette az órát, most úgy meredt a ködös reggelbe, mint vaksi óriás. Előtte némán nyújtózott a Széchenyi-tér. Körben glédúba álltak a lefüggönyözött ablakú polgárházak, gőgös erkélyeikkel, kiugró párkányaikkal — hasonlított az egész valami külöriös színjátékhoz, mikor eltűnnek az emberek, s csak nyomuk marad utánuk arról, hogy itt éltek. A sarki hirdetőoszlopon még ott lógott a plakát, mely erre a napra is mozielőadást hirdetett — a Kalotaszegi madonnát. De ki ment volna el moziba ma? S kinek jutott volna eszébe azon elmélkedni, hogy hat, vagy hét órakor kezdődik az előadás? Senkinek. A körút kihaltan kacskaringózott a reggeli ködben, néhol víztócsák csalóka tükrét borzolta a csípős szél — az aszfalt mélyedéseibe húzódott a víz, mint a tegnapi eső elszórt, árulkodó, ittfelejtett lábnyoma. A járókelő. ki ebben az időben kimerészkedett az utcára, szinte idegeiben érzékelte a csöndet. Ez volt az utolsó nap ... Ahogy elindultál a Dugonics-térről, végigmentéi a hársfákkal szegélyezett Petőfi-sugárúton, s befordultál a Faragóutcába, honnan a Kolozsvári térre vitt az utad. egyre erősebben dörömbölt dobhártyádon ez a csend. A keskeny utcák között még árvábban kongott a lépés, s a hirtelen kiszélesedő tér, már maga volt a megmerevedett, ködben úszó némaság. Móraváros... IJerde János az ablakban állt és elgondolkodva nézte a teret. — Csapataink elérték a Tiszát... — kavarodott fel agyában a kemény férfihang emléke. — Milyen egyszerű mindez, jutott eszébe. — Csapataink elérték a Tiszát, — ismételte félhangosan Tegnap este Moszkvát hallgatták telepes rádión, vagy tízen szorongva a kis szobában. A gyerekek aludtak már, felesége varrt csendesen a petróllámpa fényénél. ök meg csak összebújtak, majd leütötték egymás fejét, olyan figyelemmel lest ék a recsegésböl-ropogásból néha előszűrődé hangot — Moszkva hangját. Ismerték valamennyien egymást. Szomszéd, koma, szaktárs egyaránt akadt közöltük. Itt nőttek fel ebben a poros, elhagyatott városrészben — innen házasodtak. itt szerezték az utca porában szálló tüdőbajt, s ezekben az omladozó házakban öregedtek lassan. Egyik kőmüveslegény maradt, másik kubikosként vergődött, harmadik nem dolgozott már évek óta. Volt, aki megjárta Amerikát, hogy rongyosan tántorogjon vissza a móravárosi porba az -"ígéret* földjéről — volt közöttük katonaszökevény, akinek élete függött ettől a mondattól: — Csapataink elél ték a Tiszát... Nem beszéltek, értették ők ezt szavak nélkül is. A nyomor szürkesége mindegyiken egyforma volt, s az éhség sem kívánt külön magyarázatot. Hallgattak. Nézték egymást, s hirtelen nem is tudtak volna mit mondani. — S ebben nincs semmi csodálatos — gondolta Berde János, ahogy végigsiklott pillantása a tér kopasz bokrain. — Ma tizedike van — fűzte tovább gondolatait, — az oroszok a Tisza túlsó partján vonulnak, s a városra aknazápor hullik... Csapataink elérték a Tiszát — muzsikált emlékezetében a mondat, s felkattogó gcppisztolysorozat tett pontot a gondolat végére. Tagnap végigjárta a várost. Gyanúsan csendes volt minden. A lehúzott kirakatredőnyök némán tanúskodtak gazdáik gyors meneküléséről. Elsétált a gyár felé is. Épp akkor menekült a katonai őrség — tiszt, közlegény, mitsem törődve többé a rájabízott feladattal, eszeveszetten igyekezett irháját menteni. Berde elnézte őket, s akaratlanul is mosolyra húzódolt a szája. A sárgásbarna falon még ott mereszkedett a tépettszélü plakát, mely a város kiürítéséről intézkedett, s felhívta a lakosságot, hogy tekintse hazafias kötelességének a sáncásási munkákon való részvételt. Később benézett az egyik töredezett üvegű ablakon: mozdulatlanná merevedve álltak a gépek, az óriási lendítökerék hajtószíj nélkül csillogtatta szétágazó küllőit. És megtalálta a maga gépét is, ctt a sarokban, az udvarra néző ablak mellett. Valami megmagyarázhatatlan munkavágy feszítette most izmait. Gyerekkora óta megszokta a naponként ismétlődő robotot, a megszokás csontjaiba rágta magát — egy hete nem dolgoztak már. Szeretett volna berohanni, rátoppantani az indítópedálra és újra hallani a motor zümmögését.., Szinte fizikailag