Délmagyarország, 1939. október (15. évfolyam, 224-248. szám)

1939-10-22 / 241. szám

Vasárnap, 1939. október 22. DÉl/MAGY ARORSZÁG 5 POMPEI A SZTÓJ ALATT A kocsi megállt a hídon. A csikók lihegve és tajtékosan nagyokat kalapáltak patkóikkal a fenyőgerendákon, amelyek előbb még úgy hintáztak és táncoltak a rohanó kerekek és a csattogó patkók alatt, hogy ellebegni látszott velünk az egész épitmény. A négyszögletesre hántolt friss tcstü szálfák között a patak ezüstvízo csillogott, ahogy szinte szétrobbanva és füstölve szakadt tovább lefelé a sziklákon. Lihegtek a lovak, hintázott a híd, alattunk táncolt az egész épitinény és viz között, szinte a hullámok taréján, ahogy megtorpanva megálltunk a nagy száguldás után. És ahogy tneszszire hangzott el a hegyek közé a nekiszabadult csikók vadd-tüzes nyerítése, szinte magunk is rajta voltunk a zuhogó patak vizén, a pillanat szépségében és kísértésében, hogy az egész hintázó hid maga is füstölve szétzúzódik a hullámok hátán, lezuhanva a sziklák közé, végzetesén és menthetetlenül. Maga a nekiszabadult lobogó ifjúság csattogott a gerendákon, ahogy meghajszoltan, nekieresztve vad szabadságban és nagyszerű boldogságban űzték itt a messziséget, szinte a szakadék szélén, a szűk völgy félelmes szépségében. A csikók patkója csattogott a hídon és nyeritésük messzire visszhangzott a völgyben. Igy érkeztünk a hidra és megálltunk. Igy érkeztünk tajtékos lovakkal, elragadott könnyű kocsival, szikrákat kergető kerekekkel, nagyszerű vad vágtatás után, két ziháló csikóval, — igy érkeztünk meg az idők elején, vagy huszonöt év előtt a hídhoz, amelynek négyszögletesre ácsolt friss testű gerendái hintázva táncoltak a csikók alatt, — igy érkeztünk meg lobogó ifjúságban, huszonöt év előtt. A kocsi most is megállt a hídon, de most csak n gép berregése hallgatott el, inost csak a motor állt le, — az autó ott állt a híd lejárója előtt, ahol egykor a csikók táncoltak a hintázó gerendákon, — a motor elhallgatott és csüggedten pihent. Csönd volt a völgyben. A kocsit autó váltotta fel, a csikók vad nyerítése csak a messziségből hangzott, huszonöt év mélységes és elmerült messzíségéből. Az autó kinyílt és kiléptem a hídra. Megállítottam a kocsit, ne menjünk tovább, ne berregjünk tovább, itt álljunk meg, ahol huszonöt év előtt érkeztünk lobogó ifjúságban^ álomszerű rajongásban, átnyújtva kis ébredő életünket a hegyeknek, az erdőknek, tisztán és érintetlenül. Ne menjünk tovább, ne zakatoljunk tovább, itt liheglek a tajtékos csikók, aliogy bevonultunk a nyár mesés erdejébe, — most a régi meséket, a régi dalokat keressük. Álljunk meg a hídon. Ne berregjünk tovább. A híd most is itt hintázott a füstölgő, leszakadó patak fölött, a gerendák most is táncoltak a kerekek alatt, közöttük a réseken megcsillant a patak ezüst vize, a gerendák is a régiek voltak, négyszögletesre ácsolva, szinte erdőillatosan a friss testükkel. Megint megérkeztünk és megálltunk á hídon, csak a türelmetlen csikókat váltotta fel a csüggedt motor. Itt most a régi erdőket keresem, az idő és az ifjúság nyomában járok nyomában járok, — egy ismeretlen vendég jár itt látogatóban, .észre ne vegyenek, fel ne ismerjenek, — csak én szeretnék találkozni inégegyszer, huszonöt év ulán az rlfoszlolt és elmerült tündévilággal, amelynek tavában játszadoztam kitárulkozva és ébredezve, — titkos és csöndes látogatás huszonöt év takarójában, huszonöt év ismeretlenségében, — álljunk meg csöndesen a hídon, fel ne ismerjenek. Majd belopódzkodunk a lombok és házak közé, megkeressük huszonöt év tündérmeséjét a pataknál, a fenyvesekben, nagyot lélekzünk, egy pillanatra megállunk az erdőben, huszonöt évet repülünk és huszonöt évet idézünk, mégegyszer megkeressük gycrinekclelünk