Délmagyarország, 1950. április (7. évfolyam, 77-100. szám)

1950-04-16 / 88. szám

4 RÉSZLET Vlagyimir Majakovszkij Vers a szovjet útlevélről CIMÜ KÖLTEMÉNYÉBŐL: A hivatalokra vicsorgok mint az ordas, nagy plccsnik előtt hasra nem estem. Bár pofozna pókólra ördög csorda minden pecsétes írást. Kupén Cvak ezt nem... s kajütön át liheg a tisztviselő — A » ki látott még ilyen könnyedséget? Gyűjtik az útlevelet, veszem én is elő s átadom bíborszínű könyvecskémet. Egyik útlevéltől a száj mosolyra rándul a másikra — - köpne leginkább. Ha feltűnik a brit passzus, például, mindenki elfogódva tekint rá. Gyúrja a jó öreget, minden szava: bók, hajbókol a hivatalnok, é mint holmi cseléd — úgy veszi el, mint dús borravalót az amerikai útlevelét... ... Hirtelen, mint ki tüzet érint: megrándul s konokul, gonoszul áll szembe velem, úgy veszi el ez a hivatalnok úr vörösbőrű szovjet útlevelem. Ügy fogja, mint varangyot, úgy fogja, mint bombái, mint duplaélü beretvát — mint csörgőkígyót, húszfulánkosat, rondát, s míg viszi undorodva mered rá. A hordár rámkacsint — a baráti szemből biztatás árad: - erős leszek tőle. Kérdve tekint a detektivre a csendőr, s a detektív vissza a csendőrre. Hogy csattognának rám a korbács-csapások, széttépne ez a banda, mint a rongyot, csak azért, mert a kezem sa rlós-kalapácsos szovjet útlevelet szorongat. A hivatalokra vicsorgók, mint az ordas, nagy plecsnik előtt hasra nem estem. Bár pofozna pokolra ördög-csorda, minden pecsétes irást. Csak ezt nem... Ezt széles zsebemből kihúzni jó, nincs ennél öröm nagyobb. Olvassátok, irigyeljetek: ón a Szovjetunió polgára vagyok. KATONA JÓZSEF Százhúsz esztendővel ezelőtt, 1830 április 16-án halt meg fiatalon, 39 éves korában Katona József, irodalmunk első nagyszabású drámai alkotásának: a „Bánk bán"-nak szerzője. Érdemes ma elgondolkozni azon a tragikus sorson, amely Katonának jutott, de amely nem egyedül csak az ő sorsa volt, hanem szinte minden magyar írónak csak ez lehetett osztályrésze abban a társadalomban. Nem véletlen, hogy Katona József drámáját a cenzúra nem engedte előadni, mert félt az igaz szavaktól, féltek attól, hogy felszítják szavai azt a tüzet, amely a magyar népben ott parázslott elnyomói ellen, a Habsburgok, az ezüstben-aranyban pompázó nagyurak s nagypapok ellen. Nem volt véletlen, hogy ezt. a nagyszerű drámát figyelembe sem vették az „Erdélyi Múzeum" című folyóirat ezerforintos pályázatán, amelynek az volt a célja, hogy kiválassza a kolozsvári színház 1814-es nyitódarabját. Inkább valami jelentéktelen kis munkácskának ítélték oda a kitűzött jutalmat. A nép elnyomói féltek ettől a darabtól s a cenzornak az az indokolása a darab előadása ellen, hogy „Bánk fénye elhomályosítja a királyi házét" jellemző erre a korra, erre a rendszerre, amelyet nem sokkal később olyan szenvedélyes, jogos gyűlölettel igyekezett elsöpörni a szabadságharc tüzes forradalma. Katona József nem is érhette meg, hogy életében előadják darabját, amelyben saját korának politikai viszonyait vetítette vissza döbbenetes eTŐvel a 13. századba. Katona sorsa is végeredményben józsefattilai sors volt: megnemértés, sőt háttérbe szorítás jutott csak neki azért, mert hangot mert adni az elnyomott magyarság, az elnyomott nép jogos panaszainak. Igazi, becsületes írók és költők sorsa nem is lehetett más abban a társadalomban, amely a dolgozók kizsákmányolásán épült fel g íróink szabadságát és megbecsülését is esak az a rendszer hozhatta meg, amely a szocializmus építi, amelyben a dolgozókért, a népért születik minden törvény, minden rendelet s amelyben a nép íróit, a dolgozók munkáját, harcát, igazát versbe, írásba foglaló művészeket Kossuth-díj jutalmazza. Természetesen Katona József ilyen messzire nem láthatott előre, de látta kora mérhetetlen ellentéteit s látta a Habsburg uralkodóház önkényét, amely mind elzárta a szabad fejlődés útját. A kecskeméti hatgyermekes kis takácsmester fia jól megismerhette a nép panaszait, ezért tudott azután olyan mesterien hangot adni ennek drámájában is. A ..Bánk bán"-nak ezek a részek jelentik a legkiemelkedőbb értékét, hiszen maga a történet kissé késleltetett meséjével és egyes részletmegoldásaiban hagy maga után kívánnivalót. De egészen mélyreható és alapjaiban megraragadott rész a dráma leghíresebb jelenete, amelyben Tiborc, a szegény jobbágy keserű panaszait halljuk. Nemcsak a jobbágy panaszkodik itt, hanem valósággal az egész Magyarországot képviseli, hiszen szavaiban a magyar nép fájdalma él benn. Mennyire jellemző még ma is a kapitalista társadalom „jogrendjére" Tiborc kifakadása: „...ha egy beteg feleség, vagy egy szegény Himlős gyerek megkívánván, lesnjtunk Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek; És aki száz, meg százezer! rabol, Bírája lészen annak, akii a Szükség garast rabolni kényszerített". Nem csupán az idegenekről, a Habsburgelnyomásról van már itt szó Katona