érezte, hogyan ragadja magával a vágy. Talán holnap, vagy holnapután — latolgatta a lehetőségeket. Megrészegült ettől a gondolattól. Berde János nem volt már fiatal ember — ötven felé járt. Felesége ott sápadt öreggé mellette a pincelakás dohos falai között. S a gyerekek is megnőttek, mind a négy. Sovány arcukon most ott lobogott az éhség. Hiába, az utolsó falat kenyeret is megették már. Nem először voltak éhesek, de apjuk ebben a pillanatban sokkal inkább érezte a rámeredő gyermekszemek kérő pislogását, mint máskor. Talán éppen a helyzet hozta ezt, a szembenálló parton feléjük menetelő szabadság közelsége. C Berde János ezen a napon számot^ vetett eddigi életével. Ezzel telt el a délelőtt, délután, meg az este is. Igen, talán egy hét, vagy kettő — az volt igazi élet. Huszonkétéves volt akkor, tizenkilencben. Nyeszlett katonaruhában, vörösszalaggal karján kocsizott naphosszan a szegedi homokban. Járt tnnyáról-tanyára. Ennivalót a városnak! Ez volt minden gondolata — erre összpontosította fiatal életének erejét, elszántságát. Később, néhány nap múlva, benn a városházán, a tanácsülésen hallgatta a szónokot. Még ebber. a percben is pontosan maga elé tudta idézni a nyurga fiatalember alakját, amint a vörösterítős asztalnál allva beszélt. S aztán? Örökös izgalommá vált az élet. Rendőrség, gumibot, munkanélküliség. Tárgyalás, fogház, vagy börtön. Áruló szocdemek és kemény elvtársak. Élte az illegális pártmunkások nem alkuvó életét. így öregedett meg lassan. Néni törte meg a gumibot, s nem bírta szólásra a börtön. Külsőre inas, szikár ember lett, s csak valamivel hamarabb őszült, mint a korabeli többiek. Az éj csöndjében — mikor elnémult az aknatűz — különös izgalom vett rajta erőt. Talán éppen most kelnek át a vízen, súgta magának. Talán már át is értek. Felült az ágyban. Hallgatózott. Csak a felesége és a gyerekek egyenletes szuszogását hallotta. Félrehúzta a napszítta ablakfüggönyt: a téren nem látott semmit, a bokrok csupasz ágai meredeztek felé. Visszafeküdt. Nagynehezen elnyomta tus álom. A Sánta Szabó kiáltására ébredt: — Itt vannak! Gyüjjön, sógor, a téren ütöttek tanyát i Nem is emlékezett, hogyan öltözött fel, csak akkor eszmélt magára, mikor ott állt mér a többiek között, a csípős reggeli szélben. Nem, ez nem volt alom többé. Vígan füstölgött a gulyáságyú, körötte katonák forgolódtak — az egyik teherautó oldalán nagy ötágú csillag. Az eddig elhagyott tér hirtelen katonai csomóponttá elevenedett. S újabb csapatok jöttek, a Cserepessor felől, nyilván a szabadkai útról. Özönlött a sok katona. Berde János meg csak állt, az őt körülvevő ismerősük gyűrűjében és nézte szótlanul az eléjetáruló mozgalmas képet, azzal a boldog kíváncsisággal, mint mikor nem tud valamivel betelni az ember. Körötte meg a többlek. A Sánta Szabó, kit bikacsökkel vertek tizenkilencben az alsóvárosi kulákvitézek — Bódi bácsi, ki negyven éven át vonszolta a talicskát, s mégsem tudott emberségre vergődni. Aztán a tüdőbajos Karpó Eszter, kinek sosem futotta eddig keresetéből orvosságra. Alltak megmerevedve, mint akik ménköves csodát látnak — s nem akartak hinni a szemüknek. t Berde pillantása megpihent egy pillanatra a csoporton Mellette felesége toporgott fázósan, a gyerekek meg a hidegtől plrosracsípett orral bámulták a nagy sürgést-forgást. A férfi rájuk gondolt, az ő sorsuk jövőjére. Vájjon, mivé emberesednek majd? 1/ őzben a katonák megreggeliztek. Elhallgatott a csajkazörgés. Szőke, tömzsi ember jött feléjük. Fején zsákmányolt ellenzős német sapka. — No, továrlsi — tessékelte maga elé a négy Berde gyereket. Gőzölgő csajkát nyomott eléjük. A négy gyerek lehuppant a földre, körülülve a csajkát, nem kérette sokáig magát. Berde János meg csak nézte őket, amint kenyérrel halásszák a sűrű lébe főtt húst — az öcsit, Pannit, meg a másik kettőt, s érezte, valami furcsán szorítja torkát. A sós könnyek végigfutottak arcán, egyik-másik még inge alá is befurakodott. De ő nem bánta. Hagyta — ekkor volt életében először igazán boldog. S a könnyekben, mintha a nagy lendkerék küllőinek ragyogása verődött volna visfza. Papp Zoltán