Délmagyarország, 1941. november (17. évfolyam, 250-274. szám)

1941-11-01 / 250. szám

MÓRICZ ZSIGMOND A SZEGEDI TÜNDÉRKERTBEN „Rózsafa vonóvá! móiyzönfjésü lxuihoz Surlódjók ez irts Muliuí Zsigmond úrhoz". Aay.j Az út fürdik és fénylik a nyárban. Az oly magas, mint Itáliában. A nap végigperzsel a mezőLön, olykor elzörög egy szekér tempósan és komótosan, utána könnyű porfelhő kúszik, ez az egész felhő a megmérhetetlen ég alatt. Az alföldi nyár tikkadt és bágyasztó, szinte megállott miniden áramlás, bizonytalan verejtékes párákba olV*ad a messzeség, amely egyre messzibb van, ahogy megyünk előre a roppant, szabad határban. Mögöttünk magasra száll a por, milyen végzetszerű ellentét: a rohanó autó ebben a perzselö. megállott, maradandó nyárban! Szótlanul méregetjük a megmérhetetlen határt, akkor Móricz Zsigmond váratlanul, magyarázat nélkül megállítja az autót. Röszke felé rohanunk, túl azon, dülőutakon a tanyavilág legmélyebb tengerébe. Most váratlanul meg kell állni itt az úton, búzatáblák és oaprikaföidek között. Várjatok, — mondja és kiszáll a kocsiból. A távolban, bent mélyen a táblában egy öreg magyar áll, a szerszámra támaszkodik, megtörli homlokát. Hozzá igyekszik a kis zömök ember, megáll előtte a barázdán, vagy félóráig állja a perzselő napot. Lassan, hosszú szü netek és megfontolások után néhány szót váltanak, aztán jó félóra múlva visszaül az autó tüwlő, felforrott bőrülésére, arca derűs a boldogságtól. Mig a felforrósodott kocsi nekilendül, ad dig néhány mondatot ír fel parányi ceruzahegyével apró cédulákra. És Röszkéig beszél boldogan az öreg magyarról, akivel félóra alatt néhány szót váltott a perzselő nap alatt. Délre Röszkére érünk, ott ebédelünk a plébános úrnál. Az asztalfőn Kopasz Antal plébános űr 61, jóféle szivarokat kínál, a kultúrházról lelkesedik. A kis zömök ember sokáig hallgat, érzik a pillantásán, hogy másfelé jár. Aztán csöndes lassúsággal beleszól a plébános úr mondatába: — Mond csak plébános úr, emlékeznek-e errefelé az öregek a Sándorra?... Tudsz-e arról. hogy járt-e erre Rózsa Sándor?... Kopasz Antal ránéz az íróra kissé meglepőd ve, már föl is kelt: Gyere Zsiga bátyám, mutatok valamit... Kimennek az udvarba, ott is a Fészerek és ólak felé, előkerül a pókhálós, poros relik viák közül két furcsa szerszám, faragott fából. Az egyik tán valamiféle daráló, a másik tömör kolonc. A Sándor idejéből való. És Móricz Zsigmond órákat tölt el, a délutánt két százesztendős eszköz vizsgálatában, valamit megmagyaráznak a múltból, a Sándor idejéből. Alkonyatkor Kopasz plébános úr még elvezete egv százesztendős öreghez, az szokott még mesélni a kukoricamorzsolás meleg csöndjében Rúzsa Sándorról.. ez a röszkei délután jár az eszemben a forrosodó, izgalmas kalandokkal teljes éjszakákon, ahogy egyedül vagyok egy egész világgal, benne felejtkezem egy Tündérkertben, Móricz Zsigmond regényét olvasom: • Rózsa Sándor a lovát ugratja*. Meritgetem magam a fűszeres izekben és minél mé lvebbre kerülök a szegénvlegények. a szabad magyarok kertjében, egyrejobban érzem: i 1 v e n hatalmas és halhatatlan freskót még nem színeztek a szege di határról. ilyen forró és minden ízében szegedi »szegedi regényt* még nem írtak bővérű, tékozlóan gazdag magyar tollal... Ami Mikszáthnál és Móránál örökké virágzó pipacs, halhatatlan mosoly, ménértő megbocsájtás, ami Tömörkénynél bronz és gránit, ami Juhásznál dallam és fáidalom. azt egésszé, regénnyé, döbbenetes intenzitású freskóvá Móricz Zsigmond érlelte, foglalta össze a szabad szegénylegények koráról, szatmár: ember a szegedi tündérkertről... Illő volna, ha Szeged is felfigyelne erre a grandiózus szegedi regényre, aoieivv-^ minden pillanata a szegedi határban múlik, minden alakja a szegedi homokról, nádasból, bokorfüzek alól való. Illő volna, ha Szeged is elolvadná ezt a halhatatlan szegedi regénvL ha illetéktelenek és illetékesek a szabad kirüvi város kéz fogását és köszönetét küldenék el a magyar írónak. aki Tündérkertet teremtett a szabad szegedi határból az egész magyarság, a magyar történelem számára Illő volna... eh, hagyjuk ezt ilyen szegedi regényhez csak a francia irodalomból kölcsönözhetünk példát, ha azokra a halhatatlan fejezetekre gondolunk. amelyekben mondjuk Flaubert rajzolta meg a normandiai partot, Balsac a császárság korát, Anatole Francé a szajnaparti tájat. Hányszor járt erre Móricz Zsigmond csak úgy »cél és program* nélkül, bejelentés nélkül, hányszor járta Alsótanyát. Átokházáig, a szabadkai és halasi határig. — mosf már tudom: vagy húsz évig ébredt. sarjadt, forrott vele a téma, a probléma, évekig ízlelte a tájat, ismerkedett a véletlenül, bent a táblában meglátott félökrü, egykapás magyarokkal, beszélgetett szentmihálytelkiekkel, mórahalmiakkal. csak úgy téma, »riport-cél< nélkül, leste a beszédüket, fejtegette a hallgatásukat, kereste a nyomokat, amelyeket befúttazídő és a homok, míg aztán megismerte a tájat, bejárta a határt, taposta a göröngyös barázdákat és »megért* benne a régen ébredező, vissza-visszatérő téma, amitől nem lehetett szabadulni: Rózsa Sándor, a betyárok betyárja, a szegedi szegény szabadlegény. És megrajzolta köréje, élete, jelentősége, magyarázata köré a szegedi Tündérkert regényét szegény aba-novák freskójára gondol az ember, amely szinte rázuhan monumentalitásában és ellenállhatatlan erejével, oivai roppant méreteket és hatalmakat szabadit fel. hogy szinte rázuhan az emberre és belemerül sodrásába. Aba-Novák egyik leghatalmasabb npnsza is ittáll értetlenül, gyermeki módon elvitatBECK BUDAPEST. C% xPZ CÍ vuí^ O is rontja rossz vndgftftsnáL Re engedjük hát olvasni a gyereket 7 Dehogy oem de gondoskodjunk tökéletes vOágltászóL Tungsram Kíypton lámpát a csillárba, az asztalra — így legalább áiamot is takarítunk meg. — í&whct