művében. Sokkal világosabb képet mutat Tiborc szavaival: „... oh a magyar sc gondol Már oly sokat velünk, ha zsebe Tele van — hisz a természet a szegényt Maga arra szánta, hogy szülessen, éljen, Dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és — Meghaljon .. Ezen a „renden" pedig nem segít a béketűrés, nem segítenek a reformok. Itt csak kemény kézzel, bátor helytállással, gyökeres változtatni akarással lehet jobb életet teremteni, hiszen: „Tlirj békességgel, czl papolta az Apátiirunk is sokszor: boldogok A békességesek, mert isten fiainak Hivatnak — úgy, de tömve volt magának A gyomra. Istenem! mi haszna? ha Szorongat a szegénység: a pokolt Nem féljük — a mennyország sem jön oly Szép színben a szemünk elébe." Ezek a sorok ádjáír meg legmélyebb, igazi mondanivalóját Katona József „Bánk bánijának. Ezek a sorok a, legfontosabbak, amelyeket igyekeztek az elmúlt évtizedekben, az úri Magyarország sötét napjaiban is elkendőzni, amikor egyébként már előadták első, nagyszabású drámánkat. Előadták, mert nem lehetett ezt a nagyszerű alkotást letagadni, de leglényegesebb mondanivalójáról elterelték a figyelmet. A „Bánk bán" pedig a magyar -élet egészettárja elénk, de túlemelkedik még ezen is és az elnyomott népek a világon mindenütt azonos sorsának hangja szólal meg az olvasó vagy a dráma nézője előtt. Katona József halála 120. évfordulóján ezt a teljes értékű művet vegye kezébe minél több olvasó és ma már szabad hazában, a dolgozó nép és írói szabad hazájában emlékezzünk ennek a robbanó feszültséggel, tömör, világos nyelven megírt klasszikus alkotás szerzőjéről. (lőköjb i Vasárnap, 1950. április 16. József Attila 1905 április 11-én született József "Attila, a magyar munkásosztály és az egész nemzet nagy költője. Életét fiatalon tragikus halálba kergette az ellenforradalmi Magyarország társadalmi nyomora, politikai elnyomatása. Az elnyomott dolgozók szenvedéseinek átélése lehetővé tette, hogy ne magányos, irodalmi forradalmárrá váljék, hanem harcos, pártos költővé. Nála az irodalom valóban része a próletáriátus harcának, fegyvere az osztályharcnak: „Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömegekkel együtt majd felszállsz!..." Költészetében visszatükröződik az ország feudális elnyomása, a tőkés kizsákmányolás, a munkásmozgalom fokozódó harca az egyre jobban fasizálódó magyar uralkodó osztály ellen. A& utca és a föld fia, de tudja, hogy ezt a küzdelmet csak a munkásosztály és Kommunista Párt vezetheti, résztvesz az illegális mozgalomban. Megismerkedik a tudományos szocializmussal, Marx, Lenin müveivel. Az elmélet segítségével feltárja a társadalmi ellentmondásokat s új, világos költői képekkel termékenyíti meg líráját. Vallotta, hogy a költő „az adott világ varázsainak mérnöke", ki „tudatos jövőbe lát". József Attila látta a jövőt, amiért harcolt: a szabadságért, a kapitalizmus megdöntéséért, a szocializmusért. Tudta, hogy a saját hazájában számkivetett magyar ebben a hazában nem áll egyedid: rátekint, pártfogón, e század, a kommunizmus százada. Tudta, hogy majd „felindulnak testvéri tankok szertedübörögni rímeit", mint ahogyan válóban a Szovjetunió Vörös Hadserege el is hozta számunkra a felszabadulást. József Attila túl is mutatott saját társadalmán egy szebb és új világra, „hói a munkásság majd a sötét gyárra szegzi ötágú vörös csillagát!" Most, amikor dolgozó népünk már a szocializmust építi, József Attila továbbra is segíti harcunkat, mert még mindig „forgolódnak a tőkés birodalmak" s ma is szükség van a kozmopolitizmussal szemben az 6 igazi hazafiasságára és proletárnemzetköziségére, hogy „hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk." Egy spanyol földmives sírverse Franco tábornok besorolt ádáz katonának nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy, Féltem — azért harcoltam a haddal a jog [s a szabadság ellen Irun falain. S így is elért a halál. Munkások Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, — kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el. S hói zápfog rág, a város érdes része, hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szíjjá esetten és nyalint, hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok. Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn' a múlt síkos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Újságpapír az asztalon kenyérrel s az újságban, hogy szabadok vagyunk — poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk'. Elvtárs és spicli jár a csöndben erre> részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg. Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten, egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon: nedves lafcás. A történelem futószalagára mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! De — elvtársaim! — ez az a munkásság, A történelem futószallagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi ötágú vörös csillagát!