tündérvilágát, aztán kilopódkodunk zajtalanul, észre ne vegyenek, vissza aZ érzékeljen és kérlrihetetlcn valóságba, ahol nincs játék és nincs ifjúság. Csak mégegyszer, egy percre keressük meg azt, ami volt, ami a miénk volt és ami ébredő lelkünk érzékenységében mindörökké magához ölelt. Egy ismeretlen vendég jái itt titkos látogatóban, huszonöt év után, álljunk meg a hídon, az idő és az ifjúság nyomában. Kilépek az autóból és a nagy, mozdulatlan csöndben érteni és megsejteni kezdem a titkot: A la reeherche d u lemps perdu... Az elvesztett idő és az elvesztett élet nyomában. !á Csöndben talán mégegyszer kergetödzhetek Autorfzált ELADAS 1910 óla HAHN ARTHUR ES TARSAI Budapest, VI., Andrissyut 10. Telefon: »113-619 Róna MiktósllidiIgpMeileii Halala, szeged Feketesas-uftca 22. itt, viszalért és viszakívánkozott gyermek, megnyúlt arccal, pislogó szemmel csüggedten és botorkálva. Az erdő és a patak talán még magához engedi az öreg fiút, aki úgy érkezett most huszonöt év messzeségéből, .mint a régi gyermek, elfogódva, lázasan és álmodozva. Csak föl ne ismerjen senki, se ember, se fenyő, — vájjon kit latnának a régi göndör gyermek helyett . . . Nesztelenül lopódzom az úton, amerre régen a telep liázai álllak, bevágva két hegyoldal, két rengeteg közé. Lopódzom vissza a nyárba, öreg fiu a gyermekvilágba. A hídon túl meghajlik az ut. rtt volt a posta, szük szobájával, ócska . farácsaival, olcsó és repedezett táblájával, büszkén és gőgösen, hivatalt és államot hirdetve a rengetegben: »M. kir. Postaügynökség« . . . Hányszor álltam a rozoga-ropogó rácsok mögött, szegény jó megvénült Eckstein bácsi mögött és hányszor vertem, bélyegeztem a hegyek közül olykor hetenként összegyűlt leveleket, az aeélbetüzövel büszkén, szinte postássá és hivatallá nőve fontos feladatomban, ahogy a hivatal helyett füzesen és boldogan bélyegeztem a leveleket. És hányszor vettem a hátamra a könnyű' cs üres postazsákot, hányszor robogtam ki vele a bakterházhoz, ahol megállt a prüszkölő vonat és egy pillanatra kinyílt a postakocsi . . . Igen ilt volt a posta, csak be kell lépni az ajtón. Roskadozó, düledező épitmény áll a fordulóban^ valamikor ház lchelclt, az ablakok üresek, az ajtófélfák üszkösök, a falakból kilátszanak a sáros vályogtéglák, meglazulva és fogliijasan. És bent a szobák üresek, néma az egész ház, kihalt és lélektelen. Sehol egy fölírás, sehol egy lélek., Üszkös gerendák és üres ablakok. Kihalt az élet. Kongar.ak a léplek. Félelmeles. És mellette még egy háznak kell lenni, ahol a gyár irodája volt. Igen itt is volt egy ház, valaha. A két ház között kis patak, inkább csak cr csörgedezett lefelé, a nagy habok felé. Néhány szál fenyő feküdt a köveken, ez volt a gázló, nagyokat dobbanva vágtattunk át a vasút felé. A vizen kis játékmalom őrölt, naphosszat ültein itt a köveken és eregettem rakománnyal felt hajóimat a nagy víz, a nagy patak felé. És reggelre megint ujrakezdtük a játékot a malomnál, holott egyik hajónk sem jutott el a nagy habokba, szétzúzódott menten egész rakományával a köveken. Vízimalom a hegyipalakon, — hová sodort az iclö . . . Megállok a gázlón, vigyázni kell óvatosan, a fenyőszálfák eíkorhadtak, az egyik hiányzik is — és nem akadt senki, aki újat ácsolt volna, nem akadt senki, aki megmentette volna vízimalmomat. Ifa még egyet lépek a szerteszakadt szálfák között, belegázolok a patakba. Állok a köveken, cipőin alatt'zuhog lefelé az ezüstös viz, — most is úgy zuhog, zümmög és csobog, vidáman és egyhangúan^ ahogy reggelente ébresztgetett akkor. Párnámon hajóztam a gyermeki álom habjain, az ablakon beszökkent a nap, a ház mögött zuhogott-zenélt a patak, csuKÓKUSZ! ISTVUN kárpitos mindennemű kárpitos munkát vállal ARADI-UTCA 5. (Délmagyarországgal szemben)